Part 4

– Hanem négy órára pontban itt leszek. Addig is ajánlom magamat. Béla, kérlek, füttyents a kutyáidnak, hogy ne rohanjanak utánam. Az elébb az egyik az inamba kapott, szerencse, hogy honi posztó a ruhám, nem ment át a foga.

– Melyik volt az? kérdé részvétteljesen Pusztafi.

– Az a vörös, a Cziczke. Hahaha, magamat ajánlom.

Pusztafi aztán azalatt, míg Béla kieskortálta személyesen Bárzsing vitézt a kapuig, behítta a szobába Cziczkét, adott neki czukrot, megsimogatta, megczirógatta a fejét: «Óh te okos, te kedves állat, te derék emberismerő bölcs!»

Béla percz mulva visszatért. A két ifju pályatárs a nyilt ajtóban találkozott. Mindkettő egyszerre nyujtá egymásnak kezét.

– Te sorsod koczkáját elvetetted, szólt Pusztafi.

– Isten kezében van az és Juditéban, felelt Béla igaz áhitattal.

– Irigylésre méltó ember, szólt Pusztafi, felsóhajtva, ki még Istenében s kedvesében bizik.

A SZÍV, MELY SZIKRÁT ÁD AZ ÜTÉSRE.

Bárzsing úr sietett Hargitayékhoz, – a mennyire ugyan az éjjel esett zápor engedé a sietséget olyan városban, hol sár idején a látogatóba menő dandynak tojás-tánczot kell járni a hepehupás kövezeten, ha sártalan orrú csizmával akar eljutni czéljához; még akkor a gummi felczipők – seligen Angedenkens – melyek magukat később emblemai hirre küzdték fel, Amerikából importálva nem lévén.

A zöld kapus háznál nem ugattak a kutyák az emberre, sőt egész az előszobáig el lehete jutni Bárzsingnak, a nélkül, hogy valakivel találkozott volna. Az előszoba is egészen üres volt; a huszár bizonyosan a tekintetes úrnál van elfoglalva, a szobaleány pedig az úrhölgyek körül lesz.

Bárzsing úr zavarba jött. Mit csináljon ilyenkor «a jó társasághoz szokott ifju?» Ő ugyan könyvnélkül megtanulta ezt a jeles «étude»-öt, melyben 333 rendszabály adatik elő, hogy a ki azokat mind megtartja, az a «világban jártas férfi» nevére érdemes. A 4-dik §. ugyan körülirja: «ha a jó társasághoz» szokott ifju egy úri házhoz érkezik látogatóba, az inastól megkérdezi: itthon van-e a házi asszonyság és a kisasszony? ha a kisasszony csak maga volna itthon, akkor nem jelenteti be magát, hanem csak látogató jegyét adja át, az illető szegleten behajtva; ha azonban az inas azt mondja, hogy az asszonyság is itthon van, az azt jelenti, hogy látogatásokat elfogad, akkor megmondja a nevét, s míg az inas bejelenti, az alatt még egyszer körülnézi magát, nincsen-e valamije rendetlenségben? Az inas visszatértével pálczáját átadja neki, de a kalapját magával viszi…

Igen, de a dicső könyv nem ad semminemű utasítást arra az esetre, ha egy csepp inast sem talál az ember az előszobában. Mit csináljon ekkor? Várjon-e ott egy óra hosszat? s az alatt untában a kávémalomban hagyott kávét megőrölje? Torokköszörüléssel, vagy lábdobogással adjon-e jelt, hogy valaki van a szobában? vagy pedig visszaforduljon és elmenjen?

Kivált mikor a mellékteremnek azon ajtaja, mely a hölgyek szobájához vezet, nyitva van s az ember kénytelen hallani idekinn, hogy Hargitayné asszonyság élesen csengő hangjával nagyon pöröl valakire. És mikor az a valaki nem más, mint a kisasszony maga.

Bárzsing úr abban a nézetben volt, hogy a «jó társasághoz szokott ifju» ilyenkor hallgatózni szokott.

És itt ismét megjegyzendő, hogy ez tizenöt év előtt történt, a mikor még az ajtókon való hallgatózás nem volt diplomatiai rangra autorizálva, s a mikor bizonyos lehetett volna az az ujságiró, ki tudósítását eként kezdené: «a titkos értekezlet részleteiből hiteles tudósítónk nyomán közöljük», hogy az olvasó így kiáltott volna fel: «nézd a szemtelent! még hallgatózott!»

