Part 7

Hanem azután úgy nyár vége felé kezdett úgy látszani, hogy a toll nem teszi azt a jó szolgálatot, a mit az ember várna tőle; sem az a toll, mely a kalapokat ékesíti, sem az a toll, melylyel a mérges vezérczikkeket irják, sem az a toll, melynek fosztott pelyhein olyan szépeket lehet álmodni. Más felé hajlik a divat, a fiatalság kezd tollas föveg helyett apró zsinóros sipkákat viselni.

Épen a toborzó zenéje vonul végig Judit ablaka alatt, melyet egy csapat ujoncz fiatalság követ; azok között sokakat megismer Béla barátai, pályatársai közül. Ügyvédek, orvosok, tanult férfiak.

A postakihordó érkezése idézte el az ablakból. Két levelet hozott; egyet számára, másikat nagynénjének. Judit mindkettőn megismerte Fertői irását. Nagynénje levelét átvitte annak szobájába, a magáéval visszatért.

Midőn felbontá a levelet, valami kimagyarázhatlan undort érzett ezen betűk iránt, a mik mind olyan szépen, olyan kalligrafi igyekezettel vannak irva, mintha képmásai akarnának lenni irójuk kifestett, kiborotvált arczának; külszépséggel takarva a tartalom rosszaságát.

Úgy volt.

«Kedves unokahugom! szólt a levél. Ön feledni látszik, hogy alólirott önnek nagybátyja s ön szülőinek halála után, mint természetszerint legközelebb álló rokon, törvényesen helybenhagyott gyámja. Ön, felhasználva a mostani izgalmas időket, olyan pályát választott, gyámi engedélyt nem kérve, nem várva, mely önt emancipálni látszik. Emancipálni tudniillik a világ véleménye, a szokásos követelések és egyéb ódon világnézetek alól, miknek más viszonyok között élő hölgyek alá szoktak vetve lenni; melyek azonban a színvilág istennőit nem sokat genirozzák. Szinésznőknél nem szokták azt kérdezni, nem is igen szokás különbséget tenni: ki a lány? ki a nő? Ez nem vétetik ott szigorúan. Azonban vannak kellemetlen emberek, kiket a törvény gyámapáknak nevez s hasonló alkalmatlan kérdezősködésekre följogosít. Emlékezni fog rá kegyed talán, hogy e hét folytán leend azon szomorú nap évfordulója, melyen kegyed szerencsétlen szülői egy nap egyszerre oly gyászos halállal kimultak. Kegyed megboldogult édes atyjától egy végrendelet van letéve a megye levéltárában, melynek borítékára a megdicsőült e szavakat irta: «halálom után egy év mulva felbontandó». Kegyed tudja e végrendelet tartalmát, mert boldogult hugom közlé azt önnel. Sejtelemszerű aggodalomból, melynek látnoki szavait a következett idők igazolták, megtilták önnek szüléi családi összeköttetésre lépni egy férfival, kinek fején a fátum keze nyugszik; s azon esetre, ha nejévé lenne annak, vagyonaikból kirekesztették. Kegyed igen ügyes és furfangos módját találta ki e végrendelet kijátszásának. Kegyed azt mondá: nem választom sem az egyiket, sem a másikat: leszek szinésznő, s megtartom mind a kettőt, a vagyont is és kedvesemet is. Hasonló ott még csak nem is felötlő; ha az embernek tetszik, még viselheti is a világ előtt, a szinlapon, valakinek a nevét, a nélkül, hogy törvény és oltár tudnának valamit felőle. Ez igen csinos maneuvre, csakhogy más embernek is van esze. Kegyednél Lávay Béla úr mindennapos; kegyedhez a szinpadra feljár, egymást tegezik, karöltve járnak stb. A világ előtt nincs titok. Már most én, ezennel hivatalos komolysággal szólítom fel kegyedet, hogy nekem mától számitandó négy nap alatt válaszoljon e kérdésemre: «neje-e kegyed Lávaynak, vagy nem? és ha nem az, akarja-e őt magától eltávolítani, vagy nem?» Ha kegyed Lávay Bélához sem nőül menni, sem tőle elválni nem akar, akkor határozottan tudatom kegyeddel, hogy én, mint gyám és végrendeleti végrehajtó, tudni fogom kötelességemet, hogy egy botránynak, mely családilag közel érint, törvényes úton végét vessem!»

