Part 30

Most már egészen elfogadáshoz volt öltözve, sötét lilaszin bársony ruha volt rajta, fekete csipkefodrokkal, divat szerinti merész kivágással. Hosszú leeresztett angolos fürtei hófehér vállain, márvány keblén játszottak egymással.

Ragyogó szépség volt.

– Ah! jó reggelt! szólt hódító mosolygással, midőn Béla belépett hozzá. Ön pontosan eljött.

Bélának ma különösen visszatetszett, hogy Szerafine ily szép «akar» lenni.

– Eljöttem nagysád az irományokért. El tetszett végezni?

– Igenis, szólt Szerafine gúnyos szelidséggel. Végeztem velök; s azzal a kandallóra mutatott. Itt ég az egész pör épen; – ha akarja, megnézheti.

Béla bámulva nézett a delnőre. Szemei látszottak kérdezni: mi ez?

– Láthatja: én az «ön» perét a tűzbe vetettem.

S azzal a dæmoni boszúállás diadalmas szemvillogásával fordult a nő az előtte álló férfi felé:

– És most tudja meg ön uram, a mi felől eddig talán kétségben volt. Én önnek gyermekkori játszótársa voltam. Tréfa volt, de én imádtam önt. Önből más asszony férje lett, belőlem más férj neje; ön nem gondolt rám többet, de én imádtam önt. Rám homályos hírt vetett a nálamnál rosszabbak rágalma, ön került engem, ön megvetett engem, de én azért még jobban imádtam önt. Egyszer aztán azt gondolta ön, ez az asszony elég nyomorult már arra, hogy szeretetre méltó lehessen, akkor közelített hozzám. És most – én kinevetem önt.

Béla meg volt fagyva. Lehetett is. A polusi éjszakák nem oly hidegek, mint ez a gúny, ez a nevetés.

És még azonfölül, hogy nevetett, picziny atlasz-topánkás lábacskáját feltette a kandalló rézkorlátjára, tán hogy az égő válóper tüzénél melegítse azt.

– Boldogtalan asszony, mit tett ön? szólt Béla kezét szomorúan fonva egymásba. Hol álmodta ön ez üdvtelen gondolatot? Én most jövök a törvényszéktől, hol Fertőyt, mint hamisítót, rögtön fogságra vetették.

Szerafine felsikoltott, s visszakapta lábát a kandallótól, mintha az égette volna meg.

– Én régóta tudtam azt, hogy Fertőy hamis végrendeletet adott be, csalhatlan bizonyítvány volt maga a papir, a mire azt iratta; de vártam a fölfedezésével. A mint bizonyossá lettem felőle, első gondolatom az volt: ez az ember elvesztette magát; de neje barátném, játszótársam volt, annak nem szabad együtt veszni vele. Értse ön meg. Kezemben volt az izzó vas, melylyel a kitörölhetlen bélyeget egy ember nevére kelle sütnöm, a ki azt megérdemelte; nem volt-e kötelességem azt mondani ez ember nejének, ha tiszteltem valaha e nőt: «térj félre, nehogy az én kezem téged is megbecstelenítsen?»

– Oh! nyögött, mint a halálra sebesült, a halavány asszony, s kezeit halántékára tapasztva, egy karszékbe rogyott.

– Én tudtam, hogy Fertőy becstelensége egész életére ki fog hatni. Én siettem önnek kezemet nyujtani, hogy kiragadjam az örvényből, melybe magával együtt fogja vonni. Éjt napot dolgoztam ezért; bejártam minden törvényszéket, utaztam egyik városból a másikba, titkolóztam saját nőm előtt, hogy a midőn a kikerülhetlen csapással le fogok ütni a Fertőy névre, ön azt mondhassa: ez a név már nem az enyim, megváltam tőle, mielőtt be lett volna piszkolva.

Szerafine reszketve emelkedék föl helyéből, szemei rémülettel, esdekléssel voltak Bélára meresztve.

– És ön nem látott mindezekben egyebet, mint egy aljas, megvetendő hajlam ébredését. A leczkét köszönöm. «Ha prókátor vagy, a szív ügyeihez ne legyen közöd». Ön pedig asszonyom, már most viselje férje nevét, s a sorsot, a mit maga ellen fölidézett.

