Part 13

Hiszen bizony Szent-Endre nincs az operenczián túl, de azért Ráby Mátyásnak mégis véghetetlen hosszú volt az a távolság. Mindegyre azon törte a fejét, hogy vajjon mikor az ember egy síró feleséget hagy otthon, útra kelvén, – minémű feleséget fog otthon találni, az útról visszatérett?

Minthogy pedig az olyan embereknek, a kiknek a judiciumuk igen kifejlett, a phantasiájuk szokott igen hátramaradott lenni, a metaphysica szerint, annál fogva azt Ráby Mátyás sehogy sem birta kitalálni.

De bizony, ha olyan vakmerő phantasiája lett volna is, mint az «Erbia» szerzőjének (a kinél soha sem tudhatta az ember, hogy melyik halott fog a következő lapon feltámadni), még akkor sem találta volna ki, hogy mi vár ő rá odahaza?

Hát az várt rá, hogy a mint a kocsiból leugrott s az ajtajára ment bekopogtatni, ott találta épen a kopogtató alá felszegezve az edictalis citátiót, melyben az egész vétsége, a miért statárium elé kell állania, hosszasan elmondatik. Az idéző levelet olyankor szokták a kapura kiszegezni, mikor a megidézettnek, vagy a hozzátartozandóknak nem lehet azt kézbesíteni.

Rábynak a düh miatt egyszerre minden egyéb gondolat kiment a fejéből, a mint ezt a citatoriát ott látta lebegni az utcza ajtaján. Letépte azt onnan nagy mérgesen, s aztán ököllel, sarokkal döngette az ajtót, hogy nyissák ki.

A szegény Böske, mikor kinyitotta az ajtót, azt hitte, hogy most mindjárt megeszi.

– Miért hagytátok ezt az irást az ajtómra kiszegezni?

– Hát kérem alássan, én nem mertem elvenni, s aztán az esküdt úr odaszegezte kalapácscsal, s azt mondta, hogy ha letépem, hát felakasztanak.

– Hát miért nem vette át az asszony?

– Az asszony? Az asszony?

– No igen, a feleségem. Hol van a feleségem?

– Jaj, kedves édes tekintetes úr, kérem alázatosan ne üssön agyon. A tekintetes asszony itt hagyta a házat.

– Bolondforma. Tán látogatóba ment?

– Nem biz a. Úgy mondják azt, hogy itt hagyta a házat. A mely nap a tekintetes úr elutazott, a tekintetes asszony mindjárt levelet írt, idehivatta a Csicsa czigányt, attól küldte el expressussal; aztán vissza sem várta a választ, hanem a mint a czigány nem került vissza délutánig, kocsit hozatott, mindent összepakolt, felült, elhajtatott s nekem annyit sem mondott, hogy mit főzzek estére?

– Talán a nagybátyjához ment a kastélyba?

– Nem biz az kérem alássan, mert az egészen ellenkező úton hajtatott el; utána néztem a kis ajtóból, a míg csak láttam az utczán.

Ráby berontott a szobába. A cseléd igazat mondott. Minden szekrény tárva-nyitva volt. Az asszony összepakolt, úgy ment el. Még csak egy emléknek való papucsot sem hagyott ott a férje számára.

Ráby nem tudott magának tanácsot adni. Ez bizony czudar állapot. Mikor az ember repül a szerelem szárnyain a boldog találkozóra, s aztán talál ott egy hideg ágyat, a melyiknek a vánkosairól mind lehúzták a stikkolt czihákat.

Nem jutott eszébe más, mint hogy elmenjen a nagybátyjához, a postamesterhez, a kivel azóta haragot tartottak, a mióta megházasodott.

Odamenve hozzá, nem szólt semmit, csak leült egy székre, s aztán szétmeresztette a lábait.

Gondolta, hogy úgy is tudja az öreg, hogy mi a baja? Hogyne tudná? Kis városban? Három nap alatt! Ne tudná azt minden ember, hogy egy új menyecske otthagyta az urát?

Az öreg úr is csak megállt előtte s aztán hol az egyik, hol a másik vállát rángatta és nagyokat hmgetett.

– Hm! No öcsém! Csigavér! Nem veszik az ilyen dolgot nagyvilágbeli asszonyoknál olyan serio. Hát azért csak ne ereszd el kezedet, lábadat. Azon át kell esni. Tudod, hogy a komáromi fazekas kályhája sem tartott örökké.[25]

– Csak azt tudnám, hogy hová mehetett? sóhajta fel Ráby.

