Part 3

– De mit vágsz a szavamba? Persze, hogy ezt mondtam. Hát szoktam én válogatni a titulusokban? Tán megtekintetesurazzak valakit, a ki három napig veszettkutyaharapta drámákat olvas fel előttem? Nagy bizalmasságnak vette ez azt a részemről. Hát azt mondtam neki: Maga engemet három napig gyilkolt drámáival, én most megteszem a kedvéért, hogy elviszem azokat a drámabiráló választmánynak, s megmondom, hogy fűtsenek be velük. (Ezt ő élcznek vette! «köszöni».) Hanem hát ön is tegyen már most velem egy szivességet. Tudja, hogy én az összes költeményeimet szándékozom kiadni. Könyvárus az ilyesmire nem vállalkozik, ha csak azt is le nem kötöm, hogy mindennap eljárok a csizmáját kitakarítani; én tehát magam indulok el az utonállás azon nemére, a mit előfizettetésnek hívnak. E czélra szükségem van nagybefolyású hazafiakra, a kik nem restelik a szaladgálást s egy könnyen le nem hagyják magukat rázatni a megtámadott áldozat nyakáról; még sikeresebb működésük van azonban ez üzletnél a lelkes honleányoknak, kik udvarlóikat egyenkint elfogdossák, s dicsőségüknek tartják, hogy ha megtöltve küldhetik vissza az ívet. Ily magasztos lénynek tünik fel én előttem az említett honleány. A bikficz esküdött becsületére, hogy ezt eltaláltam. No hát: legyen szíves tőlem egy ilyen gyüjtőivet elvinni, mellé majd én egy szép megtisztelő levelet is irok, a melyben alázatosan megkérem, hogy terjeszsze ki rám becses pártfogását.

– Te? kérdé Béla elcsodálkozva.

– Igen, én. Megitélheted hozzád való atyai szeretetem nagyságát, ha elgondolod, hogy te érted cselekvém azt a rettenetes önmegtagadást, hogy én könyörögtem Thersitesnek, hogy fogja pártomat Penelopédnél.

– Én értem?

– De ugyan hallgass. A helyett, hogy mindig belebeszélsz a szavamba, – a mi tekintve fiatalságodat, (legalább két évvel ifjabb vagy) nem is illik; – jobb volna, ha gyufáról gondoskodnál. Borzasztó az olyan ember, a ki nem pipázik! egy gyufát nem lelni az egész háznál! No hát. A fiatal behemoth kitárta keblét, hogy parancsoljak vele, ő elvisz mindent. Én aztán irtam ott ő előtte, (folyvást állt a kalappal kezében, a míg irtam) Juditodhoz egy levelet, mely szóról-szóra ekép hangzik:

«Igen tisztelt honleány!

Egy fiatal ember, kit én mindenek felett szeretek, mert egyedüli barátom, mert mindenek felett becsülöm, oly szerencsés, hogy kegyed jegygyűrűjét viselheti. Mennyire szeretheti kegyedet, azt onnan lehet megmérnem, hogy mióta kegyedhez közel van, még rólam is elfelejtkezett. Én annál többet emlékeztem ő rá. Ma megtudtam ez embertől, ki levelemet kegyednek kézbesíti, hogy az, kiben barátom lelke jobb felére talált, szülői önkény s politikai meghasonlás miatt azon szellemtől, mely önnel rokon, el akar szakadni, hogy összeköttetésbe lépjen egyikével azon állatoknak, a mik a természet játékából emberi alakot nyertek. – Én, ki mindennemű zsarnokságnak esküdt ellensége vagyok, a szülői önkényt sem veszem ki a többiek sorából; s ha a szülők, kiknek az isteni jog királyi hatalmat adott gyermekeik felett, ezt tyrannismussá engedik fajulni, én a lázítás és pártütés jogát emelem fel ellenük; s ha az irás szavai azt mondják: «tiszteljed atyádat és anyádat, hogy hosszú életed legyen e földön», én azt mondom: «tiszteld fiadat és leányodat, hogy boldog életed legyen az égben». Mert rosszul gondoskodott mennybeli üdvéről az apa, ki poklot készített ittlenn gyermekének. Szerelem nélküli élet a pokol. Kegyednek menekülni kell. Minden, a mit ember elveszíthet: ismerők nyájassága, rokonok részvéte, vagyon nyugalma, világi állás, még a kényes hír is semmi az elvesztett szerelem boldogságához. Nem kérdem kegyedtől, van-e ereje megtenni azt, a mire felhivom: elmondom azt egyszerűen. Nehány nap mulva nagy ünnepély lesz, bizonyos körut alkalmával, kegyetek lakóhelyén. Este ünnepélyes kivilágítás. A programmot ismerem. Én elmegyek barátomhoz, mint felkért násznagya. A kivilágítás alatt a főtéren találkozni fogunk. Kegyed azon férfival fog járni, kit szülői új vőlegényeül tüztek ki. Az utczákon ilyenkor nagy néptömeg tolong; könnyű lesz nehány lépésnyire megelőzni a kisérő rokonokat, kik kegyedet úgy is biztos kiséretben hiendik. Ha én azon embernek nehány szót fogok mondani, ő ott hagyja kegyedet és hozzám jön. E pillanatban barátom, kegyed híve, ott terem; kegyed karjába fűzi kezét, a néptömeg a közeledő nádornak éljenez, minden tekintet az ő arczán fog függni; kegyetek egy mellékutczán a Dunapartra sietnek; ott vár egy csónak készen, az átszállítja az átelleni faluba. A lelkész iskolatársunk volt; készen vár tanuival, s egy óra alatt kegyetek Isten és ember előtt férj és nő leendnek.

