Part 8

– Uraim! Fegyver élétől mi nem irtózunk, rohanunk ha kell az ágyútűzbe; de csípetni, maratni magunkat nem engedhetjük. Jőjjenek ránk százezer szuronynyal, de ne százezer gombostűvel! Mi önkényt ajánlkoztunk a hazáért harczolni, de nem a hazáért vakarózni. Azt követelheti tőlünk a nemzet, hogy meghaljunk, de azt nem, hogy ne aludjunk. Én még, a mióta itt vagyunk, nem aludtam egyebet, mint a mult vasárnap a prédikáczió alatt. Hisz így tisztán megvesz az ember! Mit használ minden haditudomány, mit használ minden hősi bátorság, ha egy orozva támadó undok ellenségnek áldozatul esnek a daliák. – Leonidás küzdött egy millió perzsa ellen, s híres felőle, de nem egy millió csimaz ellen, mint mi; Zrinyi Miklós védhette Szigetvárt kétszázezer török ellen, mert nem volt neki kétszázezer poloskája odabenn; uraim! az utoljára is mindegy, akár a várban benn, akár a városban kinn lakunk. Kötelességeinket azért híven teljesítjük. Itt és ott szükség van reánk, s mikor az óra ütni fog, az bizonyára mindnyájunkat helyén fog találni!

A szónokot erősen megéljenezték. Bárzsing legjobban.

Az volt még csak a vita tárgya, hogy kinek kelljen bejelenteni azt a határozatot, miszerint szükségtelen a tiszteknek odáig vinni az önfeláldozást, hogy a legénységgel együtt benn a várban háljanak, miután a városban kinn szállásolva is épen úgy közel érik a várat, mikor szükség van rá: vajjon a várkormányzónak jelentessék-e be az, vagy a hadügyminiszternek?

Határozatba ment, hogy a hadügyminiszternek teendő a felterjesztés.

Addig is pedig, utólagos jóváhagyás reményében, elhatároztatik, hogy ideiglenesen a városban történik az érzékenyebb polgártársak elszállásoltatása. Bárzsing maga négy tiszttársat ajánlkozott szállásán elhelyezni, a mi általános elismeréssel fogadtaték.

Innen aztán ballagott Bárzsing úr be a várba.

A várkapunál két egyenruhás nemzetőr állt az őrsön, nagy, tizenhatfontos kohás puskával, a mi majd letörte a vállát, s úgy elbámult a czifra egyenruhára, hogy tisztelkedni is elfelejtett neki, a miért Bárzsing úr le is hordta istenesen.

Az első udvaron egy csoport mindenféle öltözetű embert lehetett hadsorba állítva látni, kiket egy kék mándlis férfi tanítgatott katonai gyakorlatokra.

Volt azok között szűrdolmányos parasztlegény, kékbeli polgárember, kabátos kereskedőlegény, szürke molnármester, diák, csizmadialegény és más egyéb vegyest.

A vezénylő férfi maga az ötven felé látszott járni az időben; sovány, de izmos alkata munkával élő embert gyaníttatott benne; ezúttal helyzetéhez illő komolyság uralgott barázdás orczáján. Szakaszát tanította be.

Mert ámbátor legjobb regula az a haditudományban, hogy «mikor eléred, üsd», mégis úgy látszik, hogy szükséges tudni az embernek, hogy merre lépjen, hogyan forduljon jobbra, balra, s a puskáját (mikor van) miként tartsa, hogy botránkozást ne okozzon vele.

Ilyen időben azt is hamar megtanulja az ember. Nincs az a kovácslegény, pedig azok lépnek legrosszabbul, a kinek ha Kapor András uram megmutatja, hogyan kell, egyszer-kétszer, meg ne tanulja. Pedig ő sem volt katona soha, a mult héten tanulta meg az egész tudományt egy Dommiguel káplártól; most már ő a mester.

Van ugyan a szakaszában egy rossz béres legény, a ki nem tud különbséget tenni a jobb és bal lába közt; azt azután azzal tette csúffá, hogy az egyik lábára szénát, a másikra szalmát köttetett s aként kommandirozza: «szénás lábad, szalmás lábad!»

