Part 6

De a túlsó oldalon meg kellett állnia. Meglátta Sebfit, a ki némán, sápadtan támaszkodott a falnak. Mintha ez az egész város csak azért épült volna, hogy szegény Sebfi nekitámaszkodhassék a falaknak… Ilyen volt az ő élete. Minden nap történt szegény fejével valami, a miért érdemes volt világos nappal, nyilt utcza során nekidőlni a falnak.

Miklós odament hozzá:

– Megvárakoztattam, úgy-e?

Nem felelt.

– Most pedig itt kell hagynom, kedves Sebfi, mert borzasztóan sietek. Ki kell mennem a menyasszonyomhoz!

Ezt szándékosan hangsúlyozta. Sajnálta ezt az embert. Az orra alá akarta dörgölni ezzel a mondattal azt, hogy: «no ne félj, te szamár, hiszen énnekem menyasszonyom van, én nem vehetem el tőled azt a leányt!»

De nem mehetett tovább, mert Sebfi nem felelt. Most türelmetlenné lett Miklós:

– Mit áll itt? Mit bámul?

Egy hangot se szólt.

– Mi baja?

És miután látta, hogy csökönyösen, programmszerűleg hallgat, hát vállat vont:

– Tudja… Én itthagyom ám magát…

És hozzátette:

– Maga, úgy látszik, bolond.

Erre keserű kaczaj következett. Az, a mit úgy írnak be utasításból a szindarabokba a szerzők, hogy:

… _(Keserűen kaczag.)_

– Haha! – «kaczagott» Sebfi. – Haha! Bolond vagyok? Hahaha!

Miklós boszankodott:

– Mondom, most sietek. De jőjjön el hozzám délután háromkor, majd beszélünk.

– Tehát… szökik előlem?

– Hogy az ördögbe szökném, mikor azt mondom, hogy legyen szerencsém délután!

Sebfi fölemelte az ujját:

– De most szökik. Momentán, szökik.

– Momentán?

Elnevette magát erre a furcsa szóra.

– Bolond ember maga, barátom – mondta. – Ha nem volna bolond, hát most egyszerűen itt hagynám a faképnél. De mivel bolond, hát inkább késem maga miatt két perczet. Mit akar?

– A menyasszonyához megy?

– Oda.

– Kocsin?

– Kocsin.

– Hát vigyen el magával. Én elkisérem odáig és a kocsiban kidiskuráljuk magunkat.

Miklós habozott egy pillanatra. Aztán belement a dologba:

– Nem bánom.

Beültek egy kocsiba, mely elkezdett döczögni velük kifelé. Hosszú ideig nem mondott semmit Sebfi, csak bámult maga elé és közben néha szomorúan bólongatott a fejével. Végre is Miklósnak kellett megszólaltatnia:

– No hát mi kell? Ki vele!

– Tudja, – mondta Sebfi, – mikor a fogház felé mentünk, úgy bíztam magában, mintha a testvérem lett volna. És most… most nem tudom, mit gondoljak magáról.

– Miért?

– Látta, hogy benéztem az ügyvédi szobába?

– Láttam.

– Nos? Hát még kérdezi?…

Most Miklós egy pillanatra arra gondolt, hogy nem volna-e jobb, ha egyáltalán nem felelne neki? Úgy érezte, hogy ennek az embernek nincs joga ahhoz, hogy őt faggassa, nehéz helyzetekbe hozza, keresztkérdésekkel kínozza. De ezt az ős kényelmi érzést elnyomta benne a jól nevelt lelkiismeret. A ki hosszú esztendőkön keresztül azzal hizeleg a lelkiismeretének, hogy folyton hallgat rá, az elkényezteti a lelkiismeretét és rabjává válik. Az ilyen embert becsületes embernek szokták nevezni. De Miklós most egy kis lázadás-félét érzett a lelkében: fel akart lázadni ez ellen a valami ellen, a mi az ő jóvoltából így elhatalmasodott rajta.

Sebfi türelmetlenül mondta:

– Még kérdezi is?

Miklós egy kicsit ingerülten felelt:

– Kérdezem, Sebfi úr, kérdezem.

– Csodálom.

– Ugyan miért?

– Mert vannak rövidke pillanatok, a mikor az ember meglát valamit, a mi… a mi…

Kényszeredetten mosolygott. Ő ugyan gúnyosan akart mosolyogni, de bizony elkényszeredtek az arcza vonásai.