Ha kegyed ez ajánlott tervet helybenhagyja és elfogadni kész, akkor tudassa azt velem ekép:

Mondja a levél elolvasása után azon embernek: «Sajnálom, a gyűjtést nem fogadhatom el; nem érek rá, nem vagyok oly helyzetben; magam aláirok egy példányt» s azzal küldje vissza hozzám, ki itt leszek, a nevével aláirt ívet. Ha pedig nem találja helyesnek e tervemet, akkor dobja el az ívet, vagy ne tegyen vele semmit. Semmi válasz is érthető leend».

Ezt a levelet rá biztam a bikficzre, hogy adja kézhez s ő azt bizonynyal kézhez fogja adni.

Béla hüledezve tekinte barátjára, mint ki nem tudja, hogy tréfa-e ez, vagy valóság?

– Te most bohóczkodol?

– Szoktam. Tudod. – Aha! kaptam valahára mégis egy gyufát a kályhavállán. Azzal szépen időt engedve, szivarra gyujtott és leült. Nos, hát hogy tetszik az intrikám?

– Komolyan beszélsz?

– Úgy hiszem, hogy nincs álarcz a képemen.

– De hisz ez képtelen bolondság tőled.

– Gondoltam, hogy így fogsz megszeppenni; azért nem is kérdeztem tőled előre, beleegyezel-e? Ez a kérdés: szereted-e őt? igen, vagy nem? Szeret-e ő téged? Igen, vagy nem? Ha mindkétszer igen, akkor ő a tied, te az övé. Ha nem adják, elveszed erővel.

– Mit gondolsz?! kiálta fellázadt kedélylyel Béla.

– Mit gondolok? szólt hangosan Pusztafi. Azt gondolom, hogy te egy hájnak induló táblabiró vagy, a kinek annyi bátorságod sincs, mint a tyúknak az uszáshoz; s még én arról képzelődöm, hogy a te arczod mennyire hasonlít Saint-Juste-éhez? S még én tégedet kedves Saint-Justeömnek szoktalak czímezgetni? Vagy te Saint-Juste? vagy bizony citoyen Picotin!

Béla e gúnynévre felpattant.

– Azt kétszer se mondd!

– Az vagy, Picotin: nem Saint Juste.

Azt természetesen igen kevés ember fogja tudni, hogy citoyen Picotin valami franczia regénybeli jámbor szűcsmester, ki a tigrisek farkát is meg meri czibálni, mikor tudniillik a bőrük le van húzva. A két jó barátnak még olvasmánya is annyira ugyanegy volt, hogy az ilyen czélzatok egészen megjárták kettőjük közötti forgandó értéknek. A fatalis Picotin név még mélyebb meghasonlásra adhatott volna okot, ha Béla anyja maga rájuk nem nyit, ebédelni híva a perlekedőket, e kategorikus intéssel:

– Hagyjátok már abba a trécselést; a derelye mind elázik!