Judit lelke le volt zúzva e sorok alatt!

Mily alacsony rágalom!

Mi kegyetlen ármány!

Tehát ez a szinpadi fénykör? – Minden virágbimbónak szabad megnyilni a napsugárra; minden leánynak szabad titkon sóhajtani; minden szívnek szabad ábrándozni; de ha egy szinésznő teszi azt, az becstelen! Ha egy szolgáló beszél a kapuban egy ifju legénynyel, azt mondják rá: ez menyasszonya, ha egy szinésznő teszi ezt, azt mondják rá: «szeretője».

Mit tegyen? Kihez meneküljön?

Megmutassa-e e levelet Bélának? Soha!

Kedvesét boszúra ingerelné, veszélynek tenné ki, és a mi legfőbb, figyelmeztetné arra, hogy a világ mit beszél felőlük, hogy azt jóvá kell tenni. Ah, ez lehetetlen. Ez nem azon büszke, átlátszó lélekhez férő gondolat. – És mégis – Fertőy fenyegetését bevárni nem lehet! nem szabad! Ki adhat jó tanácsot itt?

Nagynénje jött ki a szomszéd szobából. Látszott arczán, hogy valami kellemetlen mondanivalója van, nem tudja, hogy kezdjen hozzá?

– Kedves Judit, szólt végre, valami szóra akadva; ma reggel találtam a számodra valami pompás, egészen neked való szállást.

– Igen, kegyed keresett nekem szállást?

– Tudod, ez neked nagyon szűk és a második emeleten van; nagyon is egyszerű; te már előkelő szinésznő vagy, megillet, hogy csinos szálláson légy.

Judit lesüté szemeit és elhallgatott.

Ez a másik levél hatása. Fertőy nagynénjének is irt s fenyegetéseivel megijeszté. Az most el akarja őt magától távolítani, hogy a botrányba bele ne keveredjék.

Tehát ennyire megvan már rágva jó hirneve? Tehát ennyibe kerül egy nyájas mosoly, egy kézszorítás? – És ő ezt mind nem mondhatja meg neki.

De hát elhagyja-e őt? Meghagyja-e cselédének, hogy mikor jönni fog, mondja neki, nincs számára itthon senki?

E kérdésre nem volt idő választ adni, mert Béla épen nyitotta az ajtót.

És mikor Judit őt maga előtt látta, – épen olyan nyájasan mosolygott rá, épen oly forrón szorítá meg kezét, mint mikor még nem tudta azt, hogy mi ennek az ára?

– Ráérsz-e velem jönni? kérdé Lávay.

– Veled menni (és eszébe jutott: együtt menni veled az utczán; azt mondják, szeretőd vagyok). Igen; hová akarsz?

– Sétakocsizásra.

– Kocsin? Néném is velünk jön?

Az sietett felelni: nem ér rá.

– Tehát egyedül. (És azt is százan fogják látni és mindenki azt fogja mondani: im, valóban úgy van az!)

– Megyek veled.

Judit hirtelen kalapját, shawlját vette; nagynénjének köszönt, ki azt igen hidegen viszonzá; azzal Béla karjába fogózott és ment vele.

Béla felsegíté őt a bérkocsiba, mely az ajtó előtt várt s azután odaült mellé.

– Tudod, hová! szólt a kocsisnak. A hintó robogott.

Judit még csak kalapja fátyolát sem húzta le arczára.

Béla kedvese keze után nyúlt, az nem húzta vissza kezét.

Hanem gondolta magában:

Ha a te szived az enyimnek valóban igazán megfelelő fele, ha a te lelked az én lelkemmel valóban, igazán egy, úgy az én kezemen keresztül és a te kezeden át, meg kell azt tudnia a te szivednek, a te lelkednek, a mire én most gondolok; és ha te azt a gondolatot érzed, a mi énnekem úgy fáj, lehetetlen, hogy a te szemedből ki ne csorduljon a köny!

