Part 6

És most Judit idegeit megszállta amaz öntudaton kívüli erőszak, minő a kínos halállal küzdőket szokta meglepni. Nem volt már semmi gondolatja. Kedvesét, ki őt eddig karjánál fogva emelte és vitte fáradságosan úszva a hullámok között, hirtelen átölelé, mindkét karját dermedt erőszakkal fonta vállai körül, átkucsolta karjait, magával vonta a víz alá és ajkaival annak ajkait keresve föl, egy végső halálos csókkal, öleléssel képtelenné tette azt a mozdulásra, a lélekzetvevésre; így együtt és egyszerre szállt a két alak a víz fenekére, a két lélek fel az égbe…

– Hahó! Béla! Ide! hangzott egy ismerős hang a vizek fölött. Egy csónak sikamlott a habokon végig, csak egy férfi ült abban. Az volt Pusztafi.

E csónakban leste ő a halakat horogra; míg mások az ünnepély zaját növelni siettek, ő volt a legelső, ki a vész helyére sietett.

– Ide Béla! Ide! Már messziről megismerte barátját, a mint az küzdve dolgozott a hullámok között, s megfeszített erővel sietett segélyükre. Béla nem hallotta már szavát; az őrült ölelés őt is vesztébe ragadta.

De a költő nem hagyja elveszni azt, a kit szeret.

Csáklyával kezében addig kereste őket, míg rájuk nem talált. A lányka akkor is ölelve tartá kedvesét, nem lehete őket egymástól elválasztani.

A költő kiemelte őket erős karjaival, mint két gyermeket a bölcsőből; s azután lefekteté őket a menyasszonyi ágyba: a csónak fenekére.

A két, egymáshoz tapadó főt odavette az ölébe, lesimítá homlokaikról az összecsapzott hajfürtöket; a leány fején még akkor is ott volt a zöld myrtuskoszorú. Most már egészen illett hozzá.

Egyik sem adott semmi életjelt: mozdulatlanul feküdtek egymás mellett.

A folyam tulsó partján nagy volt a riadal; csónakok, dereglyék kezdtek elindulni, a hidtöredék menekülteit csendesen vitte alá a hullám, a szigetpart csendes volt. Arra kormányzá Pusztafi a csónakot, szemeit le nem véve az ölében fekvő két hideg, elkékült arczról.

«Most már egymáséi vagytok.»

Egyébiránt a legszebb idő kedvezett az ünnepélynek, a nap forrón sütött, az ég derült volt, az elszórt fű illatozott az utczákon.

A KI A SORSOT KÉNYSZERÍTI.

Pusztafi valahol a belváros egyik három emeletes házában lakik. Természetesen a harmadik emeleten; azért, mint mondani szokta, mert negyedik már nincs.

Egy előszoba, melyben inasa lakik, egy dolgozó szoba és egy hálókamra képezik lakosztályát.

Butorzata igen egyszerű, csupán könyvtára képviseli a fényűzést, melyben az angol, franczia és német classicusok remekei mind pompás díszkötésekben állnak. Falain aczélmetszetű arczképek, de nem azok, a miket minden háznál szokás tartani a magyar földön: nem azon jó bajuszos, szakállas arczok, kik kardot kötöttek fel, a mikor az arczfestőnek ültek, s a markolatra tették kezeiket, annak jeléül, hogy ha még magától akarna is kiguvadni hüvelyéből az a fegyver, hogy valakinek megártson, ők nem engednék, visszatolnák.

Ez aczélmetszetek itt körül mind idegen szabásu arczok, símára borotvált képek, állig kötött fehér tászlis nyakkendőkkel, ódivatu frakkokban. Nem egy falusi ismerője a költőnek, ki hozzá látogatóba feljött, mondá magában első körültekintésre: «ugyan minek tartja itt ezt a sok németet?» s csak azután borzongott a háta, mikor közelebbről megnézte azokat s az aláirásokat olvasá: – az a ránczoktól áterelt, epés, gunyoros arcz, melynek két inggalléra meztelen nyakán kétfelé van vetve: Marat; az a fennen fölemelt fő, massiv vonásaival, nyilt tekintetével, faltörő homlokával: Danton; az a cziczomás alak: Robespierre; az a fiatal, gyermeteg tekintetü tojásdad arcz, a rettenetes Saint Juste, s az a szellemdús női arcz: ó-görög hajdíszével: madame Roland. A ki pedig iróasztala előtt függ, az a kopasz tarkóju kedélyes arcz: az Béranger. Iróasztalán kedvencz olvasmánya: a girondisták története van kitárva.