– A minél nagyobb szerencsétlenség soha ne érje ezt a házat! szólt tréfás áhitattal Pusztafi.

Mint ösztönünk súgja, az égiek nem értik e tárgyban a tréfát; a költő áldása nem fogott azon a házon.

Béla anyja azon régi jó világbeli asszonyok közé tartozott, a kik még a konyhát tartották dolgozó szobájuknak, s a ki büszkén elmondhatá magáról, hogy azon ingnek, melyet fia visel, minden lenszálát az ő kezei fonták. Mennyi áldást viselhetett az magán. Hisz a milyen hosszan eltart egy pászma vékony fonala, míg az orsónkint megtelik, olyan hosszan gondolkozott az özvegy asszony egyetlenegy fiáról és soha sem másról, mint ő róla.

Gagyogó kis gyermek volt még akkor Béla, mikor atyját eltemették; azóta folyvást viselte az anya az özvegyi gyászruhát, mindig feketét, s nagy engedélyt vélt magának tenni, ha forró nyáron olyan ruhát váltott, melyen szürke pontok is voltak a fekete alaphoz.

Kicsiny korában Béla is nagyon anyás gyerek volt, félénk, otthonülő kis fiu; hanem hát biz ez megváltozik, ha a fiuk megnőnek, s a jó öregek nem akarják azt megérteni.

Az öreg Lávayné most is azt képzeli, hogy fiacskája most is az a szófogadó gyermek, a ki meg szokta kérdeni, szabad-e valami gyümölcshöz hozzá nyulni? s ha anyja azt mondja rá: «éretlen», nem veszi el.

Egyébiránt büszke rá s meg van győződve felőle, hogy Bélánál sem szebb, sem okosabb, sem erősebb ifju a földön nem létezik.

Hisz ő tudja azt, mert mikor kicsiny volt, ő mosdatta piros orczáját, ő fésülte selyem haját, ő tudja legjobban, milyen szép kis fiu volt az ő Bélája?

Az is nagy örömére vált, mikor látta, mennyire túl tesz fiacskája többi társain a testgyakorlatban; magánál nagyobbakat is földhöz üt.

Hát még tudományára mily büszke volt. Béla mindig első volt a tanosztályban. Mikor más gyerek még szótagolt, ő már olvasni tudott; hogy dicsérték, mikor nagyobb lett, latin gyakorlataiért. Hát még a szép irásért! Hát mikor az első jutalmat kapta! Hát mikor iskoláit végzé s haza jött az egyetemről. Hogy dicsekedett a jó özvegy fiacskája fényes bizonyítványaival! Az pedig épen diadalnap volt, midőn a censurát letette, s præclarumos oklevelét a megyeházánál ünnepélyesen kihirdeték.

Mennyit gondolkozott ő ezen, mennyit örült ő ennek! mikor kerekes rokkája mellett ülve, puritan szobájában, senkitől nem hallva énekelgeté magányosan a zsoltár ájtatos verseit, s míg fiacskája a fővárosban élt, az alatt kevesebb cselédet tartott, s jobbnak találta a rántott levest, s kávé helyett is azt reggelizett, hogy Béla úri módon élhessen.

Hanem hát a fiak megnőnek s az anyák öröme aggodalommá válik bennök. Deliségükért elszeretik őket a leányok anyjuktól; s nagy kérdés, fog-e olyanra találni, a ki őt úgy szeresse, mint anyja szerette? Bátorságuk, erejük arra viszi, hogy legénykedjenek; a szegény anya egyszer csak azt veszi észre, hogy fiacskája egy behegedt sebbel jön haza, mit párbajban kapott, s még dicsekszik vele, mert ő meg hármat adott ellenfelének egyért; – de hátha megölték volna?

«Legalább takarnád el a hajaddal, ne látná minden ember!»

És mikor végre a kis fiu nagy ember lesz, s miként egykor közvizsgákon, most is kiáll a közélet nagy examenébe s elkezd beszélni dolgokat, mikre a hallgatók egy része éljent riad, más elretten és «feszítsd meg»-et kiált, óh mint dobog akkor a szegény özvegy asszony szive! Óh milyen kár, hogy a gyermekek oly nagyra megnőnek! Óh milyen jó volna, ha mindig olyan kicsinyek tudnának maradni!

