Part 12

– Most ennek az lesz a következése, hogy te mégis csak neki indulsz annak az útnak, a mitől vissza akartalak tartani.

– Hát megszégyenüljek-e egy tanulatlan parasztlegény példája előtt, a ki nem olvasta Curtius történetét, a ki nem birt fogalmakkal magasabb erényekről, s képes volt a maga együgyű barbar heroismusával feláldozni az életét, hogy a községe nyomorult népét a koldusbottól megmentse? Ez mert neki ugrani a sötétségnek s én, a ki látok, ne merjek lépni?

– Hát mégis meg akarsz engem keseríteni?

– Inkább haragudjál rám, mint megvess!

– Hát neked a szeretet semmi?

– Inkább elviselem azt, hogy az egész világ gyülöljön törhetlen akaratom miatt; mint hogy rászolgáljak a szeretetére a gyávaságommal.

– Itt csak az én szeretetemről van szó.

– Az viszonozva van az én véghetetlen szerelmem által. Tudom, hogy csak miattam reszketsz. Ellenkezésed, a mivel vissza akarsz tartani, tudom, hogy a te nagy szerelmed tanúbizonysága s imádlak érte. De halld angyalom. Ha én innen, erről a helyről megfutok, én ezen a pályán minden ajtót becsaptam magam előtt. Nincs más választásom, mint visszatérni a katonai pályára, a mire suhanczkoromban készültem. Hát ott, a hol ágyútelepeket kell megostromolnom, kevésbbé fogsz-e félteni? A spahik szablyái között örömestebb látsz-e viaskodni, mint egy csoport bujkáló cselszövényei között? Én bizony mondom neked, hogy ha most nem megyek fel Bécsbe, akkor soha sem megyek. Megirom a császárnak, hogy ez a tusa nem nekem való, küldjön az ezredemhez, a hol bajtársaim vannak, Karánsebesre. Válaszsz!

Fruzsinka azt választotta, hogy nem szólt semmit, csak sírt.

Ez is marasztás.

Ahhoz, hogy valaki egy szerető nőt elhagyjon akkor, a mikor sír, hogy ott ne maradjon nála addig, a míg ismét nevetni látja, kovaszív kell.

No hát Ráby Mátyásnak volt ilyen tűzkőből való szive. Nem jól mondtuk ott fentebb: nem viaszból volt a szive, mely a szép szemek tüzétől megolvad; kovából volt, mely a legerősebb választóvízben, a szép szemek könyeiben sem olvad meg.

El tudott menni hazulról, úgy, hogy a fiatal menyecskét sírva hagyta otthon.

Azt hitte, hogy hiszen majd nagy hamar visszatér Bécsből. Mert lehetett ám akkor is gyorsan utazni. A hires nyergesujfalusi gyorsparasztok egy nap alatt fölrepítették az embert Bécsbe.

Fruzsinkán kívül senki sem tudott róla, hogy Ráby Bécsbe ment.

Ott sem mutogatta magát sehol. Tudta, hogy a császár minden reggel nyolcz órakor le szokott menni a «Ligetbe» s ott egy óráig sétál, a maga egyszerű, kopott zöld kabátjában, tolldisztelen kalapban; a kik nem ismerik, legfeljebb valami lovásznak nézik. Ott beszélhetett vele Ráby. Elmondhatta neki élő szóval, a miket odalenn tapasztalt.

A császár aztán megdicsérte az eddigiekért, s megbizta, hogy csak folytassa tovább. Adott neki mindent, (hát a mi telt szegénytől) menlevelet is, a miben megparancsoltatik nagyoknak és kicsinyeknek, hogy Ráby személyét bántani tartózkodjanak. Hanem az megmondatott neki, hogy az oltalom-levelet csak a legvégső szükség esetén mutassa elő, s egyáltalában el ne árulja, hogy a császárral személyesen értekezett.

Sietett aztán haza; mint a ki dolgát legjobban végezé, ellátva mindenféle parancsolatokkal.

Visszatérő útját úgy ejtette, hogy Pestnek jőjjön s ott megjárja megint a dicasteriumokat.

Legelőször is a vármegye-házához ment, a jegyzői hivatalba, holmi okiratokat kikerestetni.

Ott találta Tárhalmy főnótáriust.