A költő iróasztala előtt ül; szobája ablaktáblái bezárva, gyertyái csonkig leégve. Előtte egy megkezdett költemény, melynek czíme:

«Cassius»

«Tell»

«Desmoulin»

«Hát a negyedik ki lesz?»

Fel-felkel, egyet jár nyugtalanul szobáján végig, egy tallérnyi emlékpénzt hajigálva s tenyerével elkapkodva; azután ismét leül és ir tovább.

Félig kész már a költemény, de a vége nem tud megszületni. Nincs, nincs eszme, a mi oda való volna. Elolvassa, a mit irt már: «nyomoruság!» dörmögi magában; azután széttépi az egészet, összegyűri markában s a kemencze mögé veti. Ő így szokott törülni munkáiban.

Az ajtót nyikorgatja az inas.

– No mi baj? kérdi Pusztafi félretolva a reteszt.

– Két asszonyság akar bejönni.

– Hozzám? Éjszaka?

– Szép éjszaka, dörmögé a vén cseléd, tizenegy óra már délnek.

Azzal kinyitotta az ablaktáblákat. Esős, kedvetlen márcziusi nap volt, nem igen lehetett észrevenni, mikor virradt meg?

– Hát csak bocsássa be a hölgyeket, ha okvetlen látni akarnak.

– Nem tetszik előbb felöltözni?

– Hiszen le sem vetkőztem tegnap óta.

– Legalább csizmát húzhatna mást, mert ez igen sáros.

– Az egész világ sáros, miért ne lehetnék én is?

Voltak kedvetlen órái, a mikben a cynismusig ment nála a hiuság hiánya.

Nehány percz mulva hölgyruha-suhogás hallatszott ajtaja előtt s egy gyöngéd koczintás ajtaján.

– Szabad!

Két hölgy lépett be; egy fiatal és egy éltes.

– Ah! kegyed az? Kiálta öröm hangján Pusztafi, az ifju hölgynek kezét nyujtva. Ennek igazán örülök.

Hargitay Judit volt az.

– Én babonás vagyok, szólt Pusztafi a hölgyeket pamlagához vezetve; s attól föltételezem, milyen lesz az egész napom, hogy kedves, vagy gyűlöletes arczczal találkozom-e legelőször? Ma tehát epochális jó napomnak kell lenni!

– Megbocsát ön, hogy idejét és eszméit rablom? szólt Judit, megszorítva a költő kezét.

– Úgy nagyon értéktelen tárgyak rablására adta magát kegyed.

– Bemutatom önnek nagynénémet, Gyöngyi Saroltát.

A kis eleven asszonyság, ki évei daczára igen sok kellem birtokában érzé magát, valami szellemdús bók alkalmazására szánta el magát, melyet arczából észrevéve a költő, sietett útját vágni e készületnek, egyenesen a tárgyhoz látva.

– Miben lehetek kegyednek szolgálatára?

– Jó tanácsával.

– Azt előre adhatok, mielőtt a tárgyat hallottam volna. A mit kegyed akar – az helyes.

– Én szinésznő akarok lenni.

Pusztafi kegyetlenül összeránczolta szemöldeit. Mondta magában: no ennek ugyan kár volt «in bianco» aláirni a kivánságát.

– Ön megbánta, hogy előre helyeslé akaratomat?

– Kegyed valóban igen jó rendőrséget tart szép szemeiben.

– S kegyed igen rossz titkárt arczvonásaiban. Szándékom nem nyerte meg tetszését.

– Oh miért nem? szólt a költő iróniával; a pálya ellen semmi kifogásom. Hisz az polgári állására nézve egy fokkal följebb áll az enyimnél, fényére nézve végtelenül fölülmulja azt, s a mi a szenvedély kielégítését illeti, minden alkotó művészet között egyedül ez ád a teremtés pillanatában valódi gyönyört; hanem óhajtanám előbb tudni, számot vetett-e kegyed magával és tehetségeivel? tudja-e, átmérlegelte-e, mi kell minden egy szinésznő pályafutásához?