És a mint ekkor görcsösen megszorítá kedvese kezét és hirtelen szemébe nézett, annak valóban két könycsepp volt szemében.

De az nem a fájdalom könye volt, mosolygott hozzá.

– Juditom, én szerelmem; – tudod-e hova megyünk most? szólt hozzá megindult hangon.

– Hová?

– A templomba megyünk – esküdni.

Percz mulva ott állt a kocsi a templom előtt.

Tehát csakugyan van az, hogy egyik lélek a másiknak feleletet ád?

A templomajtóban várt Pusztafi s a kis orvossegéd, ki ama nevezetes napon Juditnak esernyőjével szolgált. Ők voltak a szertartás tanui.

Rövid volt az és kevés zajjal járt. Rajtuk kívül nem is volt más a templomban e szokatlan órában, mint a lelkész, az egyházfi s egy templomlépcsőt lakó koldusasszony.

És az Isten!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ki hinné azt, mennyi poézis van az élet prózájában!

Mikor az ifju nőt a menyegzőről haza viszi a férj kicsiny szállására s karját válla körül fűzve, szerény gazdaságát megmutogatja neki: «ez itt a konyha, ez az éléstár, itt e szekrényben állanak az asztali szerek, amott az edények; ez a zsámolyka karszéked alatt, ez a szőnyeg ágyad előtt; ez iróasztalnál dolgozom én, arczképeddel szemben, – ezek a virágok, a miket szeretsz, – ezek a könyvek, a mikkel mulatsz; – ablakod kertre nyilik. Itthon vagyunk».

Mindig «mi» és sohasem «én», sohasem «te».

A boldog kettős lét, a «fejedelmi többes» kezdődik, a magános tulajdonnév megszünt.

És mind e prózai csekélységen keresztül megtalálja a lélek kimeríthetlen költészetét; a legotrombább cserépedény arról beszél, mennyire szeretett az a férfi, a kinek ilyenre is volt gondja, a ki a viharos országdöntő idők közepett lemondott a férfiak kiváltságairól, mik megengedik, hogy ők ne értsenek semmihez, a mi a házi kör prózáját illeti; ki minden apróságot beszerzett, hogy midőn kedvesének azt mondja: «itthon vagyunk», akkor az gondot, hiányt ne találjon sehol.

Judit egy kis medaillont viselt keblében, annak egyik felén egy férfi, másikán egy nő arczképe volt.

A férfi Béla volt, a nő édes anyja.

Midőn Béla nem láthatá, Judit kivette kebléből a kis keretet, s elébb megcsókolá Béla, azután anyja képét, s magában így szólt hozzá:

«Anyám, lásd, én boldog vagyok».

Béla menyegzői lakomát is rendezett; kevesen voltak hozzá. Pusztafit hívta el, s a kis orvost, kiről már tudjuk, hogy Glanz Melchiornak híják, igen jó magyar fiu onnan a Szepességből; – azután Gyöngyinét és senkit egyebet.

Gyöngyiné azt állította, hogy ő ezt az egész dolgot igen jól tudta már előre Béla csodálatos bevásárlásaiból s épen arra czélzott ma reggel az új szállással. Judit érezé, hogy ez nem igaz; de olyan ügyesen volt előadva, s a nagynéne különben olyan ártatlan jó lélek volt, hogy át kellett neki engedni azt az «arany hidat, melyen a legyőzött ellenfél menekülni akar». – – –

– – – Még a kis pacsirta is ott van az ablakban, mely ugyanazt a népdalt fütyörészi, melyet az otthon levő. Mennyit kellett Bélának vesződnie, míg betanította rá. Hogy ilyen komoly ember nem restel azzal bajlódni.

Ugyanaz a népdalt fütyülő madárka ébreszti fel reggel Juditot álmából, mely otthon szokta, a hajnalsugár épen úgy szűrődik át az ákászokon, mint az otthoni kerti ablakon át; csak az álmak, – azok voltak boldogabbak.

