Part 9

Fiskális úr, szolgabiró úr nem is valami haszontalan emberek. Fiskális úr reggelenkint maga elmegy a várba, a hol húst, lisztet osztogatnak, lenéz a Vághoz s ott halat requirál, azt asszonynénjének hazahordja, ellátva a konyhát; szolgabiró úr meg mindennap, este, mikor sötétedik, nyakába keríti a köpönyegét s a köpönyeg alatt fát, szénát czipel haza; a széna éjszakára jó fekhelynek, nappal pedig szükséges a tehén számára s mikor aztán mind együtt vannak, mikor leültek a felfordított deszkaszekrényekre, a földre leterített gubára, akkor olyan jókat nevetnek mind ezen, mintha ez a legderekabb adoma volna.

Nem is volna Lávaynénak egyéb gondja, csak az az egy, a mi minden víg tréfa után egy-egy visszatérő sóhajban helyét visszaköveteli: «Csak a Bélám köztünk volna!»

«Csak ő volna még itt!»

Persze akkor paradicsom volna a négy deszkafal ürege; akkor olyan tökéletes volna ez a világboldogság, hogy az ember alig találna még valami kivánni valót.

Hanem hát az most ki tudja hol jár? Ki tudja, hogy él-e? Ki tudja mi sorsba jutott? Tele a világ veszedelemmel. Az ember csak abban válogathat, melyikbe menjen bele inkább; s nem abban, hogy melyiket kerülje jobban?

Pedig hát most ő is itt lehetne köztünk. Ne ment volna el hírt keresni a világba; ne szeretett volna olyant, a kit nem hagytak neki szeretni; ne kényszerítette volna a sorsát!

Kivált mikor a napi munka után kifáradva, egyedül maradnak még ébren, ő és Szerafine, mikor Lávayné első és utolsó gondolatjára visszatérve, fel-felsóhajt: «szegény Bélám!» olyankor olyan szemrehányólag néz Szerafine szemébe, könylepte szemével, mintha azt akarná neki mondani: «és mind ennek te vagy a legnagyobb oka! miért nem tudtad őt magadhoz fűzni? hisz én is óhajtottam volna azt, hogy tégedet szeressen. Most a te férjed volna és együtt lennénk.»

És azután olyan jól esik szívének, ha Szerafine e néma szemrehányást megértette s mikor feküdni mentek, a gyertyát kioltották, minden elcsendesült, a csendben imádkozni jó: elrebegi magában szívtől szakadt imáját, hogy az Isten őrizze meg, védje meg, vezesse mindenütt kedves fiát, lelkének drága kincsét; azután halkan elsóhajtja az «amen»-t; és akkor a sötétben egy másik halk fohász utána mondja az «amen»-t, mintha tudná, hogy ő miért imádkozott.

Hirt hallani a távol levők felől ez idők divatja szerint ismét igen nehezen lehetett. Posta nem járt. Azon idők mása volt ez, a minőkben a székely népdal a «felhőben tollászkodó hollóra bizza» az ő izenetét.

Ha mégis aztán valahogy nagy időközökben be tudott jutni valaki, nagy furfanggal és csodálatos mesterségekkel, egy-egy futár onnan kivülről, az valódi eseményt képezett a város lakóinak életében. Arról két hétig beszéltek: mi hirt hozott? mi van a parton túl? ki él? ki halt meg? Látta-e ezt, beszélt-e azzal? Az ilyen embernek volt nagy kelete. Utána jártak, felkeresték, magukkal vitték, kérték, hogy beszéljen. Esküvetlen elhitték minden szavát. E ritka hírgalambokat rendesen Lávayné is meg szokta vendégelni fagunyhójában.

Messze földről érkezett jövevény nagyon czéltalanul tenné, ha valami kérdésre azt felelné, hogy nem tud ebben semmit.

Ez nem is szokott megtörténni. Mikor az első hirgalambot kérdezé az öreg asszonyság, hogy ismeri-e az ő Béla fiát? de hát hogyne ismerte volna! nem tudná-e megmondani, hogy merre van? hogyne tudta volna! Jó helyen van: benn ül Eszék várában, semmi baja, el van látva; ott ugyan veszedelem nem érheti. A jó öreg asszonyság ebben nagyon megnyugodott.