A jó nagynéne sietett mindjárt a válaszadással ily kényes kérdésben megelőzni Juditot. Hisz ő csak nem dicsekedhetik saját talentumaival.

– Oh Pusztafi úr, ha hallaná egyszer, a hogy kegyed költeményeit szavalja Judit! Az a hang, az az érzés…

– Kérem, kérem… csitítá őt Pusztafi. Nem hangról, nem érzésről kérdezősködöm én. Azok olyan dolgok, a mik nélkül az első föllépés után megbukik az ember s aztán kigyógyul belőle. Azt kérdezem, tud kegyed mosni? vasalni? tud varrni, főzni? Mert ez a fődolog. A szinpadi királynék civil-listája nálunk nem olyan nagy, hogy abból ministeriumot tarthassanak; a királynénak mikor nagy szerepe van, reggel még sötéttel fel kell neszezni, hogy szobáját kitakarítsa, mert bejáró cselédje még akkor alszik. Akkor a királyné megfőzi reggelijét, s azalatt ráér szerepét megtanulni, hogy nyolcz órára készen legyen, mikor próbára kell menni. Tizenegykor a királyné haza jön, tüzet rak, rántást készít, mert a vendéglői háztartás sokba kerül s a bejáró cseléd ehez nem ért; főzés közben szerepe főbb momentumait átgondolja s azután iparkodik az ebéden mentül előbb átesni, a min segít az, hogy igen rövid. Azután előkeresi öltönyeit, mik estére szükségesek, egyikre új diszítményt kell varrni, másikat korszakhoz idomítani, némelyiket ki is kell vasalni. A királyné ezalatt beleélheti magát szerepe lelkületébe. Azután következik a dicsőség. A királynét taps és diadalzaj fogadja, felvonás után háromszor kihíják, a királyné sóhajtva gondol rá, bár csak ne hínák ki annyit, hogy kapuzárás előtt meghalhatna a harmadik felvonásban: ne kellene két garast fizetni a házmesternek. – Nos tehát tud kegyed mindezekhez?

– Akarok tudni, tehát fogok tudni.

– Erős szavak. Hanem azt is jó lesz kegyednek előre látni, hogy a muzsák, apjukkal Apollóval egyben, már Arachne és Marsyas idejében is irigyek voltak. Vetélytársairól ma is lehuzatja a bőrt Apolló. Vannak kellemetlen, kiállhatlan, háládatlan szerepek, miket innen is onnan is a rendező fejéhez vernek, míg utoljára olyan kézbe akadnak, mely azokat megtartja. A királyné nem lehet mindig királyné, hanem holnap uszályt visz magánál kisebbek után. Kedvetlenül lép gyűlölt deszkáira s vándorol más által elhagyott helyekre; játszik dajkákat, öreg asszonyokat, tréfás fecsegőket, mik lelkével ellenkeznek. Mit csinál ilyenkor? Tűr és hallgat és elnézi, milyen szépen el lehet temetni az embert elevenen? Vagy pedig nem tűr, hanem intrikázik: fog magának ujságirókat, a kik jajgassanak helyette, ez kevésbe kerül, egy szép szó, egy mosolygás elég, hanem aztán keveset is használ; többet ér, ha két versenyző párt közül valamelyikhez szegődik, vagy mind a kettőhöz; egyik primadonnát a másik ellen izgatja, egy korifeust, vagy kettőt meghódít, talán a rendezőt is, miért ne az igazgatót magát, vagy épen az egész hétfejű sárkányt?[1] Vagy ha épen nagy és gyors sikert akar aratni, valami magas személyes protectio… Kegyed elpirul: bocsánat, nem mondom tovább, csupán általánosságban beszéltem. Kegyed tud tűrni…

– Tűrni és igyekezet által kitünni.

– És már most mondja meg kegyed, mi oka van az elhatározásra?