Bárzsing úr bizony hallgatózott. Egyedül volt, senkitől sem szégyelhette magát. Hogy a beszéd tárgya odabenn egyre érdekesebb kezdett lenni, még a fülét is az ajtóhoz tartotta.

A tekintetes asszony Judit kisasszonyt dorgálá.

«… most van az utolsó óra: ha meg nem gondolod magadat, meglátod, mi fog következni? Sem én, sem atyád bele nem egyezünk soha, hogy hozzá menj. Atyád engesztelhetlen iránta. Te azt nem érted, miért? mert az politika. Atyád e megye legszabadelvűbb férfia. Tudod, milyen fáklyás-zenét kapott, mikor az administratori rendszert olyan hatalmasan megtámadta! Hát még, mikor a vegyes házasságok ügyében kikelt! Megyéről megyére hordták, mint Balogh Jánost, vagy hajdan Forintost, hogy mindenütt szónokoljon. Az úrbéri kérdésekben is nem atyád volt-e az, ki az «örök váltság» elve mellett küzdött? Nem magasztalták-e ezért? És most idejön egy ilyen tacskó és megszégyeníti. Túl akar rajta tenni! Egy olyan emberen, mint atyád! – Ő kiáll és ellármázza, hogy nem «örök váltság», hanem rögtöni megszüntetése az «úrbér»-nek! Tudod-e, hogy ez mit jelent? Ez revoluczio! S tudod-e, hogy mi lesz abból, a ki revolucziót csinál? azt lenyakazzák! – Már most mit csináljon az atyád? Ha opponál neki, azt fogják mondani: pecsovics. Úgy jár, mint Nagy Pál; tegnapelőtt még bálványa a nemzetnek, ma lábatörlője. Egy percz alatt elvesztheti népszerűségét s abba ő belehal. Gondold meg, ha egyszer az találna vele történni, a mi a honti követtel Pesten a Szép-utczában történt? Mindjárt főbe lőné magát.

Judit kisasszony felelt néha egy-egy szót, de azt oly halkan tevé, hogy nem lehetett meghallani.

Hargitayné segített a dolgon, mert leánya szavait oly hangosan ismétlé, hogy Bárzsing úr is megérthette.

«… azt mondod, hogy hiszen igaza van? De köszönöm én az ilyen igazságot! Ha ez megtörténik, akkor minekünk aztán csak «szállj le Balázs a hintóbul.»

«… mit mondasz? Hogy hát akkor járni fogunk gyalog? – De még a puha kenyeret is kiejtjük kezünkből!»

«… hogy te neked a száraz kenyér is jó? De az egész ország birtokos nemessége nem kérdi azt tetőled. Nem is bizták rád, – szerencsére. Sem pedig hiblihubli ifju uraimékra. Az ilyen emberekkel vége van minden összeköttetésünknek. Hogy mi is becsültük Lávayt, az bizonyos; de ő az oka, hogy rossz társaságba keveredett. – Micsoda rossz társaságba? Bizonyosan rossz társaságba! Tán nem tudja minden ember, hogy ki az a Pusztafi, meg annak a ligája? Költő? Igen, de milyen költő! Lázító, országháborító, a kit más országban régen lánczra kötöttek volna Ha ő neki az ilyen emberek jobban tetszenek, akkor maradjon neki. Atyád elég szépen tudtára adta. Megkinálta, hogy ** herczegnél biztos állomásba segíti; nem ő utasította-e azt vissza? Pedig atyádnak csak egy szavába került Bárzsingot oda beültetni. Most már késő a megtérés; ő elzárta maga elől az ajtókat s neked ki kell őt verned a fejedből. Azt tudod, hogy atyád nagyon szigorú ember: a mit ő kimond, azt meg nem másítja soha. Ma három órára jön el hozzá a bátyám, meg Bárzsing, végrendeletét elkészíteni. Tudod jól, hogy e végrendeletben úgy meg lesz kötve a kezed, hogy ha akaratunk ellen mennél férjhez, még holtunk után is utólérjen a büntetés. Én nem akartam, hogy ennyire menjen a dolog, de atyád akarata változhatatlan. Ismerheted, mert hiszen rá ütött a természeted: épen olyan makacs vagy, mint ő; de meglátod, hogy megbánod!