Tárhalmy se nyájasabb, se komorabb nem volt hozzá, mint az előtt. Behitta magához a belső szobájába s mikor egyedül voltak, azt mondta neki:

– No ugyan jó, hogy compareáltál, öcsém; mert már edictaliter akartunk evocálni, mint «nobilis elapsust»-t.

– Engem evocálni? Miért?

– Hát barátom, vádolva vagy. S találd ki, hogy mivel? Azzal, hogy te vagy a Gyöngyöm Miska, s te raboltad ki harmadnapja a Rotheisel zsidót a styriai erdőkben.

Ráby nem tudta, hogy nevessen-e? vagy szörnyüködjék?

– No de ez már izetlen tréfa!

– Magam is azt hiszem, hogy ostoba tréfa: hanem hát vádolnak vele. De te abból nagy könnyen kivágod magadat. Kimutatod az «alibit», az alatt másutt voltál, s azzal vége.

Ráby akarta volna, hogy ne vörösödjék el; de lehet is azt tenni! olyan erős ember nincs a világon, a ki, ha egyszer az orczája a fejébe vette, hogy ő most el akar pirulni, az ellen sikerrel tudjon küzdeni.

– De én nem ereszkedem le annyira, hogy ily eszeveszett vád ellenében védelmezzem magamat. Actori incumbit proba.[23] Hivják elő Rotheisel Ábrahámot, az bizonyítani fog a mellett, hogy nem én voltam, a ki őt kirabolta. Én nem bizonyítgatok semmi alibit.

– Tudom ám én azt is, édes öcsém, hogy miért? Mert te ez alatt a három nap alatt olyan helyen jártál, a mit még kevésbbé lehet elárulnod, mintha a styriai erdőkben utasokat fosztogattál volna ki; s az, a ki bizonyíthatná az alibidet, olyan személy, a kit nem lehet tanunak megidézni. Nem kérdezem. Én nem leszek birád. Tudod, hogy a főjegyző csak referál a törvényszéken, de szavazattal nem bir. Te tehát azt, hogy hol jártál az utolsó napokban? nem engeded magadból egykönnyen kiszorítani. Vannak pedig, a kik csak azt akarják. S a tréfának ez a komoly alapja. Azért akarod inkább a Rotheisel zsidóra bizni, hogy tanuskodjék a mellett, hogy a rabló, a ki fejbe ütötte s kifosztotta, nem te voltál.

– Rotheisel bizonyosan megteszi azt; ő engem jól ismer.

– Tudom. Csakhogy a zsidónak a tanubizonysága törvényeink szerint csupán akkor érvényes, ha megesküszik rá.

– Rotheisel meg fog esküdni.

– Ne mondd ki olyan könnyen. A zsidó nagyon nehezen szánja el rá magát, hogy az esküt letegye. Maga a saját Talmudja is megnehezíti azt neki. A Schulchan Aruch törvényei egész psychologiai torturát szabnak a zsidóra, csak odáig, a míg az eskü letehetés megitéltetik neki. Törvények szerint az, a ki mingyárt az első felszólításra késznek nyilatkozik az eskületételre, már azért megfosztatik a képességétől. Elébb meg kell azt gondolnia. Elébb a rabbinak meg kell őt jól ijesztgetnie. Egy olyan nap, a melyen egy zsidó esküt tesz le a törvényszék előtt, gyász és siralomnap az egész községre nézve. Hát még hozzá a törvényesen megszabott zsidó esküforma Ismered-e?

– Nem figyeltem rá.

– Megállj. Majd kikeresem a számodra, aztán hallgasd meg. A legutolsó czikke a Tripartitumnak[24] így szól: «A zsidót, mikor esküt akar letenni, a nap felé kell fordítani, mezitláb, a zsidó sapkával a fején, halotti ingébe felöltöztetve, s kezében a Mózes törvényeit tartva. Az eskü pedig az legyen: Én (név) zsidó, esküszöm az élő Istenre, a szent Istenre, a mindenható Istenre, a ki teremtette az eget, földet, tengereket, és mindeneket, a mik azokban vannak, hogy az, a kit ez a keresztyén vádol, ártatlan és nem vétkes. És ha hamis eskü bűnét követném el, nyeljen el engem a föld, mint Dáthánt és Abyront, lepjen meg inzsába és bélpoklosság, mely Elizeus könyörgésére Syriai Naamant elhagyta és Géházy szolgájára átköltözött, rohanjon meg a nyavalyatörés, vérfolyás és gutaütés; rögtöni halál ragadjon el, és veszszek el testben, lélekben, magam és minden hozzámtartozó, hogy soha Ábrahám kebelébe el ne jussak, törüljön el a Mózes törvénye, mely a Sion hegyén kiadatott, s tébolyítson meg minden irás, mely a Mózes könyvében megíratott, s ha ez az én esküm nem igaz és való, tegyen semmivé engem Adonáy és az ő isteni hatalma, Amen!»