Tehát épen a midőn Bárzsing úr becsörtetett a várudvarra, Kapor András uram nagy munkában volt a tanítványaival, folyton kiabálva rájuk:

– Egy kettő, egy kettő! jobbra nézz! balra nézz! jobbra kanyarodj, állj, indulj, egy kettő, egy kettő! Szénás lábad, szalmás lábad! Ne lépj ki a sorból, te lakatos!

Bárzsing úr, mint aféle felsőbbség, magas megelégedéssel nézte az evolutiókat, s megvárta, míg Kapor uram a szakaszával ismét visszaérkezik valami rohamból, mert vele versenyt futni nem akart.

– Álljon meg egy szóra, Kapor uram.

– Őrmester, őrmester.

– Szolgálatjára, mondá az, süvegéhez emelve kezét katonásan.

– Hát csak gyakorolja rekrutáit?

– Igenis, igenis, így lévén.

Kapor uramnak nagy kedve volt örökösen particiumokat használni.

– Valamire akartam Kapor uramat felszólítani.

– Parancsolatjára állván.

– Megvannak a lovai Kapor uramnak, ugy-e?

– Igenis, meglévén, most is követ hordván az erődítésekhez.

– Én szeretnék Tatára utazni.

Kapor uram kinyujtott puskája végével a távol kéklő neszmélyi hegyek felé mutatott.

– Arra lévén.

– Nem vihetne el engemet a szekerével Kapor uram?

– Kész lévén?

– Hát mikor állhatna elő a lovakkal?

– Tíz hónap és tizenöt nap múlva.

– Megbolondult az úr?

– Nem úgy lévén.

– Tréfálni akar velem, vagy mi? Elfelejtkezett a tartozott fegyelemről?

– Sőt épen a fegyelemre emlékezvén. Mert hogy ha hét előtt felajánlkozván egy esztendőre önkéntesnek ide a várba: én ezt a várat parolám ellenére tiz hónapig és tizenöt napig el nem hagyhatván és addig senki fiát a szekeremmel nem fuvarozván.

Azzal Kapor András uram hirtelen féljobbot csinált, egy irtózatos «vigyázz!»-t ordított a szakaszára, s azzal «szuronyszegezz! rohamra!» úgy elszelelt Bárzsing úr elől, hogy az alig győzte őt szemével kisérni.

A víhatatlan vár őrsége akkoriban igen kevés rendes katonaságból állt, egy zászlóalj nemzetőrség is rendeltetett oda, mely nagyobb részt a városi lakosságból alakult. Békés polgárok vállukra vették a puskát és satöbbi.

Hanem ez a várba fészkelt egy zászlóalj pár hónap alatt csodálatosan megszaporodott, anélkül, hogy világosan észre lehetett volna venni. Ez így történt.

Egy-egy szakasz minden reggel kivonult szép polgári zeneszóval hadgyakorlatokra, majd a folyampartra, majd a közbeeső szigetre. Az ilyen hadgyakorlatnak rendesen sok bámulója szokott lenni.

Az ilyen bámulókat aztán Kapor uram, meg a többi jókedvű hazafiak visszatérőben körülfogták: Komám uram, sógor uram, jőjjön kegyelmed velünk, odabenn van a víg élet.

A zászlóalj-parancsnok el nem tudta gondolni, hogyan lehet az, hogy minden felállításkor hosszabb lesz a had sora? Az emberek teremnek a földből.

Komám uram, bátyám uram, sógor uram innen-onnan kétezred magával ült már a várban, egészen elfoglalta az első számu üres pavillont, a mit ők nagy keményen «Babylon»-nak kereszteltek el. Hogy ki ide tartozó, ki nem? azt a világért sem lehetett volna kitudni.

Különben igen csendes és rendtartó emberek voltak, csakhogy nem akartak semmi áron hazatalálni. Tartották magukat a katonaregulához.

A sereg zöme és java a «tolnai utczai» hajósokból, a «malomrévi» molnárokból, s a «megyercsi» utczai, «rozmaring» utczai földészekből telt ki, kiket itt «szekeres gazdáknak» neveznek, s a kik között Kapor András uram volt az oraculum.