A szép büszke delnő oda omlott a férfi lábaihoz.

Nem iparkodott annak kezét még egyszer megragadni, kit épen akkor ily gúnyosan taszított el magától, midőn az őt fel akarta emelni, csak odarogyott eléje és azt rebegé: «taposson el engem». Abban a pompás bársony ruhában, azokkal az omló selyemfürtökkel, azzal a márványfehér kebellel, zokogástól vonagló vállakkal: «taposson el engem».

Béla még most is szánta őt.

– Ellenem nem vétett ön, csupán maga ellen. Én megbocsáthatok önnek, csak ön tudjon megbocsátani magának. A mit én akartam, az jó volt; kegyed maga kivánta: «védje ön peremet a világ ellen». Én megnyertem volna azt. – Én vissza akartam önt adni saját magának. Ön félreértett, s midőn engemet vélt eltaszítani, maga esett el. Segíteni nem lehet ezen többé. A válópör okmányai elégtek, s újra kezdeni nem lehet azt egy pörös fél ellen, ki börtönben ül. Mi fog ön most lenni? Egy hamisító neje. Egyik szégyen a másikat hozza, s az ember, a kit a gyalázat nyom, száll fokról fokra alá. A szégyen jogot ád, s a szép asszonyok szégyene rettentő szabadalom. Jó lesz önnek más országba menni. Engedje, hadd emeljem föl.

Béla még egyszer kezét nyujtá a nőnek, de ez nem fogadta azt el. Az ott vonaglott lábainál a szőnyegen.

– Taposson ön el, gázoljon rajtam keresztül. Én vétettem ön ellen is; és ez a legnagyobb bűnöm. Én azt, a mit önnek itt elmondtam, – megirtam az ön nejének is.

– Ah! kiálta Béla, haraggal rántva vissza kezét. – Önnek rossz szive van!

Azzal egy szóra sem méltatva tovább e nőt, kalapját ragadta és elrohant.

Forrott minden csepp vére, a míg hazáig ért. Ismerősei, kikkel találkozott, s kiknek köszönését nem fogadta, azt hitték, ez meg akar verni valakit.

Úgy kell neked, mondá magában hazáig. Ha prókátor vagy, ne légy bolond, ne légy nagylelkű, ne légy kedélyes. A ki pört bíz rád, mondd neki: fizessen előre, tegye le a taksát, a bélyegdíjt, a honorariumot. – Ne tégy semmit azért, hogy majd öntudatod jutalmaz, a világ becsülni fog, s a másvilágon be lesz számítva. – Te nemeslelkű prókátor, te nevetséges figura! Ki futsz, fáradsz, koptatod magadat egy féleszű hiú asszonyért, csak azért, hogy jutalom fejében rád gyujtsa a házat s mérget töltsön a közös tálba, melyből családoddal ebédelsz. Már most hitesd el, ha tudod, egy asszonynyal, hogy nem annak a másik asszonynak volt igaza. – Micsoda képpel fogsz eléje kerülni? Nem utasítja-e vissza csókodat? és méltán, azt vetve szemedre, hogy azért nyujtod azt, mert más nem fogadta el.

Inkább beteg patkányokat gyógyítottál volna ez idő alatt.

Béla reszketett a dühtől és elkeseredéstől, midőn lakása ajtaján benyitott.

Judit jött vele szemközt.

Béla visszarettent előle, mintha csakugyan vétett volna ellene.

De a nő nem jött szemrehányó tekintettel; a nő mosolygott és férjét megölelte, megcsókolá.

Azután jött édes anyja és az is összecsókolá fiát, utoljára Melchior következett, az is úgy bánt vele. Béla úgy érzé magát, mint a kit egyszerre pokolból a menyországba felragadnak.

Judit kevés beszédű volt ma. Felölelte kis gyermekét, azt vitte oda férjéhez, mintha az többet tudna mondani.

Béla ölébe vette mind a kettőt s a paradicsomot vélte karjai közt tartani.