Judit fölébredve új élete első álmából, ajkához szorítá a kis medaillont, a két arczképpel és suttogá:

«Anyám, lásd, én boldog vagyok».

Későnek kell az időnek lenni, mert Béla már nincs honn, vagy nagyon korán kelt, azt gondolta, hogy kedvesét még meg fogja lepni ébresztő csókjával, ha visszajő. Mint lesz meglepetve maga, ha már őt szemközt jönni találja!

Judit sietve felöltözött s csendesen benyitott férje dolgozó-szobájába.

Ott senki sem volt már, hanem a gyertya égett még iróasztalán. Azt úgy feledte.

Judit oda sietett, hogy a gyertyát eloltsa s megdöbbenve pillanta meg egy levelet az iróasztalon, melynek czímlapján e szót olvasá:

«Juditomnak.»

Nem tudta mire vélni ezt. Reszkető kézzel feltörte a pecsétet, és olvasott.

«Kedves szerettem!»

«Te nem sejtéd, hogy a midőn utolszor megcsókolál, az búcsúcsókod volt. Én tégedet megcsaltalak. Azt fogadtam, hogy nem hagylak el soha, s ime egy nap még le sem telt, már megszegém eskümet. A trombitaszó, mely reggeli álmodból felkölt, nekem indulást parancsol; én társaimmal együtt a táborba megyek. Mentségem nincs: azt te fogsz keresni számomra. Meg akartam várni menyegzőnk napját, míg a gyászév letelt, de a vérszomjú idő nem vár. Tegnap volt az utolsó nap. Ezért a hóbortnak látszó sietség. Ma indulni kell. A néven, mit neked adtam, nem szabad semmi foltnak lenni; én megyek. Te várni fogsz rám és szeretsz. – Isten veled, s az én örök szerelmem. Bélád».

Judit visszament e levéllel szobájába s levetve magát özvegy fekhelyére, sírt, sírt sokáig, mint sírhat egy asszony.

Ágya fölött függött férjének arczképe, kis kerek rámában, azt levette és összecsókolá; – köny hullott-e rá több, mint csók: ki számlálhatná meg?

És azután összekulcsolt kezeit ölébe nyugtatva, sokáig elmerengett, azon képre nézve, és lassan letörlé szeméből a könyeket, és a mint a kép olyan bizalmasan nézett vissza rá, mint a ki nem kerüli a ránéző tekintetét, szép fejével csendesen ingatva, suttogá hozzá:

«Jól tetted; helyesen cselekedtél.»

És a mint virágállványát a repkény körülfutotta, abból egy indát letört, összefonta koszorúnak, az arczkép körül fűzte s így akasztá azt ismét ágya fölé.

Egy nő, kinek férje a menyegzőéj hajnalhasadtával trombitaszó után elment a halál mezejére!

Azután megerősíté szívét és átment újra férje dolgozó-szobájába s leült annak iróasztalához, melyen a gyertya még mindig égett. Ott felvette a tollat, melyet Béla ott hagyott s két levelet irt.

Az egyiket Bélához, nem sok volt benne, tán csak ennyi: «szeretlek, imádlak, lelkem mindenütt veled jár.»

A másik levél szólt Fertőynek.

«Uram!»

«Levelére válaszolok. Én Lávay Bélának törvényes hitvese vagyok. Vagyonommal tehet ön, a mit akar, de jó híremhez megtiltom önnek nyulni. Ez utolsó szavam önhöz az életben, melyre válaszát nem várom s nem fogadom el. – Lávay Béláné.»

Így.

Mind a két levelet borítékba tette, mind kettőre felirta a czímet s lepecsételé. Még a Bélának szólót nem is tudta, hogy hová intézze?

És azután felegyenesedett, nagyot lélekzett, ragyogó nagy sötét szemeivel büszkén tekintve a magasba, mint a ki érzi, hogy most már nem egy, hanem két ember nehéz sorsának a súlya nehezedik női vállaira, és talán mondta magában: «anyám, boldog vagyok!»

