Part 32

Vagy nem fogja őt látni senki, csak én? Nem fog más előtt állani, csak az én rémült lelkem előtt, s nem fog előtte reszketni más, csak az én szívem és a gyertyák lobogó lángja, a mik közt végigfuvallja őt a sírbolti szellő?

Oh e kép irtózatos lesz! És én nem birok, nem akarok előle menekülni. Be akarom várni; egész közel akarom magamhoz várni, a míg hideg kezével kezemet megfogja. És azután elmenni vele.

Milyen őrült eszméket irok itt le!

Hisz ő nem képzelt árny, hanem élő ember.

Nem egy halott, a ki sírjából visszatér; csak egy kiszabadult rab, kit neje elfelejtett.

Azzal gúnyoltak, hogy halovány vagyok; oh ezentúl a szégyen pírja örökkétartó lesz arczomon; le nem törli azt onnan még a halál keze sem.

Elhagytam egy férjt, ki hős volt és szeretett, s kezemet nyujtám egy másnak, ki arczát és lelkét kendőzi.

Azt mondtam, hogy «meghalt az oroszlán, éljen a róka!» És azután «éljenek a majmok!»

És az nem volt igaz, és ezt nekem tudnom kellett volna.

Hogyan fog rajtam boszút állani? – Meg nem bocsát; azt tőle nem várhatom, s annyira még sem vethetett meg, hogy még csak rajtam boszút állni se tartsa érdemesnek.

Valami azt súgja, hogy holnap eljön.

Születésem napja lesz, üdvözölni fog.

Nagy társaság lesz nálam; látni fogja a világot, melyet magam körül teremték.

Ebbe a ragyogó, illatfűszeres, lepkearanyporos világba milyen jól fog illeni egy szürke, zilált hajú, kopott öltönyű alak és egy asszony, ki előtte térdre roskad s megcsókolja a földet.

Holnap… holnap…»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Másnap Szerafine termeiben egyik ismerős a másiknak adta a kilincset. Siettek egymást megelőzni válogatott üdvkivánatokkal; hoztak ajándékokat, ünnepi emlékeket, a minőkkel az olyan ember szokta megörökíteni magát egy szép asszony szobájában, a ki attól tart, hogy a szép asszony különben hamar el fog felejtkezni a nevéről.

Előkerültek olyan emberek is, a kiket egy évben egyszer látott, vagy épen csak szinházi páholyából ismert. Ma nyitott tereme volt.

Eljött a herczeg is, Olga és Feodora herczegasszonyokkal, a kik még mindig unokahugai.

Csak az az egy nem jött, a kire várt.

Szerafine a vacsora idejéig háromszor is kiment az előszobába, megkérdeni Venczeltől, nem volt-e itt egy szürke, kúszált hajú, széles vállú férfi, kopott fekete ruhában?

Nem mutatkozott.

Azt valahogy el ne utasítsák. Be kell vezetni a terembe.

Éjfélig nem jelentkezett.

Hiszen éjfél épen a hazajáró lelkek órája.

Pontban tizenkét órakor… Szerafine úgy összerezzent, midőn az óra ütött s az inas jött jelenteni: – no igen azt, hogy a Soupé fel van tálalva.

A másik teremben süteményekkel, drága halakkal és sültekkel megrakott asztal mellé települt le a vendégsereg.

Az asztalfőnél két személyre volt terítve, az egyik hely Szerafinet illette.

Úgy került, hogy mellette azt a helyet senki sem foglalta el. A herczeg balfelől ült le Szerafine mellé, a jobbfelőli szék üresen maradt.

– Nagysád fázik? kérdé Volozoff.

– Hideg van, felelt Szerafine.

Az üres székre nézett és összeborzadt. – Ez «ő reá» vár.

Hasztalan volt a szomszédok jókedve, az ünnepélyes, az elmés, a szikrázó toasztok, a mikben a szép asszonynak hosszú életet kivánnak, késő évekkel, a mikor már a mostani toasztmondók azt fogják róla beszélni, hogy hamis fogakat és kölcsönzött fürtöket visel, s nevetni fognak rajta; hasztalan a herczeg nyájas suttogási, a pohárban habzó bor: – a szép asszony csak az üres szék közellétét érzé.

