Part 29

– Én semmivel sem ismerem jobban Fertőyt, mint te ismerted, mielőtt hozzá mentél. Ha azt értem, hogy miért válsz el tőle? akkor azt nem értem, hogy miért mentél hozzá? S ha azt tudom, hogy mi okod volt hozzá menni? akkor azt nem tudom, hogy miért válsz el tőle?

Szerafine elég szerencsétlen volt a helyett, hogy e dilemmából egy bon mot-val kivágja magát, azt kérdezni nagybátyjától: hogyan érti ezt?

Megkapta azután a mit keresett.

– Kedves Szerafine, ne vegye tőlem rossz néven (most már nem tegezte többé), nem is veheti, ha én a kegyed életét kritikai szemmel tekintem. Régóta nézem kritikai szemmel; egyéb dolgom sincs már a világon, mint azt a regényt tanulmányozni, a mit kegyed saját életéből csinál.

– Kérem, szólt bele Szerafine, a tárczaregényeket nem szokás addig megbírálni, míg be nincsenek végezve.

– Kivéve azt az esetet, a mikor a regény tárgya oly regiókba száll alá, a mik az olvasót azon nyilatkozatra birják, hogy «erre a lapra tovább nem prænumerálok».

– No és az én regényemnél az volna az eset? szólt Szerafine neheztelő hangulattal.

– Tán nincs. De lehetne. S épen azért én nem mint kritikus, de mint jó barát jövök a szerzőt valamire figyelmeztetni. Ha egyszer be van fejezve a regény, akkor a kérlelhetlen kritika veszi bonczkése alá, akkor már javítani nem lehet rajta. Még most a kifejlődés en famille intézhető el; a törlés még most szabad.

Szerafinét meglepte a kifejezések gondossága nagybátyjától, ki különben nyers, válogatlan szavú volt, s most még eszébe jut, hogy hirlapi körülirásokat használjon. Ezzel nagy változásnak kellett történni.

– Kedves Szerafine, azt kegyed nagyon jól tudja, hogy én milyen keveset alkalmatlankodtam kegyednek azon észrevételeim unalmas előadásával, a miket kegyed életének meglepő fordulatai bennem és más akárkiben is támasztottak. Azt mondtam magamban: ez a nő úgyis büszke valakitől tanácsot elfogadni, hadd menjen a maga útján. A büszkeség olyan kalauz az életben, mely az embert sokszor vízre viszi, sokszor jégre viszi, de sárba soha sem viszi.

Szerafine ajkai vonaglottak e szavakra; nem felelt, összeszorítá ajkait.

– Családunk minden tagja dölyfös volt: azt szerettem; folytatá az öreg úr, még keményebben tartva fel nyakát katonás nyakörvében. Az emberek nem szerettek bennünket, azt mondták, hogy kevélyek vagyunk. Én nem kivántam tőlük egyebet. A környékben mi voltunk a haute volée. Gúnyoltak bennünket vele, de ez a gúny nekem tetszett. Önnek az apja nemcsak születési, de pénzaristocrata is volt; nagyobbra tartotta magát a főispánnál a vármegyében. E büszkeség sok pénzébe is került; én láttam, hogy szórta marokkal vagyonát a dölyf miatt. – Milliomot hagyhatott volna, ha alázatos tud lenni; de kevély volt; nem szóltam neki, mert én a büszke embereket szeretem. – Magamról nem is szólok. Azt tudja rólam mindenki, hogy miután egy városban, a hol lakom, nem találok egynél több embert, a kihez szólni s a kinek szavát meghallani érdemesnek találnám, mikor azt az egyet nem látom, süket-néma vagyok.

– De hát beszéljen ön rólam! sürgeté Szerafine, kit e hosszú præambulum idegesített.

– Mindjárt beszélek. Kegyed is olyan büszke gyermek volt. Oh én azért soha meg nem szólítottam. Mikor kegyed Róberthez nőül ment, visszautasítottam a násznagyságot; tudtam, hogy ennek megaláztatás lesz a vége.

– Kérem, bátyám, ne beszéljen Róbertről; szólt Szerafine összeborzadva.