– No megállj. Ezen segítünk, ha csak ez kell. Itt hever nálam egy levél már két nap óta, a mi a feleségednek szól. Törd fel, olvasd.

– Én feltörjem a feleségemnek irt levelet?

– Hát miért ne? A magyar Corpus juris szerint a férj és feleség egy hús, egy test, I. rész 48. czikk: Maritus cum uxore una caro et corpus, a mi levél az egyiknek szól, azt a másik feltörheti. De feltörné bizony, ha a Corpus juris hét esztendei gályarabságot diktálna is a pecséttörőre, s egymás levelét nem hagyná olvasatlan. Csak te törd fel, én felelek azért, hogy miért adtam a kezedbe.

Ráby reszkető kézzel bontá fel a nejének irt levelet.

Igen egyszerű és világos szöveg.

«Édes Fruzsinkám. Megértettem kedves leveledből, hogy zsarnokod kegyetlenségeit nem birod tovább elviselni. Ezt én előre gondoltam. Igen helyesen teszed, ha menekülni akarsz tőle, minél előbb; mert ez az ember jó véget nem fog érni. Házam, kivánatodra, mindig szerencsének fogja venni, ha neked menedéket nyujthat. Tárt karokkal várlak. – Régi hű barátod, Petray.»

Ráby szemei most már megszüntek kőmereven bámulni. Szikrákat szórtak.

– Olvassa, bátyám! szólt odatartva a levelet Leányfalvy elé.

– No már most tudod, hogy hányadán vagy?

– Tudom! szólt Ráby összehajtva a levelet s keblébe dugva.

– Hát már most mit fogsz csinálni?

– Legelébb is kérek egy négylovas fogatot egy könnyű szekérrel.

– Az meglesz. Hát aztán?

– Aztán haza megyek a kardomért, meg a pisztolyaimért s felkeresem azt az embert, s vagy én ölöm meg őtet, vagy ő öl meg engem.

– No azt már szeretem hallani. A duellumot a Corpus juris megengedi, sőt szabályozza. Az 1486. 18. §. 5. szakasza világosan azt mondja, hogy a hol olyan sérelem fordul elő, a mit nem lehet nyilvánosságra hozni, vagy nem lehet tanuk híján bebizonyítani, ott duellum az egyedüli orvoslás. Hanem hát meggondoltad-e? ha az ellenfeled egy szál kardra akar csak kimenni veled; az egy mahumed-ember.

– Nem tesz semmit. A kard kiegyenlíti a termet-különbséget. Majd megválik, hogy melyikünk tudja jobban forgatni.

– No hát biz az jó lesz. Hanem még csak egyre figyelmeztetlek. A szolgabiró nagyon ravasz ember. Igen vigyáznod kell vele. Ügyelj rá, hogy hamarább ki ne rántsd a kardodat, mint a mikor ő is kirántja a magáét, különben pört akaszt a nyakadba, a Szent-István II. 59. §. alapján: «Gladium evaginans medium homagium solvet.» (A ki másra kardot húz, fél fejváltságot fizet.)

– Köszönöm urambátyám. Megfogadom a tanácsát.

– Bár mindig azt fogadtad volna meg. No de most már szeretlek! ejh, hogy nem csinálsz többé olyan fancsali képet. Egészen más ember lett belőled, a mióta megtudtad, hogy férfival akadtál össze. Teringettét: az asszony processus egészen demoralizálja az embert. No hát ha csak kard meg pisztoly kell, azért haza se menj. Van én nekem olyan derék jó fringiám, a mi Budavára visszavívásánál is ott volt. Kettévágja az a vasat. Többet ér, mint a te rossz parádé kardod. Ezt kösd fel. A pisztolyaimat is odaadom. Három golyóbisra van mindenik töltve; ha czélozni tudsz, három ellenséget meglőhetsz vele. Én is meglőttem egyszer velük egyet, dörmögé aztán halkan. Nem halt meg, de nyomorék lett. Ezért nem került aztán asszony a házamhoz soha. No de régen volt az! Sok szerencsét hozzá öcsém. Azt szeretem, mikor legény vagy a talpadon!