Annál jobban megeredt a zivatar hangja az öreg asszonyságnál.

– Legyőzte őket: leverte őket! A sárga földig verte őket. Úgy morzsolta őket össze, a hogy mi nem is álmodtuk. Hallgatott, nem beszélte ki, mit akar? nekünk sem szólt semmit; nagyon helyesen tette; mi asszonyok vagyunk, örömünkben még kibeszéltük volna; azok megtudják és hirtelen visszavonulnak. Mikor mi szidtuk Bélát, mért áll velük szóba, a kiket mi úgy gyűlölünk? akkor ő jobban gyűlölte őket, kicsalta a rókákat oduikból, hogy beleveszszenek saját kelepczéikbe. Bele is vesztek! Igy jó. Meg van nekik fizetve valahára! Oh, sok volt a rováson, de ez mind ki van fizetve. Béla most az én fiam megint! Asszony, megbecsüld fiamat, a ki ily jól tud gyűlölni, az jól tud szeretni is.

Judit szófogadó menye volt napának; Bélát átölelé, megcsókolta.

De a férj homlokán még egy ráncz volt, az nem akart simulni semmi csóktól. Béla lelkében még egy tövis volt: Szerafine méltatlan gyanúja. Vajjon el van-e vetve e mag Judit lelkében is?

Judit pedig kitalálta, hogy mit jelent az a ráncz a homlokon?

– Lássa édes anyánk, szólt napához, most már azt is tudjuk, miért kellett Bélának Szerafine válóperét úgy siettetni? ma reggel egy kicsit nehezteltünk is érte.

– Csak én nehezteltem, te nem. Én szidtam Bélát, te védelmezted.

– Hiszen csak nem engedheté, hogy egy nő, ki «nekem» régi barátném volt, épen én miattam, épen az ő keze által legyen férjével együtt meggyalázva. Azt nagyon jól tetted Béla, hogy Szerafinét megszabadítád. Őt most nem éri a csapás.

– Érni fogja, felelt Béla komoran. Miután férjét e végzet találta, osztani akarja balsorsát és a válópört megsemmisíté. Szerencsétlenségében nem hagyhatja el.

– Ah, ez nemes vonás tőle.

Mindenki elismeré, hogy ez igen szép elhatározás Szerafinetől.

Béla még most is kimenté őt a világ előtt.

Hanem az a redő még mindig ott volt homlokán.

– Most jut eszembe, szólt Judit, az imént érkezett egy levél, hozzám czímezve, melyen Szerafine kézvonását ismerém fel.

– Nem olvastad? kérdé Béla.

– Tudod, hogy azon idő óta, a mikor atyám irását utánzó névtelen levéllel úgy megszomorított valaki (most már könnyen kitalálhatom, ki?), arra kértelek, hogy ezentúl minden hozzám czímzett levelet elébb te olvass el, s aztán, ha nem akarod, hogy én is lássam, semmisítsd meg.

– Nálad e levél? a redő mulni kezdett a homlokon.

– Itt van a zsebemben. Megvártalak vele.

Judit elővette köténykéje zsebéből a zöld papirra irt levelet.

– Ennek volt hát az a parfume illata, a mit olyan idegennek találtam rajtad.

– Ne hamiskodjál: «ismerőst» akartál mondani.

A redő mélyebbre vágott.

– No, no, csak tréfa volt. Mi történjék e levéllel?

– Megengeded, hogy olvasatlan visszaküldjem?

– Nem fogja azt Szerafine oktalan megbántásnak venni?

– Oh, te boldoggá fogod őt tenni, ha e levelet feltöretlen juttatod kezébe.

– Tégy vele, a hogy jónak látod.

Béla egy perczre dolgozó szobájába tért; ott két sort irt Szerafinenak.

«A levelet nem olvasta senki; tartalma meg van bocsátva mindenkitől.»

E sorokat s a felbontatlan levelet új borítékba téve, lepecsételé és rögtön elküldte Fertőyné asszonyságnak.

Mikor Szerafine felbontá a borítékot s meglátta benne saját levelét, és olvasá a kísérő sorokat, térdre rogyott és imádkozott könyhullatások közt.