– Nem beszélek hugom. Csupán kegyedről beszélek. Kegyed özvegy ruhára tett szert, valami kósza menekülő első mendemondájára. Nem kétkedem, hogy igaz oka volt rá, hiszen már azóta nyolcz év lefolyt. Az özvegy ruha nagy alázatosság jelmeze; de azon időkben, a kik azt hordták, asszonyok, leányok, arra voltak büszkék; mielőtt a gyászév letelt volna, leveté a fátyolt s felvevé a menyasszonyruhát másodszor és férjhez ment Fertőyhez. Nem szóltam ellene semmit. Gondoltam: Fertőy carrieret fog csinálni, tárt útja van reá; Szerafine kevély, nagyravágyó: akar ragyogni. És én szeretem azokat az embereket, a kik ragyogni szeretnek. Titulusért, magas állásért férfiak is változtatnak kalapot, miért ne változtathatnának nők főkötőt?

– Biztosítom önt, nagybátyám, hogy nem azért történt; szólt bele halk mentséggel Szerafine.

– Én csak azt mondom, hogy «akkor» hittem így, – de hogy nem így van, arra most már az ön biztosítása nélkül is rájövök. Ön ismerte Fertőy rossz tulajdonait, s e rossz tulajdonaiért választotta őt férjül. Kérem, még mindig ne jőjjünk indulatba, se kegyed, se én. Még most szelíden, nyájasan beszélhetünk egymással; még ez mind enyelgés. Majd nem sokára jön olyan beszéd, a mikor felugrálunk székeinkről és úgy fogunk kiabálni egyszerre, hogy szomszédok, utczán járók összecsődülnek rá, mikor kegyed ki fog löketni innen az inasaival, s én még a lépcsőkről is fel fogok kiabálni. Azért még most csak legyünk csendes vérrel.

Szerafine remegve tette össze kezét, mintha kiméletért esdene.

– Folytatom. Kegyed jól gazdálkodott azon tőkével, a mit egy semmirekellő férj elnézésének hínak. Azt tehette miatta, a mi tetszett. Nem mysterium a világ előtt semmi; de a férj neve takarta azt. Lehet oly neme a büszkeségnek, mely fénynek veszi azt az árnyékot, mit egy herczegi korona vet rá: én nem tartom annak; de a férj neve ezt is eltakarja.

– Bátyám. Ön nagyon kegyetlen hozzám.

– Dobasson ki, kérem; mert még kegyetlenebb is leszek.

– Hallgatni fogok.

– Azt mondom: még idáig mindig büszke volt ez asszony, ferde útat vett ugyan kevélysége ambitiója, de mégis ambitió volt az, rangviselő férj, herczegi koronát viselő imádó után, a világ asszonyának ambitiója. Most egyszerre kiesett ön szerepéből. A véletlen összehozta önt egy emberrel, kihez a gyermekszerelem emlékei kötik. Ön elveszté fejét.

Szerafine remegett, mint egy gyermek, és elhalványult titkának felfödözése miatt.

– Szerafine hugom, folytatá a kérlelhetlen öreg, kegyednek és ifjukori barátjának, míg mindketten szabadok voltak, módjukban állt egymáshoz annyira közelíteni, a hol «enyim – tied» néven nevezi az ember egymást. Hogy miért nem tették ezt akkor? azt kegyetek maguk legjobban megmondhatnák; de hogy miért közelítenek egymáshoz most? azt majd megmondom én. Nagyon sajnálom, hogy azt meg kell mondanom, de az én életem ma és holnap. – Meglehet hogy holnap örök nyugalomra kell letenni öreg csontjaimat, s ha meg nem mondanám kegyednek ezt, úgysegéljen, kényszerítve volnék holtom után én is belebújni egyikébe azon ostoba módi table movingoknak, s mint kopogó szellem adni tudtára kegyednek véleményemet. De még egyszer mondom, hogy ha van közelében ájulás elleni szer, azt tartsa kéznél, mert a mit mondok, az kegyetlen dolog fog lenni.

– Meghallgatom. Mert már tudom előre.