Néha, midőn a herczeggel beszélt, alattomban, félve, óvatosan hátratekintett, mintha azt hinné, hogy ezóta már talán ott ül?

Az pedig, mint mi tudjuk, ott ült ekkor valahol a «Kék macskában» s tápláltatta magát az ő dajkája, a kocsmáros által; míg a másik, az igazi, kinn a zöld pusztaságban itta az ég harmatját, őszi kökörcsin alakjában…

… A vigalom aztán reggelig tartott.

A zaj, a táncz, a mámor, vége felé elüzték Szerafine aggodalmait. A dáridó hevélye szétszórta visióit; mulatott, jókedve lett, tánczolt, ivott, őrült volt.

Mindenki azt mondá, hogy soha sem látta szeretetreméltóbbnak, mint ma.

– Ez szép nap volt, szólt a herczeg, midőn reggel felé búcsúzni kezdett. Ilyen derültnek régen láttam önt, szép asszony.

– Azt mondják az emberre ilyenkor, hogy «vesztét érzi».

– Oh az ilyen szép asszony nem veszhet el, mert mindjárt megtalálnák.

– Mit szólna ön hozzá herczeg, ha holnap kérdezősködnék felőlem s azt hallaná, hogy meghaltam?

– Nem hinném el addig, a míg öntől magától nem hallanám.

– Jó éjszakát.

– Mikor az utolsó hintó is elrobogott az utolsó vendéggel, s alant becsukták a kaput, Szerafine még egyszer megkérdezte a vén komornyiktól, nem volt-e a leirt alak a házban, nem utasították-e el? Menjen, kérdezze meg a többi cselédektől, a kapustól.

Venczel elment tudakozódni, s visszajött azzal a bizonysággal, hogy senki sem látott olyanforma embert.

Azzal Szerafine lefeküdt. Kifáradt idegei keresték az álmot.

Másnap borongós, hűvös idő volt. Talán említettük is már egyszer.

Szerafine a szokottnál korábban becsengeté komornyikját, hogy a kandallóba tüzet szítson, mert fázik.

Azután komornáját hivatta és felöltözött.

A legegyszerűbb ruhát vette magára, mintha útra vagy falura öltöznék, a hol az ember csak magának akar jó lenni.

Venczel komornyik az előszobában tisztogatta egy darab krétás posztóval a tegnapi lakomán használt ezüst kargyertyatartókat, s ingujjra volt vetkőzve.

Ma nem vártak vendégeket. Legalább úri vendégeket nem.

Csengettek.

Ez vagy a posta lesz, vagy a pipereárus mamzellje. Időt engedett neki, hogy várakozzék, míg ő a frakkját felölti.

Az pedig, a ki az ajtón kívül volt, épen nem látszott azok közé tartozni, kik az egyik csengetéstől a másikig azon a mondaton törik a fejöket, a mivel odabenn előadásukat akarják kezdeni, hanem most már kétszer-háromszor megrántotta a csengetyűt.

Venczel aztán törte magát felnyitni az ajtót.

A szürke torzonborz ember állt előtte.

– Biz úgy, öcsém, csak nyargalj, ha én csengetek, mert a kezemben talál maradni ennek a bolondságnak a fogantyúja.

– Mi tetszik? kérdé a komornyik félig mérgesen, félig elámultan.

– Bizony, fráter, nekem ezen az egész ostoba világon semmi se tetszik; hanem ha azt akarod megtudni, hogy miért jöttem? hát azt röviden elmondom. Itthon van az asszonyod?

Venczel egy kicsit apprehendálva csavarta félre a nyakát.

– No no: azért ne dúzd fel az orrod, hogy «te»-nek szólítlak. Ez szokásom. Tegezz vissza: azt én szeretni fogom. Hát itthon az úrnőd?

– Nem tudom, felelt gyanús tartózkodással a komornyik.