Azután százfelé tépte saját levelét s a tűzbe hajítá.

A kísérő levélkét pedig azzal a két sor irással összehajtogatá, megcsókolta és eltevé keblébe.

Egy órával elébb egész halmazát égette el ugyanazon kéz irásainak: – pedig az a kéz valóban jót akart vele, a míg azokat irta.

Azok pedig ottan boldogok és nem gondolnak többet ő rá.

Melchiort ott maraszták ebédre, hogy a kik örülnek, mind együtt legyenek.

A kis doctor azt állítja, hogy még a sánta lába is meggyógyult mai nap: tánczolni szeretne.

Hisz ez a nap adta vissza barátainak vagyonát, családi nyugalmát és a boszút.

Azok pedig nem gondolnak sem visszanyert vagyonukra, sem jóllakott boszújokra, sem szerelmük új korszakára, azoknak most minden gondolatjuk azon jár, hogy íme a kis gyermek már ki tudja mondani ezt a szót: «apa.»

A redők elmultak minden homlokról, csak az a két egymásnak megfelelő egyforma sebhely a férj és a nő homlokán, az beszél titkos tündéri regékről, a mik egymást csodálatosan egészítik ki, s a miket tán el sem hinne senki, ha e letörölhetlen jegyek nem maradtak volna fenn tanubizonyságot tenni, hogy volt egyszer egy férfi és egy asszony, a kiknek szerelmén nem fogott semmi rozsda.

Judit átsóhajta az alaktalan lények hazájába:

«Anyám, lásd: én boldog vagyok.»

A KISÉRTET.

«Az ember, a kit a gyalázat nyom, száll fokról-fokra alá.»…

«A szép asszonyok szégyene rettentő szabadalom.»

Hajh bizony nagyon is igaza volt Bélának, mikor Szerafinet e szomorú bölcseségre megtanítá.

Fertőy nyomorultul elesett. Oly menthetetlenül elbukott, hogy még csak nem is védhette magát. Az egész politikai divat, mely őt felszinre emelte, avulóban volt már, más készült helyébe; s Fertőynek e rögtöni balesetében alig volt már kinél segítséget keresnie. Közélete gyűlöletes volt, még egészen alkalomszerűen jött, hogy egy magánéleti botrány miatt el lehete őt ejteni. Kinek is volna kedve politikai ügyfelei közé számítani egy közönséges bűnöst? Ez már így szokott lenni. – A ki elbukott, azt legjobban megtaszigálják azok, a kik ki akarják irtani a világ emlékéből, hogy vele ismeretségben voltak. A törvény szigorú volt iránta. Úgy itélt fölötte, mint a közvélemény.

Mi lehet aztán egy elitélt hamisító nejéből?

Mi lehet egy szép asszonyból, a kinek már nem kell «nagyobb» szégyentől féltenie nevét?

Ugyan mi lehetne belőle?

Vagy egy szép hulla a Duna-parton, melyet egy reggel a hullám a fövényre fektet; – vagy pedig egy szép álarcz, a mely mosolygó képpel jár vigalomból vigalomba, – kéjt, mámort keresve, és nem tudatva senkivel, mi féreg emészti belül?

Szerafine tudott élni.

Nagy hire volt. Más epithetont nem találunk számára.

Öröm, vígság, könnyelmű élet! Ki mondaná, hogy rosszul használta óráit?

Senki sem, csak ő maga.

Ismét azt vette már fel, hogy nappal aludjék. Tíz-tizenegy óráig szinházban, circusban mulatni, azután víg társaságot fogadni el, melynek hőse Volozoff herczeg; táncz, kártya mellett tölteni az éjt, s mikor a hajnalfény betör az ablaktáblák hasadékain, akkor aludni menni; ez volt szokott életrendje.

Alig töltött néhány órát ágyban, hanem azért délig zárkózva maradt.

De nem azért, hogy az újkori világszépítő vegyészek csalhatlan cosmeticumainak hatását tanulmányozza, – szép volt ő kendőzés nélkül is; hanem ilyenkor társalgott azzal a kegyetlen üldözővel, a mit az érző ember saját lelkének nevez.