– Oh kedves Szerafine, azt nem tudja előre. Azt gondolja ugy-e, hogy én kegyednek sentimentalis előterjesztéseket fogok tenni egy család felzavart nyugalmáról, az ifju Lávayné könyeiről? Bánom is én azokat! Mi gondom nekem Lávayékra? Nekem csak kegyeddel van dolgom. Azt, hogy kegyed váljék el férjétől, Lávay Béla tanácsolta kegyednek.

– Honnan gondolja ezt? szólt Szerafine meglepetten.

– Ha tovább hallgat rám, át fogja látni, hogy honnan tudom. Béla úrfinak nem tetszett kegyedet oltárhoz vezetni, mert azt, hogy valaki kegyed szeszélyeinek örök türelmet esküdjék, kétszer is meggondolja, ha még gondolkozni tud. Nem tetszett neki kegyedet nőül venni, s azért a múló örömért, hogy kegyed szép mosolygásában gyönyörködhessék, szívét, nevét, sorsát kegyed könnyelmüségére bízni; hanem mikor már a világ előtt nem tartozunk senkinek semmivel: akkor ismét közelíthetünk egymáshoz. Az asszony szép asszony, s ha nem tetszett feleségnek, szeretőnek annál jobb lehet.

Szerafine, mintha kígyó csipte volna meg, sikoltott fel erre a szóra.

– Ugy-e, hogy ezt az irtóztató gorombaságot nem várta tőlem? szólt Kolbay, felkelve helyéről s kalapja után nyúlva. Pedig még nincs vége. Még egy szót mondok, a kilincset a kezemben tartva.

Szerafine hevesen kezdett fel s alá járni szobájában, mint egy szép leopárd, az állatigéző jelenléte alatt kalitjában; keble hevesen hullámzott, arcza égett, ajkai reszkettek. Egy perczre megállt az ablaknál, mintha azon gondolkoznék, ne szakítsa-e fel az ablaktáblákat s ne ugorjék-e le az ablakból azok elől, a miket még ez öreg ember szemébe akar mondani.

Az pedig folytatá kegyetlenül:

– Eddig volt kegyed valami: egy nő, a kinek férje mindent elnéz. Csekély titulus, de még mindig jó. Most elválik kegyed férjétől és lesz az, a mit úgy hínak, hogy «szép asszony». Ez már rossz czím. «Szép asszony» és semmi más. Mindenki mondani fogja önnek, hogy szép asszony, és mindenkinek joga lesz ezt a bókot önnek elmondhatni: és az nem lesz hízelgés, és a kinek azt mondják, az nem lesz többé büszke asszony.

Szerafine ismét leült szembe az öreggel, mint a ki elhatározta, hogy ha méreg van is benne, fenékig üríti a pohárt.

– Három nap óta keresem önnek férjét, hogy szemébe mondjam neki azt a bókot, miszerint én őtet azon emberek között, a kiket becsülök, a legeslegutolsónak tartom, s hogy az egyik lába már belépett ama regióba, a hol a silány jellemtelen emberek kezdődnek, de bújik előlem és eltagadja otthonlétét. Én tudom bizonyosan felőle, hogy ő a mennyire megrezzent, midőn ön először azt mondá neki, hogy válni akar, miután «egy gazdag ember» önzésének scrupulusait elhallgatá (az öreg mutatta két ujja sajátságos morzsolásával az eszközt, a mivel ez elhallgattatás történt), épen annyira előzékeny lett a válóper gyors kimenetele dolgában. De ha meg nem kaphattam őt, rá fogok találni a gazdag emberre és rá fogok találni kegyed ügyvédjére. Azok férfiak, a kiknek érdemes lesz gorombaságokat mondani. Mert azt tudja meg, drága unokahugom, hogy én, ki az ön anyjának unokatestvére vagyok, ha meghalok, egy rozzant házat, egy zilált gazdaságot fogok testálhatni, de a nevemet olyan tisztán fogom önre hagyni, a hogy azt én kaptam az apámtól. – Most mondhatja, hogy menjek; én elvégeztem.

Szerafine felszökött helyéről, s megragadta a távozni akaró kezét.

– Maradjon. Ne menjen azokhoz, a kiket mondott.

– Félt valakit? Tán épen engemet? A vén csontot?

– Várjon ön holnap délig; akkor majd meg fog tudni valamit; és ha akkor nem lesz megelégedve, ám tegye, a mit szükségesnek lát, ellenem, vagy bárki ellen.