A gyertya az iróasztalon még azután is égve maradt. Ő is úgy feledte-e? vagy tán gondolá: «a mit te meggyujtottál, azt én nem olthatom el.»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hiszitek, hogy ilyen dolgok nem történtek a világon? Hogy az nem történhetett meg, hogy vőlegények az esküvő napja után elhagyták ifju szerelmüket és mentek egyenesen az ágyúdörgés után?

A ki kétkedik, jőjjön el, én elvezethetem még azokhoz a sirokhoz is, a hol ilyen emberek nyugosznak.

EGY VÁROS A VÁRBAN.

Ha ez idő tájon az ember a Duna mentében utazott, a faluvégeken láthatott szűrdolmányos embereket, a mint egyenes sorba állítva, fapuskával kezeikben, hadgyakorlatokat tartottak, szűrdolmányos vezető parancsszavára lépve, fordulva, czélozva, mint az igazi katonák.

Jobbra nézz! Balra át! Vállra fegyvert! Indulj! Állj!

Ha a hídon átment a városba, melyet két oldalt vár vesz körül, minden utczán világoskék dolmányos, csákós csapatrendekkel találkozott; azoknak már igazi puskáik voltak, de régiek, még hagyományos kohákkal ellátva; azok is hadgyakorlatra jártak.

Jobbra nézz! Balra át! Vállra fegyvert! Indulj! Állj!

Az iskolák tágas udvarain is sorakozott gyermekcsapatok tartottak hadgyakorlatokat, az öregek mintájára, pálczapuskákkal, papircsákós vezérekkel. Minden ember, apa, nagyapa és unoka ebben az egyben töri most magát: «Jobbra nézz! Balra át! Vállra fegyvert! Indulj! Állj!»

A csendes, nyugalmas város képe egészen felfordult. Az asszonyok szónokolnak, a férfiak fegyvert csörtetnek, a szekeresgazdák ágyúk elé gyakorolják lovaikat.

Csak Kolbay őrnagy maradt a régi.

Ugyanaz a huszárdolmány, ugyanaz a feszes nyakörv, ugyanaz a világnézet egészíti ki most is.

Oly feszesen ballag végig most is az utczán, pálcza nélkül, mert azt katonának szégyen volna viselni, kivált huszárnak; nem néz sem jobbra, sem balra, nem ügyel a mellette elhaladó nemzetőri csapatokra, mintha nem is léteznének rá nézve; csak néha-néha, mikor egy-egy korlátfára akad, mely most nemzeti szinűre van festve, csóválja meg a fejét; azt is tán csak azért, mert a festés új még és ragad.

Az öreg úr nem vitáz senkivel, enged mindenkit tenni és beszélni; nem áll útjába az árnak, azért, hogy nem úszik vele, őtet sem bántja senki.

A mint így csendesen ballag, a falhoz húzódva, hogy valaki bele ne botoljék, egy csörtető alak jön rá szemközt. Zöld dolmány, széles lángveres prémmel köröskörül, könyökig aranysújtás, tele aranyzsinórral, paszománttal; zöld csákóján rettenetes sastoll. Az ember alig ismerne rá Bárzsing barátunkra.

Kardja is van, és az szörnyen figyelmezteti az utczát, végig haladtára; egyébiránt két pisztoly van dugva az övébe.

Nem messze ide van Lávayné háza; az öreg asszonyság kijött a kapun, utána nézni a csörtető lovagnak, mert érdemes azt megnézni nagyon. Látja, hogy összetalálkozik a szemközt jövő hadastyánnal s hallja, hogy egy kis idő mulva nagy lárma támad a két találkozó között; elébb csak mintha feleselnének, aztán egyre gorombább hangon megy a beszéd, végre Kolbay mérgesen eltaszítja maga elől Bárzsingot, s jön erre felé, amaz meg odább megy, ököllel fenyegetve az öreget vissza-vissza fordultában.

A hadastyán nagy dohogva jött végig az utczán. Csak magában beszélt, de mégis mintha valakihez intézné szavait.