– Azon akartam kezdeni. Kegyed nem engedett engem meghalni, midőn én akartam. Visszahozott az életre, midőn már a halálban czélt értem, már most lássa, mire mehet egy nővel, ki életét intézni akarja? A mit ama rettentő nap után eszméletemet visszanyertem, azt kérdezém: «hol van atyám, hol van anyám?» a körülállók nem feleltek, elfordultak, szemeiket törülték. Kinn az udvaron énekeltek, imádkoztak; a toronyban zúgtak a harangok, akkor temették mind a kettőt. Hallottam jól, mikor a két halottas szekér végig gördült a kövezeten s azután a gyászkiséret párosával végig lépdelt az ablak alatt. Én még halva sem láthattam őket. Megváltak tőlem haraggal; elátkozó kezükkel fejemen; ha van egy gondolatom, mely sokszor visszatér s melyet azzal próbálgatok legyőzni, ha egész borzalmát kiaknázom, ez az: most is azt hiszem, hogy a ki ama rossz napon megragadott a víz alatt, anyám volt, – és én eltaszítottam őt magamtól, – és ő meghalt – és én megmenekültem. Hogy élek, hogy őrült nem levék ez iszonyú óra után, azt hiteti el velem, hogy a sors valami küldetést bízott rám. Lehet ez tőlem nevetséges rajongás, de én úgy vagyok meggyőződve. A gyászév leteltével, úgy igértem Bélának, hogy nejévé leszek. Abban az órában, a midőn ez megtörténik, semmim sincs, mint saját magam. Szülőimnek egy végrendeletük maradt, melyet ők elijesztésemre irtak, nem sejtve, hogy a holnapi nap már az örökkévalóság napja. A fenyegető végintézet a megye levéltárában van, s én akkor, midőn Bélának kezemet nyújtom, a szegénységet viszem a házához. Szegénynek lenni még nem baj, s attól ő sem irtózik, én sem; ő munkája után szerényen él, s én e szerény sorssal beelégszem. De annyi rajtam beteljesült szerencsétlenség már látnokká tett. A mivel szülőim, ismerőim fenyegettek, hogy Bélát azon elvek, a mikért küzd, egykor földönfutóvá teszik, hogy valaha üldözött lesz, talán fogoly, talán száműzött, az bennem mind hitté vált. De nem azt érték el vele, a mit akartak. Nem riasztottak el, sőt inkább most már elválhatlanná tették sorsomat az övétől. Neki szüksége lesz valakire, ki őt kétségei közt buzdítsa, ki balsorsában védje, ki, ha rászorul, oltalmazza és ha veszni indul, megszabadítsa. Ezért kell nekem életpálya, melyet magam teremtek magam előtt s melyen függetlenül nézhetek a sors elé, ha az kedvét találja nővel küzdeni.

– «Oh nő, nagy a te szerelmed!» Kiálta elragadtatással a költő s kezét nyújtá a leánynak. Ily akarat ellenében az én szavam csak lehellet.

– Azt vártam öntől, hogy nem fog lebeszélni. Tanácsát az iránt jöttem kérni, hogy mi gyakorlati kezdete van e szándéknak? Kihez és hová kell fordulnom?

Pusztafi egy perczig gondolkozott, azután hirtelen felállt.

– Egy eszmém van. Ismeri kegyed a legjobb, a legelső magyar szomorujátékot?

– Ismerem. De a mit én tartok annak, az be van tiltva.

– Akkor ugyanaz, a mit én gondolok. Tanulja be kegyed. Mire készen lesz vele, azon világ lesz, a mikor nem leendnek betiltott szinművek.

– Akkor az ilyen világnak holnap kellene kezdődni.

– Ki tudhatja azt? Holnap fölkeresem kegyedet. Hol van szállva?

– Rokonomnál, a Hatvani utczában, átellenben a Landerer nyomdával.

– Fel fogom kegyedet keresni.

– De kérem, Bélának szót se erről.

– Akkor jó lesz, ha nem mutatja kegyed magát az utczán, mert ha ő megtudja, hogy itt van, akkor titkát nem fogja előtte megőrizhetni.