Pár hét mulva jött a másik hirgalamb. Az is olyan jól ismerte Lávay Bélát, mint a tulajdon testvérét, nem rég találkozott vele. Odafenn jár Selmecz tájékán. Biz a sokat fázik és fárad, hanem jó társaságban van.

Ez véletlenül igazat is mondott. Nem tehetett róla: tudtán kivül történt meg rajta.

Megint néhány hét mulva egy újabb futár azt állította egész bizonyossággal, hogy Lávay Béla jelenleg Erdélyben van, a mi annál valószinűbb, mert Pusztafi is ott van; ők pedig elválhatlanok. Pusztafi pedig minden esetre ott van, mert onnan már csatadalt is irt.

Az öreg asszonyság aztán sóhajtva monda: «bárcsak a Béla ne volna egyszerre három helyen, hanem inkább itthon!»

Farsangra fordult már az idő, midőn egyszer ismét hire futamodék, hogy futár érkezett a várba, csodálatos úton-módon. Ez a futár Bárzsing úr.

– No, ettől nem kérdezősködöm Béla felől, szólt elkedvetlenülten Lávayné, mikor a nevét meghallotta; mert ez mindig hazudik; ez bizonyosan azt mondaná a fiam felől, hogy ellőtték a lábát, vagy elfogták valahol, csak azért, hogy engemet keserítsen vele.

Öcsém uram a fiskális aztán megbiztatá: «várjon asszonynéném, majd felkeresem én, engem nem ismer, nem tudja, ki vagyok? én majd kikérdezem».

Szolgabiró öcsémuram mellé állt legale testimoniumnak, hogy ő is vele megy, aztán majd hirül hozzák, a mit kitudtak belőle.

Mint a kivánság, lépett be a sátorba épen a kis pletykahordó Blumné, kinek férje a várban most is régi hivatalát viseli, csakhogy az újabb divat szerint nem híják többé Perflexnek, hanem élelmezési biztosnak. Azért jött, hogy elhíja magához, várbeli szállására Szerafinét délutáni ozsonnára, a mikor a most jött futár, Bárzsing úr is ott lesz s első forrásból hallatja majd hirül hozott csodadolgait.

Lávayné is nagyon kérte Szerafinet, hogy csak menjen el Blumnéhoz a várba, hisz az idő kellemes, s a gombai töltésen végig lehet sétálni, a nélkül, hogy az ember ama hulló csillagoktól eléretnék, a mik nappal is csak hullanak. Aztán Holdváry mama is megengedte, csak azon az egyen aggódva, hogy hátha azalatt elfoglalják a várost s Szerafine a várban reked: ki fogja utánavinni a fehérneműit?

Maga Szerafine is óhajtott tudakozódni Bárzsingtól.

Délután tehát Blumné ismét eljött Szerafinért, öcsémuramék kiséretül vele mentek; az öreg asszonyság kiült a sátorajtóba s a szép meleg márcziusi napfényen várta visszatértüket.

Nagyon is hamar visszajöttek, mintha űzve lettek volna. A figyelő anya szemeit nem kerülheté ki az izgatott felhangoltság, melyet Szerafine arcza elárult, valamint a levert kedély nyoma az öcsémuramék arczain, kikből nagyon rossz komédiás lett volna. Nem tudtak semmi tettetéshez.

– Nos hát? kérdezé megragadva a szolgabiró kezét. Mi hir Béláról?

A jó gömbölyű arczu férfiu szörnyen elvörösödött e kérdésre. Zavarba jött; bizonyosan arra gondolt, hogy ő, a legale testimonium, hogy mondjon ki valamit, a minek ellenkezőjéről van értesítve.

– De hát mit hallottak Béláról? Mondják meg hát, az Isten is áldja meg.

Fiskális öcsém inkább vállalkozott a válaszadásra; hiszen neki a kegyes szándékú elferdítések diplomatice meg vannak engedve.

– Él és egészséges a Béla, asszonynéném.

A jó öreg asszonyság többet akart volna megtudni fiáról, úgy leste a kedvetlenül hullatott szót.

– De hát hol van? Nem történt-e vele valami veszedelem?