Itt most hosszasabb válasz érkezett Judit kisasszony részéről, de ismét oly halk, alányomott hangon, hogy Bárzsing úr egy szót sem vehetett ki belőle, pedig úgy oda tapadt a kulcslyukhoz, hogy észre sem vevé, midőn az előszobába Márton huszár bejött egy nyaláb porczellántányérral s a hallgatózó úrfinak kedélyes üdvözletül jót csapott a hátára, e szókkal:

«Jó napot Jankó!»

Bárzsing úr ijedten tekinte hátra.

– Ezer bocsánat, enyelge Márton, a kacskaringós bajuszú hajdú; azt gondoltam, a Perflexék inasa. Mindjárt bejelentem a tens urat.

A tensúr pedig kénytelen volt zsebredugni a hátbaütést s a naiv quiproquot; miután olyan helyzetben hagyta magát meglepetni, a minőben szerencséjének tarthatja, ha csak inasnak és nem szobalánynak nézték.

Márton hajdu egy percz mulva visszajött: «tessék besétálni.»

Pedig ez nem látogatásokhoz alkalmas pillanat!

De már be kelle menni Bárzsing úrnak, mert Márton kitárta előtte az ajtót s nem sokára be is csukta mögötte.

Ő bement, Márton kinmaradt; az utóbbi azt a pantomimai mulatságot szerezve magának, hogy a belépett után tekintve, két öklével úgy tett, mintha valami képzelt alaknak a gallérját megragadná, azután egyet rántana rajta, olyan formán, mint a kit az ajtón dobnak ki; ott megint meggondolná magát s az ablakon hajítaná ki, nagyot ütve utána az öklével. E jelentékeny némajáték után indult Márton tányért törülgetni.

A terembe lépő Bárzsing nagy szorongást érze magában, ha elgondolá, hogy most egy kisirt szemű társaság elé kell kerülnie; azonban meglepetésére úgy találta, hogy a hallott beszédeknek semmi köze sincsen az arczok kedélyével: Hargitayné asszonyság a legnyájasabb mosolylyal siet eléje, míg Judit kisasszony szenvnélküli közönynyel áll egy asztal előtt, mely fejékekkel van tele.

– Jőjjön csak, jőjjön, kedves Bárzsing. Magának jó izlése van az ilyenekben. Azon perelek épen a leányommal, tán ki is hallatszott az előszobába, hogy mit tegyen holnap a fejére, a bevonulás alkalmával? Ő nem akar sehogy az én izlésemre térni; meglássuk, Bárzsing úr melyikünknek ad igazat?

Ott pedig nagy mód volt a válogatásban: az asztalon hevert egy koszorú, apró halavány rózsákból, egy antik diadém, gyémántos rezgőkkel, egy füzér gyöngyökből és nefelejtsekből és egy myrtus galy.

Hargitayné mindegyik diszítményt egyenkint felpróbálta leánya fejére: nézze ezt! nézze emezt!

Judit engedett magával mindent kisérleni csendesen; hosszúdad halavány arczát, szabályos szép vonásaival, nagy fekete szemeivel, sűrűs szemöldiveivel csak egyszer sem fordítva a tükör felé.

Bárzsingnak valóban elég oka volt zavarban lenni az itélet kimondásával.

A rózsakoszorúval fején úgy tünt fel, – mint egy menyasszony.

A diadémmal olyan volt, – mint egy királyné.

A gyöngyfüzérrel, – miként egy istenasszony.

S a myrtusszal olyan szép volt, – miként egy szép halott.

Bárzsing úr azzal vélt nyomdokába léphetni bölcs Salamonnak, ha a szépségeket nyalábra fogja s úgy oldá meg a kérdést, hogy a legszebb lesz, ha a gyöngyfüzért, meg a rózsakoszorút a diadém körül fonják s azt teszi fel úgy a kisasszony.

Hargitayné boszús szemrehányással tekinte rá, mintha mondaná: te filkó! nem tudtad már még azt a myrtust is oda markolni?