– A mi?

– A mi sok mindent megmagyaráz. A mi megvilágítja az embert, a kit csak felületesen ismerünk.

Nevetni kezdett. És folytatta:

– Tudja, ügyvéd úr, én egyszer játszottam egy franczia bohózatban… csak inasszerepet persze… a melyben előfordult egy részeg ember. Ez a részeg ember késő éjszaka jött haza és a kis villamos zseblámpáját maga felé fordítva tartotta. Veszettül átkozódott, hogy nem lát, pedig világít a lámpája. Persze, mert a hasát világította. Hát tudja… ügyvéd úr… nekem most az az érzésem, hogy maga az imént becsipett valamitől és fordítva tartotta a lámpáját, úgy, hogy az a hasára világított. És a mint ezt mi, rongyos komédiások mondani szoktuk – én most belelátok a maga hasába, ügyvéd úr…

Ez már keserűen volt mondva, daczos hangon. És fanyarság áradt belőle. Másnál harag lett volna, ismét másnál: elszomorodás. A Sebfi lelkéből fanyarságot váltott ki az a föltevés, hogy Miklóst Riza mint nő is érdekli.

Az ügyvéd rászólt:

– Maga nemcsak hálátlan, hanem goromba is – mondta neki és szinte örült, hogy most már van oka haragudni erre a fiúra. De ez az öröme nem tartott sokáig. Sebfi mindent jóvátett. Egy ideig szótlanul nézte Miklóst, aztán elérzékenyedve szólt:

– Megbántottam talán?

A másik vállat vont.

– Megbántottam?

– Nem.

– De igen… tudom, hogy megbántottam. Szamár voltam. Bocsásson meg… Tehetek én róla, hogy olyan rettenetesen, olyan nagyon rettenetesen szeretem ezt a leányt?

És már potyogtak is a könnyei. Sebfinél a sirás olyan közönséges valami volt, mint más embernél a köhögés. De a könny – könny és mi, más emberek, sohse tudjuk, hogy melyik könny mennyit ér. Nem tudjuk, könnyen csordult-e, csak úgy felszinről, vagy nehezen, fájdalommal szivárgott-e fel a mélységekből. A síró férfi a legszomorúbb valami ezen a világon s ha valaki könnyen fakad sirva, ez az ő privát szerencséje. A könnynek az emberi szív mérlegén arany-értéke van és a mérleg egyformán méri a lopott aranyat úgy, mint a talált aranyat, meg a verejtékkel kiásottat.

Ez a sirás megfogta Miklóst.

– Na… na… – mondta zavarodottan. – Ne sirjon kérem. Hiszen az borzasztó, mikor egy felnőtt férfi sír!

Még csak ez kellett a fiúnak. Most már zokogott, bőven ontotta a könnyeit, amúgy Istenigazában kisirta magát. És a milyen könnyen beborult, oly könnyen derült is ki.

– Úgy-e mondtam – szólt félig mosolyogva, – hogy szamár vagyok? Hát ha sohse hitte volna el rólam, most legalább bebizonyítottam.

– De hát mit gondolt?

– Megmondjam? Mert szégyellem.

– Mondja ki, bátran.

– Igaza van. Jobb is, ha szóba kerül köztünk. Azt hittem, hogy maga… érdeklődik az iránt a leány iránt… aztán meg olyasvalamit hittem, a mi még ennél is szomorúbb: hogy Riza szereti magát…

Most megint borús szemmel nézett a csinos fiúra. Látszott rajta, hogy a gyanú még mindig rág rajta.

Miklós intett a kezével:

– Ugyan!…

A fordulónál voltak. Feltünt a nagy sáskahad, a csöndes és bús palota, mint Sebfi mondta volna: végszóra.

Miklós odamutatott, a nagy ház felé:

– Hát nem tudja, hogy…?

– Tudom, tudom.

– Hát akkor mit akar?

Csak ennyit mondott:

– Semmit.

De ezt úgy, olyan hangsúlylyal mondta, mintha ezt akarta volna mondani:

– Mégis!