– Isten önnel a viszontlátásig.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Pusztafi kikisérte vendégeit a lépcsőkig, ott kezet szorított velük, azután visszatért szobájába – és Madame Roland arczképe előtt megállva, azon nagyon sokáig elmerengett.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ismét egy komor, esős márcziusi reggel következett.

Az utczákon nagy volt a sár, az ég egészen nekikeseredve. A kinek mulhatlan dolga nincs odakinn, nem kivánkozik el hazulról. Judit nagyon alkalmasnak találta az időt arra, hogy a Pusztafi által feladott drámai szerepet betanulja. Az éjjel is azzal foglalkozott s most már csak egyes részleteit kellett tanulmányoznia.

A könyvvel kezében ott ült az ablaknál. Egészen elmélyedt a képzelemtől elevenné tett kor nagy csoportozataiban, miket egy óriás lélek massiv alakokban teremte újra.

Egyszerre csak úgy tetszék neki, mintha a zsibongás, mely Jeruzsalemi Endre trónját, mint háborodott tenger csapkodta körül, valóban hallható volna… Ez nem a felidézett szellemektől jő, ez nem képzelet, ez való. Az utczákon hallik az a moraj, mely mintha folytatása volna Petur bán szavainak.

Ha annyira el nem lett volna mélyedve tanulmányában, ha érdemesnek tartotta volna, az ablakon át hivalkodva nézegetni, rég észre kellett vennie, hogy egy óranegyed óta, daczára a permetező esőnek, egyes férfitömegek vonulnak végig az utczán nagy sietséggel, mint kiknek valami bizonyos czéljuk van, de az nagyon sietős, nem sokára ugyanazon tömegek újakkal szaporodva jönnek vissza a hatvani utczán végig.

A tompa moraj, az ismeretlen zúgás egyre közeledik, Judit látta a néptömeget mind közelebb húzódni s nem tudta kitalálni, hogy mi az? Nem örömzaj, nem tisztelgés, nem harag, nem ijedelem moraja: mi tehát?

A tömeg nagy része fiatal emberekből áll.

Judit lakásával szemben állt egy háromemeletes ház, melynek első emeletét a nemzeti kaszinó tartá kibérelve, a földszintet pedig egyike az ismert nevü nyomdáknak foglalta el.

Ez a ház volt ama nap történetének középpontja.

Ez a nap volt a szabad sajtó történetének első napja.

A kiknek nagyon jó emlékezetük van, még talán révedezik előttük, hogy ez a nap márczius tizenötödike volt. Valószinűleg nagyon régen el van az már feledve.

Ezen a napon két nevet emlegetett nagyon a közönség: Pusztafi és Lávay Béla neveit. Milyen régen elhangzottak már azok is, mindazzal együtt, a mi akkor történt.

Kérem: hiszen mi nem történetet irunk, hanem regényt és divatokat.

Tehát e napon divat volt mindenkinek az utczán lenni.

Az ilyen napoknak pedig nincs megállapított programmjuk, a mikből az ember előre tudhatná, hogy nézőjáték lesz-e a vége, vagy tragoedia?

A legnagyobb tolongásban találkozott Pusztafi Judittal. Neki természetesen mindenütt ott kellett lennie, a hol Béla jár.

Pusztafi arra gondolt, hogy az a szegény gyermek nem lesz itt jó helyen; tán Bélát is féltette, hogy ha Juditot meglátja, lelke elveszti csataképességét. Hirtelen odament hozzá és behívta egy kapu alá.

– Hol jár kegyed itt?

– A hol önök.

– De kegyednek ma másutt kellene lenni. Nem emlékezik rá? Tegnap abban egyeztünk meg, hogy kegyed egy tragoediában akarja első szini kisérletét tenni, mely még tegnap be volt tiltva. Lássa, nekem még arra is gondom volt. Beszéltem az igazgatóval. A próbán kegyedre várnak. Ne gondolkozzék soká. Látja, hogy ma olyan nap van, a miben minden óra egy esztendő. Ma minden lehetséges, még a képtelenség is. Jőjjön velem a szinházhoz, hadd mutassam be az igazgatónak.

Az eső esett. Judit esernyő nélkül szaladgált az utczán. Pusztafi egy kis sánta emberkét fogott el az utczán, a ki esernyővel haladt előre.