Judit hideg mosolylyal nyúlt a myrtus után; az volt az ő választotta. Ezt azután ő maga illesztette éjsötét hajfürtei közé s a mint ekkor szemeit egy perczre égnek emelé s önkénytelen felsóhajtott, akkor úgy tünt elő, mint egy idvezült, ki már repül a levegőkön keresztül.

– Tehát e mellett maradok.

Hargitayné vállat vont. Minthogy mindenki ellenzi, tehát azért…

Bárzsing szükségesnek találta e csendes bukás után szilárdabb tért keresni talpainak s az volt a Pusztafi által rábizott ügy.

Az ajtón át hallottakból ugyan annyit sejthetett, hogy Pusztafi ennél a háznál nem a legkedvesebben hangzó név, de minthogy azért mégis elég országosan hangzó, bizonyos lehetett felőle, hogy ily celebritás megbizása még Hargitayné előtt is megtiszteltetésnek fog vétetni.

– Tisztelt nagysád; Pesten jártomban Pusztafi, ki régi ismerősöm, kért fel, hogy ismerve nagysád honleányi buzgalmát, hozzam el nagysádhoz egy előfizetési ivét, egy általa sajátkezűleg irt ajánló levele mellett. Az ilyesmit nem lehet megtagadni.

S azzal nagy mäcenási elhatározással vevé ki kebléből a Pusztafi által Judithoz irt levelet, melyet Judit elébb anyjának nyujtott át feltöretlenül.

– Csak tartsd meg magadnak, ha hozzád volt bizodalma. Ha nekem akart volna irni, nekem irt volna. Úgy látszik, rólad többet tesz fel.

Hargitayné komolyan sértve érezte magát, hogy ő, ki annyira hirhedett lett a megyében előfizető fogdosási talentumairól, most egy poéta által így mellőztetik.

Judit tehát felnyitá a levelet s olvasni kezdé azt.

Még csak a levélpapir hegyén sem lehetett észrevenni, hogy kezei reszketnének az alatt, a míg olvas.

Csak egy perczre állt meg, hogy a levélből kitekintsen s egy öldöklő pillantást vessen Bárzsingra. Ez ott lehetett, a hol arról van szó, hogy ehez akarják nőül adni.

Mikor pedig végig olvasta, akkor fogta a levelet s hideg, megvető ajkpittyesztéssel széttépte és a virágkosárba hajította azt.

– Mondja meg Pusztafi úrnak, hogy én ilyen megbizásokkal nem foglalkozom; sem kedvem, sem alkalmam hozzá.

– De azért mégis nem kellett volna levelét összetépned, feddé őt anyja.

– Nem kedves emlék előttem, a mi Pusztafi névvel van összekötve.

Ezt az elébb hallottak után ugyan természetesnek kelle találni.

– A mi magamat illet: én szivesen aláirok egy példányra.

Azzal iróasztalához sietett; nevét határozott, kemény betűkkel az ívre irta s tárczájából egy ezüst két forintost kivéve, az ívvel együtt odanyujtá Bárzsingnak.

Bárzsing úr átlátta, hogy most rossz humorban találta a kisasszonyt s kezdett tudakozódni a tekintetes úr felől.

– Férjem már várja kegyedet, biztosítá őt Hargitayné asszonyság. Valami szivességre akarja kérni.

– Igenis? kérdezé ez ostoba ártatlansággal; pedig tudta jól, hogy miért jött. Akkor hát nem alkalmatlankodom nagysádtoknak; sietek át hozzá. Magamat alázatosan ajánlom.

– Hiszen ebédre lesz önhöz szerencsénk.

– Ha nagysádtok parancsolják; csókolom kegyes kezeiket.

Azzal Bárzsing úr, megemlékezvén a «jótársasághoz szokott ifju» rendszabályainak 39-ik §-usára, mely így szól: «eltávozáskor kalapot balkézzel hátratartani, fentartott arczczal meghajolva, hátrafelé lépni, hogy egész az ajtóig jutván, mindig szemben maradjon a kisasszonynyal, kitől búcsúzik, – ehez tartá magát; a fatális törvénykönyv azonban elfelede utasítást adni azon esetre, hogy mi történjék a jó társasághoz szokott ifjuval, ha a háta mögött egy ottoman talál lenni a szoba közepén? minélfogva Bárzsing úr sarkaival megakadván az említett malitiosus bútorban, azon szépen hanyat esett, a kalapját palancsintává nyomta s csak e tréfás meglepetés után jutott el a szárnyajtóhoz, melynek két kilincse közül minden áron azt akarta elfordítani, a melyik nem fordul. Az a hiányos társalgási könyv erről sem mond egy szót sem!