– Nem, oh nem; az nem történt, sietett egyszerre felelni mind a két öcsémuram; a nagy sietségről észre lehetett venni, hogy valamit titkolnak, el akarnak simítani, félrevinni a beszédet.

– De ha nem érte semmi baj, miért nem beszélnek róla többet? – Tán csak nem tett valami szégyenelni való dolgot? – tán csak nem lett – gyáva!?

Olyan megható volt az öreg asszonynak ez a kérdése: ki úgy remegett egyetlen fia életeért, most egyszerre lángoló orczával kérdezé azt, hogy fia tán csak nem volt gyáva?

A két öcsémuram szepegve nézett össze, és nem tudott hirtelen mit felelni.

– Nos; szóljanak: mit beszélt az az ember fiamról?

Fiskális úr ismét vállalkozott valami exceptivával leütni a főkérdést s nagy vállmozgatással eléállt, hogy no azt nem mondta Bárzsing, hogy Béla, mint katona, épen gyáva lett volna. Ezt a szót, mint katona, különösen megnyomta.

Az öreg asszonyság szemei megteltek könynyel. Látta, hogy őtet valamivel ámítják; most Szerafine megszánta s kitört azzal, a mit eddig visszatartogatott.

– Ejh, uraim, ne himezzenek hámozzanak önök. Lávay Bélát gonoszul rágalmazta egy egész társaság előtt Bárzsing. Azt beszélte felőle, hogy áruló.

Mit? Áruló? Ez is divat volt akkor. Két ember összeveszett valamin: egymást rögtön elnevezte árulónak.

– Igen, igen; azt beszélte Bárzsing, hogy Béla is azokkal tart, kik az ellenféllel egyetértenek, mert csak szinből verekesznek s csákóik mellett fehér tollat viselnek, kik grófi czímekre vágynak, a radikális és republikánus tiszttársakat maguk közül elüldözik, hogy ki is van adva a rendelet a kormánytól, hogy mindannyian tiszti bojtjuktól megfosztassanak s a haditörvényszék elé legyenek állítva. Ezt beszélte Bárzsing, czifrán illustrálva s hogy nem először mondhatta már el a városban, onnan láthattam, mert a jelenlevők még csak új dolognak sem találták, a mit mondott. Minthogy önök nem merték Bélát védelmezni, utoljára is én voltam kénytelen Bárzsingot helyre utasítani: hallja Bárzsing, maga igen szépen be tud valakit feketíteni, hanem azért, mert jelenleg itt ebben a városban senkije sincs Lávaynak, a ki védelmére szembe álljon, nem tanácslom, hogy az anyjával összetalálkozzék, mert ha az megtudja, hogy maga az ő fiáról ilyeneket beszél, hát az magát megveri…

Lávayné megszorította Szerafine kezét.

– Ezt jól mondta Szerafine. Ez igazán volt mondva. Hol van most az az ember?

Szolgabiró öcsémuram meghökkent.

– Mit akar vele asszonynéném?

– Mit? mit? rebegé az öreg asszonyság, mi közben hevenyén szedte fel ócska selyem kalapját, zöld merino köpenyegét. Mit akarok vele? Hogy mit akarok vele ugy-e? mondogatá csendesen: – «meg akarom lőni azt az embert!» tört aztán ki egyszerre, az anyai düh szikrázó hevével s feltárva azt az ócska tisztes zöld köpenyt, annak belső zsebéből két pisztoly agyát mutatta elő.

Mire a két férfi bámulatából magához ocsúdott, a csodálatraméltó nő már kinn volt az utczán és sebesen haladt a város felé.

Utána futottak, hogy lecsendesítsék. Nagy haraggal visszautasította őket.

– Menjenek önök vissza. Lássanak utána, hogy ki ne fusson a lábasból a tej. Ha nem voltak önök férfiak, mikor kellett volna, az leszek én. Nincs szükségem segítségükre. Feltalálom azt az embert magam is. Nem repül ki innen a víz közül.

A két engesztelő hüledezve maradozott el a felingerült asszonyságtól, ki zajos szavával már az őrjáratok figyelmét kezdte magára vonni.

Utoljára is csak messziről merték kisérni, abban bizva, hogy hat óra után úgy sem eresztenek be többé semmi idegent a várba.