S úgy felfegyverezte az öreg az unokaöcscsét, mintha háborúba eresztené. A legjobb négy lovát fogatta be a számára. A szolgabiró a szomszéd, egy állomásnyira eső faluban lakott; a sárkányok egy óra alatt odarepíték Rábyt.

A váratlan vendég épen akkor szállt le a szekérből, mikor a szolgabiró indulni akart valahova.

– Tessék csak visszajönni velem a házba, mondá neki Ráby, egy pár rövid szavam lesz az úrhoz.

Az «úr» czímzésből sejthette Petray, hogy az nem jóban töri a fejét; de tette magát, mintha nem értené a dolgot, s ő csak tegezte a pajtást. (A kit ma délelőtt pallosra akart elitélni.)

Mikor aztán Petray kastélyának ebédlőjében magukra maradtak, akkor Ráby elővonta a kebléből a szolgabiró levelét, s az orra elé tartá.

– Ismeri az úr ezt a levelet?

Petray felpattant.

– Phü! Micsoda vakmerőség ez! Felbontani a más levelét!

– Lassan csak uram. Nem kell kiabálni. Nem ijed itt meg senki. A törvény szerint «maritus et uxor sunt una caro et corpus», a mi a feleségem levele, az az én levelem.

– De micsoda vakmerőség az: az embert a saját házánál így megrohanni!

– Mondtam már, hogy ne kiabálj olyan nagyon. Még nem voltam Gyöngyöm Miska, de ha tetszik, az lehetek. Látod ezt a két pisztolyt itt az övemben?

Most már ő kezdte el azt tegezni.

– No hát tudd meg, hogy vagy a kezedbe veszed ezt az egyik pisztolyt, s úgy lövünk egymásra, vagy ha megtagadod a lovagias elégtételt tőlem, úgy lelőlek simpliciter, mint egy utamba tévedt farkast.

A nagy mahumed-ember elsápadt. Gyönyörű athletai alak volt, de nem lakott a szivében bátorság, csak hetvenkedni tudott; hanem a bőrére nagyon kényes volt.

– Hát hiszen, én nem hátrálok meg előtted. Ha maga Herkó páter jönne, még az előtt sem. Hanem hát ez bolond beszéd. Pisztolyra nem verekedik igaz nemes ember. Abban semmi virtus. A pisztolyt egy gyerek is el tudja sütni. Én nem vívok másra, mint kardra. Tessék egy szál kardra kijönni velem. Tessék velem kiállni igaz nemes módjára, kard ki kard! Aztán majd ott lássuk meg, hogy ki az igaz vitéz! Tudom, hogy gulyáshúsnak is aprítom a selyem úrfit.

– No hát menjünk egy szál kardra, szólt Ráby nyugodtan s visszadugta öve mellé a pisztolyokat.

– De akkor azt mondom, hogy tégy elébb testamentomot, mert innen élve el nem hordod az irhát.

– Azt majd a kard mondja meg. Nekem nincs több beszélni valóm.

– Micsoda? S ki mernéd te én előttem húzni a kardodat? Te nyaviga váz! Te! Hiszen ha megharagítasz, kenyérre kenlek, úgy eszlek meg. Húzd ki hát, ha van lelked.

– Majd csak veled egyszerre, barátom; különben azt mondhatnád, hogy kardot rántottam rád, fegyvertelenre.

– Azt mondom, ne henczegj! Ráby! azt mondom, hogy kiszelelj ebből a szobából, a míg ki nem húzom ezt a kardot.

– Ugyan húzd már ki.

Petray hozzá is fogott, még pedig egész komolyan; de kettőn állt a vásár. Abba még a kardnak is beleszólása volt. Az a jó derék ősi fringia a burkus háború óta nem volt kihúzva a hüvelyéből, annál fogva abba úgy belerozsdásodott, hogy nem lehetett belőle kiimádkozni.

– Nem jön ki az átkozott.

Biz az nem jön ki.

– Ejh! szólt Ráby türelmetlenül. Add ide a tokját, majd én segítek kirántani.

Ugy kellett vele tenni.

A két duelláns fél nekiállt annak az egy renitens kardnak, Ráby fogta a tokját, Petray fogta a markolatát, úgy ránczigálták azt, hol a szolgabiró huzta ki a helyéből Rábyt, hol Ráby a szolgabirót. Utoljára sem mentek vele semmire, a kard maradt a győztes; nem jött ki hüvelyéből. A két duelláns egészen beleizzadt.