Lávayné most is maga látott az ebéd után; mind az jön az asztalra, a mit fia legjobban szeret; drága jó ételek: Pusztafi nem győzi magasztalni s mindegyikhez kétszer lát hozzá. A háziasszony még sem fogy ki a kinálkozásból; baja, hogy mért nem vesz háromszor!! Hát Béla, ki semmiből sem eszik igazán, csak szótlanul nézi tányérját, s ha a jó öreg erőszakkal rakja elé legizletesebb falatjait, ottfeledi azokat s még azt mondja, hogy nem éhes.

– Beteg vagy? valami bajod van?

– Semmi sincs. Eleget eszem.

– Óh, arra mondják, hogy eleget evett, a ki már meghalt. De bizony valami bajod van. Vagy nem szereted már az itthoni ételt? ugy-e nem szereted? Pesten jobbat kapni. Mondja csak Pusztafi úr, nekem nem vallja meg, mivel szokott Béla élni Pesten? Én is megtudom ám azt készíteni, ha nem tudom, hát megtanulom; előteremtem a világ végéről is, ha itt nem kapható.

A jó öreg ajkai síráshoz közel rebegtek elkeseredésében; Béla engesztelőleg nyújtá kezét anyja keze után.

– Minden nagyon jó, a mi itthon van, anyám; csak az én inyem rossz.

– Az nem igaz. Nem az inyed rossz, hanem bánatod van, a mit előlem titkolsz. Ugy-e bár Pusztafi úr? neki valami nagy baja van. Előttem titkolja.

– Semmi baja sincs Bélának, higyje el kegyed, szóla nyers sarcasmussal Pusztafi. Az az egész, hogy most huszonkét esztendős; most jönnek a bölcseség-fogai, s a kis gyerekek olyankor, mikor foguk jön, nyügösködni szoktak.

Az öreg asszonyság pedig nem értett semmiféle élczet, kivált ha Béláról volt szó.

– Oh, az én Bélámnak már nincs szüksége bölcseségfogakra. Inkább az a baja, hogy több esze van, mint másnak. Ezért üldözik, ezért irigykednek rá. Tudok én jól mindent, azért, hogy sehova sem megyek a háztól. Mert ha valami rosszat tud valaki mondani, a mivel megkeseríthet, azzal helyembe jön. Előre tudom már, mikor a barátnéim látogatnak, hogy ezek azért jönnek, mert van valami mendemondájuk Béla felől. Elmondták nekem, hogy az urak hogy megharagudtak a beszédeért, a mit a gyűlésen tartott; a miben azt mondta, hogy a parasztot fel kell szabadítani az urak alól. Pedig hiszen hát igaza volt. Én nem voltam ott, de tudom bizonyosan, hogy helyesen beszélt.

– Remekül beszélt! bizonyítá Pusztafi hevesen. Ha nem úgy szólt volna, akkor kellene kegyednek pirulni miatta.

– No ugy-e? kapott rajta Lávayné. Lám, hogy mégis akadok valakire, a ki azt mondja, hogy helyesen beszélt. Pedig volt ám sok úri barátja, a ki azelőtt helyét sem találta, és a ki most azt mondja, hogy már ezentúl kanczellistának sem veszik be sehova az én Bélámat.

– Hahaha! kaczagott Pusztafi. Nem is annak indult.

– A kik azelőtt alig lehettek el nála nélkül, ha egy nap meg nem látogatta őket, most eltagadják magukat előtte. Olyanok, a kik szép szavakkal csábították; még az is, a ki jegygyűrűjét viselte.

– Kérem, édes anyám, ne szóljunk erről, szólt Béla kedvetlenül; különben még kevesebbet fogok enni.

– No, no; ne vedd ezt szivedre édes fiam. Nem akartalak én keseríteni. Tudom én, hogy nem ő az oka, hanem gőgös szüléi; mindig mondtam én azt neked: nem jó nekünk nagyobb szerencsére várnunk, mint a mekkora minket megillet.

– Mit, szerencse? pattant fel e szóra Pusztafi. Tartsa magát az a hölgy szerencsésnek, kit Béla hajlamával megtisztel. Béla egy fejjel mindig magasabb fog lenni, mint más.

– Oh én örülni fogok rajta, hogy nem lesz egy fejjel kisebb, szólt aggó czélzással a jó öreg.

– De hát anyám is… mondá fájó szemrehányással Béla.