A kocsi megállott a nagy ház előtt. Miklós az ablakon keresztül meglátta, hogy egy másik kocsi már áll a bejáratnál s arra gondolt, a mit Riza az imént mondott neki: Bella kisasszony van itt, a levéllel. De a kocsi nem fiakker volt, hanem egyfogatú. És Riza fiakkeren küldte a kisasszonyt. Igen ám, de azt is mondta, hogy Bella kisasszony valószinűleg gazdaságosan fog bánni az öt forinttal, a mit erre a czélra kapott – s a mi alatt az értendő, hogy zsebrevágja. Mindez egy pillanat alatt röppent keresztül Miklós agyán, de nem is volt szüksége több időre: a következő pillanatban a bejáró rácsos kapuja mögött megjelent Bella kisasszony, suhogó selyem hangjától kisérve s elegánsan biczczentett a szuronyos Szabó felé, a ki ajtót nyitott előtte. Csak akkor vált elegáns dámából rémült, megriadt kis fruskává, a mikor Miklóst meglátta.

– Ön… ön itt van? – mondta hirtelen.

Sebfi még benn ült a kocsiban. De ő talán még rémültebb volt, mint Bella kisasszony. És a két rémült ember között, a kocsi hágcsója mellett állott Miklós, a kinek fagyos lehellet csapta meg a szivét erre a látványra: Bella kisasszony, a ki az ő menyasszonyától jön. És hátrakapta a fejét s akkor Sebfit látta… Előtte ez a borzasztó, kinzó helyzet: a két leány, _ez_ a két leány együtt… mögötte ez a szegény, majdnem megcsalt, félig-meddig már kijátszott, szerencsétlen ember, a ki meredt szemmel nézte hol Miklóst, hol Bella kisasszonyt, hol meg minden ok nélkül, de annál szúróbb pillantással a szuronyos kapuőrt…

– Ön itt? – kérdezte megint a kisasszony, a ki erre bizonyára valami szindarabból emlékezett.

– Igen! – mondta Miklós.

– Egy… egy üzenetet hoztam, – hebegte a leány.

Miklós most ideges lett:

– Átadta?

– Át.

– Hát akkor… hát akkor… ez szemérmetlenség volt öntől, Bella kisasszony!

Ennek úgy megörült a kisasszony, ennek a sértésnek, hogy tán annak se örült volna jobban, ha hirtelenében aranygyűrűt talál az utczán. Végre megsértették, végre meg volt oldva a helyzet, végre lehetett gőgös pillantással végignézni a fiút és valamit mondani, ilyenfélét:

– Az ilyen sértegetés nem is ér fel hozzám!

És végre lehetett beszállani az egyfogatúba, s odakiáltani a kocsisnak:

– Hajtson a Népszinházhoz!

A mi meg is történt. Az egyik bárka már eldöczögött. Hátra volt még a másik, a keservesebbik.

Miklós megfordult s a nyitott ajtónak támaszkodva mondani akart valamit Sebfinek. Maga se tudta még, hogy mit, s annak a pillanatnak a kényszerítő erejére bizta, hogy kipréseljen belőle valami elfogadható kijelentést. De nem szólhatott semmit, mert Sebfi ugyanabban a pillanatban megfogta belülről a kocsiajtót és szép lassan, szinte gyöngéden elhúzta Miklós alól.

– Hagyja kérem – mondta reszkető hangon – ne is kínlódjon…

– De…

Sebfi kiszólt a kocsiból:

– Hagyjuk ezt. Kocsis, a Népszinházhoz, a másik kocsi után! Hagyjuk ezt, ügyvéd úr és ereszsze el az ajtót.

Az ügyvéd engedelmeskedett. Sebfi becsapta az ajtót és a kocsi szép lassan megfordult. Akkor még ott állott Miklós a kapuban és nézte a komfortáblit. Meg a másikat is, a mely már a fordulónál járt. Még azt is látta, hogy Sebfi kihajol az ablakon s valamit mond a kocsisnak, s hogy a kocsis most rácsap a lóra s a fordulónál utoléri a másikat. Látta, hogy Sebfi kiszáll, benyit a másik kocsiba, mond valamit, aztán a másik kocsiból kilebben Bella kisasszony, kifizeti a kocsisát és beszáll Sebfivel az ő kocsijába. És aztán megint megindul a bárka, be, a város felé, az aranyos napfényen, a mezőkön olvadó hó között, gondosan kerülgetve a nagyobb pocsolyákat…

– Jó napot kivánok, ügyvéd úr! – mondta Szabó, katonás pózba vágva magát.