– Holnap délig? mikor van ön szerint dél?

– Tizenkét órakor.

– Jól van. Pontban tizenkét órakor itt leszek; addig nem mutatom magamat az utczán.

Az öreg csont eltávozott. Szerafine egyedül maradt. Ah nem egyedül! egy egész pokol társaságában.

A mit ez az öreg ember mondott neki, az olyan világosság volt, mint mikor valaki arra ébred, hogy a ház ég a feje fölött.

Vége volt a boldog ábrándoknak, az álomképeknek, a csábító, csalogató képzelmeknek; mind szétrepült, mind szétfoszlott, hideg köddé vált egy fagyos, rideg mondás előtt.

«Nem kellettél neki feleségnek: de kellenél szeretőnek.»

Ez a gondolat elég a megőrülésre.

A SZÁMADÁS NAPJA.

A következő nap különben is nevezetes dátum volt a két családra nézve.

Előtte való este Béla azt mondta családjának, hogy egész éjjel fenn fog maradni, mert sürgetős ügye van, a minek reggel be kell fejezve lenni.

– Holnap van a te pöröd végtárgyalása Fertőyvel, monda az öreg asszony menyének; körmére égett az urfinak a dolog, most már aztán siethet.

Béla csakugyan egész éjjel fenn is volt, még reggel felé is lehetett hallani, hogy jár-kel szobájában, mint szokott, ha valami munkába el van mélyedve.

A reggelit is szobájába viteté, mert még nem volt mindennel készen.

Kilencz órakor bérkocsit hozatott, s egész csomag irás volt hóna alatt, mikor az asszonyokhoz átment, szokás szerint elbucsuzni tőlük, megcsókolni arczaikat, kezeiket, megmondani hova megy, mit fog csinálni, mikorra jön vissza?

Ez a rendes férjnek természetes kötelessége.

– Ma lesz pörödben a végtárgyalás, szólt Juditot magához ölelve; de többet nem magyarázott meg neki. Csak a kis gyermek felől kérdezősködött, hogy nem köhögött-e az éjjel?

– Azt te legjobban hallhattad volna, mert ébren voltál, felelt rá anyja.

– Nagyon el voltam merülve a munkában.

– Ugy-e? elkéstél a végirattal Judit pörében.

– Juditéban? Oh azon nem dolgoztam semmit. Ott nagyon rövid a végválasz, azt majd csak ott irom le a törvényszéken.

– Hát ez a nagy tekercs irás, a mit czipelsz?

– Ez egy válóper.

Mindenki elhallgatott. A cseléd jelenté, hogy itt a bérkocsi. Béla vette kalapját és elsietett.

Az öreg asszony ki sem kisérte, mint szokta máskor.

Tehát még ez éjjel is, mikor tulajdon nejének, gyermekének vagyona, jövője áll koczkán, annak a másik asszonynak az ügyével foglalkozik. Lávayné kétségbe volt esve. Judit gyermekét tanította e név kimondására: «apa».

Béla egyenesen Szerafine szállására hajtatott.

Számára ily korai órában is nyitva volt a ház, a komornyik tudta már, hogy őt mindenkor be szabad bocsátani.

A sápadt asszony ma különösen szép volt. Szemeiben egy álmatlanul átvirrasztott éj delejes mámora, a mi oly szédítő a férfiakra nézve; rendezetlen hajfürtei gyöngyös hálóba szorítva. És a sápadt vonásokon az az öntudatos mosoly, mely a szintelen arczot ragyogóvá teszi. Reggeli pongyolája izléssel volt választva; himzett hófehér öltöny, kék szalagövvel, nyakán és karjain körülfutó csipkefodorral. Olyan volt benne, mint egy gyermek, mint egy hajadon.

Bélának önkénytelen eszébe jutott, hogy valaha évek előtt látott ő ilyen gyermeket, ilyen ártatlan mosolylyal arczán, ilyen testhez tapadó fehér ruhában, ilyen bizalmas közelségben.

… Ejh, mit? Mi köze ahoz a prókátornak?