– Rettenetes eskü!.

– Valóban az. Ez önelátkozások! De a mi még is legkínosabb a zsidóra nézve, az az utolsó sorban van. A III-ik parancsolat tiltja az Isten nevét hiába fölvenni s rettenetes büntetést szab rá. Egyéb vétkekért csak harmad- és negyediziglen áll boszút az Isten; de az ő nevének megszentségtelenítője ellen ezer iziglen! Egy egész nemzet szenved meg egy ember miatt s az Isten nevei között a Jehovah, Elohim, Zebaoth még kimondhatók, de az «Adonáy»-t még a szent Dávid zsoltárai sem mondják ki. S törvényünk épen ennek a kimondását követeli. Ha most elmennél a zsidó-utczába, izgalmas látványnak lehetnél tanúja. Mert azt jól sejtetted, hogy a mint Rotheisel Ábrahám megtudja, hogy tégedet ily absurdus vétekkel vádolnak, ő maga siet fel a törvényszékhez, tanuságát felajánlani, hogy ez a vád nem igaz.

– Derék ember!

– A törvényszék esküt követelt tőle. Hagyományos szokás szerint a zsidó huszonnégy órai meggondolást kért magának. Ez alatt a talmud törvényei szerint következnek az ijesztgetés órái. A tanuskodó zsidóra rajta mennek a rokonai, barátai, jajveszékelni, hogy ha hamisan talál esküdni, őket sujtja majd a miatt az Isten haragja; az egész község felháborodik, odatódul az ablaka alá s onnan szidja és rémíti fenyegetőzve az esküdni készülőt; az asszonyok szétszórt hajjal, a férfiak megtépett ruhával szaladgálnak az utczán s homlokaikkal döngetik a falat. A tanu szobáját teleülik bocherek és sakterek s végeszakadatlan imádságaikat dörögtetik a fülébe; a gyermekei chorusban jajgatnak s a felesége a földön hempereg. Utoljára odamegy hozzá a rabbi teljes ornátusában. Hozza a nagy könyvet. Abból felolvassa neki azokat a rettenetes boszuállásokat, a miket az Isten az ő nevének megbántására ifjakon és öregeken, gyermekeken és még nemszületett nemzedékeken, királyokon és országokon, porbadöntött városokon és azoknak a barmain irgalom nélkül betöltött. Elmondja neki, hogy milyen könnyen eshetik valaki a hamis esküvés bűnébe, akaratlanul is; a mi aztán mindegy, mert az Isten a kimondott átkot mégis csak betölti rajta. Gondolja meg jól a dolgot. Sötét volt, mikor őt a rabló megállította, nem láthatta jól az arczát. Az viselhetett álhajat, álbajuszt. Nem is nézhette meg jól, mert egy fokos-ütés hátulról eszméletlenné tette. Milyen könnyen tévedhet a megrémült ember! S ha tévedésből hamis esküt mond, az csak olyan nagy bűn, mintha szándékosan tette volna, s akkor a kimondott «Adonáy» név jaj és pusztulás lesz az egész pesti zsidóságra, elzüllik az a világ minden részébe s azt a helyet, a hol most lakik, sóval fogják behinteni!

– És én mégis tudom, hogy meg fog esküdni az Ábrahám.

– Akkor nagy a hited. No ennek még ma el kell dőlni; mert a statarium együtt ül, a mi épen a Gyöngyöm Miska miatt van kihirdetve.

– Tehát engem a statarium elé fognak állítani? Szép.

– Szép biz az. S tanácslom is, hogy már most maradj itt és várd be a történendőket.

– Kegyes engedelmével. Csak egy levelet szeretnék irni. (Persze a Fruzsinkának, hogy mára ne várja haza.)