Bárzsing úr eltünt a térről, Kapor uram izzadt tovább; megmásíthatlan határozata levén tizenkétórai harangütésig gyakorolni alattvalóit a hadtudomány rudimentáiban.

Lakatos koma egy megállapodás perczében bátorkodott illően sipkájához emelve kezét, megjegyezni, hogy a kálvinista toronyban ugyan már elütötte ám a tizenkettőt, épen mostan. Kapor András uram pedig igen nagyhitü katholikus vala, s annálfogva azt felelé, hogy a kálvinista toronynak semmi szólója abba, hogy mikor van dél? azt majd mások fogják eldönteni.

A Szent-János egyház tornyában szintén kondult a harang. Ez mondja meg az igazat.

Számlálták, – hát ez meg tizenhármat ütött.

No annyi óra nincsen. Ez már nem lehet igaz. Kondult végre az öreg harang a Szent-András egyház tornyában. Ez a hiteles!

Utána számláltak: – az tizennégyet ütött.

Megdöbbenve néztek össze: ez nem délharangszó, nem óraütés, ez tűzlárma!

Egy hirtelen magasra felkanyaradó füstoszlop bizonyítá, hogy a harangok igazat mondanak, s hat ágyúlövés a vár fokáról felelt a riadóra: míg künn a városban és benn a várban egyszerre megpördültek a dobok. Veszély van!

A dobszóra a katona és nemzetőr fegyverben állt, a várudvaron egymásmellé sorakozott; a tisztek csapatjaik élén jártak, keltek; Kapor András uram is lecsatolta állára csatasziját, s legénységének megparancsolá, hogy kemény töltéseket eresztvén a csőbe, puskáját le ne tegye kezéből s helyéből meg ne mozduljon.

A sánczon állt egy őr, ki a városra onnan lelátott, s az alant a várudvaron állókat koronkint tudósítá a vész haladásáról.

– A tűz a megyercsi utczán ütött ki!

Ott Kapor András uram háza van, otthon felesége, kis fiai, sok lábas jószág az akolban; – asszony, gyerek vajjon tud-e menekülni? drága jószág hogyan pusztul el mind?

Kapor uram csendesen sóhajta, puskájára támaszkodva: «az Úr adta, az Úr elvette; áldassék szent neve érette.»

Az őr kiálta ismét.

– A szél a városnak fordítja a tüzet! Isten irgalmazz!

Nehány percz mulva a tüzes pernye a várudvaron állók fejeire szállingózott. Saját házaik hamva volt az. A sorban állók nyugtalankodni kezdtek: «házunk, családunk? mindenünk?»

Kapor uram észrevette a nyüzsgést, s hidegvérrel monda:

– A ki azonban helyét elhagyván, az főbe lövettetvén.

Senki sem mozdult többet.

Az őr perczről perczre rémesebb tudósításokat üvölte alá.

– Már két utcza ég! – most három helyen gyulladt ki egyszerre; – már a város közepén a tűz! – A tábori kórház is kigyulladt. – A kórházról átcsapott a tűz a megyeházára! – A tűz erre fordul. A várat borítják el a sziporkák.

– Fel a Babylon tetejére, legénység! vezényle Kapor András uram, s nehány pillanat mulva az őrség fele a vár laktetőin volt, azokat oltalmazta.

A vártetőről borzasztó volt a városra nézni! egy tenger volt az, melynek hullámja láng. A szél viharrá nőtt már, s forgó tölcsérré kavarta a zsarátnokot; a füst, a láng közepéből mint rémes fáklyák emelkedtek ki a templomok, a kolostorok, a városház tornyai; hat torony egyszerre, Csak a hetedik állt még sértetlen és hangoztatá szomorú kondulásait. A szép város háromnegyed része égett egy óra alatt, s a bőszült láng a széles Duna egyik partjáról a másikra csapott át, elborítva az összekötő hidakat, s felgyujtva a szemközt álló falut.

És e pokoli látványhoz az iszonyat zűrzavarja, melyet ezernyi ezer kétségbeesett ajk sírása, segélykiáltása, ijedelme támaszt; s a mit a pattogó tűzrobaj elnémítani nem bir, sem a tomboló vihar hahotája túl nem ordít.