– No hát tudd meg. Mert attól függ, hogy meséljek-e aztán még neked többet is, vagy se?

– Mit tetszik akarni tőle?

– «Tőle» semmit; «vele» szintén semmit; hanem «hozzá» van valami mondani valóm.

Venczel tetőtől talpig végignézte az alakot.

– Biz öcsém, én most jövök egy bal parée-ból, a hol ez a costume. Azért ne sokat válogass bennem, hanem jelents be.

– Van uraságodnak látogató-jegye?

– Haha. Nincs bruder; – magam képviselem magamat.

– Tehát a nevét fogom kérni.

– Soha se kérd biz azt, mit nyernél vele? Te sem ismernél rám róla, meg az úrnőd sem. Csak annyit mondj neki, hogy itt van egy ember, a kivel Komáromban találkozott, az hozott neki messze földről izenetet.

Venczel egy kétkedő pillantást vetett az asztalon levő ezüst gyertyatartókra, mintha nem tartaná tanácsosnak egyedül hagyni őket ilyen kinézésű alakkal; hanem eszében volt, hogy úrnője mennyit tudakozódott tegnap este óta ilyen alakú látogató felől; ezt mégis be kell jelenteni.

A milyen gyanakodó pofával ment be a terem ajtaján, olyan mosolygóval tért vissza.

– Ő nagysága azt mondta, hogy csak egy perczig tessék várni, míg öltözékét rendbe szedi. Addig tessék besétálni a terembe és ott helyet foglalni.

Most már Venczel nagyon nyájas és forgolódó kezdett a furcsa vendég körül lenni; úrnőjén bizonyosan észrevette, hogy ez a csodabogár csakugyan érdekli őt.

– Nem tetszik levetni a felső kabátját?

– Az már tetszenék, mert meleg; de mivel egyúttal ez az alsó kabátom is, hát csak hagyd rajtam.

– De talán mégis a csizmáiról leverném nagysádnak ezt a port?

– Soh se bánts öcsém. Porrá vagyok én válva egészen. Ne haragudjál a porra; magad is az fogsz lenni. Ki tudja, hátha nagyapád pora ez a csizmámon? Ne üsd.

Most már a vén szolga is kezdett valamit érezni abból a borzadályból, a mi úrnőjét megreszketteti, ha ez alakra gondol, a ki azt mondja, hogy porrá vált már egészen, s nem engedi ruháiról leveretni a port. Hozzá tartozandó az.

– Tessék belépni a terembe.

Pusztafi belépett a teremajtón; a teremben még akkor nem volt senki.

Ráért körültekinteni.

Selyemszőnyeg a falakon, selyemfüggöny az ablakokon. Köröskörül minden selyem.

Pusztafi úgy gyűlölte a selymet! Mindenkit, a ki selyemben jár; azt az egész régiót, mely a közönséges emberek osztályán felül és «alul», selymet visel. Soha sem tűrte azt öltönybélésnek, hanem ha selyemhez juthatott, azt viselte kapczának és zsebkendőnek, a legalacsonyabb szolgálatra; azt hitte: ez által megalázza azt.

Rosszúl érezte magát itt a pillangó lakásán, a ki csupa selyem között él.

A mellékajtó nyílt s kilépett rajta a halvány asszony.

Alig birta reszketését eltitkolni, alig merte szemeit fölemelni az előtte álló kopott, zilált alakra. Pedig valami úgy kényszeríté, hogy hozzá lépésről lépésre közelebb menjen, hogy sok év óta elváltozott arczában keresse az ismerős vonásokat és kimondja azt a nevet, mely szívén akar kitörni, ha ajka zárva tartja, s melyet ha kimondott, akkor meg kell halnia.

És mikor aztán egészen közel volt hozzá, hova a delejes iszonyat vonta, akkor a szürke alak eléje nyujtá kezét, két ujja között valami csillogót tartva, és megszólalt:

– Szép nagysád: én e gyűrűt hozom kegyednek vissza.