A leégett házak között hevenyészett tetőzettel egy kávéházat szereltek fel, mely az ostromágyúk lőtávolán kivül esett. Ez volt az akkori egyetlen gyűlhelye a bennszülötteknek és bevándorlottaknak. Az öreg asszonyság a sötét romutczákon keresztül egyenesen a kávéháznak tartott.

A két kisérő látta jól, a mint tétovázás nélkül belépett a kávéház ajtaján.

A tisztes agg nő, ki soha egy kávéház belsejét nem látta még, személyesen beront egy idegen férfiakkal, katonákkal tömött házba, hogy ott egy ellenségét fölkeresse s rajta elégtételt vegyen. Máskor a világ minden kincse rá nem birta volna, hogy egy reggelit elfogyasztani betérjen olyan helyre.

A nagy zaj és nagy pipafüst között annyi ismeretlen, bámuló arcz láttára másnak is elveszne a szemefénye. Lávaynénak idő kellett hozzá, míg egy pinczért elfoghatott az emberi tömkelegben, a ki tizennégy tele poharat visz csodálatosan egyensúlyozott pyramidba rakva.

– Nem ismeri ön Bárzsing urat?

– Oh igen. Most ment be a kártyázó szobába.

– Ugyan édes lelkem, menjen be hozzá és mondja meg neki, hogy itt van Lávayné, sziveskedjék egy szóra kijönni hozzám: vagy ha restelné a fáradságot, hát majd én utána megyek.

Nehány percz mulva vigyorogva jött vissza a pinczér Lávaynéhoz, ki egy szegletben a falhoz támaszkodva várt rá.

– Ugyan kérem, szólt a pinczér, fütyörézéshez kezdve, s ezuttal tizenkét üres poharat egyensulyozva kezében. Nem adósa az asszonyságnak Bárzsing úr?

– Nem. Miért?

– Mert a mint azt mondtam neki, hogy Lávayné asszonyság óhajt vele beszélni, mindjárt felugrott az asztaltól; azt bizta rám, hogy mondjam, már ő a várba ment; s azzal kieblábolt a kis ajtón. Nem hiszem, hogy utolérje az asszonyság.

A pinczér és nehány körülálló nevetett a tréfán. Lávayné a másik perczben már kinn volt az utczán s sietett a vár felé vezető úton.

Ő, a ki harminczévi itt laktában soha sem volt a várnak tájékára, a ki soha sem beszélt katonával, éjszaka be akar rontani a várba.

Alkony volt már, a sötét fasorok között nehéz volt megismerni az alakokat; de Lávayné mégis megkülönböztetett annyi járókelő egyenruha között egy vörösprémes mentét. Ez a harkálymadár! Jól látta, hogy a várkapun bement. De utol nem birta érni.

Mikor a várkapuhoz ért, az őr útját állta.

– Ki az? Mit akar?

– Asszony vagyok, pedig öreg. Be akarok menni a várba.

– Nem lehet már.

– De nekem be «kell» mennem.

Ez oly határozottan volt mondva, hogy az őr nem állhatott ellent annak, hogy az öreg asszonyság a bejárat boltíve alá be ne hatoljon; ott már többen állták útját.

– Hová akar asszonyság? tréfálózának vele. Tán katonának akar felcsapni?

– A várkormányzóval akarok szólni rögtön; szólt ő hirtelen feltalálva magát.

Erre már egy tizedes vált ki a többi közül, ki tisztelettel hajtá meg magát előtte s igérte, hogy elvezeti odáig.

A pavillon ajtajánál ez is magára hagyta; rábizva, hogy tudakozódjék tovább az őröktől, mert neki a vártát elhagyni nem szabad.

A várkormányzó kapujában álló őrök nem tudtak magyarul. Bihari román ujoncz volt mind a kettő. Lávayné nem tudta velök megértetni, hogy mit akar.

Ott azután leült a kőpadra, elhatározva, hogy várni fog, ha kell reggelig is, míg valakire talál, a ki megértse.

Nagy sokára közelített egy fiatal tiszt, kinek háromszinű szalag volt keresztül kötve a mellén. Ez bámulva kérdezé az agg nőtől: mit akar és hogyan került ide?

– Nevem öreg Lávayné. A várkormányzóval akarok beszélni.

– Rögtön?

– Ebben a pillanatban.

– Valami országos ügyben?