És azok, a kik ebben legtöbbet veszthettek, a kiknek ezt nézni legfájdalmasabb volt, azok fennálltak a vár palotái tetején s azokat védték az elözönlő zsarátnokhullás közepett és nem hallották azt, hogy ki az, a ki otthon oly hangosan sír?

Kapor András uram a pavillon tetőgerinczén ülve, mint egy paripán, sorozgatá magában: «most a megyeház ég; most a városháza gyult ki; most a szentegyházba kapott bele; most mind a két torony lángol; most az egész dunasor végig, a hajók, a malmok a Dunán úsznak égve mind. Koldusokká leszünk, én is, más is, valamennyien. De azért kötelességünkről meg nem feledkeztünk. Talán valamikor támadni fog valaki, a ki ezért rólunk megemlékezik.

És a míg nézte a siralmas nagy pusztulást, még csak a szemöldöke sem mozdult meg bele.

A várban és városban erre a napra nem következett éjszaka. A terjedő láng helyettesíté a lemenő napot, s egy mértföldnyi kerületben nappal volt az égő tornyok fáklyavilágától; csillag nem tudott keresztül törni a lángvörös ég biborán, csak a félhold csónakja látszott, mintha vértengerben úsznék.

E rémvilágította környéken, a Duna tulsó partján vágtat egy négylovas szekér az almási hegyek felé. Egyike azoknak, a miket «gyors parasztok» nevezet alatt ismert a vasuttalan hajdankor.

A szekér hátuljában egy köpönyegbe burkolt férfi ül, ki azalatt, míg a négy paripa tüsszögve vágtat előre a kavicsos országúton, kezével a saraglyába fogózva, szüntelenül a háta mögött elmaradó égő városra néz. A tűz arczába világít, s oly rossz, oly ádáz vonásokat világít meg azon, hogy alig merjük ráfogni, hogy ez ismerősünk, hogy ezt már láttuk valaha. A rémlátványra meredő szemek mintha maguk is vérben fénylenének, s a távolról lobogó fény és árny mintha arczának vonaglása volna.

Néha önkénytelenül összeborzad, s mintha fáznék, összehúzza magán szélben repkedő köpenyegét; azután megint mintha a távoli tűz pokoli hőségét érezné mértföldnyi messzeségben, izzadni kezd, s lehány magáról mindent.

Tanyák, szántóföldek, hídak, elmaradoznak az útfélen, ő nem néz előre soha; mindig csak hátra: a lobogó tornyokra, a gomolygó aranyvörös füstfelhőkre, az izzó égre és a vérszínű folyamra, melynek tükre egész a távozóig elviszi az égő város visszfényét.

Ettől a látványtól nem bir megmenekülni, pedig úgy látszik, mintha arczvonásainak torzképe enyhülne, a mint a rémvilágítás távolodik s a tájat mind jobban elfoglalja az éjsötét és a hold.

– Állj! ki vagy? hangzik egyszerre a lovak előtt.

Az utazó összerezzenve fordul meg ülésében s arcza, mely most a holdfénynyel szembe fordul, olyan sápadt, mint a halál. Az előbbi vörös fényből nem maradt rajta más, csak a sűrű vörös szeplők.

Most ráismerhetünk: ez Bárzsing.

Az almási nemzetőri előörs az, ki szekerét feltartóztatá.

Olyan világ volt ez, a mikor minden falu végén megkérdezték minden embertől, mi járatban van?

Bárzsing reszkető kezével alig birta nagy kipkapkodva előkeresni igazoló okleveleit. Mondta, hogy eresszék gyorsan odább, mert ő futár, Pestre küldetik. A legszélső háznál útlevelét láttamozták; kérdezték tőle, mi történt a városban? nem felelt, fogai vaczogtak, csak a kezével mutatott hátra: láthatják.

Azután új lovakat fogtak a szekér elé, az ostor pattogott, a szekér robogott tovább.

Jött egy mély út, hegyes vidék; az égő város nem látszott már; az utas vissza-visszanézett még, a lángoló tornyokat nem találta háta mögött; nem jöhettek azok utána, a csillámló folyam nem futott vele versenyt, mindenütt utána hordva a tűz világát; hanem egy felhő, egy vérveres felhő nem akart elmaradni feje fölül soha; az együtt járt, együtt repült vele; abban meglátta mindazt, a mit eltakartak a hegyek, erdők; hisz ez olyan iszonyat volt, a mi az égre van festve.