– Nézd el, nézd, a semmirevaló tacskóját! Így bánni én velem.

– Mi történik vitéz őrnagy uram, szólítja meg az előtte elhaladót az öreg asszonyság.

– Mi? Ah! Maga az, édes lelkem? Adjon Isten! Ilyen adta semmiházia! Hallotta ezt?

– Hallottam, hogy lármáztak nagyon. Mi baja volt azzal a harkály madárral?

– Hahaha! Igaza van. Egészen olyan, mint a harkály madár. Képzelje, lelkem, én jövök szép csendesen a fal mellett, ez a kardcsörtető elém toppan s a vállamra üt, s még azt mondja nekem: servus öreg! Servus öreg? Én? Mondék neki: édes amice, nem őrizénk mi együtt négylábú csürhét soha. – Erre azt mondja nekem: katonák tegezni szokták egymást. – Az ám, igazi katonák, de hát maga micsoda? – Hogy ő tábori élelmezési albiztos. – Úgy? hát profuntkomissárius? No hát Isten hírével. Lásson dolga után. Erre megfog s azt mondja: de nem addig van az, hanem, hogy én nekem kötelességem, mint más hazafinak, szolgálatot tenni; tehát csak vegyem fel a mangalétát, s éjszakára menjek patrolra, mint más, holnapra pedig sánczásni robotba, ki a monostorra. Hénh! Phatrolra mhenni! Hénh? Jubilátus huszár major! mangalétát fogni, gyalog katonasorba állni és dob után menni, a ki lóháton végeztem be a franczia hadjáratot! S én, tősgyökeres nemes ember, robotra menni, utat csinálni! De nem mondtam neki semmit, csupán csak annyit mondtam, hogy «eb ura a fakó!» Erre ő felförmedt, hogy most itt ő parancsol, hogy majd megmutatja ő, hogy az ily vén reactionáriusokkal, mint én, hogyan kell bánni? Hogy ő engem vasra veret, felakasztat! Hengem felakasztat! Ejnye kutya lánczos! Én se voltam aztán rest, eltaszítottam előlem, csak úgy kalinpázott. Még ő engem vasra veret! Csak ne szeretném úgy ezt a várost! Ma elmennék innen, soha vissza nem jönnék többet. De nem tudok már megválni innen; úgy megszoktam ezt a rossz kövezetet, ezeket a rágalmazó embereket, azokat a nagy jegenyefákat ott a szigetben; pedig azt beszélik, hogy azokat is ki fogják vágni pallizádáknak.

– Hiszen, ha kell nekik, hát csak vigyék, szólt kegyes megnyugvással a jó öreg asszony, az én kertemből már eddig is kivágtak minden mogyorófa-bokrot, azt mondták puskaport csinálnak belőle. Az ember ilyenkor mindenét odaadja.

– Már azt látom. Csodálatos világ. Minden ember odaadja mindenét. Kis megtakargatott ezüstjét, még a gyermekét is. Kegyed is odaadta egyetlenegy fiát.

– Még pedig menyegzője után való napon. Az Isten rendelte így.

– Hiszen ha katona akart lenni, azt nem hibáztatom, magam is az lettem; de legalább szólt volna nekem. Én berekomendáltam volna hajdani ezredemhez, sok jó ismerősöm van ott. Lett volna legalább kadét. De egyenesen közlegény! szörnyűség! Ott egy pár esztendő alatt hadnagyságra vihette volna, transferáltathatta volna magát ide, vagy quietálhatott volna ranggal, ha a felesége nem akar vele egyik garnizonból a másikba utazni; de pusztán közlegénynek expropriis, az már nagyon sok.

– Ha az Isten azt mérte ránk!

– Jól van, édes lelkem. Áldja meg az Isten. Lássa, hogy megcsúfoltak! Jó étvágyat kivánok; – hogy még vasra veret! engem!

Hazáig dohogott a mogorva öreg úr végig az utczán: «még engem vasra veretni!»