– Megbocsáss, édes öcsém, de neked itt az én hivatalszobámban levelet nem szabad irnod, sem azt innen elküldened.

– Hát tán fogoly vagyok már itt?

– Az még nem; de vádlott, a kinek én hivatalból segédkezet nem nyujthatok, hogy innen kilevelezzen; hanem teszek egy ajánlatot. Innen ma úgy is nem jó lenne kimenned, mert lehetnének, a kik azt mondanák, hogy «szököl» s még valami szégyent tennének rajtad, hanem eredj fel hozzám, a magánszállásomra, ott van a leányom, az majd ád néked tollat és papirost; ott irhatsz levelet; ő megteheti azt, hogy maga felviszi a postára a leveledet; aztán mivel hogy ez a dolog a legjobb esetben is estig eltart, ha meg nem veted szegény asztalunkat, maradj ott nálunk ebéden.

Oh, ha arczul verték volna Ráby Mátyást, tán nem fájt volna neki olyan nagyon, mint ez a nyájas kinálgatás. «Eredj fel, ott a lányom.» «Majd odaadja neked a tollat, a mit ereklyéül tartogatott utánad!» «Hogy irj vele levelet a Fruzsinkának.» «Még majd maga el is viszi s felteszi a postára azt a levelet.» «Aztán ebédelj ott velünk s hallgasd, hogy mit beszél ott az a tollas ember a kalitkában?» (Hiszen még a beszélő seregélyt kalitkástul ki lehetne tenni abbul a szobából; de beszél ott minden! még a napsugárban tánczoló porszemek is, s mind azt beszéli, hogy: «óh te Ráby Mátyás, milyen rossz voltál, milyen őrült, milyen átkozott voltál, hogy minket elhagytál!»)

Ráby Mátyásnak nem nagyon kellett erőltetnie magát a hazudásban, mikor azt válaszolta erre a szíves meghívásra, hogy:

– Hálásan köszönöm az ebédre hívást; de én most erős diætára vagyok szorítva, helleborismussal kúrálom magamat. Csak egy zsemlét szabad megennem naponként.

– Hát az mi ellen való?

– Idegizgatottság ellen. Éjenként nem tudok aludni.

Tárhalmy majd mondott neki rá valamit; de csak elhallgatta.

– No hát legalább levelet irni felmehetsz, az nem rontja meg a helleborusos kúrádat.

Tárhalmy úgy beszélt Ráby Mátyáshoz, mint a ki tudomásul sem vette, hogy az valaha az ő leányába szerelmes volt, s hogy azt otthagyta, mást vett el. Ez a közöny fáj pedig legjobban.

Ráby Mátyás fejében úgy zúgott valami, mint egy tenger forró zsirból. A pokolba inkább, mint ez angyal szemei elé!

E kinos feszültségből kiszabadította valami véletlen. Nem «Deus», hanem csak «hajdu ex machina». A Mihály jött be jelenteni nagy hévvel-lével, hogy «tekintetes uram! Jönnek a zsidók!»

Ah! Tehát nem használ az ijesztgetés. A Rotheisel Ábrahám mégis csak meg fog esküdni.

Az volt aztán a parádé!

Nem maradt a zsidó-utczában a házőrző süket vén asszonyokon kívül senki. Minden ajtót, ablakot bezártak ott, s jött egy tömegben, mint hajdan a Mizraimból való kivándorláskor, Juda egész népe a vármegyeház elé. A sereg közepén hozzák az Ábrahámot zsellyeszékben, mert az még gyenge volt a kapott ütéstől, nem tudott a lábán járni.

Arra a hirre, hogy az Ábrahám kész a tanubizonyságot esküvel megerősíteni, rögtön összeült a statarialis biróság s a vádlottat előidézték.

Ráby Mátyás ott láthatta valamennyi jó ismerőseit a zöld asztalnál, a szolgabirót, az esküdtet, kikkel együtt poharazott nem rég. Az elnöki széket pedig maga Laskóy táblabiró úr vitte, a ki olyan jó nevető szokott lenni.

Most pedig megállhatta nevetés nélkül, hogy kikérdezze az előtte állót, hogy hiják? hány esztendős? mi hitű? nős vagy nőtlen? volt e már fogva?