– Álljon meg kedves polgártársam. Mi neve önnek?

– Glanz Melchior, alászolgája, orvossegéd a Rókusz-kórháznál.

– No hát adja ide az esernyőjét. Az én nevem meg Pusztafi.

– Oh kérem. Ezer örömmel. Van szerencsém. Ki ne ismerné önt? kérem. Méltóztassék.

– A szinháznál meg fogja kapni.

– Oh nem sietős.

A kis sánta ismeretlen átadta esernyőjét s tovább biczegett, kezeit dörzsölve örömében, hogy ilyen szerencse érte ma. Pusztafi pedig sietett a szinházhoz Judittal, kinek minden íze remegett, mentül közelebb értek azon bűvös szentélyhez, mely annyi fiatal kebelnek áhított Olympja, a nemzeti szinházhoz.

Judit kényszerülve volt elfogadni a helyzetet, melyet önmaga kivánt. Megkezdeni az új életet azokon a deszkákon, mik a világot képviselik, midőn ott künn maga a külvilág is új életet kezdett; lelkével játszani akkor, midőn a külesemények is játszottak azzal.

Délutánra az utczai zaj áthúzódott Budára.

Mi történhetik ott? a felől semmi hír sem érkezett át.

Sokan a szinháztól, a kik a próbán szerepüket végezték, siettek a többiek után és mind odamaradt, egy sem jött vissza.

És Judit kénytelen volt ide át maradni. Hanem maga kivánta ezt a helyzetet. Most hát benne volt; most helyt kellett állnia abban.

Délután hat óra volt már és Budáról még semmi hír.

A szinházban ez alatt folytak az előkészületek az esteli előadáshoz a maguk megszokott rendén.

Ide át nem tudott egyebet a közönség, mint hogy a délig összetódult néptömeg nemzeti zászlókkal átvonult Budára s ott történik most valami – és hogy semmi se hiányozzék a nevezetes nap élvezeteiből, estére olyan drámát fognak előadni, mely tíz év óta be volt tiltva, s hogy abban egy új művésznő fog fellépni, a kiről csodadolgokat beszélnek.

Csak maga az, kinek ez este első szini kisérletét kelle tartani, tudta, hogy minő kétséges dráma folyik most odaát, a minek kimenetelétől függ, hogy koszorút fognak-e ma este lábaihoz hajítani, vagy kedvese fejét?

Már ki volt világítva a szinház, már gyülekezett a közönség és még semmi hír a testvér városból.

Juditnak szerepére kellett gondolni. Arra a szerepre, mely tele van fájdalmas vonatkozásokkal egy lázadó iránt; melynek minden szava visszaragadja lelkét a mai izgatott nap eseményeihez.

És ilyen állapotban játszani, először, fényes közönség előtt!

Már csengettek az öltöző szobák előtt; a szinfalak között már gyülekezni kezdtek a fényes paszomántos, históriai orrokkal ellátott férfi-alakok. Judit letevé szerepét, felvette aranyos palástját, feltette fejére a diadémot, kilépett a megvilágított térre, a palotát ábrázoló papirosok közé s úgy szeretett volna – letépni magáról palástot, fényes öltönyt, s szétszórt hajakkal rohanni végig sáros utczákon, s a hangzatos jambusok helyett, végig sikoltani: «ne bántsátok, ne bántsátok őt!»

Oh milyen nagyon meg fog bukni! – Már elsőt csengetnek a szinfal gépészeinek.

– Judit! Itt vagyok, szól egy hang az álfal mögül elősietve.

– Béla! sikolt fel a leány, s abban a pillanatban feledve van jelmez, szinpad, körülálló nép; a leány szeretője keblére omlik.

Tett volna-e nő másképen?

Az ifju arczán lehetett olvasni a diadalt. Nem kellett kérdezni, hogy mi történt? a ki rá nézett, tudta már.

Egy pillanat mulva úgy is kiragadták Bélát Judit karjaiból, s látnia kellett, hogy a festett királyok históriai orraikkal, s az álgyémántos herczegnők mind sorba ugyanazt követik el vele, a mit ő egy percz előtt; hisz ez olyan nap volt, a mikor húszezer ember csókolta egymást összevissza, a ki soha sem látta egymást. Nyomban ott volt Pusztafi is, azzal is hasonló dolgok történtek.