Még egy reménye volt Miklósnak. Hirtelen, mohón kérdezte:

– Itthon van Lenke kisasszony?

Hátha nem találta itthon? Hátha csak itthagyta számára a levelet?

– Itthon van, ügyvéd úr! – mondta kedélyes mosolylyal Szabó, úgy érezvén, hogy ezzel nagy örömet okoz a vőlegénynek.

A vőlegény azonban lehorgasztotta a fejét. Csöndesen szólt:

– És… sokáig volt fenn ez a hölgy?

– Körülbelül húsz perczet várt rá a kocsi.

Hát nemcsak, hogy átadta a levelet, de még beszélt is vele…

Most már nem törődött semmivel. Otthagyta a bámuló Szabót a faképnél, s mint a bolond, vágott neki a nagy háznak. A belső kapuban nekiment Vogelnénak, a ki a női rabok munkafelügyelője volt, a lépcsőn hármat is lépett egyszerre s a direktor előszobájának ajtaját majdnem betörte, olyat nyomott a kilincsen mielőtt a csengőt megnyomta.

Mária, a szigorú Mária nyitotta ki az ajtót. A fiú nem is köszönt, csak ezt lihegte:

– Lenke… merre van?

(«Nem köszön» – gondolta Mária – «a szegény, elnyomott rokonnak persze nem köszön!»)

Nem felelt neki. A vállán rántott egyet s a fejével biczczentett a Lenke szobájának irányába.

S a következő perczben Miklós ott állt a kis fehér szobában, melynek asztala mellett, Schiller Frigyes arczképe alatt egy keskenyvállú, kicsi kis leány ült, kezébe temetve az arczát, maga előtt egy nyitott, sűrűn teleirott levéllel.

IX.

Miklós hosszú ideig szótlanul állott a szobában. A legutóbb eltelt órákban annyi nehéz helyzetet kellett megoldania, annyi kinos percz bonyodalmából kellett kivágnia magát, hogy most igazán nem tudta, hogyan kezdje. Soha nem hitte volna, hogy valaha ilyen érzésekkel fog állani ebben a tiszta szobában. Agyában most összekeverődött sok minden, a mi váratlanúl jött, a mibe – úgy érezte – akaratán kivül sodródott, most nem látott tisztán semmit, csak azt tudta, hogy itt áll annak a leánynak a szobájában, a kinek ehhez az egész dologhoz eddig semmi köze nem volt, s a ki ennek a jogi esetnek idegen nézőjéből most egyszerre egy bonyolódottan regényes helyzetnek a hősnőjévé lett.

A kis leány nem tudta, hogy ki lépett be a szobájába. Csak akkor érezte meg Miklóst, mikor már perczek teltek el a nélkül, hogy a belépő egy szót is szólt volna.

Akkor csöndesen fölemelte a fejét és ránézett a fiúra. Az még mindig nem beszélt. Lenke szólott:

– Legjobb lesz – mondta gyönge hangon – ha maga most elmegy. Ha magamra hágy.

Miklós szólni akart.

– Ne is mondjon semmit – mondta Lenke – mert nincs oka a mentegetőzésre. Maga tisztán és becsületesen áll előttem ebben a dologban, a mennyire hitelt adhatok ennek a levélnek és annak a néhány szónak, a melyet az imént egy ismeretlen, selyemruhás kisasszonynyal váltottam. De hagyjon magamra…

– Miért?

– Mert össze akarom szedni a gondolataimat… mert most nem tudok semmit… nem tudom, mit csináljak, mire gondoljak… ez a levél úgy felzaklatott…

A levélre mutatott, mely ott hevert előtte az asztalon. Sűrűn teleirott nagy négy oldal vol. Csupa piczi betű a nagy papiroson. Még keresztben, a margóra is voltak sorok irva, látszott rajta, hogy nagyon sok volt a mondanivalója annak, a ki irta.

– Lenke – mondá Miklós, a kinek erre némileg visszatért a nyugalma – én azt se tudom, mi van ebben a levélben. Engem váratlanúl ér ez az egész dolog… én… én ebbe beleestem, belekeverődtem… higyje el, édes Lenke… ez egy katasztrófa!

A leány megértette, hogy mit akar. Fogta a levelet és odanyujtotta neki.