Szerafine meglátta az opálgyűrűt, a belenőtt fekete kereszttel a kisérő alak kezében; két kezével arcza elé kapott: «Róbert!» rebegé, s azzal félrehajtá fejét és összeroskadt.

Pusztafi azt hitte, hogy az elájulás elég szinpadi routinnal van adva; fölemelte a tisztelt hölgyet, s egy karszékbe segíté ülni. És azután ő maga eléje állt és elmondá neki röviden:

– Asszonyom, én nem vagyok Róbert, nem jövök reclamálni. Hasonlítottunk ugyan egymáshoz egy kicsit valaha; de most már épen nem hasonlítunk. Én megvénültem, ő pedig fiatal maradt: mert meghalt. Engem bízott meg e hír tudtuladásával, s hitelesség végett átadta jegygyűrűjét. Azt ide leteszem az asztalra, majd ha fel tetszik ébredni, itt megtalálja. Tovább pedig nem kivánván alkalmatlankodni, magamat egész tisztelettel ajánlom.

A hölgy feje halványan csüggött a szék támláján alá, hanem Pusztafi abban a hitben volt, hogy az elájult nők szokták hallani, a mit körülöttük beszélnek.

És ezzel végezve küldetését, meghajtotta magát és kiment az ajtón.

A vén komornyik az ajtón hallgatózott, de olyan csendesen végeztek odabenn, hogy semmit sem tudhatott meg.

– Bruder, monda neki a kilépő költő, hívd össze az asszonyod fehércselédeit és mondjad nekik, hogy hozzanak illatos eczetet, repülő sót, mert úgy látszik, hogy ő nagysága elájult. Azt képzelte a jó teremtés, hogy én vagyok megholt első férje. Pedig bizony mondom neked, olyan jó por az már, mint az, a mit a csizmámról le akartál verni. – Isten áldjon.

Azzal eltávozott.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Délután az utczán találkozott Melchiorral.

– Csodálatos esetről jövök, monda a kis doktor, most tartottunk orvosi tanácskozást Fertőyné asszonynál.

– Tán beteg a szép asszony?

– Nem beteg. Egy perczczel azután, hogy te nála voltál látogatáson: – szívszélhüdésben meghalt.

– Kár érte; – jó előfizető-gyüjtő volt.

UTÓHANG A «POLITIKAI DIVATOK»-HOZ.

Ha valamely munkámhoz, úgy bizonyára a «Politikai divatok»-hoz szükséges a felvilágosító végszó.

Valószinűleg feltünik az olvasónak az a sok hézag, a mi e regény folyamatán elárulja magát. A történet, mely egy irányban megindul, egyszerre csak más irányt vesz: az elbeszélés ott, a hol legérdekesebbnek igérkezik, hirtelen letörik s új fejezetbe csap át. Köztudomású tényeken átugrik a mese, s lesz belőle _mese_, a hol lehetne igaz történet: érdekesebb a költött dolgoknál. A jellemek széles alapon vannak megkezdve, s erre az alapra alig van valami felépítve. A nagy, dicsőségteljes harczból, mely a szereplő alakok tisztító tüzét képezte, semmi sem jut érvényre, csak a vég katastrofa: az is csak allegoriákban, a miknek a sorai között kell keresni a komoly valót; a históriai háttér pedig egészen elvész, a korrajz elhalaványul, az előadás hangulatában a hazafias lendület kerültetik.

Ennek a magyarázata az, hogy én ezt a regényt akkor kezdtem el megirni, a mikor az új alkotmányos korszak (1861-ben) azt a csalóka reményt költötte fel, hogy az elmult szabadság újra életre kel hazánkban. Felszabadult a politikai szószék és a sajtó.

Régi óhajtásom volt olyan nagyobb regényt irni, mely a szabadságharczot tünteti vissza. Még ekkor élénken emlékeztem a 48/49-iki világra: minden nagy és apró, tragikus és komikus alakja a dicsőséggel és rémekkel teljes korszaknak ott élt, ott kisértett a lelkemben: és én elég naiv voltam azt hinni, hogy ezt mind föl lehet már támasztani a hamuból, a ködből.