– Megbocsát nagysád, hogy ily korán jövök, de tárgyalásra kell sietnem, s mint többször mondám, nagyon szeretném, ha e pör elébb itélet alá volna bocsátva, mint az a másik, melyikben ma tárgyalnom kell.

– Ön «nejének» a pere az? szólt Szerafine.

– Igen: Judité.

– Az én «férjem» ellen?

– Igen, Fertőy úr ellen.

Szerafine oly hangnyomattal mondta azt a két szót, hogy akárki más észrevette volna, csak Béla nem. Ő nem is tudta, hol járhatnak Szerafine gondolatai.

– Tehát ön azt szeretné, ha ez a pör sietve menne itélet alá?

– Okaim vannak, a miért szeretném. Azért hoztam el, hogy nehány okmányt, a mikhez kegyed aláirása szükséges, kiegészíthessek.

– Tehát még az én aláirásom szükséges?

– Természetesen.

– Kivánja kegyed, hogy olvasatlan irjam alá?

– Oh nem. Kegyednek figyelemmel végig kell azt olvasnia, a mit nevében ir valaki.

– De ha ön irta azt?

Szerafine oly csábító bizalmasan nézett Bélára, mint még soha sem.

– Én is tévedhettem. Azért kérem kegyedet, olvassa át.

– Rögtön kivánja?

– Utam sietős, s szeretném megvárni.

– Ön elszokott a bókoktól. Udvariasabb ember azt mondaná: tartson sokáig a várakozás. De nem akarom tartóztatni. Önnek ma feleségét kell védelmeznie Fertőy ellen, kemény munkája lesz; nem foglalkozhatik velem. Hagyja itt ez iratokat, mire visszajön, akkorra készen leszek velök.

– Jobb szerettem volna, ha elébb megteszi kegyed. De ha úgy kivánja, itt hagyom. Fél egyre, úgy hiszem, itt leszek.

– Fél egyre? Szerafine nevetett.

Béla nem kérdezte tőle, mit nevet? kiválogatta számára az okmányokat, miket el kell olvasnia, azokat egy külön asztalkára lerakta, a többit összecsomagolá s másik asztalra tette.

– Tehát fél egyre várhatom önt? szólt Szerafine az indulni készülőhöz lépve, s megfogva kezét és mélyen szemébe tekintve. Ön vissza fog jönni bizonyosan. – No ez nagyon derék lesz.

Azzal még meg is simogatá Béla arczszakállát, mint szokták gyöngéd szivek tenni bizalmas barátaikkal s azután, hogy az ajtó elválasztá őket egymástól, úgy kaczagott, egyedül egymagában.

«Tehát ez az ember nem bánná, ha engemet szeretne».

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A boldog emlékű megyeház gyűlésterme ez idő szerint apró bureaukra van felosztva. Olyan világdivat állt be, a mikor nincs többé szükség olyan nagy szobákra, a mikben egyszerre ezer ember hallgatja egymás beszédét; az épületet használni kell; a nagy termekben keresztfalakat húztak s az ajtókat ellátták számokkal.

Ne itéljen meg a kegyes olvasó, ha meg nem tudom mondani az okát, miért volt Nro XIV-ben az a hely, a hol a Fertőy contra Hargitay pör végtárgyalása elintéztetett, kik voltak név szerint az ott jelenlevők, s miért volt azoknak az elnöke Blum úr, a hajdani Perflex? Én mind erre épen úgy nem emlékezem, mint egy álomra, a miből az embert hirtelen fölébresztik.

Szánom, bánom, bevallom rokkant elmetehetségemet, de én sok olyan arczot láttam, sok olyan nevet hallottam, a mi nem juthat többé eszembe.

Annyit bizonyosan mondhatok, hogy Blum úr volt az elnök és a többi urak is mind igen tiszteletre méltó férfiak lehettek s valami éghajlat alatt bizonyosan most is nagy tiszteletben részesülnek és azt meg is érdemlik, de a mi meridiánusunk alatt nem emlékezik reájuk senki többé.

Fertőy úr és Bárzsing úr nagyobb igyekezetet fejtettek ki a pontos megjelenésben, mint Lávay Béla. Jó félóráig kellett rá várakozni mindenkinek.