Azután látott Ráby Mátyás egy fiatal embert felállni a zöld asztal mellől, a kiben egyik kedves iskolatársára ismert rá; az volt a tiszti ügyész. Az egy hosszú papirosról felolvasta a maga vádját, mely szerint nemes Murai és Rábai Ráby Mátyás, szent-endrei lakos, azzal vádoltatik, hogy mint Gyöngyöm Miska, rablónak öltözve, a békés utasokat kifosztogatja; in specie ez s ez napon, a Rotheisel, alias Rothesel Ábrahám nevű zsidót a styriai erdőben megrohanta, főbeütéssel elszédítette s ötezer forintjától megfosztotta. Indiciumok: ugyanakkor, a midőn Ráby Mátyás a vidéken letelepedett, mely idejövetelnek okát senki sem gyaníthatja, keletkezett a félelmes rabló kalandozása. Ráby Mátyás szülőitől nem örökölt nagy vagyont, azért mégis tele marokkal szórja a pénzt, a mi a gyanut megerősíti. Végre legterhelőbb indicium magának a Rotheisel kocsisának a vallomása, mely az azonosságot Ráby Mátyás és Gyöngyöm Miska között kétségtelenné teszi. Vádló ügyész kéri a tanu meghiteltetését s az ez által authenticussá lett bizonyítvány nyomán nemes Ráby Mátyásnak kötél által, vagy ha tekintettel akar lenni a törvényszék a nemességére, pallos által való kivégeztetését.

És senki sem nevette el magát e közben!

Az elnök egész komoly arczczal fordult Rábyhoz.

– Kiván-e inculpatus ez actió ellenében az alibi constatálásának a remediumával excipiálni?

– Nem használom a remediumot, felelt Ráby. Kérem a bizonyítékokat.

– Vezettessék be az elsőrendű tanu!

Behozatták a kocsist. Tökéletes akasztófaczímer. Olyan pofa, a melyikből kilátszik, hogy az egy kurta forintért mindennap kész megesküdni háromszor arra, hogy a ma született gyermek megölte a tegnap meghalt édes apját.

Ezt is kikérdezték a nationáléja felől, s biz az arra a kérdésre, hogy voltál-e már fogva, elmondá őszintén, hogy valami hétszer, vagy nyolczszor, nem igen emlékezik rá pontosan, de hamarább kilenczszer meglakta már a vármegye tömlöczét. Mikor aztán azt kérdezték tőle, hogy ráismer-e ebben az úrban, a ki vele szembe állíttatott, arra a rablóra, a ki a Rotheisel Ábrahámot a styriai erdőben kirabolta, megfelelt egész készséggel:

– Hogyne ismernék rá? Szakasztott ugyanaz. Csakhogy akkor fekete hamis haj volt a fején, kunkora bajusz volt ragasztva az orra alá, s szűr volt rajta. De mingyárt ráismertem a hangjáról, hogy ez a Ráby Mátyás úr.

Ekkor tapasztalta Ráby, hogy milyen jó az, hogy a magyar embernek két nyelve van, egy magyar, meg egy diák; míg a parasztnak füle ugyan van kettő, de az egyik se hall diákul. Ő közbeszólhatott latinul.

– Én protestálok e tanunak a megesküdtetése ellen. Én ismerem őt. Ez volt ugyanaz, a ki azt a négy lovat hajtotta, a mivel engem az ellenséges magistratus meg akart vesztegetni. A tanu interessálva van!

A fiscus replicázni akart, hogy ez még nincs bebizonyítva, de Ráby hirtelen bevágta az útját, odafordulva a tanuhoz, s azt mondva neki magyarul:

– De hát hogy ismerhetett volna kend rám a hangomról, mikor én kenddel sohasem beszéltem.

A tanu nem vette észre, hogy a fiscus hogy hunyorgat rá a szemöldökével; kapott rajta, hogy most mondhat valamit, a mi már valóságos igazság.

– Micsoda? hát nem emlékezik már rá az úr, mikor azt a négy lovat az új bricskával odahajtottam az udvarára, Paprika Péter uramékkal? hisz akkor úgy lármázott az úr, hogy ha süket lettem volna is, meghallottam volna.

Ezzel aztán egészen elrontotta a dolgot.