No ilyen párbajt se látott még a világ!

Petray mérges volt.

– Vigyen az ördög egész duellumoddal! Ha verekedni akarsz velem, gyerünk ökölre. Akkor tudom, hogy megdögönyözlek úgy, hogy még a szentek se csinálnak belőled papatyit.[26]

– Hát én azt sem bánom mondá Ráby, feltürve a karján a dolmányujját s azzal öklöző állásba téve magát, vágott egy olyan boxer malmot a két öklével, hogy Petray nem győzte bámulni.

Nagyon kényes volt a bőrére. Meggondolta, hogy ez a petten ember még be találja törni az orrát. Az angol boxirozók mingyárt a szemét ütik ki az embernek, meg a fogát – s az nem jó.

– Ejh! Hagyj nekem békét! Én nem vagyok sicarius. Én szolgabiró vagyok. Törvényes ember. Ha valami kereseted van ellenem, ott a törvény, ott a sedria, keresd ottan. Én nem fogok a te feleségedért se lőni, se vágni, se öklöződni. Az itt nem szokás! Győzné azt az ember! – Bolond vagy! – Azt gondolod, én magam voltam csak, a ki a feleséged körül tapodta a földet? Ha verekedni akarsz, eredj a Lievenkopp kapitányra, ott fekszik most Zsámbékon. Annak még nagyobb kontója van nálad, mint nekem. Ha csak kard, pisztoly kell, kapsz annál eleget… Kapaszkodj bele, ha olyan nagy a kurázsid! – De én szolgabiró vagyok, a kinek kötelességem a verekedést megakadályozni, nem pedig magamnak is beleegyeledni. Én ismerem a kötelességemet. Tessék a törvényszékre menni, majd ott megfelelek magamért.

Ez így folyt belőle; de már azt Ráby nem hallgatta. Felcsapta a kalapját a fejére s a sarkával tette be maga után az ajtót. A szekeréhez érve, aztán azt mondá a kocsisának, hogy «hajts Zsámbékra!»

Hát Fruzsinka?

Meglehet, hogy ő az egész jelenet alatt ott rejtőzött a mellékszobában; meglehet, hogy végighallgatta ezt az egész párbeszédet; meglehet, hogy mikor Ráby eltávozott, előjött az ajtón s a gyávának, a ki az üldöző férj elől belebújt volna már a furólyukba, a ki a férj előtt a feleséget, a maga szeretőjét nem szégyelte rágalmazni, – a nyakába borult s lecsókolta a szégyenpírt, a félelemveritéket az arczáról. Nem láttuk; de nem lehetetlen, hogy úgy történt.

TIZENKILENCZEDIK FEJEZET.

(Mikeepen zokoth vala dvellaalni az Gievngievm Misca?)

Csak másnap reggelre jutott el Ráby Mátyás Zsámbékra. Könnyű volt rátalálnia a kapitány szállására az őrt álló katonáról.

A kapitánynál még két tisztet talált s az udvaron három felnyergelt ló állt; valahová szándékoztak menni, de nem hadmüveletre, mert a katonaság nem volt kirukkolva.

– Áh! Áh! kiálta fel Lievenkopp, a mint Rábyt belépni látta, Ráby Mátyás!

– Az ám. Én vagyok Ráby Mátyás. A Ráby Mátyásnénak a férje. Talán ki is találod, hogy miért jöttem?

– Nem én.

– Hát a feleségem elszökött tőlem.

– Potz Welten! Ilyen hamar! Azt gondoltam, tovább kitart.

– Petray szolgabiróhoz mentem legelébb, hogy elégtételt kérjek tőle. Ő nem fogadta el a kihivást, hanem te hozzád utasított.

– Becsülöm érte.

– Hát már most tudod, hogy mért jöttem?

– Tudom pajtás. Meg akarsz velem verekedni. Az megtörténhetik. Ezen urak közül az egyiket választhatod secundánsodnak; Sterneck Guidó főhadnagy úr, Bleyer Károly alhadnagy úr.

– Az alhadnagy urat fogom felkérni.

– Hát jól van. Ezen mingyárt áteshetünk. A fegyverekre nézve majd megegyeznek a secundáns urak. Hanem az időre nézve van valami akadályunk. Nekem elébb a Gyöngyöm Miskával kell végeznem.