Lávayné pedig befordult az utczáról az udvarra; odabenn nagy csetepaté támadt: a két fehércseléd véres verekedést kezdett a konyhában valami nemzeti nóta felett, a mit az egyik kicsúfolt; alig lehetett őket lecsillapítani.

– Boldogságos Isten, évődék a tisztes asszonyság a harcz lecsendesülte után, mi lesz már a világból? Tegnap a hízó kergette meg az üszőborjút, a héten egyik kanári megölte a másikat a kaliczkában, s ma már a fehércselédek kezdenek el verekedni. Mindenütt háború; minden verekedni akar. Még a fiam is elment a háborúba!… Az én Béla fiam elment katonának. Pedig én nem arra neveltem.

Azzal nagyot fohászkodott, leült asztalkája mellé, elővette az «Áhítatosság óráit», és úgy tapasztalá, hogy nem tud olvasni belőlük, a betűk összefolynak szemeiben. Összefolynak szemeinek könyeiben.

«Teremtő úr Isten! mit hoz a te haragod még a mi fejünkre?»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Bárzsing úr pedig csörtetett a vár felé.

A város és az ó fellegvár sánczai közt terül egy kis sétány, melyet kevélységből angolkertnek is neveznek; ennek a közepén van egy gömbölyű emelvény, melyen hajdani boldog időkben a katonai zenekar szokott esténként játszani a közönség mulattatására. Divat volt olyankor itten sétálni. Nappal dajkák és pesztonkák választák azt bakancsos idyllek ábrándozó helyéül.

Ma azonban szokatlanul népes volt az angolkert, s a zenekar tribunjén igen élénk társalgás folyt javában, midőn Bárzsing odaérkezett.

Tudta jól, hogy miről foly a szó. Épen azért sietett oda.

Egy csoport nemzetőrtiszt, kiknek csapatjai a belső várban feküdtek, tartott haditanácsot valami igen fontos ügy felett.

A jelenvoltak mind igen derék férfiak és lelkes hazafiak, bizonyosan bátor katonák is voltak. Feladatuk volt a várban lenni, mely, mint tudjuk, az ország legelső erősségének van elismerve.

És ők bizonyára azzal a szándékkal telepedtek meg abban, hogy ha kell, vérüket is odaadják annak védelmére.

Hanem hogy vannak különféle nemei a vérodaadásnak s azoknak nem minden nemét szereti minden ember.

Aztán meg, hogy az ilyen várakat nem építik olyan comforttal, hogy a ki otthon kényelmes lakhelyét elhagyja, azt mindjárt megint feltalálhassa bennük.

A legelső éjszakán, mikor az ember lefekszik, még jól el sem aludt, már jönnek követelni a véréből egy kicsit. Nem épen sokat, hanem egyszerre csak egy cseppet, aztán meg a másodikat, a harmadikat.

Az ember csatával álmodik, felébred, puskát ragad: senki sincs. Megint lefekszik. Megint előjönnek a vérét követelni. Egy-két cseppet. Az ember azt álmodja, hogy elfogták, kínpadra vonták, sütögetik; vonaglani kezd, rugdalódzik, ledobja magát a tábori ágyról; egész teste hólyagos. Gyertyát gyújt. Az átkozott ellenség nincs sehol.

Hanem a mint lefekszik, megint ott vannak rajta.

Ki ez a gonosz ellenség? Oh az a nagy városok, várak és kaszárnyák átka, az amerikai plága, a mit még Mózses nem ismert, különben bizonyosan besorozta volna az egyptomi csapások közé: – a poloska.

A honfi csak akkor vette észre, mit kapott e várban, mikor már benne volt. Megmérhetetlen mennyiségű átkozott csimazt.

Kis városok polgárai még nem ismerik ezt a fenevadat; azért az irtózat nagysága a legelső találkozásnál, melyet magunk is osztunk.

Ama gyülekezet tehát nem egyébről tanácskozott, mint arról, hogy ez az állás és különösen a fekvés ezekben a várbeli pavillonokban tarthatatlan.

Egy stentorhangú óriás, őrnagyi gallérral, deklamált a zenekar pulpitusa előtt.