Egész éjjel kisérte ez a felhő.

Reggel erős, borongós idő támadt, a zápor egyhangú szürkére festette a tájat.

Reggelre egy kis tóparti város fogadója előtt szállt le Bárzsing. Ott kifizette fuvarosát s iszákját kezébe véve, fölment a fogadóba.

Nem is tudakozódott; tudta már a szoba számát, a hova be kell nyitnia.

Abban a szobában volt Fertőy.

– Ah, ön megérkezett; szólt nyájasan közelítve a mindig mosolygó úr. Hogy van?

– Fázom és rosszul vagyok, válaszolt dideregve Bárzsing.

– Igyék egy kis rhumot, az helyre hozza.

Bárzsing nem kináltatta magát kétszer; csakhogy a rhumtól még rekedtebb lett a hangja.

– Hát mi ujság otthon?

Az «otthon» szóra Bárzsing riadtan tekinte szét.

– Nem látszott ide az éjjel? A város ég…

– Csak a város? kérdé a mosolygó úr.

– Az egész város; a templomok, kórházak, mind tűzben lángban állnak, alig maradt meg egy negyedrésze az egésznek.

– Hm. Ha a szél megfordul, még az is eléghet.

Bárzsing jónak látta még egyszer hozzá folyamodni a rhumos palaczkhoz.

– Tehát ott most nagy az ijedtség, ugy-e? tudakozódék kiváncsian Fertőy.

– Oh…

– Oltásra természetesen a nagy viharban gondolni sem lehetett. A hídon jött ön keresztül?

– Oh dehogy jöttem; hisz az is ég. Csónakon hozattam át magamat.

E szóra Fertőy nem mosolygott, a fogait szítta.

– Az úri ismerősök mit csinálnak?

– Hát sírnak és jajveszékelnek. Senkinek sincs ilyenkor gondja a másikra. Lávaynét láttam, a mint az égő házból elfutott, egy kosár buzát vitt az ölében az ezüstneműi helyett.

– Ah! szólt Fertőy, ismét mosolyogva. Az az asszony engem egyszer megbántott. Azt kérdezte tőlem, mi okon szólok bele a város dolgába, mikor nem vagyok ott birtokos. Most jól esik neki.

– Holdvárynét ájulva vitték a Rozália-térre, a hová nem jutott el a tűz, Serafine kisasszonyt is láttam futni kalap nélkül.

– Hm. Kiváncsi vagyok a toilletjére. Olyankor nem igen ügyelhet az ember erre.

– A megyeházát sokáig oltalmazták, de végre még sem bírták megmenteni.

– Ah! Már most hol fognak majd dikcziózni a tekintetes karok és rendek?

A harmadik pohár rhumnál maga Bárzsing úr is tréfásan kezdte venni a dolgot.

– A többek között a Hargitay-ház is porrá égett.

Fertőy arczán a mosoly most már gúnyvigyorgássá fokozódott.

– Ez Judit hugocskám baja. Ön tudja, barátom, hogy az öreg úr végrendeletében, a hol őt minden vagyonából kizárja, a házat oly feltétellel hagyta meg neki, hogy abban végső inség esetére maga lakhassék. Ez volt egyetlen, utolsó birtoka.

– Tehát Judit kisasszony?

– Már nem kisasszony. Férjhez ment, szólt Fertőy kivonva zsebéből Judit levelét s átnyujtva azt Bárzsingnak, hogy olvassa el.

Bárzsing arcza haragvörös lett e sorok olvasásakor; ő még mindig remélte, hogy Juditot kényszeríteni fogja a végrendelet kedveséről lemondani, s őt fogadni el férjül. Az előzmények Bárzsing úr kedvét épen nem rontották el.

Mikor letette a levelet az asztalra, azt gondolta magában: tehát úgy kell neki! Legyen tehát koldus, legyen üldözött, legyen szerencsétlen; teljék be rajta a keserüség pohara.

– Már most tehát nincs mit tennünk, mint a végrendelet fölnyitását szorgalmaznunk, szólt fogait összeszorítva, úgy szűrve a levegőt azokon kereszül.