Ráby majd kiugrott a bőréből erre a szóra.

– De már nekem három hétre elég volt a Gyöngyöm Miskából! Hagyd azt később; úgy sem fogod meg soha.

– De már ezuttal meg is fogtam. Még ebben az órában duellálni fogok vele.

– A Gyöngyöm Miskával?

– Igen is: ő vele elébb; mert őt hivtam ki elébb.

– A Gyöngyöm Miskát kihivtad? Te? Hát lehet a Gyöngyöm Miskát kihivni?

– Hát tudod te, hogy ki az a Gyöngyöm Miska?

– Azt tudom, hogy tegnap én álltam a statárium előtt helyette s a fiscus rám olvasta, hogy én vagyok az.

De már erre a kapitány még a lábával is toporzékolt, olyan dühbe jött.

– Donner und Doria! Hiszen itt lakik Szent-Tornyán, két óra járásnyira hozzánk, ott földes úr. Karcsatáji Miskának hivják. Ő az a hirhedett rabló és senki más. Azért nem lehet soha megfogni; mert ha már mindenünnen kiszorították, akkor szépen hazamegy; leteszi a zsivány costümöt s mikor az ember keresi, már akkor talál a csigás hajú, pörge bajuszu betyár helyett egy jámbor compossessort, törökösen lefelékonyult bajuszszal, czopfba fonott puderezett hajjal, a ki tizenkét tanuval bizonyítja, hogy ő a házából hétszámra ki nem mozdult, vagy vadászni járt a Mátrában, a Vértesben, meg mit tudom én még hol? Tiszta hiábavalóság akár lóháton, akár paragrafusháton akarni elfogni.

– S tegnap engem akartak helyette felköttetni.

– Ugyan csodálom, hogy meg nem tették. No, hanem hát most az egyszer én magam csiptem meg a jó urat. Azt is elmondhatom, hogyan: hiszen téged is csak úgy érdekel. Hát tudod, egyszer a napokban, a mint a Gyöngyöm Miska bandáját zavartuk, egy gyanus ficzkót vettünk észre, a ki a csatárlánczunkon keresztül akart osonni drótos-tót képében. A ficzkót rongyról-rongyra megvizsgáltattuk s utoljára a bocskortalpában megtaláltuk ezt a levelet. Ez Karcsatáji Mihály úrnak volt irva. – Ráismersz talán az irásra?

Ráby Mátyás megismerte a neje irását.

– Elolvashatod bátran. Te még jobban meg fogod érteni mind én.

A levélben ez állt:

«Kedves Miskám. A styriai dolog miatt ne aggódjál. Az egész egy olyan emberre lesz ráfogva, a ki nem fogja kimutathatni az alibit.» – «A Tied.»

Rábynak csak leesett a két karja az oldalára. Csak most tudta meg, hogy ő eddig a Cobra Capellával hált egy ágyban, a kigyók legmérgesebbikével. Hisz ez volt az ő ellenségeinek a vezére: a feleség. A villámlobbanás a koromsötétben nem esik oly rosszul a szemnek, mint az ilyen fölfedezés; pedig sokan egy ilyen fényrohamtól örökre megvakulnak.

Ráby nem akart hinni az öt érzékeinek, azt hitte, álmodik.