– No, no, fiam, hiszen nem akartalak én keseríteni. Csak úgy mondtam, mert tudod, ezek a bolond emberek most mind azt hajtják, hogy te koczkára tetted a fejedet. De az nem igaz, én tudom, hogy nem igaz.

– Ah! nem kell a kisvárosi pletykahordókra hallgatni, szólt közbe haragosan felkönyökölve az asztalra Pusztafi. Béla túl esik azon, hogy neki árthassanak.

– Én is azt mondom. Hiszen én is mindig azt beszélem fiamnak. Mit keresed te ezeknek a barátságát? mit jársz utánuk? mit epeszted velük magadat? Nem szorultál te rájuk, nem fogsz te közöttük igaz emberre akadni. Ne búsulj, édes fiam; van nekünk kis falusi jószágunk, kimegyünk oda; te jó gazda vagy, én takarékos, megélünk a magunk szegény telkén, mint megéltek őseid, kik közül egy sem halt meg a nyolczvan éven alul. Bár szegény édes apád is maradt volna ottan! Ő is ilyen buzgó volt, mint te. Ő is a közügyek szolgálatára adta magát, s harmincz éves korában már bevégezte az életet.

A jámbor özvegynek önkénytelen köny gyüle szemébe ez emléknél; e könyragyogáson keresztül oly féltve, oly szeretve nézett fiára, hogy Pusztafi nem birta e tekintet fájó varázsát kiállani, s asztalt bontott; pedig még hátra volt a sok csemege, a sok befőtt, aszalt gyümölcs, miket az özvegy egész éven át készítget fia számára; mert hiszen csak ő érte készül az mind.

Béla is fölkelt, megcsókolta anyja kezét és arczát; a jó öreg átölelte, s csendesen suttogá: «ne felejtsd el szegény anyádat».

Pusztafi derültebb hangulatot akart adni a társalgásnak.

– Ne kényeztesse kegyed olyan nagyon ezt a fiut. Tessék elhinni, hogy felét sem érdemli meg.

– De mikor énnekem nincs kit kényeztetni más. Aztán mikor meglátom, mintha mindig szegény édes atyja állana előttem: ugyanaz a magas homlok, azok a szelid szemek, még a hangja is, még a lépéseinek a kopogása is ugyanaz. Még az ellenségei is ugyanazok.

– Ah, azoktól ne féltse őt kegyed. Béla férfi, ki ellenségeinek meg tud felelni.

– Oh, azt szeretném is látni! Ha valaki az én fiamat bántaná! Azért, hogy én olyan könnyen sirok, nem kell azt hinni, hogy gyönge vagyok. Tessék csak megkérdezni Fertői uramat, mikor a lelkem férjem életében egyszerre idejött gorombáskodni, mert a számadásaiban kimutatta a csempészkedést; szegény boldogultam igen csendes ember volt, hanem én, mikor láttam, hogy nem tud olyan gorombán beszélni, mint amaz, no kikaptam ám a guzsalyszárat a rokka mellől s neki álltam Fertőinek: «eltakarodjék innen az úr mindjárt, mert úgy a hátához verem egybe ezt a rokkanyelet, a hogy még soha rokkanyéllel megverve nem volt!» El is eblábolt ő kelme, alig találta ijedtében a kilincset az ajtón.

Az özvegy arcza egészen nekipirult ez emlékezetnek; a mi ismét derült kedvet hozott a társaságba. A jó asszonyság aztán egészen jó humorba jött: rábizta Pusztafira, hogy mondja meg mindenütt, a merre csak jár, még Pesten is: «hogy az én fiamat úgy bántsa valaki, hogy én megverem!»

– Most tudom már, hogy szivarozni szeretne, hát küldöm a kávét a Béla szobájába.

Lávayné maga ment azt elkészíteni.

A mint az ifjak egyedül maradtak Béla szobájában, Pusztafi komoly tekintettel szólt Bélához.

– Kedves öcsém, most már bánom, hogy azt a levelet elküldtem attól az ostoba ficzkótól.

– Miért?

– Azért, mert úgy látom, hogy neked nemcsak szeretőd van a sziveden, hanem – még jobban az anyád. Látod, mikor én magam az én százszor elátkozott, de mindig imádott pályámra indultam, engem is így marasztott, így biztatott egy soha-soha vissza nem álmodható édes, szerelmes anyai hang; s ha akkor engem valaki arra ösztönzött volna, hogy ne hallgassak e szóra, annak én most halálos ellensége volnék, de minthogy senki sem tette azt, mint saját magam, tehát nem is üldözhetem.