Hargitay úr dolgozószobája az épület másik szárnyán volt. A többi termek fényüzéséhez képest túlságosan egyszerű szobácska; ugyanazon festett bútorokkal, miket még fiatal, nőtlen ügyvéd korában szerzett, s miket azóta a hagyományos pipafüst szép barnára avított. A szekrényekben csupa törvénykönyvek, országgyűlési naplók, protocollumok, közjogi gyüjtemények, tisztességes, barna bőrbe kötött foliansok, az oroszlánlábú iróasztalon mogorva vén ólomkalamáris, belemártott irótollakkal, miknek zászlós végei azon gyanú nyomait viselik, mintha azokkal rosszul szelelő pipaszopókák bajain is szoktak volna segíteni. A megrakott pipatartó az iróasztal végében áll, antik ezüst kupakos tajtékokkal s a medvefejű dohánydöbözzel. A falakon egy pár kőrajzú kép: Balogh János és Wesselényi Miklós karöltve, – Mátyás király koszorús fővel; a nádorok arczképei egy táblán, egy tarka illuminált kép, mely Zrinyi Miklós kirontását ábrázolja; s végre egy függönytől félig eltakarva egy régi ritka kép, melyen Nádasdy lefejezése látszik. Valaha ez a kép elébb állt, most már függöny alá került. A falon függ egy nagy ezüstös fringia: annak a vasát is nehezen lehete már a rozsda miatt kihúzni a hüvelyéből.

A megviselt fekete bőrpamlagon ülve találjuk Hargitay és Fertőy urakat, Bárzsing úr megérkeztekor, kik mindketten nyájasan kezet szorítanak vele. Vártak már rá. Ő menti magát, hogy az asszonyságoknál kivánt elébb tisztelkedni. Az helyes.

– Már most tehát lássunk a dologhoz, szól Hargitay, a pipát sem véve ki szájából. Pedig a dolog, mihez látni akar, végrendeletének dolga.

Hargitay arcza első tekintetre elárulja azt, a mi. Az ő arczának nincs semmi titka. Hogy dölyfös, hogy türelmetlen, bocsánatot soha nem ismerő, érdemeire hiú, népszerűségére féltékeny, a hatalmasokkal szemben daczos, alárendeltei irányában zsarnok, azt kopasz homloka kondor üstökétől kezdve lenyomott tokája kettős barázdájáig hirdeti arczán minden vonás: a kicsattanásig piros kőkemény orczák, a felkunkorodó bajusz; a duzzadt, de szép metszésű ajkak és a villogó büszke szemek, két sötét szemöld ernyője alatt. Igazolja azt a kemény hang, a parancs- és ellenmondásban rekedtté és pattogóvá idomult beszédmód, melyen a legközönyösebb tárgy is úgy hangzik, mintha mérges vita volna.

– Tehát uraim, fogjunk hozzá. Itt a végrendelet készen. Ti ketten tudjátok meg, mi van benne? mert tudnotok kell; majd a másik három csak kívül irja rá a coramisálást.

Fertőy édeskés hangon szólt közbe.

– De édes bátyám; megbocsásson, én mégis nem állhatom meg, hogy elhallgassam. Kedves bátyám még legjobb életkorában van, minek ilyenkor még végrendeletre gondolni?

– Öcsém uram. Tudhatja azt jól, hogy én nem vagyok capacitálható. Nagyobb dolgokban, országos ügyekben sem szoktam meggyőződésemet változtatni. A mit kimondtam, azt kimondtam. Én nem vagyok szélvitorla, a mit minden fuvallat más irányba csavarint. Én szilárd ember vagyok. A mi pedig önnek azon ellenvetését illeti (nyilvános pályámon megszoktam, semmi ellenvetést sem hagyni czáfolatlan), miszerint én még sokáig élhetek, meg kell önnek jegyeznem, hogy apám, nagyapám, minden ősöm rögtöni halállal halt meg. Az én családomban nem szoktak csendesen, ágyban fekve várni a halálra; egy percz, egy fuvallat és megtörtént!