Mert hiszen ha igaz volna az, a mivel az anyag bölcsei oly szépen megnyugtatják hivőiket, hogy a lélek is fluidum, semmi más, milyen könnyű volna neki parancsolni: most örülj, most vigadj, most légy csendes, most aludjál; de az nem fogad szót, az gondol, az álmodik, mást, mint a mit a reszketeg idegek szeretnének; az gyötör, az kínoz és nem engedi magát elaltatni.

Azon idő óta, hogy Béla karjai kiragadták Szerafinet a tűzhalálból, megszünt naplót vinni álmairól. Ez álmok nem a halott visszatérő arczával vesződtek többé, ez álmok ábrándjairól nem volt szabad tudósítani még azt a papirt sem, mely pedig oly jó titoktartó.

Ama jelenet óta azonban, midőn Béla e szóval vált meg tőle: «önnek rossz szive van», a hideg álomrém újra elfoglalta régi helyét, újra ott volt minden elalváskor, alakjának proteusi változékonyságával s egészen betölté a két ébrenlét közötti nyugtalan órákat.

Ez időtől kezdve ismét folytatta naplóját Szerafine.

Hisz azokat a kínos álmokat örökíteni kellett.

És azután az álmoknak is voltak új stádiumai. A hogy a külélet alakult.

Egyszer egy kiterjedt amnestia sokat azok közül, kik még e mozgalmas idők áldozataiul temetve voltak, – feltámaszta börtön-sírjaikból s visszaadta őket családjaiknak.

Mennyi ünnep volt akkor az egész országban! Hazatérők örömünnepe. Nő, gyermek, testvérek, barátok vártak az érkezőre, s csókolták az arczot, mely fekete szakállal vált meg, fehérrel tért vissza.

De hát azok a szomorú alakok, a kikre senki sem várt már?

Hát azok, a kiknek visszatérésétől rettegtek?

… Egyszer Szerafinenek egy költemény akadt kezébe, mely valami hetilapban jött ki. Ez volt a refraineje: «Minek jön az vissza, kit már eltemettek?» Álnév volt aláirva.

Szerafine úgy sziven találva érezte magát e költeménytől.

Mintha maga előtt látná állani azt, a ki ezt irhatta.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

«Helye rég betöltve, ruháit más hordja: Emléke a szélnek átadott pozdorja. Boldog ember él itt, Feledte a régit. Gyászruhát, szerelmet egyszerre letettek. Minek jön az vissza, kit már eltemettek?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Kinek szólhatna e szemrehányás másnak?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

«Özvegy asszony könyje rég le van törülve, Új családdal régi asztal körülülve. Nevét elfelejték, Hire elveszett rég. Hideg kisértettől minden ember retteg. Minek jön az vissza, kit már eltemettek?…

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ki retteg ama hideg kisértettől jobban, mint ő?

Ha csak egyszerre betoppanna, mikor legjobban szól a zene, a fényes társaság közé s azt mondaná: «velem is egy tánczra!»

Szerafine addig járt utána, míg megtudta, hogy ilyen álnév alatt irt valami börtönben levő ember egy egész kötet költeményt, mely kiadótól kiadóhoz vándorolt, de mert nevét átalkodottan titkolja, s mert a publicum most hazafiui bánatában semmi könyvet sem vesz, csak kalendáriumot, tehát a kiadók nem mertek belevágni; hanem majd aláirást próbálnak rá nyitni.

Szerafine rögtön átvett egy aláirási ívet, azt tele irta kétszáz költött névvel s ennyi példánynak az árával biztosította a költemény-füzér megjelenését, mely azután nemsokára ily módon világra kerülvén, az ő kezébe is eljutott.

A könyv czíme ez volt:

«KESERÜ DALOK.»

Irta egy «Kisértet.»

Szerafine annak minden sorát keresztül tanulmányozta, azzal feküdt, azzal ébredt, s minden sornál jobban meggyőződött felőle, hogy ez a kisértet – «az ő réme».