– Igenis, abban.

– Akkor tessék velem jönni.

A fiatal tiszt gyanakodó tekintettel vezeté az ismeretlen alakot hosszú, homályosan világított folyosókon, nagy, viszhangos, kikövezett udvarokon keresztül, míg végre egy sötét, dohánybűzös előszobába nyitott, a hol egy pár közlegény heverészett tábori ágyakon. Azonkivül egy szalmaszék is volt a szobában, meg egy festetlen asztal.

Itt a segédtiszt hátrahagyá Lávaynét.

Néhány percz mulva visszajött s nyers rövidséggel tudtára adá, hogy a várkormányzónak sok sürgetős dolga van.

– Jól van, monda az öreg asszony; várni fogok, míg elvégzi. S azzal leült a rongyos szalmaszékre, lekönyökölt a fagygyúpettyes asztalra, rendületlen elszántsággal.

A segédtiszt visszafordult s mérgesen becsapta maga után az ajtót.

Nem sokára aztán megint visszatért.

– Igen sürgetős a kegyed közlendője?

– Olyan sürgetős, hogy egy pillanatnyi haladékot sem tűr.

– És fontos tárgy?

– A legfontosabb, a mi az életben előfordul.

– Akkor jőjjön kegyed velem; a várkormányzó úr sziveskedik néhány pillanatra kijönni belső szobáiból.

Ismét egy ajtó nyilt meg Lávayné előtt. Most már tisztább szobába lépett, bár azt is jellemzé a bútorzat nagy egyszerűsége. Látszott, hogy katonák számára volt eredetileg berendezve, a kikkel állva szokás beszélni.

A harmadik teremből hangos férfibeszéd zajlott át arra a pillanatra, míg az ajtót nyitották, csukták. Azután sarkantyús lépések kopogtak, s kilépett a várkormányzó.

Egy igen nyájas képű férfi, határozottan kifejlett orral, a milyen orrokról I. Napoleon azt a históriai mondást örökíté, hogy ezeknek a hűsége megdönthetetlen.

– Mit kiván ön nekem mondani, asszonyom? szólt a várkormányzó, közellépve az előtte idegen nőhöz. Miért akar velem beszélni?

– Rövid szavam van kormányzó úrhoz, felelt nyugodtan az aggnő, önnek egy futárja érkezett ma a várba, ki itt hazug hireket terjeszt.

– Nos? Például.

– Azt hireszteli, hogy az én fiam, ki a felső táborban szolgál, áruló. Fiam neve Lávay Béla.

A várkormányzó kissé neheztelni kezdett.

– De asszonyom, kegyed azt izente nekem, hogy valami országos ügyről akar velem szólni.

– Azt hiszem uram, hogy a katonai becsület mindig országos ügy volt.

Hogy jött az egyszerű, jámbor agg nő ajkára ez a mondás? Mely idegen szellem ébredt fel szivében ekkor, ki neki e szókat sugallta? azt ő maga sem tudta volna magának megmagyarázni soha. Vannak rendkívüli helyzetek, mikben a pillanat nagyobbá teszi az embert.

A várkormányzó most már meglepetve kinálta Lávaynét udvariasan, hogy üljön le.

– Köszönöm, nem pihenek, míg azt, a miért idejöttem, be nem végezém. Én csendes, békés asszonyember vagyok; odúmból soha senki sem lát kimozdulni. Hogy éjnek éjszakáján egyedül a várba jöttem, abból láthatja kormányzó úr, milyen iszonyúnak kell a sérelemnek lenni, mely engem felháborított és idejönni kényszerített.

A várkormányzó jó nevelésű férfiu volt, tudta méltánylani az öreg asszonyság bánatát.

– Jól van, én holnap mindjárt vizsgálatot fogok rendelni e tárgyban.

– Oh uram, nem vizsgálatért jöttem én és nem holnapi dolgokért; ma, még ma kell annak megtörténni.

– De minek? Mit akar tehát kegyed?

– Mit? Elégtételt akarok! Elégtételt, a hogy azt adni és venni mai világban szokás. Az ilyen bántásra nem lehet egyet aludni és azután felelni rá. A rágalmazó itt van a várban, láttam bejönni, azért jöttem kormányzó úrhoz, hogy parancsolja őt elé.