– Olvassa el, – mondta.

– Megengedi?

– Meg. Azért, hogy lássa: elhiszem magának, hogy nem tudja, mi van benne. Ha nem biznám magában, most nem beszélnénk itt ketten… Olvassa el.

Miklós mohón kapott az irás után. Elolvasta.

Ez volt a levélben:

«Tisztelt kisasszony!

«Én ismeretlenül irok önnek, én önt még soha életemben nem láttam, sőt mindössze csak néhány hete tudok arról, hogy ön létezik. Nagyon sok elnézés kell tehát ahhoz, hogy ön nekem ezt a levelet megbocsássa és nagyon sok bátorság kellett nekem ahhoz, hogy ezt a levelet önnek megirjam.

«De most, hogy irom, már azt is érzem, hogy nem a bátorság vezeti a tollamat, hanem az az elszántság, a melyet a kétségbeesés adott a lelkemnek. Ön bizonyára kényelmes, csinos kis szobában fogja olvasni ezeket a sorokat, a melyeket én egy vasajtó mögött sietve irok önnek, mert én a fogházból irok önnek, mert én be vagyok ide zárva azért, mert pénzt sikkasztottam egy öreg embertől, a ki azt a pénzt rám bizta.

«Ön valószinüleg ismeri az én nevemet. Én vagyok az a Nagy Riza, a kiről önnek bizonyára beszélt már a vőlegénye, a ki az én védőügyvédem. Ön most ne törődjék azzal, hogy én ártatlan vagyok-e, vagy sem, hogy el fognak-e itélni, vagy sem, mert ezzel most már én se törődöm. Itt most már egészen más dologról van szó s ez az, a miről én itt ezen a papiroson önnel beszélni akarok

«Kisasszony, én egy bolond, őrült pillanatomban azért loptam el a pénzt, mert szerelmes vagyok az ön vőlegényébe. Tudtam, hogy az, a mire a pénzt lopom, nem fog engem arra segíteni, hogy a vőlegénye szerelmét kiküzdjem, tudtam, hogy csak egy pillanatnak az őrült gondolata, tehát nem is azért irom ezt ide, hogy magamat mentegessem, vagy épen, hogy az ön vőlegényét okozójává tegyem a szerencsétlenségemnek, – hanem azért, hogy ön lássa, hogy ön elhigyje, mennyire szeretem ezt az embert. Mert csak egy ötletem volt, inkább csak tréfa: fel akartam öltözni királynénak, hogy megtessem neki, hogy imponáljak neki ezzel az őrült ötlettel és lássa kisasszony, már ez a semmi, már ez a tréfa elég volt ahhoz, hogy olyan bűnt kövessek el érte, a miért rám zárnak egy vasajtót és a miért megbélyegzett maradok egész életemben. Most képzelje el, kisasszony, mire volnék én képes ezért az emberért, ha igazán arról volna szó, hogy szeressen és hogy az enyém legyen!

«Ön talán bolondnak fog tartani engem, de ezt nem bánom. Sőt hajlandó vagyok magam is azt hinni, hogy őrültjévé lettem ennek a gondolatnak. Érzem, tudom, hogy ellenállhatatlanul sodródom bele ebbe a szerelembe, a mibe vagy üdvözülök, vagy belehalok. Most már itt vagyok miatta a börtönben és ezt föl se veszem. Nem bánt az, hogy elvették a szabadságomat, csak azért, mert nem tudok olyasmit cselekedni, a mi közelebb vigyen engem hozzá. Nem aggaszt az, hogy rab vagyok, tönkretett élet, csak azért, mert ezzel talán az ő szemében sülyedtem. Habár ezt nem hiszem igy, a hogy irom, mert én imádni tudnám azt az embert, a ki én miattam a börtönbe menne.

«És most, hogy _itt_ vagyok és _így_ vagyok, most még rettenetesebben dolgozik a lelkemben a vágy az után az ember után. Most már az iránta érzett szerelmem összefonódott bennem a szabadságvágygyal, sőt azzal is, hogy ebből a piszokból, a melyben most vergődöm, kiemelkedjem és megtisztuljak. Ez a piszkos négy fal most megtanított vágyakozni arra a három dologra, a mi a tisztességes emberek szemében a legszentebb: szerelemre, szabadságra és megtisztulásra. Szerelmes vagyok – és nem szeret senki. Szabad akarok lenni – és rab vagyok. Tisztaságra vágyom – és szennyes vagyok, kisasszony, szennyes vagyok minden értelemben: nem csak mint leány, hanem mint ember is.