– Meg is tettem már az intézkedéseket, biztosítá barátja urát nagy nyugalommal Fertőy; a végrendelet át van adva a tiszti ügyésznek, s holnap fel fog nyittatni.

– Holnap? De hisz a város pusztulása…?

– Mi akadályozza önt, az én nevemben jelen lenni a felnyitásnál? Annyi hely csak lesz a városban, a hol ezt végre lehet hajtani.

– De a tűz, uram!

– Mi bajom nekem az önök tüzével.

– Az, hogy ha a megye levéltárában volt a végrendelet, tehát az ott el is égett!

Fertőy most már nem mosolygott.

HÁZTARTÁS IGEN SZŰK KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT.

A tél is eljött és a leégett város még nem volt fölépítve.

Nem olyan tél volt ez, mint a többiek szoktak lenni. Ez olyan tél volt, a mikor százezer ember, meg a másik százezer ember okvetlenül szükségesnek tartotta az országot keresztül-kasul beutazni, nagy társaságban, gyalog és lóháton; éjjel künn aludni a fagyon, s ágyat vetni a hóba, követ és árokpartot keresni feje alá vánkosnak; míg a nőnemen levő százezrek abban találták a farsangi divatot, hogy vászonszöveteket szedtek szét szálankint mentűl apróbbra tépegetve.

Tánczvigalmak helyett egészen más összejövetelekről volt szokás beszélni, s nem zeneszó volt, hanem egészen más moraj, a mi a kebleket hevíté.

De nem akarom én leirni a férfiak fényes dolgát; regényt irok: divatokat. Nők történetét, kik küzdöttek erősebb ellenséggel, mint a férfiak; kik küzdöttek azután is, hogy amazok elnyugodtak, kik küzdöttek a sorssal. A historia férfiaké, a nőknél hadd beszéljen a regény.

Hiszen én csak divatokat irok. Férfiak divatjait. Oh milyen változandó a nők izlése, szinben, ruhában, kelmében, fejékben, hajfodrozatban! Mi tegnap kapós volt, holnap eldobva hever. A mit az egyik farsang imádott, a másik farsang már csak álarcznak viseli, s tavalyi viseletéért az utczán járót kinevetik. Ilyenek a nők a maguk divatjával. Hát a férfiak divatja? Melyik állandóbb, melyik változandóbb? A jelmez-e, vagy a jellem?

… A leégett város romjainak még a télen sem volt tetejük. Hát a lakosok hol laktak? Bizony azoknak nagyon erős okuk volt a négy víz közül el nem mehetni: benn voltak a városban. Nem a romok között, miknek nem volt tetejük; azért nem, mert ez olyan esztendő volt, mikor csillagok járnak az égen, olyan csillagok, melyek le is szoktak esni; ilyen futócsillag nagyon sok esett be a tetőtlen házak szobáiba azon a télen.

Hanem volt egy kis mező a város szegletében, melyet a hullócsillagok nem értek el; úgy híják, hogy czigánymező. Azért, mivel ezen a téren van a szegény czigányok kunyhósora. Egy csomó sárból rakott putri. Mit? Putri? Palota! A ki ilyenhez juthatott! Hisz az ilyenben kemencze van és tűzhely, sőt ablaka is, a min ki lehet látni. Azonban annyi ezer ember egy sor nádasviskóban el nem fér; a ki nem fér, úgy segít magán, hogy megvásárol szomszédjaival társaságban egyet azon vásáros bódék közül, miket bécsi és pesti kereskedők szoktak használni országos vásárok alkalmával, azt felállítja a partos oldalra s elhelyezi benne magát.

Egy ilyen vásári sátorban lakott az öreg Lávayné és a Holdváry család együtt.

Hja bizony együtt! A nagy boldogság napjaiban nem igen gondoltak arra, hogy talán meg is kellene egymást látogatni. A nagyúri család piqueniquejei meglehettek a nélkül, hogy az öreg asszonyságot meghívják bennük részt venni, hanem aztán mikor mind a ketten kijutottak az utczára, azt mondták egymásnak: építsünk egy kunyhót s lakjunk benne együtt.