– Az könnyű; épen itt van nálam a mellékteremben.

Azzal inte segédjének, hogy hívja ki Bárzsingot a mellékszobából.

A kilépő ifju óriás csodálatosan nemértő taglejtésekkel iparkodott mutatni, hogy ő ez asszonyság jelenléte dolgában nem tudja tájékozni magát.

– Uram! szólt hozzá fordulva a parancsnok. Ismeri ön ez asszonyságot?

– N… nem igen ismerem. Mit akar ez az asszonyság?

Lávayné oda lépett hozzá közel.

– Ez asszony meg akarja az urat gátolni abban, hogy a fia hirnevét megölje. Az úr egy hajdankori jó barátját, bizonyos Lávay Bélát azzal vádolja úton-útfélen, hogy az hazaáruló. Az úr tudja azt jól, hogy ezt a szót mai nap könnyen elhiszik. Miután a városban, hol fiamnak annyi régi jó barátja él, senki sem akadt, ki e rágalom ellen szót emeljen, – mert hiszen nem is tartozik senki az ellenkezőt hinni valakiről, – tehát kénytelen vagyok én magam fiam védelmére önnel szembeszállni.

Bárzsing úr ki akart bujni e jelenet alól s nagy röviden félbeszakítá Lávaynét.

– Én e helyet sokkal jobban tisztelem, mint hogy asszonyságoddal feleselésbe ereszkedjem.

– Nem feleselésről lesz szó, uram, felelt szilárdul Lávayné. Katonadolog ez; épen ide tartozik. Rágalom ellen most más védelem nincsen: hírlapok nem járnak, hogy azokban vághatná valaki a szemébe; törvényszék nincs; maga nem jöhet a sértett. Én elégtételt kérek öntől – fegyverrel.

De már erre mindenki kaczagni kezdett. Ez nagyon határos a komikummal. Egy öreg, meghajlott termetű asszonyság, régi divatú zöld köpenyegben, ócska selyemkalapban, azzal a szándékkal, hogy ő párbajt víjon egy délczeg fiatal férfival.

Lávayné pedig nem akarta észrevenni a tréfás hatást, hanem csendesen kivont egy fehér zsebkendőt köpenye alól s annak egyik szegletét megfogva, az egészet hosszában leereszté.

– Ne mondja ön azt uram, hogy asszony vagyok, asszonynyal nem szokás verekedni; a kutyának is szabad védni a kölykét, s mikor ön az asszonyok fegyverét, a pletykát használta eszközül, lemondott a büszkeségről, a mi a férfit az asszonynál külömbbé teszi. Azt se mondja, hogy öreg vagyok, rosszak a szemeim, nem tudok már czélozni. Itt ez a zsebkendő: ennek az egyik végét fogom én, a másikat fogja ön. Innen aztán lőhetünk egymásra.

Azzal kivette a két pisztolyt a zöld merino köpeny zsebéből s letette szépen az asztalra.

A férfiak most már nem nevettek rajta többé.

Az agg nő nyugodtan törülte félre azt a nehány ősz hajszált, mely kalapja alól homlokára tévedt s egy ősvértanú magasztosságával arczán állt a bámulók előtt.

– Én beszámoltam lelkemmel Istenem előtt, szólt szenvedélytelen hangon. Nem sokat igérek az életből magamnak; mindent elvesztettem már. Férjem rég halott, házam por és hamu, fiam földönfutó, csak a becsület van még meg, azt nem adom oda. Ön egyenesen a mellemnek szegezheti a fegyvert, nem fogok reszketni tőle; – én pedig nem fogom önt megölni, oh nem, az ön halálának terhét nem akarom lelkemen vinni az Úr elé; – hanem a lábának fogom szegezni a pisztolyt és ellövöm az úrnak a lábát, hogy ne járhassa be az országot a fiam rágalmazásával.

Ha beszéde elején tökéletes férfi volt Lávayné, a végén aztán tökéletes nő lett. Mikor azzal fenyegette Bárzsingot, hogy ellövi a lábát, egészen kitört belőle az asszonyi harag, s midőn az egyik pisztolyt kezébe vette, megesküdhetett rá akárki, hogy bizony meg is fogja tenni.