– Ülj le pajtás, mondá a kapitány. Te elszédültél. Nem is csodálom. Engem nem ért olyan közel a mennykő szele, mégis a falnak támolyogtam, mikor ezt a levelet elolvastam. Hanem aztán iparkodtam azt hasznomra fordítani. Ezt a két bajtársamat rögtön lóra ültettem s ezt a levelet a kezükbe adva, átküldtem őket Szent-Toronyába. Már akkor otthon volt Karcsatáji Mihály úr. Báránykákat billogoztatott. Láthatta minden ember, hogy milyen jámbor gazdasági foglalkozással tölti az idejét. Az én két cartelvivőm aztán elmondta neki az izenetemet: «Ez elfogott levél tanubizonysága szerint az úrnak gyöngéd viszonya van egy úrhölgygyel, a kinek Lievenkopp kapitány is udvarol s a kinek az irását ő is jól ismeri. Lievenkopp kapitány ezt nem akarja eltürni. Az úr nemes ember; tehát tudja a lovagiasság szabályait. Holnap reggel kilencz órakor sziveskedjék az úr megjelenni a secundánsaival a zsámbéki romtemplomnál, a hol ez az ügy a lovagiasság szabályai szerint el fog intéztetni.» – A földes úr erre azt felelte, hogy igen is, nem tagadja a kettőnk közt fenforgó sérelmet s annyival is inkább meg fog jelenni a kihivásomra, mert neki sem szokása vetélytársakat türni maga mellett s tekintsem magamat én is általa kihivottnak. – Most tehát nyolcz óra. Fél óra alatt kiérünk a puszta templomhoz s ott várunk a magunk találkozójára. Te az alatt, pajtás, itt maradsz a szállásomon egy óráig; akkor utánunk jösz. Kilencz órától tíz óráig Karcsatáji úré vagyok. Ha ő eljön, addig lövünk egymásra, a míg egyikünk ott marad. Ha én lövöm agyon Karcsatájit, hát akkor a Gyöngyöm Miskától örökre megszabadult a vidék; s azután neked is szolgálatodra állok. Ha pedig ő teremt le engem, akkor a secundansaim azt fogják neki mondani: «tessék még egy óráig itt időzni, most következik a férj, még annak is lesz az úrral egy kis szóváltása!» s akkor verekszel te Karcsatájival, míg egyitek ott marad. Jól van-e így?

Hogy jól van-e? Kivánni se lehetne jobban. Ha még ezzel sem volna Ráby megelégedve?

De nem is felelt az arra semmit; mert a mint a kapitány elvégezte a beszédet, csak végig dőlt azon a tábori ágyon, a melyre leültették és rögtön elaludt. Négy éjjel nem aludt már rendesen. Csak a gyorsan vágtató, vagy döczögő szekéren bóbiskolva, az egymásra következő csapások, az emberi ész fogalmait felülhaladó képtelen bántalmak úgy megzsibbaszták az idegeit, hogy elaludt egy ülő helyében.

Lievenkopp rátakarta a köpönyegét s meghagyta a szolgájának, hogy pontban féltízkor felköltse az urat és hozzon neki mozsdó vizet. Azzal a segédeivel lóra ült és elporoszkált.

A zsámbéki rom egy nevezetes góthépítészeti maradvány a hajdankorból; a templom hajója, körülnőve bangitabozóttal, igen alkalmas ilyen titkos találkozóra, a hol két embernek, a világtól nem láttatva, kell egymásra lövöldözni, míg az egyiknek elég lesz.

A katonatiszt urak a romokon kívül megkötötték a lovaikat egy nyirfacsoporthoz s maguk bementek a rom belsejébe, hogy ottlétük fel ne tünjék valami ott a mezőn dolgozó embernek.

Ott aztán vártak egész tíz óráig. A ki tíz órára megérkezett, az Ráby volt.

Nem kellett azt felkelteni, olyan borzasztó álma volt, hogy az felébresztette maga. Aztán felczihelődött, kiment a szabadba. Nem kellett neki vezető a régi templomhoz, ismerte ő e szép romokat még kis diák korából. Talán le is rajzolta, mikor egy esztendeig patvarista volt ide haza. S most is meg lesz a rajza – nem meri a nevét még csak gondolatában sem kimondani, hogy kinél.

Még félórája volt elsétálni való.

Bekalandozta a berket, erdőt, a mi a romtemplomot körülveszi s hallgatózott, ha nem hall-e lövéseket? Meglehet, hogy a falak elfogják a hangot. De a felszálló füstöt még is kellene látnia.

Mikor aztán az utolsó öt percz volt hátra, akkor neki indult a romok tájának s olyan jól kiszámította, hogy az óramutató épen a XII-sön állt, mikor ő a bejáratot elzáró bokrok közül előbukkant.

– Karcsatáji még nem jött el, mondá Lievenkopp a hozzájok lépőnek. A pontosság nem tulajdona a táblabiró uraknak. Azt gondolta, ez is hivatalos exmissio, a hol addig várnak az emberre, a míg meg nem unják.

– Azt hiszem, hogy épen nem fog az nekünk idejönni.

– Ah, azt nem teheti. Akkor rajta megyünk s összevágjuk a saját házánál. Akkor aztán mehet gravamenezni a legközelebbi diætára.

– A hogy gondolod.