És ott elfértek szépen.

A fasátor közepén el volt rekesztve deszkával; a belseje volt a hálószoba. A külső rekesztékben állt egy vas takaréktűzhely, mely valamelyik háznál épen maradt: arról melegedett az egész tanya.

Cseléd nélkül el lehetett lenni. Volt kezes lábas ember az utczán elég, a ki annak a helyét pótolta. Lávayné maga főzött; a kunyhó mögött volt egy kis szárnyék, ott állt egyetlen tehene, azt maga megfejte s csinált reggelit az egész társaságnak.

Holdváryné nem nagyon volt útban: ő a nagy szerencsétlenség óta csak sírni tudott és aludni. Ha feküdni hagyták, egy helyben maradt és nem kivánkozott sehová.

Szerafine kisasszony pedig segített a főzésnél Lávaynénak.

Hogyan? Szerafine kisasszony főz? Szerafine a tűzhely mellett? Valóban ott; szép fehér kezei össze is vannak égetve és leforrázva számtalan helyen, mint kell lenni olyannál, a ki ezt most tanulja.

Sok bajába is került az öreg asszonyságnak, míg ifju segédjét a rántáskészítés titkába beavathatta; de sok lisztet összecsomósított azalatt!

«Bizony édes kincsem, az nem cotillon figura; szokta ilyenkor dorgálni tréfásan s ha a kisasszony azalatt, míg ő kinn járt a zöldséget tisztítani, ott benn ki hagyta futni a húslevest, hogy az öreg asszonyság csak a nagy süstörgésre szaladt már be, akkor volt mit hallani Szerafinenek: zongorahangjegyekről, franczia regényekről és tájképfestésről, mint a melyek miatt mindig bátran el-kifuthat az embernek a levese a fazékból.

Az öreg asszonyság odakünn folyton zsörtölődött; Holdváry mama benn a rekesztékben fekhelyéről meg nem mozdulva, folyvást nyögött és panaszkodott, válogatott bajokat találva ki magának, mintha a valódi nem volna elég: «te Szerafine, nekem a lábam kőből van; – te Szerafine, ez az ágy mindig feljebb emelkedik alattam; – te Szerafine, én azt álmodtam, hogy ha bejönnek a városba, az asszonyokat összefogják s előre küldik a várfalnak, hogy őket lőjék, ha lőnek; nem jó volna, ha nekem elébb elvágnád a nyakamat azzal a késsel, a mivel most a laskát metéled?»

Szerafine pedig a kereszttűz közepett folyvást derült és kifogyhatatlan volt az elmés ötletekből. Az igaz, hogy ha a főzésben nem nagy segítségére volt is Lávaynénak, de tréfás kedélyével annálinkább felderíté.

Mert semmi sem olyan tréfás dolog, mint a nyomorúság.

Milyen kaczagásra méltó dolog az, mikor az ember a poharát reggel fel akarja emelni az asztalról s akkor veszi észre, hogy oda van fagyva; mikor a czipőjét felhúzza, s egy kis kerek lyukat talál az orrán, melyet az éjjel az egér rágott rajta! Mennyit lehet ezen sorba nevetni! Hozzá gondolva még, hogy ez az egyetlen czipő a világon, mely a kárvallottat tulajdonosának ismeri. Vagy mikor sok a vendég s kanál hiányában Szerafinnak a nagy levesmerő kanállal kell enni.

Oh hát még vendégek is vannak?

Természetesen. Sok az ismerős, a ki kénytelen azt az életet követni, hogy sorba járja a kunyhótanyákat s ma itt, holnap ott marasztalják meg ebédre. Azonkívül meg két rendes zsellérje is van a vendégszerető szállásnak, még pedig férfiak; igaz, hogy házas emberek, kik valahonnan a vidékről, bizonyos okoknál fogva, jónak látták idebenn szorulni; egyiket szolgabiró úrnak, másikat fiskális úrnak híják; egyik Lávayné, másik Holdváryné rokona. Nem volt testüknek, lelküknek hová lenni, hát aztán Lávayné mindjárt ott marasztotta őket. «Van itt még uramöcsémék számára hely elég: itt hálhatnak a konyhában; legalább megőriznek bennünket».