Ily tragikomikus helyzetben csakugyan nem forgott még Bárzsing úr. Ez akár tréfa, akár valóság, mindenképen kellemetlen. Jó szelleme egy jó expedienst küldött e perczben számára. Mi lenne az egészet eltagadni?

Tehát egyszerre csak elváltoztatá eddigi arczát s familiaris nyájassággal mondá:

– De kedves asszonynéném, én nem beszéltem ilyesmit Béláról soha.

Lávayné bámulva nézett rá.

– Az úr nem nevezte Bélát árulónak?

– Soha életemben. Sőt mindig igen derék, dicső hazafinak mondtam mindenütt.

– Hallották uraságtok ezt? Jól van, adja ön ezt rögtön irásban.

– Igen szivesen.

Bárzsing rögtön fogta az asztalon heverő tollat, beleverte a tintatartóba, s papirost rántott elő.

– Majd én mondani fogom, hogy mit irjon! szólt Lávayné, csendesen visszarakva zöld köpenye zsebébe a mordályokat, – tessék irni: én – a nevét – bizonyítom, hogy Lávay Béla derék, becsületes hazafi és jó katona, s a ki ezzel ellenkezőt állítana, az hazug, alávaló, semmirekellő…

Bárzsing úr mégis megsokalta az egymásután következő epithetonokat.

– Nem tetszik? kérdé Lávayné a köpenyegzsebbe nyulva.

«Semmirekellő».

– «Rágalmazó.» Igy: tessék aláirni; a tisztelt urak lesznek olyan jók, hogy ezt, mint tanúk, előttemezik.

Azután csendesen összehajtogatta az irást, eltette keblébe, a fehér zsebkendőbe takargatva.

– Már most ki vagyok elégítve. Bocsánatot kérek a parancsnok úrtól az alkalmatlankodásért. A mi itt történt, az közöttünk marad.

A parancsnok szivélyesen megszorítá az öreg asszonyság kezét:

– Asszonyom! ha önnek a fia is «ilyen katona», akkor gratulálok hozzá önnek is, meg nekünk is.

Azzal segédjét utasítá, hogy menjen kiséretül az asszonysággal annak lakásáig. Ő maga a legutolsó ajtóig kikisérte Lávaynét.

Bárzsing úr tréfára akarta venni a dolgot a parancsnok előtt.

– Őrült ám ez az asszony: valahogy le kellett őt rázni a nyakunkról.

Hanem a parancsnok azt mondta neki, hogy nagyon jó volna, ha rögtön, még ebben az órában iparkodnék felhasználni a sötétséget, hogy a várost szép szerével elhagyja.

Késő idő volt már, mire Lávayné a közös gunyhóhoz visszaérkezett. Azok otthon egészen kétségbe voltak esve hosszas kimaradása miatt. Hol járt az Istenért?

– Benn voltam a várban.

Alig akarták elhinni.

– Hogy elhigyjék, ime itt a bizonysága.

Azzal kivette kebléből a begöngyölt iratot, oda adta, hogy olvassák sorba.

Míg azok szörnyűködve ismét és ismét átolvasták a csalhatatlan jellemző okiratot, azalatt az öreg asszonyság leült kerekes rokkája mellé; egy szál faggyúgyertya mellett el kezdett csendesen szálat eregetni, halkan dönögve a zsoltár énekét: «az Úr az én erősségem».

Ki gondolta, ki hitte volna, hogy egy asszony, a kit soha sem látott senki másként, mint otthon csendesen ülve rokkája mellett, olvasva ájtatos könyvét, kertében gyomlálgatva virágait, fésülgetve kis fia szöghaját, utczán alázatos fővel járva, templomban könnyes szemmel énekelve: az egy sötét éjjeli órában képes legyen halálos fegyverrel kezében kierőszakolni valamit, a mi nélkül pedig annyi ember el tud lenni a világon.

Ilyen az idők divatja!

Az öreg asszonyság pedig mind ez eseményekről soha sem szólt senkinek semmit, csak fonogatott, csak főzögetett a közös gunyhócskában s hallgatta a mások dicsekedéseit. – Ha a jelenvoltak valamelyike később el nem beszélte volna, talán meg sem tudta volna senki, hogy történt ez?

MIRE JÓ EGY SÁNTA EMBER?