Mire aztán elkészültem a regénynyel, akkorra vége lett az alkotmányos korszaknak. Jött az átokterhelt Schmerling-æra. Százszorta rosszabb a Bach-korszaknál; mert «ez» egy becsületes absolutismus volt, mely kimondta az őszinte jelszót, a mihez tartsuk magunkat: «Zahlen und’s Maul halten»; de Schmerlingék egy hazudott alkotmányosság színe alatt követtek el rajtunk erőszakot, s ha Bach kormányozni ránk küldte a németeket és a katonákat, azok tisztességes idegenek voltak, a kikkel lehetett beszélni, ha németül tudtunk; de Schmerling ránk eresztette azokat a hazánkfiait, a kik gyűlöltek bennünket (mert gyűlölni a magyart csak a magyar tudja igazán). Azok aztán azonfölül, hogy mortifikáltak bennünket, még gúnyt is űztek belőlünk: úgy hogy a katonai törvényszék valóságos oltalom volt ránk nézve az administrativ közegek dühöngése ellenében.

Hát természetes, hogy ennek az én regényemnek ebben a korszakban nem akadt kiadója. Pesti Napló, Magyar Sajtó szerkesztői kidobtak regényemmel együtt az ajtón, mikor belepillantottak. «Hisz ez a forradalomban játszik!» Voltak kiadóim, a kiknek szintén bemutattam. «Van önnek két bőre, hogy az egyiket le engedheti magáról huzatni?»

A regény ott penészedett a fiókomban.

Egyszer aztán a magyarországi ellenzék megemberelte magát, vezérférfiai elhatározták, hogy egy sajtóorganumot hoznak létre, mely nézeteiket képviselje. Engem bíztak meg a szerkesztőséggel. Én adtam az új lapnak a «Hon» nevet. Magam jártam utána Bécsben az udvari kanczelláriánál, hogy az engedély megadassék rá. Gróf Forgách Antal első kértemre megadta az engedélyt. Én siettem az irásommal fel Budára gróf Pálffy Móriczhoz, bejelenteni, hogy van passzusom az új lap kiadásához.

– Hjaj, barátom, monda a helytartó, az még nem elég, hogy a kanczellár beleegyezett; még én is itt vagyok. Önnek elébb reversálist kell adni magáról, hogy lapjában a _kormányt pártolni_ fogja.

– Kérem: itt van már a zsebemben a reversális. Tudtam, hogy ez is szükséges.

Az volt pedig ebben a reversálisban, hogy én kötelezem magamat a magas kormányt _minden a hazára nézve üdvös_ intézkedéseiben teljes erőmmel támogatni.

A kormányzó nagyon csóválta a fejét: «_a hazára nézve üdvös_».

– Hallja, barátom, maga nagyon ravasz ember. Hát csak irjon újságot. De vigyázzon a pennájára, hogy valami ki ne cseppenjen belőle.

Az új lap szerkesztősége nagy hamar megalakult, régi, kipróbált ellenzéki politikusokból és új szabadelvű tehetségekből. Új évre oly nagy előfizető közönség gyűlt össze melléje, mely annak fennállását biztosítani látszott; azonfölül voltak előkelő, nagybirtokú támogatói: azok között első rendben Almássy Pál (a debreczeni országgyűlés volt elnöke, ki már egy halálitéletet tartogatott az emlékei között).

Most azután módomban volt a «Politikai divatok»-at a közönség elé hozni a saját újságomban.

Folyt a munka akadálytalanul valami hat hétig.

Ekkor egy új munkatárs koczogtatott be hozzánk.

Egyike a legelőkelőbb magyar főuraknak: vagyonban gazdag, műveltségben alapos, testben, lélekben fiatal: gróf Zichy Nándor.

Egy terjedelmes, jól kidolgozott memorandumot hozott, melyben mély szakavatottsággal voltak kimutatva a politikai hibák, melyek Schmerling rendszerét Magyarországon kivihetlenné teszik, s erőszakos keresztülvitel esetén Magyarországot és Ausztriát teljesen tönkre tennék. Különösen nemzetgazdászati tekintetben volt ez fényesen megvilágítva.