«Lassan elérek oda, a mit tulajdonképen mondani akarok önnek. Ime, egyetlen egy emberben, egy ügyvédben, egy csinos fiúban, épen az ön vőlegényében összpontosúl minden vágyamnak, mind a háromnak a beteljesedése. Ő az a férfi, a ki engem, elzüllött, söpredékké lett teremtést vissza tud adni az életnek. Nem a mások életét értem, kisasszony, hanem a magamét. Az emberekkel nem törődöm. De _én_ akarok élni és _élni_ akarok. Most tele vagyok daczczal és keserűséggel és valami vad elszántsággal, ha arra gondolok: miért menjek én tönkre; miért pusztuljak el az emberiségnek ebben a szemetesládájában, mikor eleven, érző ember vagyok, soha senkit nem bántottam, bűnös életemben több örömet okoztam az embereknek, mint fájdalmat – és mikor először életemben vagyok szerelmes!

«Most nem bánom, kisasszony, ha itt, ebben a levélben udvariasságok helyett komoly, rideg gondolatok következnek, én most nem törődöm önnel, az ön társadalmi helyzetével, az ön szerelmével, semmivel. Ez háború, kisasszony, a mi most kezdődik meg, ezzel a keserű levéllel és a mit én, én végig fogok küzdeni tekintet nélkül, szánalom nélkül, a legvadabb erőszakkal. Szinte örülök neki, hogy tele van az életem valamivel, hogy minden perczemnek, minden gondolatomnak, minden lélekzetemnek van valami czélja. És nem is utolsó czél: a magam életét akarom megmenteni.

«Mit jelent önnek Csáthi Miklós? Nem ismerem önt, de el tudom képzelni, hogy milyen. Szőke vagy barna – jelentéktelen kis polgári leány, a kit a papája meg a mamája szépen, gondosan nevelt arra, hogy valamikor férjhez menjen és soha semmi vizet ne zavarjon ezen a világon, csöndesen élje végig a maga kicsiny polgári életét, mert önök, tisztességes leányok és tisztességes asszonyok arra büszkék, a mibe egy magamfajta asszonyi lény belehalna: – hogy jelentéktelenek, hogy beszédre, pletykára nem adnak alkalmat, hogy nem cselekszenek semmit, csak vitetik magukat oda, a hová az uruk megy. Önnek tehát Csáthi Miklós a vőlegénye, a szó leglangyosabb, legpolgáribb, legszomorúbb értelmében.

«De nekem, kisasszony, az én számomra, az én szememben más ez az ember! Én rám nézve az eleven életet jelenti, a melyből most száműzve vagyok. Ha én valami közönséges gonosztevő volnék, a ki egyszerűen csak azt várnám Csáthi Miklóstól, hogy engem a börtönből kimentsen, akkor önnek joga volna mosolyogni ezen a levélen és azt mondani: «Ez a leány nagyon ravasznak akar látszani, de nagyon naivul hazudik.»

«Itt azonban másról van szó. Ez az én börtönöm csak egy állomás azon az úton, a melyen én a csatatérre megyek, ezért az emberért megküzdeni. Észrevétlenül, ön maga se tudja, ön is közeledik e felé a csatatér felé. És egy napon mégis csak találkozni fogunk ott, szemben fogunk állani egymással és a ki erősebb lesz, azé lesz a győzelem.

«Azért irtam ezt a levelet, hogy ezt a harczot bejelentsem önnek. Nem törődöm semmivel, nem gondolok az ön nyugalmával és nem bánom, ha családi katasztrófát okoz is ez az irásom. Sőt ez még jó is volna nekem. Valami nagy kavarodás, a melyből én kiszakíthatnám magamnak Csáthi Miklóst. Mert ha talán nyugodt és csöndes dolgokban nem tudunk is versenyezni egymással, kisasszony, a zavarosban én vagyok az erősebb, mert ez az én elemem. Viharban érzem jól magam, mikor hideg eső veri az arczomat, éles szél lobogtatja a hajamat, mikor vadnak és bátornak kell lenni, hogy az ember az életéért megverekedhessék.