– Azonban hát mi a magunk dolgával most már nem fogunk ő rá várni; ha elkésett, elvesztette az elsőbbségi jogát s ő jön már most másodsorban. Mi végezzük a második ügyet elébb uraim.

A secundánsok rövid értekezés után azt mondták, hogy beleegyeznek a sorrend változtatásába. S miután itt épen semmi helye nem volt a kibékítés megkisértésének, kimérték a számukra a barrierret s odaállították a két átelleni fához a vívófeleket.

A kezükbe adott fegyverek jó lovas katonapisztolyok voltak, a mik úgy vannak építve, hogy ha tíz ember áll egy rakáson s azok közé durrantanak vele, hát egynek közülök a golyó bizonyosan kilyukasztja a köpenyegét, – ha van rajta köpenyeg; – ha nincs, arról meg a pisztoly nem tehet.

Először lőttek egymásra huszonöt lépésről; pedig bizony komolyan igyekeztek egymást eltalálni; de minden eredmény nélkül. Másodszor husz lépésnyiről lőttek; megint hiába. Hisz tudnivaló, hogy a mult századbeli hadászat szabályai szerint épen annyi súlyú ólomnak kellett ellövetni egy ütközetben, mint a mennyi súlya volt az összes elesetteknek. Ezek pedig még csak félfont ólmot lövöldöztek el mindössze.

– De átkozott rosz pisztolyok ezek! zúgolódék a kapitány. Én csak nem czéloztam oda abba a vércsefészekbe a vadkörtefán s mégis azt lőttem le.

– Talán az én pisztolyaim jobbak lesznek, ajánlá a magával hozottakat Ráby. Nem ismerem őket; a nagybátyám: Leányváry adta kölcsön, az is töltötte meg.

A secundánsok elfogadták a kihivó fegyvereit erre a biztosításra, az egyik ugyan megjegyzé, hogy ezek csaknem a cső szájáig vannak töltve s a secundánsok jól fogják tenni, ha a templompillérek mögé állanak, a mikor az elsül; mert ha szétszakad, duellánst, secundánst mind agyonüt.

– Nem kell tartani tőle, mondá Ráby. Jó Lazzarino csövek ezek; aztán nem a lőpor bennök a sok, hanem mindenikben három golyó van.

– No hát egy kettő. Tessék lőnni!

Harmadszor aztán lőttek a Ráby pisztolyaival.

Az a három golyóra töltött pisztoly pedig arra jó, hogy ha az ember nagyon jól odaczéloz vele, hát az egyik golyó a hóna alatt, a másik a füle mellett, a harmadik a térde között repül át az ellenfelének: az ember maga közbül marad.

Az egyszerre történt két irtóztató durranás után elbámulva nézett szét minden ember s kiki szörnyen csodálkozott, hogy saját magát és a másik hármat még élve találja.

– Töltsünk újra, mondá az egyik segéd s megtöltötték újra mind a négy pisztolyt.

Mikor készen voltak vele, a másik secundásnak valami jutott eszébe.

– Urak! Háromszor lőttetek egymásra. A lovagiasság szabályainak elég van téve. Nekem kötelességem felajánlani a kibékülést.

A két ellenfél egymásra nézett. Először a Ráby vont egyet a vállán. Aztután Lievenkopp húzta fel a vállát. Aztán mind a kettő mind a két vállát. – Hát érdemes ez a dolog, hogy két jámbor ember egymást lepuskázza miatta? Egyszerre nyujtották egymásnak a kezeiket s aztán parolát adtak.

Hanem most aztán jőjjön az a Gyöngyöm Miska! Most már két ember vár reá, a ki meg akarja vele etetni a füvet.

Ki is fáradtak azonban a várakozásban s a kihivott még sem jött. Találgatták, mi oka lehet a késedelmének? Talán eltörött a kereke az útban? Talán nem akad ide a romokhoz? De hisz ez messzire ellátszik, el nem lehet téveszteni. Aztán ha más nem, ez a hat lövés csak figyelmessé tehette, ha eltévedt is; kivált az utolsó kettő.

De biz az csak nem érkezett.

– Szörnyüség volna, ha még ez is gyáva lenne! dörmögé magában Ráby, a kit kezdett bántani a nemzeti büszkeség; ezek a német tisztek olyan gúnyosan kezdtek már élczelni.

Végre közeledő lódobogás kezdett kivehető lenni.