Zichy Nándor elébb a Pesti Naplót kinálta meg ezzel az emlékirattal; de Kemény Zsigmondnak nem volt kedve a fejét az oroszlán torkába bedugni; akkor aztán én hozzám hozta a czikket. Én közöltem azt barátaimmal: nagyon tetszett nekik. Szerző beleegyezésével valami keveset módosítottam rajta. (A módosítás _szelidítés_ volt a kifejezésekben: szerző igen erősen bánt el az uralkodó politikai rendszer vezérférfiaival.) A memorandum egy számban jelent meg. Roppant sensatiót idézett elő az olvasó közönség táborában.

Két nap mulva azonban egy jó barátom, kinek összeköttetései voltak a helytartóságnál, azzal a jó hírrel lepett meg, hogy «Pálffy Móricz dühös ránk a Zichy Nándor gróf czikke miatt, s kiadta a parancsot, hogy katonai törvényszék elé kell bennünket állítani, s mindkettőnket három havi börtönre elitélni.» (Schmerling alatt az volt a politikai divat, hogy a szerzőn kivül még a szerkesztőt is becsukják.)

Én egy nagy plaidoyerre készültem, melyben napnál fényesebben bebizonyítottam, hogy gróf Zichy Nándornak tökéletes igaza van.

Ezt a védbeszédet (ékes német nyelven) elő is adám a katonai törvényszék előtt, mely állt egy ezredesből, egy őrnagyból, egy századosból, egy főhadnagyból, egy alhadnagyból, egy őrmesterből, egy káplárból, egy frájterből és egy közbakából.

Ily szakértő biróság előtt lehetetlennek hittem, hogy argumentumaim meggyőző hatást ne eszközöljenek.

Annál nagyobb volt aztán a meglepetésem, mikor az auditor kihirdette az _egyhangúlag_ hozott itéletet.

«_Egy esztendei tömlöcz, nehéz vasban._»

– Mi a kakukk? mondám én az auditornak; hisz a helytartó csak három hónapi fogságot kért ránk kiméretni.

– _Das übrige ist für die schöne Vertheidigung!_ Mondá nevetve az auditor major.

Azonkívül ezer forint birság.

A birságot lefizette Zichy Nándor; de a börtönt bizony együtt kellett leülnünk.

S a legszebb az volt az egész itéletben, hogy nem sajtóvétségért lettünk ám elitélve; nem valami politikai bűntettért, hanem «_közcsendháborításért_». Tehát gróf Zichy Nándor és Jókai Mór elmehetnek vele dicsekedni, hogy ifju korukban együtt hajigáltak be ablakokat és gázlámpákat a kerepesi-úton, a miért egy esztendei börtönre lettek elitélve, s fizettek ezer forintot az összetört üvegekért. Így lett az megmagyarázva – a morva cserepárnak, a mi törvénybiránknak.

És én azért mégis maradok a fentebbi állításom mellett, hogy a katonai kormányzat valóságos oltalom volt ránk, szegény szabadelvű hirlapirókra nézve, az administrationalis tyrannokkal szemben.

Először is a katonák megtették azt a kitünő tréfát, hogy nem érték be azzal, hogy minket elitéltek közcsendháborítás miatt ellenzéki czikkünkért, hanem aztán előfogták a kormány által subventionált schmerlingianus lapok szerkesztőit is, a kik _minket_, _védtelen ellenfeleket_, megtámadtak; azokat is elitélték, becsukatták: «közcsendháborításért.» A ki csak vezérczikket irt, akár a kormánypolitika mellett, akár ellene, az mind közcsendháborító volt, mind becsukták. Pokoli humor volt ez!