Mennyire büszke volt a haragos férfi arra, hogy az ő családjának ily kiváltságos állása van a halál nemeire nézve.

Azután ünnepélyes hangon folytatá:

– Ámde ha félszázados élet állana is még előttem, még akkor is meg kellene tennem, a mire magamat elhatározám: azért, hogy példa adassék az «ifju óriásoknak», mint törjenek az ősi jogok bajnokai ellen? Majd ha hire fog futamodni annak, hogy Hargitay János elég szilárd és elhatározott volt, kitépni szívéből azt az embert, a kit eddig szeretett, azért, mert az eddigi sarkalatos elvek ellen szavat emelt; s ha tulajdon gyermeke is utána akart szakadni, kitépte azt is: átlátandják akkor, milyen vas dandárral leend dolguk s eszükre térnek. Én hiszem, hogy e végrendeletem súlya nem fogja leányomat érni. Ismerem Lávay characterét. Ha ő megtudandja, hogy én Juditot kitagadom azon esetben, ha ő hozzá fog menni nőül: félbe szakítandja a viszonyt; nem azért, mintha félne Juditot szegényül elvenni, hanem mert sokkal nemeslelkűbb, mint hogy azt a nőt, a kit szeretett, egész vagyonával szegényebbé s szülői haragjával gazdagabbá akarja tenni. Én nem gyűlölöm e fiatal embert, de meg akarom mutatni, hogy van erőm őt megtörni, hogy eszére térítem; s ha ő vakmerő volt engem nyilt tusára hívni fel, én őt ujjamnak egy mozdításával lesujtom a porba.

Bárzsing úr el volt ragadtatva e szónoklat által. Ilyen szépen az országgyűlésen is aligha beszélnek.

– No úgy megnyugszom kedves bátyám akaratában, szólt nyájas részvéttel Fertőy; ha az egész úgy is csak pro forma történik; hiszen időközben majd Judit hugocskámat is jobb godolatokra téríthetjük.

– Tehát, szólt Hargitay, felvéve iróasztaláról a hosszú okiratot, tessék megérteni az e tárgyra vonatkozó pontot:

«… Ha pedig Judit leányom, mind ezen szeretetteljes szülői gondoskodásaim daczára, az én kinyilatkoztatott akaratom ellenére választana férjet és ahoz nőül menne, minden birtokomban, mely szerzeményem és melyről rendelkezni hatalmamban állott, az én kedves sógoromat, Fertői Fertőy Boldizsárt helyezem be általános örökösül, s említett Judit leányomat mindenből merően és egyenesen kizárom és kitagadom; hogy pedig e részben mit jelentsen e szó: «kinyilatkoztatott akaratom», az iránt felvilágosítást nyujtand azon levelem, melyet párban ide rekesztek, másolatát tekintetes Bárzsing Vilmos hites ügyvéd úrra bizván kézbesítés végett az illetőnek.

A levél eként hangzik:

Kívül:

«Tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő Füzitői Lávay Béla úrnak; hites ügyvédnek, teljes tisztelettel, Helyben.»

Belül:

«Tekintetes úr!»

«Fontos és változhatatlan indokoknál fogva kényszerítve érzem magamat azon viszonyt, mely eddigelé ön és Judit leányom közt létezett, felbontani, az eljegyzést ünnepélyesen megsemmisítvén és minden egyéb ebből származható következtetést elutasítván. Kelt stb. Hargitay János, m. k.»

Az eredeti levél már le volt pecsételve, azt tehát Bárzsing úrnak nyújtá a szilárd akaratú úr s megszorítá a fiatal ember kezét.

– Remélem, hogy ön kellemesnek találandja e küldetését s önön függ, hogy ennek teljes sikere legyen.

Ez már csak érthető beszéd.

– Rögtön sietni fogok az átadásával.

– No, nem oly sürgetős. Halaszthatja ebéd utánra.

– De megigértem, hogy négy órára ott leszek. Pusztafinak igértem.

– Pusztafinak?! kiálta fel megorrolva Hargitay. Ön is azon emberrel tart?