Mikor ezt mondja:

«Ha meghaltam volna, Eltemettek volna, Te is, én is, mind a ketten De jól jártunk volna. Én nyugodnám ott lenn, Te siratnál itt fenn. Én sem volnék, te sem volnál Szerelmünkhöz hűtlen.»

Szólhat-e ez másnak?

Szerafine naplója elkezdett valódi anthologia lenni e költemény szakaszaiból, miket ő abba átirt, észrevételeivel, vallomásaival kísért; mik ellen védte magát, vagy segített nekik a vádat sulyosbítani.

Egy névtelen vádló állt vele szemben egy láthatatlan biró előtt, mindennap, minden egyedüllétben, – és ez a pör sokáig folyt így.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

«Rongyos a mentéd, – befoldom, legyen jó; Sebes a vállad; bekötöm, gyógyuljon, – Éhes vagy, fáradt vagy, – pihenj meg, lakjál jól; De ha a szived fáj, – nem bánom: hadd fájjon.»

«Igaz.» Irta utána Szerafine naplójába. Igy tettem vele én. Ez volt az én nagylelkűségem. Azoknak, kik az államfoglyok számára ruhát, gyógyszert, pénzt gyűjtöttek, én is adtam pazaron – de egy jó szót, egy kérdő szót nem ejtettem el érte. Elhittem egy ember szavára, hogy meghalt; egy hamisító szavára!

Most még Fertőy bűne is az ő lelkére nehezült.

A ki hamisított most, hamisíthatott akkor is, midőn Róbert halálhirét bizonyítá.

Szerafine tovább olvasott a költeményekben.

A költő sötét kedélye mindenütt a legélesebb sarcasmusokban tört ki; egy utczára kitaszított őrjöngő volt az, ki sárral dobálja be azon ház ablakát, mely valaha az övé volt; egy csontváz kaczagása hangzott rímeiben, ki az itthon maradtak örömeit gúnyolni kikelt lepedői közül.

«Tíz évi távollét után A hű nő mint csókoland Hogy nyalja gazdája kezét A vén eb, a hű bolond! Viszontlátás titkaiból Egyet megtanult a rab: Nagy idő mult! Nőd nem csókol, És a kutyád megharap.»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Nem álomrontó volt-e e kép, melyet nehány vonás Szerafine képzelmébe rajzolt?

«Ocska sirboltot tisztogatnak Régi zsellérek hadd menjenek, A vázak vigyék zörgő csontjaik, Az áldott nap hadd fehérítse meg. Ne fuss, szép hölgy, a koponya elől, Mely ellöketve ott, feléd gurul, Tán férjed volt az, és veled kiván Beszélni föld alatti álmirul.»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Százszor elolvasta Szerafine e nyolcz sort, s ismét ujra visszatért reájok. El tudott mellette ülni órahosszat és mindig ugyane tárgyról gondolkozni.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

«Emlékezel-e rózsám, még mikor Fehér ruhám volt s fekete hajam? Mi szép fiu lehettem akkor én! Midőn elváltunk búcsuzástalan. Ha látnál most, vajjon mit mondanál? Rajtam most minden megfordítva áll: Hajam fehér most s ruhám fekete, Ilyen furcsa a holtak élete!»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az alak mindegyre közelebb jött Szerafine izgatott képzelmében, a kisértet mind jobban körvonalozta magát.

Néha egészen alanyivá lett a költő alakítása; a hol a világ jelen állapotát saját kedélyében iparkodott visszatükröztetni, s olyankor még inkább ráismerni vélt Szerafine.

«Hajdan sas volt a jelvényem, Most bogár szól dalaimba; Hajdan pálma volt eszményem, Mostan futó szederinda. Pálmasudár, égjáró sas, Nagyratörő szivek kedve; – Szederinda, parti bogár! – Földön fekszem, – fedjetek be…»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy ember, a kinek azt mondják, hogy keljen fel, s ő azt kérdi, hogy «minek?»