E pillanatban a kutyák ugatni kezdtek az udvaron, s Béla sietett az ajtóhoz, mert valaki ugyancsak védelmezte magát a kemény támadás ellen.

– Ah Bárzsing! Te vagy az, a kit a kutyák fel akarnak falni?

– Az ördög vigye el! kiálta az érkező, háttal nyomulva be az ajtón, s két kis mérges kuvasz ellen botjával védve magát; mindig meg akarnak enni, mikor ide jövök. – Ah, alásszolgája! Ekkor aztán szemközt fordult. Magas, sárgaképű ifju ember volt, sűrű veres szeplőkkel arczán, melyet savószinű szakáll és bajusz tarkított; szemei vízkékek és kiülők, ajkai szélesek és duzzadtak, jellemtelen szinű haja vasárnap és ünnepélyes alkalmakkor fodrász remekeül van kidolgozva; az egész alak messziről hirdeti jöttét kiállhatlan parfume-illatával. A jeles ifju nagyon jól válogatta arczához a szineket, midőn salátazöld magyarkát öltött fel, melynek bő nyitott ujjából rózsaszin selyem béllés hajnallott elő, hozzá meggyszín bársony mellényt, s bár nem illik bizonyos öltönyrészekről beszélnünk, de azt a jó ötletét csakugyan örökre kár volna elhallgatnunk, hogy ő azon posztó szélét, a miből inexpressibleje készült, s a mire az illető gyár czége szokott felirva lenni: «eredeti honi készítmény, 1846-ban», kívül a pantallonjára varratta hosszában csík helyett, hogy azt messziről olvashassa minden ember.

– Hozta Isten! szólt kaczagva Pusztafi a beretirálóhoz. Majd úgy járt ön, mint Cretai Miló.

– Ördög vigye el a kutyáidat, lármázott ez, még nem térve magához az ijedtségből, Bélára. Mondtam már, hogy egyszer zsirban főtt spongyát adok nekik, ha jobban nem szoktatod. Lehetetlen, hogy külön nem dressiroznád arra, hogy rám rohanjanak. Ekkor aztán kissé magához térve, Pusztafihoz fordult s ünnepélyes állást véve, változtatott hangon így kezde szónokolni: «mélyen tisztelt hazafi!»

– A menykőbe, «barátja az erénynek», csak nem akar ön dictiót tartani?

(Tudni kell pedig, hogy akkoriban ez a megszólítás: «barátja az erénynek», nagyon divatozott a «fiatal Magyarországnál», különösen oly emberek irányában használtatva, a kiknek nem akarja az ember azt mondani, hogy «én barátom!»)

– Tisztelt hazafi! Igenis, én a fiatalság küldötte vagyok, s városunk nevében önnek, mint országos hírű férfiunak, a holnapi nagy díszlakomára meghivó jegyet vagyok szerencsés átnyújtani.

Pusztafi ki sem engedte a kérdéses jegyet bontani a szép aranyos papirosból.

– No hát csak legyen olyan szerencsés, – barátja az erénynek, – vigye vissza azt a jegyet, s mondja meg a nemes fiatalságnak, hogy majd ha lesz valahol csizmadia lakozás, melyet az «én kedvemért» rendeznek, oda el fogok menni. S már most beszéljünk másról. Átadtam már a biráló választmánynak az ön drámáit.

Tudja jól, hogy ezért a tárgyért elhagy lakomát, követséget és dictiót.

– Igenis? Kinél vannak már?

– Vörösmarty már olvasta.

– S mit mondott rájuk?

– A vígjátékra azt mondta, hogy «csinos kis vígjáték».

(Azt persze nem tudhatta az egész világ, hogy koszorús költőnknek szavajárása volt, ha valami nagyon hiábavaló költői operatumot kapott kezei közé, azt ezzel a kis langyos epithetonnal keresztelni meg: «csinos kis».)

– Igen! riada ragyogó szemmel Bárzsing úr s szinte megölelte Pusztafit. Hát a drámára?

– Arról meg azt mondta, hogy «ugyan mérges kis dráma».