A históriai igazság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy mind ezúttal, mind a későbbi alkalmakkal ültek ám a Sedria zöld asztala mellett derék, igazságszerető férfiak is, a kik Rábynak pártját fogták, csakhogy nagy kisebbségben voltak. Ő maga többször emlegeti emlékirataiban. Ezúttal is volt ott egy táblabiró, a ki erélyesen felszólalt, hogy az ilyen tanut nem lehet esküre bocsátani.

– Tehát vezettessék be a felmentő tanu.

A zsidó sokaság már akkor ellepte az irgalmasok utczáját, meg a sarkantyú-utczát egész hosszában s ott várta a történendőket nagy félelemmel.

Az Ábrahám a két legöregebb fiára támaszkodva jött be a törvénytartó terembe. A feje be volt kötve a hátul kapott nehéz seb miatt, s a lábai kissé inogtak. Nyomában jött a rabbi, meg a templomszolga a Thórával és egyéb fenyegető készülékekkel.

– Hát Rotheisel Ábrahám, szólt hozzá az elnök, mondja el kend, hogy történt a styriai erdőben való kiraboltatása?

– Nem mondom biz én, tekintetes uram mert én nem jöttem ide panaszkodni. Minek panaszkodnám? A Gyöngyöm Miskát nem hozzák ide nekem, azt tudom. A miért idehíttak, csak az, hogy bizonyítsam, hogy nem tekintetes Ráby Mátyás úr volt az, a ki engem kirabolt. No hát azt bizonyítom.

– Gondolja meg kend jól Ábrahám zsidó a dolgot. Sötét volt, nem láthatta jól az ábrázatját, hátha még is ő volt?

– És ha olyan sötét lett volna is, mint Egyptomban a kilenczedik csapás napján, s az én szememen olyan hályog lett volna is, mint a Tóbiásén, és ha annak a rablónak szakasztott ilyen képe lett volna is, mint a Ráby Mátyásé, még akkor is azt mondanám, hogy nem volt ez a Ráby Mátyás, a kit én ekkora kölyök korától ismerek, mint az öklöm! Se a fizimiskája, se a teremtése nem hasonlított a tekintetes zsivány úréhoz.

– Mit ért kend fizimiska és teremtés alatt?

– Nű! Hát a szemét, száját, orrát, meg a derekát, nyakát, kezét, lábát a tekintetes zsivány úrnak.

– Tehát physionomia és termet.

– Igen is. Egyik sem volt a Ráby úré. Egészen másforma úr volt az a tekintetes zsivány úr.

– Miért tekintetes urazza kend a zsiványt?

– Azért, mert nem tudom, hogy mi lesz egyszer még belőle. Láttam én azt tekintetes úrnak is egyszer-másszor, megint az lesz abból. De én el nem mondom, a mit gondolok, mert az bizonyosan hozna tizenkét megesküdött tanut s bebizonyítaná az alibit, s utoljára még engem csuknának be.

A Rábyt pártfogó táblabiró erre közbeszólt, hogy íme itt egyik tanu vallomása invalidálja a másikét, a pro és contra elidálja egymást.

– Igen bizony, szólt Laskóy elnök úr; de hát tetszik tudni a törvényt, a zsidó tanubizonysága a keresztyén tanu ellenében csak akkor bír valorral, ha leteszi rá az esküt.

Erre a szóra, hogy «eskü», egyszerre «eltört a mécses cserép» az Ábrahám mind a két fiánál; odaveték magukat nagy czifra jajgatással a táblabiró úr elé térdre, arczra, s csókolták a kezét, lábát, hogy ne tegye az öregükkel azt a kegyetlenséget, hogy megesküdtesse.

– Én, édes fiaim, nem segíthetek rajtatok, mond a táblabiró farizeusi jámborsággal; itt a törvény, a Tripartitum III. részének 35-dik §-fusa: «Judæus contra christianum attestans.» Én ettől el nem térhetek. Hanem ha meg akarjátok kimélni az apátokat a nehéz eskü letevésétől, forduljatok oda Ráby úrhoz, ennek csókolgassátok meg a kezét; annak csak egy szavába kerül, s mingyárt nem kerül semmiféle juramentumra soha. Declarálja ő kegyelme az alibit. Arra rögtön felmentetik.

A két zsidó legény nosza neki esett Ráby Mátyásnak, térden csúsztak oda hozzá, úgy könyörögtek neki, hogy hát ugyan mondja ki azt az alibit, hiszen csak egy szó.

Erre aztán dühbe jött az öreg Ábrahám a két fiára.