Az ügyelő azonban másodszor csengetett, a hősöknek iramodni kellett a szinpadról; a függöny felgördült.

A szinház tömve volt már: mindenki elégülten, jó kedvvel jött. E diadalmámorral telt közönség előtt lépett fel Judit a szinpadra, ő maga legbüszkébb, legfölmagasztaltabb az örömtől.

De tetszett is!

A fölvonás vége felé több volt már a taps odalenn, mint idefenn a beszéd, felvonás végeztével kihítták Juditot vagy hatszor; azután a többit külön és mind valamennyit együtt. Azután az sem volt elég; a közönség Pusztafi költeményét akarta hallani a szinpadról. Valamelyik fényes fejedelemnek vállalkozni kellett, hogy azt impromptu elszavalja; aztán még többet kivánt a közönség: magát Pusztafit akarta látni, meg Lávayt, meg a mai nap szónokait mind. Azok nem ellenkeztek a népakarattal, kijöttek, nagy sárosan, összegyűrt kalapokkal a szinpadra; a nép kivánta, hogy beszéljenek; azok nagy rekedten szónokoltak; a közönség kivánta a Rákóczy-indulót, az közbezendült. A szinház előadás elején már tele volt, egy óra mulva még egyszer annyian akartak beleférni, ember-ember hátán tapsolt, éljenzett, szónokolt, a páholyokból az úri bérlők lenyújtották kezeiket, hogy a földszinten fuldoklókat felvonják magukhoz, és mikor aztán a páholyok is oly tömve voltak, mint a többi helyiség és mikor már a Rákóczy-indulót sem lehete hallani az emberi hangrobajtól, akkor Pusztafi kilépett a sugólyuk elé s kezét fölemelte.

«Csend!»

Pusztafi szólni akar…

Egy percz alatt elhallgatott mindenki.

– Polgárok! szólt, a mai munkában kissé megkopott hangon Pusztafi. A mai napot bevégeztük. Térjünk szép rendben haza.

Arra mindenki szépen, csendesen haza ment.

S oly nyugodt éj következett a két városra, a mit még egy elkésett dalhang sem zavart meg.

De e nyugodt éj Juditot nem tudta elaltatni.

A mint hazatért, a mint fekhelyére ledűlt, lámpáját eloltá, szemeit lehunyta, akkor vette észre, hogy hisz a sötétségnek népe van, a csend viszhanggal van tele. Minden a fülébe zúgott, minden a szeme előtt volt. A mai nap képe, hangjai, remegése és kitörő örömei.

Az utczákon hullámzó tömegek ott jártak végtelen tömegben lehunyt szemei előtt, s a hevült zaj kisérte őket; a kétségbeesett rettegés, az elkapó büszkeség dicsőített kedvese miatt; a vakmerő kisérlet a szinpadon, a kábító siker, az ezernyi arcz és a pillanat ezernyi indulat-változása, mindez élt, lehelt, zajgott lelke előtt. Egy élettörténet volt ez rá nézve, tele katastrofákkal, mik egy évtizedet betöltenének, s most össze vannak tömve egyetlen napba!

Csoda-e, ha e napnak nem tudott lenni éjszakája?!

ÚJ ÉLET.

Nehány hónapig tartott az a divat, a mikor gyönyörű szép tollakat viselt minden ember a kalapján; ki fehéret, ki feketét, sokan rózsaszinűt is; ők ugyan azt hitték, hogy az veres. Valódi verseny volt, kinek van szebb, hullámzóbb tollbokrétája? a mi pedig a nemzetiszín-szalagcsillagokat illeti, azokban valódi fényűzés fejlődött ki, a kokárdák most már bársonyból is készültek, középett ezüst országczímerrel; kezdték őket csillag alakura is idomítani, nagy kerülettel, hogy messziről olyat mutasson, mint egy mediatizált herczeg rendjele; sőt mikor az erdélyi unio kimondatott, akkor még a veres-fehér-zöld mellé a kék és aranyszín is fölvétetett a kokárdába; a mi már csakugyan elég ragyogó volt.