Az aztán megint nem volt mindenkinek az orrára kötve, hogy mikor a kedélyes költőkritikus valami költői műre azt mondta, hogy «mérges kis jószág», annak valami nagyon borzasztó terménynek kellett lenni.

– Te nem is mondanád az embernek, hogy drámákat irsz! Feddé tréfásan Béla Bárzsing urat.

– Hm. Nem lehetünk mindnyájan egy dologban jelesek. Te a szónoki pályán aratsz babérokat. Itt maga is megrettent Bárzsing úr saját mondásától; Lávay e szóra nagyon leránczolta szemöldeit; még ingerkedésnek találja venni! Miért is jónak látá Bárzsing úr hizelkedő hangra fordítani beszédét. Látod, kedves barátom, miért is léptél vissza a holnapi szónoklattól? úgy sajnáltuk valamennyien. Még okát sem adtad. Csak egyszerűen bejelentéd, hogy nem szónokolsz.

Pusztafi aggodalmasan tekinte Bélára; ő ismerte emberét; tudta, hogy ez a kérdés a «provocateur» cselvetése: vajjon mit fog rá felelni, hogy magát sem meg ne alázza, sem el ne árulja.

– Hát kedves Náczi, szólt könnyű vérrel Béla, én bizony egyszerüen azért mondtam le, mert Pusztafi érkeztét megtudva, természetesnek találtam, hogy vendégemet és barátomat el nem hagyhatom.

Pusztafi azt dörmögte rá, hogy «bravo». Ez már diplomatának született ficzkó: nem is hazudik, de igazat sem mond; sért, de rajta nem kapatja magát.

– Hanem hát beszéljünk okosabb dolgokról, barátja az erénynek; mit csinált ön a levelemmel, a mit önre biztam? Ez ám a fődolog. Én eljártam az ön ügyében; hát ön az enyémben mit tett?

– Ezer milliom bocsánatot kérek, tisztelt hazafi, mind ekkoráig nem adhattam át, mert nem voltak itthon.

Hála Istennek! gondolá magában Pusztafi s azzal neheztelve vágott Bárzsing úr szavába.

– No ha eddig nem adta át, akkor ezután ne tegye.

– De kérem alássan, szabódék megszeppenve a nemzetiszinű ifju, nem voltak itthon; nem is tudtam, hol vannak?

– Üres mentség. Tegnap este megjöttek már.

– De, de, én nem mehettem hozzájuk, mert tizenkét óráig nem lehet látogatóba menni. Ime most egyenesen oda indulok: nálam van a levél is, az ív is.

– Adja vissza mind a kettőt. Adja vissza. Különben is nem akarom a kisasszonyt terhelni vele. Béla öcsém, ugy-e bár, te is helytelennek tartod, hogy egy költő ajánló levelet küldjön előfizetési ívei mellé?

Pusztafi e szóknál jelentékeny tekintettel nézett Bélára.

Béla iróasztalának támaszkodott, karjait összefonva. Pusztafi feleletet várt kérdésére.

Béla azt felelte: «nem».

– Micsoda? – Te azt hiszed, hogy az rendén van, ha én gyüjtő ívemet ajánló levél kiséretében küldöm Hargitay kisasszonyhoz?

Béla nyugodtan felelt rá: «igen».

Pusztafi még egyszer, közelebb lépve hozzá, komolyan kérdezé:

– S felelsz nekem azért, a mi ebből következni talál?

– Felelek.

– Óh ne tessék semmitől tartani, hadart közbe badaron Bárzsing vitéz, nem lesz annak semmi rossz következménye. Azt csak tessék rám bízni. Ah, Judit kisasszony nem olyan nő.

Gondolta magában: ezt most bizonyosan Lávay beszélte le arról, hogy Juditnak irjon; bizonyosan jól leszólta előtte volt menyasszonyát. Ez is jó lesz egy kőnek Béla ellen a Hargitay háznál.

– Akkor hát nem bánom, vigye el, barátja az erénynek, küldeményemet azon derék lánykához s hozza majd hirül, hogy elfogadta-e azt, vagy nem?

– E pillanatban itt leszek! Azaz, hogy: három órától négyig terminusom van; végrendeletet csinálunk valahol. Megengedi kegyed, nagyon tisztelt hazafi.

– Óh igen szivesen, csak csináltasson kegyed végrendeletet, a mennyit akar.