«Az én erőm, kisasszony, az elkeseredettek ereje. Ez a legkeserűbb és legborzasztóbb erő, a mi emberben lehetséges. A rabnak, az elnyomott embernek, a züllött léleknek az ereje ez, kisasszony, a mivel az életben nem veheti fel a versenyt az ártatlan becsület, mert ez csak a könyvekben van így. Én a győzelem biztos érzésével megyek a harczba, mert nekem most már minden mindegy, én senkivel és semmivel ezen a világon nem törődöm. Úgy szokták mondani: «Isten neki – az én életem úgyse élet!»

«Talán nagy bolondot irok most ide, de talán meglepően okos ez a tanács, őszintén megvallom, nem tudom. Azt tanácsolom önnek, mondjon le erről az emberről, mert úgyse lesz az öné. _Én elveszem öntől._ Ha lemond róla, csöndes szomorúság lesz az osztályrésze. Ha nem mond le róla, el fog esni a küzdelemben és talán olyan sebet kap, a melyből soha életében nem gyógyul ki.

«Úgy hiszem, ez volt az első és az utolsó beszélgetésünk egymással, kisasszony. Ebben is csak én beszéltem, mert ön nem fog erre felelni. Nem is akarom. Sőt kérem, hogy ne feleljen. Talán, mint a hogy eddig nem láttuk egymást még soha, ezentúl se fogjuk egymást látni. Kétségbeesett erővel fogok viaskodni ezzel a láthatatlan és néma ellenséggel. Semmi ettől nem riaszt vissza. És ezt a levelet is csak azért irtam, mert tudom, hogy ez szükséges volt a harcz megindításához. Akarom, hogy ön tudjon mindenről, akarom, hogy még akkor is viaskodjék velem, a mikor úgy tesz, mintha még a létezésemmel se törődnék.

«Isten áldja meg kisasszony. _Nagy Riza._»

Miklós letette a levelet az asztalra. Lenke az ablaknál állott, háttal Miklósnak.

A fiú csöndesen mondta:

– Ez borzasztó.

A lány megfordult. Hosszasan néztek maguk elé, egyik se nézett a másiknak a szemébe.

A leány nem akart szólani, a fiú nem tudott. Némán állottak így egy ideig. Rettenetes volt ez a néhány hosszúra nyúló, nehéz pillanat.

Ekkor – szerencsére – nyilott az ajtó. Az öreg Rimmer lépett be. A szomorú helyzet kellő közepébe belevilágított egy boldog, mosolygós apai arcz. Látta a két fiatal embert, de nem vett észre semmit. Az anyai szemnek a specziálitása az, hogy ilyenkor egyenesen a szivekbe lát. Az apák a felszinen siklanak végig a tekintetükkel s a mit ott látnak, az nekik elég. Ezért van az, hogy még az apák is igen sokszor csak – férjek. Olyan apáknál, a kiknek meghalt a feleségük s a kik maguk viselik gondját egy felnőtt leánynak, gyakran lehet tapasztalni az úgynevezett «férji vonást». A nagy leány úgy bánik velük bizonyos dolgokban, mintha nem apák, hanem férjek volnának. Száz eset közül kilenczvenszer az ilyen apa az, a ki utolsónak tudja meg, hogy kibe szeretett bele a leánya. És az már évezredes tapasztalat, hogy az értesülések dolgában az utolsó hely a férjé.

És így most ez a néhány pillanatig tartó látogatás is olyanformán festett, mintha valami öreg férj toppant volna be a fiatal feleségéhez. Nem vett észre semmit abból, a mi történt. A fiatalok kényszeredetten mosolyogtak és az öreg őszinte boldogsággal szólt:

– Úgy látom, zavarlak benneteket… valami nagy titkotok van, mi?

Fürkésző pillantással nevetett rájuk és meg volt velük elégedve.

Kiment a szobából és szentül meg volt győződve arról, hogy valami nagyon fontos dologról tárgyalnak, mint például arról, hogy melyik városrészben fognak lakni, vagy milyen szinű bútort csináltatnak az ebédlőszobájukba…

És ez a jelentéktelen látogatás kiváltotta belőlük a beszédet. Miklós szólalt meg:

– És maga beszélt azzal a hölgygyel, a ki ezt hozta?