– Kérem alásan, egy alkalmatlan ügy. Pesten elfogott, hogy egy előfizetési ívét hozzam el Judit kisasszonynak; most ismét megkapott, hogy mit végeztem már? én át is adtam Judit kisasszonynak, a ki a gyüjtést nem fogadta el, de maga aláirt két forintot, azt szeretném neki elvinni; mert tetszik tudni, nagyon goromba ember, ha valaki nem tartja meg a szavát.

– Oh, tehát megint irodalmi koldulás! És Pusztafi Lávaynál van szállva? No azért ne fáradjon ön oda; tegye az ívet az üres borítékba, irja rá a czímet, mellékelje a hat huszast; majd a hajdú el fogja azt neki vinni.

Rögtön csengetett is Mártonnak a büszke hazafi s elmondta, hogy mint járjon el.

Bárzsing nem tudott hozzá jutni, hogy ellenvetéseket tehessen.

– Hagyja csak, így lesz ez legjobb.

Azután még három hazafi jött a társasághoz; azok is mind igen derék liberalis férfiak voltak; mert hisz e megyében csak két párt volt ismeretes: egy «igen» liberalis és egy «még annál is» liberalisabb.

Ezek jelenlétében rövid szertartással megtörtént a végrendelet lepecsételtetése, melyre aztán kívül mind az öten felirták, hogy ez a boríték Hargitay János végrendeletét tartalmazza, s azt Fertőy úrnak átadák, hogy a megye levéltárába megőrzés végett letegye.

Ez alatt Márton huszár vissza került a küldetésből.

– Nos? megkaptad azt az urat? kérdé tőle Hargitay, pipáját szája szegletébe vágva.

– Igenis, tekintetes uram; – úgy megörült neki, mikor a levelet kibontotta, s a mi benne volt, meglátta, majd megcsókolt; azt mondta, hogy tiszteli a tekintetes Bárzsing urat, köszöni igen igen nagyon.

– No ennek ugyan jól eshetett az a két forint! döczögött kaczagásformán Hargitay.

– Nem mondhatnám, szólt Márton huszár, mert a két forintost, a mi mellé volt adva, a markomba nyomta borravalónak.

– Akkor hát nem tudom, minek örült olyan nagyon? szólt vállatvonva a büszke honfi s nem is törődött e kérdéssel többet, hanem egy hatalmas fuvással vezuvkitörést csinálva pipája maradék sziporkáiból, állványára helyezé örök társalkodóját s felhívta vendégeit, hogy már most az asszonyhoz jőjjenek át, itt levén az ebéd ideje; közel négy óra már.

Az ebéd pompás volt, vidám beszéddel fűszerezett; a beszéd tárgya kizárólag a holnapi nagy ünnepély. Az ifju urak elmondták, hogy lesznek holnap öltözve? milyen bársony mentében, milyen hattyúprémes zekében, milyen kalpaggal fognak a hintó mellett lovagolni? Hargitay is ejtegetett kegyesen egy-egy körmönfont mondatot holnap tartandó beszédjéből. A pompás ebédben, a pompás beszédben csak Judit nem vett részt. Kenyéren kívül nem evett semmit és nem szólt semmibe.

Fertőy szeretett volna neki jó kedvet csinálni. «Hát kegyed, szép hugocskám, mit fog holnap beszélni a nádor előtt?»

– Semmit.

– De ha ő fensége szólítja meg kegyedet, akkor mégis kell rá válaszolnia.

– Akkor tudok egy szép köszöntőt; a legszebb ez, a mit mondani lehet: – az, a mivel Vörösmarty Szép Ilonkájában köszönti fel az ismeretlen vadász Mátyás királyt.

A társaságban magán Hargitayn kívül, ki Vörösmartyt nagyon szerette, senki sem tudta, mi az a Szép Ilonka s mi az a vadász-toast? a válasz tehát nem tett semmi hatást.

Ebéd végeztével Hargitay egy perczre Judithoz közeledett:

– Egész ebéd alatt nem ettél. Bajod van?

– Meg akarom szokni az éhezést, szólt vissza a leány.

Egy perczre mind a ketten egymás szemébe néztek. Olyan volt ez, mint mikor a villámló égre a sötét tenger tükre visszavillámlik.

AZ ÜNNEPÉLY.