Az alak mindig elevenebben kezdte magát rajzolni:

«Találkoztunk már az utczán: Azt mondtad, hogy «ne egy krajczár…» … (Rongyos koldus, rongyos tolvaj…) … Te még most is olyan szép vagy…

Minden idege végig-végig borzadozott; visszaerőtette emlékezetét azokra a sötét, kapu mögé huzódó alakokra, a kik nem tanulták még meg, hogyan kell az utczán koldulni, csak annyit mondanak: «uram» – «asszonyom»; – azt sem minden embernek, csak minden tizediknek, kiben biznak, hogy nem fogja őket lenézni, elutasítani, nem mondja nekik, hogy dolgozhatnának még. Némelyiknek talán ősz haja is van már és fekete ruhája, a mely kopott, rongyos és foltozott. Szerafine szokott nekik aprópénzt adni, ha megszólítják, de nem szokott rájuk nézni. Ezután – ah ezután nem fog nekik adni semmit; mert nem fog merni előttük megállni, szemeit hozzájuk felemelni; hátha egyikben épen ő rá ismerne?

Végre ott volt e kegyelemdöfés.

«Még nyilik a partokon a nefelejts: Gyűrűmet oh kedvesem el ne felejtsd! – – – – – – – – – – Holt szíve felett nefelejts füve zöldül Csak gyűrűs ujja maradt ki a földbül. – – – – – – – – – – Nézd, gyűrűdet, kedvesem, visszaadom! – Zeng tánczterem; hallgat a puszta vadon.»

Oh ha tudta volna, a ki e költeményeket szerzé, minő kegyetlenséget követett el egy nő iránt, a ki neki nem vétett soha, mily irtóztató büntető ostort vett kezébe akkor!

Hiszen tudjuk jól, hogy e költeményeket nem irta Róbert, mert ő rég ott van, a hol mindnyájan megbocsátjuk egymásnak, a mit vétettünk egymás ellen, s a mérhetlen kegyelmű úr mindnyájunknak azt, a mit vétettünk ő ellene; és onnan senkit boszút állni vissza nem tér,

A névtelen költő bizonyosan nem gondolt Szerafinera; tán nem is tudott annak élményeiről semmit. Képzelem volt az; egy magába zárt pók szövevénye, ki gyűjtött mérgéből szivárványos selyemszálakat ereszt; vagy tán egy más ember életének szomorújátéka, mely történetesen hasonlított – talán nem is egyedül Szerafine történetéhez.

A dorgált nő tán nem is neje annak, a ki irta; talán meg is halt már! talán nem is született soha. Ki venné szorosan a keresést a költők ideáljai után?

Szerafine pedig valóban betege, igen nagy betege lett e költeményeknek. Utóbb már gyalog nem is mert kimenni az utczára, s ha találkozott néha, a mi ez időben nem volt ritkaság, egy-egy olyan félig megszürkült, de azért egy kissé ismerős alakkal, a milyenről rémlik az embernek, hogy látta valahol, fényesebb körülmények között, oly félve huzódott előle kocsija mélyébe. Ha ez találna lenni!

Szegény asszony! Alszik az már.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Egy hideg októberi reggelen Béla sietve jött haza valamelyik törvényszéktől, a hol már napi munkát végzett s igyekezett hazafelé.

– Hahó! fiu! fel ne taszíts! kiálta rá valami rekedt hang s egy sajátságos torzonborz alak fél kézzel mellbe ragadta.

Béla meg volt lepetve a szokatlan megszólítás által. Rég ideje már, hogy őt «fiu»-nak nevezték, ahoz is csak egy ember vett magának jogot. – Szemébe nézett az útját álló férfinak.

Nagyon elhanyagolt külsejű alak volt; haja és szakálla torzonborz, több közte már a fehér, mint a fekete szál; termete nehézkes és elterült, homloka barázdás, arczbőre rezes, mint a ki erős italokkal vigasztalja magát. Azután minden ruha úgy állt rajta, mintha azt csak fogadásból hordaná, s normális időkben pőrén szokott volna járni. A csomóra hurkolt nyakkendő igen valószinűleg nem lehetett napok óta kioldva, sőt azt szétmetszés nélkül aligha is lehetne egyáltalában kioldani. Úgy tetszett, hogy most is vagy bor, vagy égett szesz, de valami erősen érzik rajta.