– Keltek fel onnan? Elmentek onnan? S békét hagytok annak a becsületes embernek? Ki hítt benneteket ide? Csikónak jöttetek utánam? Titeket nem kérdezett a tekintetes törvényszék; a ti nevetek «hallgass!» Kitakarodjatok innen mingyárt! Ugyan édes tekintetes hajdu úr, dobja ki innen ezt a két zsidógyereket! Menjetek haza az anyátokhoz, ha jajgatni akartok! Nem kell engem támogatni! Tudom én még hasznát venni a fejemnek is, a lábamnak is. Bocsánatot kérek a tekintetes törvényszéktől, hogy az a két rossz ségetz ilyen csunya lármát csinált itten. Hát itt vagyok én. Készen vagyok, megesküszöm.

A két fiút csakugyan nem engedte az öreg a teremben maradni tovább.

Ekkor azonban hozzá fogott a rabbi a megdolgozáshoz. Zsidóul kezdett el beszélni, a mire az öreg szintén zsidóul felelt vissza, a miből mi persze nem értettünk semmit. Majd magasra felvitték a hangjukat, majd meg egyszerre alászálltak, kezeiket az égre emelgették, meg a ruhájukat tépték velük; az ember nem tudta, hogy énekelnek-e, vagy pörölnek egymással. Utoljára a vén zsidó a két gyönge rozoga lábával toporzékolni kezdett, s azzal leoldá a bal karjáról a tefilimet, az imaszíjat s azt keresztül szorítá a homlokán, annak a jeléül, hogy kész az eskületételre.

Erre aztán a rabbi elcsendesült, s odaintve a templomszolgát, lehuzatá az Ábrahám lábairól a fűzött bocskorokat; feladatta rá a halotti köntösét, fejébe tétette a négyszegletű süveget, s aztán ő maga, elébb szerelmetesen megcsókolgatva az ezüst-tokban rejlő thórát, odanyujtá azt a kezébe.

Azzal kinyitottak egy délnek néző ablakot, s odaállították az Ábrahámot, hogy a besütő nap egészen az orczájába süssön.

Künn az utczáról a zsidó néptömeg jajkiáltása hangzott fel; a kicsukott Rotheisel fiak az ajtó kulcslyukára tették a szájukat, úgy sírtak az ajtón keresztül.

Laskóy táblabiró úr majd megpukkadt a nevetésvágy miatt.

S képes volt azt elfojtani.

Csak egy szavába került volna véget vetni a kínjelenetnek «hagyjuk abba! Tréfa az egész. Én tudom legjobban, hogy ki az a Gyöngyöm Miska? hisz engemet is kirabolt!»

Dehogy tette, hogy azt mondja! Engedte az egész rettenetes esküt végigmondani a megkínzott öreg embernek; engedte az alatt az egész utczát jajgatni.

Mikor vége volt, Ábrahám megtörlé a halottas ingével a homlokát s odadörmögött a szakállába.

– Te térd, meg ne rogyj! Te láb, meg ne ingj! Te fej, ne reszkess! Azt ne higyjék, hogy a Jehova keze sújt le. Elmehetek már! Elvégeztem a dolgot. Ne támogasson senki. Nem kell nekem emberi segítség. Van, a ki engem támogat! Jobb felől Gábriel, bal felől Mikhael, előttem Rafael, hátam mögött Uriel, fejem fölött Izrael! Nem eshetem én el.

S a ki idáig csak zselyeszéken tudott jönni, két embertől a hóna alatt fogva lépegetni, innen hazáig gyalog ment, s nem engedte, hogy valaki megfogja.

– – Most már rá lehet kezdeni a nevetést Laskóy táblabiró úr!

Ráby Mátyást szabadon ereszték; ezúttal most az egyszer még kikerülte a vármegye tömlöczét; de vigyázzon magára!

TIZENNYOLCZADIK FEJEZET.

(Mellbenn elev adatic, hogi nem az Komaaromi fazikasnac az kalháia volt az elsev, a mi nem tarthatott evrevkee.)

Ráby Mátyás alig várta, hogy haza futhasson; a mint megkapta a felmentő itéletet, már ott várta a szekér a vármegyeház kapujában, odavetette magát az ülésbe s aztán «hajts kocsis! se ostor, se ló nem a tied!»