A börtönben pedig a katonák oly emberségesen bántak velünk, elitéltekkel, a hogy csak magyar vendégszerető gazda bánhat a vendégével, szó sem volt «harminczhárom fontos vasról, kezére lábára.» Pompásan éltünk, soha életemben több szabadságom nem volt, mint fogságomban, egész nap látogatókat fogadtam, este kimentem vacsorálni a svábhegyre, a porkolábot is elvittem magammal. Térparancsnokunk, a jó Haymerle, kívül-belül valóságos mintaképe volt egy magyar viczispánnak.

Én egy héttel elébb kezdtem meg a fogságot, mint Zichy Nándor. A minek ez volt az oka: Ugyanazon a napon, a melyen Zichy Nándor a kegyetlen itélet folytán megfosztatott a nemességétől (a mire Deák Ferencz azt az élczet csinálta, hogy jelenben nagy Magyarországon a leggazdagabb _paraszt_ Zicsi (sic) Nándor), ugyanazon a napon ajándékoztatott meg egy minden titulusoknál méltóságosabb czímmel, az «apa» czímével. Akkor született az első gyermeke. Fiatal, ideális szép neje gyermekágyban feküdt. A helytartó megengedte az apának, hogy egy hétig, a míg a neje veszélyen túl lesz, otthon maradhasson.

Mikor aztán az egy hét leteltével ő is _bekerült_, a derék Haymerle azonnal feljött hozzánk (két egymással szomszéd szobában laktunk) egész udvariassággal felajánlani, hogy bárminő kivánságai lesznek a fogoly úrnak, azokat készséggel teljesíteni fogja.

(Nekem például megengedte, hogy a faragó szerszámaimat felhozassam a börtönbe; ott faragtam ki a feleségem mellszobrát fából.)

Zichy Nándor azt az egyetlen kivánságát nyilvánította a térparancsnok előtt, hogy engedtessék meg neki minden nap a börtönből kimehetni _hajnali misére_ a templomba.

A jó Haymerle azt mondta, hogy erre az egyre nincs instructiója a hadügyminiszteriumtól; de majd kérdést fog intézni az iránt Bécsbe.

Megadták-e Bécsből e kegyes óhajtására az engedélyt az én mélyen tisztelt fogolytársamnak? azt nem tudom; mert én nekem ő felsége legmagasabb kegyével elengedte a hátralevő fogházbüntetésemet, s Zicsi Nándornak is csak az otthon töltött héttel kellett tovább szenvedni nálamnál. Úgy látom, hogy a nemességét is visszakapta. Hanem az ezer forintot nem adták vissza: az ottmaradt a csendháborítás által okozott károk megtérítésére.

Hát ez idáig egész humorisztikus történet volt; de most következik a szomorú része – rám nézve.

A mint engemet elitéltek fogságra, az én lapomnak a publikuma úgy széllyel szaladt, hogy a második évnegyedre fele sem jött vissza. Megijedtek a tisztelt hazafiak, hogy odavész az öt forint, ha én ott rekedek; talán attól is tartottak, hogy most már a prenumeránsokra kerül a sor: azokat is rendre fűzik rabszijakra közcsendháborítás miatt. Most már veszteséggel folytattam a lapkiadást. A regényemért sem kaptam semmi honoráriumot. Ellenben meg volt vele az a kegyetlen mulatságom, hogy a censor minden lépten-nyomon lefoglalta a lapot a Tárczában folyó regény miatt; nekem aztán egyre-másra törülnöm, másitanom kellett benne: kihagynom ívszámra azokat a részleteket, a mik a szabadságharczra vonatkoztak, a mik hőseimnek a jellemét kiemelték, megszöknöm a legjobb gondolataimtól, üresen hagynom az összekötő epizódok helyét. Soha még regényirónak keservesebb vajudása nem volt a munkájával, mint nekem ezzel az elbeszéléssel. Irigyeltem a muszka iróknak a sorsát. Így készült, foltokra szakgatva, újra összefoltozva a «Politikai divatok».

A hirlapom közönsége pedig egyre apadt. Irni sem mert már bele senki a neve alatt. Egyszer aztán lapom főpártolóját, Almássy Pált is elfogták, állítólagos összeesküvés miatt. Erre a többi pártoló hívek is itt hagyták a fővárost.