Blum úr nem mulaszthatá el, hogy titokban, sub rosa, meg ne súgja Fertőynek, miszerint ügye kétségtelenül meg van nyerve. Scripta manent. A beadott végrendelet minden kétséget eloszlat, a törvényszék nem fog egyebet itélhetni, mint hogy Fertőy a Hargitay-féle birtokba rögtön, mint törvényes örökös, behelyezendő.

Fertőy mind e mellett nagyon törődöttnek látszott ma.

Vannak arczok, a miket sok ideig fiataloknak ismert a világ, s a mik egyszerre csak azzal lepik meg ismerőseiket, hogy elkezdenek véneknek mutatkozni. Ránczok, a miket azelőtt senki sem vett észre, kezdenek barázdákká alakulni s az idő elfoglalja a homlokon megillető helyét. Fertőy vénebbnek látszott ma tíz évvel, mint tegnap.

Csak Bárzsing úrnak volt határtalan kedve.

Minden ülnökkel kezet szorongatott, sőt annyira vetemedett, hogy Blum úrtól tubákot is kérjen, s az elnök úr burnótjának magasztalására nagy ostentatióval rettentőket trüszszentett.

Blum úr igen jó barátja mind a két jeles férfiunak.

Végre azonban megérkezik az ellenfél ügyvéde is.

Blum úr int mindenkinek, hogy hol foglaljon helyet, s azzal egy veszedelmes inggallérú fiatal úr elkezd hadarni egy eléje tett iratcsomagból valamit, melynek midőn vége van, Blum úr felteszi szemüvegét s mintha közelebb akarná vele hozni az alperesi ügyvédet, rá szegzi azt, és felszólítja, hogy ha még van valami mondani valója, azt adja elő.

Béla ügyvédi hidegvérrel kéri az eredeti végrendeletnek vele közöltetését.

Átadják neki.

Ismét azt teszi vele, a mit Bárzsing jelenlétében tett, világosság felé tartja, hogy keresztül lásson a papiron.

Azután visszateszi azt a törvényszék asztalára.

– Ez az okirat hamis.

Fertőy összerázkódik ülőhelyén, míg Bárzsing indulatosan ugrik fel helyéből s olyasmit mond, mintha ez állítás határos volna a szemtelenséggel.

Blum úr leveszi szemüvegét s azzal int neki, hogy hallgasson.

– Adja elő alpörösi ügyvéd, miért tartja ez okmányt hamisnak?

– Nagyon egyszerű a bizonyíték. A törvényszék tisztelt tagjai tudni fogják, hogy régente az okmányokat nem géppapirra, hanem merített papirra szokták irni.

– Hisz ez merített papir, kiálta közbe Bárzsing, kinek minden szeplője arczán külön világítani látszott, mint valami csillag.

– Tessék végig várni. E szokásnak nagyon észszerű oka van. A merített papiron rajta van a kiállító gyárnak a neve, és a név mellett egy betű, melyről azt az évet meg lehet tudni, melyben az a papir készült. A mely évben a gyár megnyilt, abban minden íven látható az A betű, a másodikon a B, és így tovább. Ha már most valaki egy hamis okiratot készít később, egy megelőző időre antedatálva, a későbbi év papirja el fogja árulni. Juratus koromban, mikor a királyi tábla levéltárában buvárkodtam, akkor tettem e felfedezést hasonló múlt századi pöresetnél. A jelen esetnél a hamisítás annyival feltünőbb, hogy a mi az okmány vízjegyén feltünik, a gyár neve nem is fordulhat elő abban az évben, melyről ez okmány szól, mert e papirgyár 1851-ben épült és így 1847-ben végrendeletet nem irhatott senki az ott készült papirra, hanem mint a névjegy után tett E betű tanusítja, az okirat készült 1856-ban, kilencz évvel a végrendelkező szülők holta után.

Fertőy e szavaknál leszédült a székről, melyen ült; ájultan vitték félre.

Bárzsing felállt és valamit dadogott, mintha olyasmit kérne, hogy hadd nézze meg ő is azt az okiratot, a mi a törvényszék ülnökeinél kézről kézre jár; mind valamennyi az ablak felé fordítja azt szétterjesztve, s a fejét csóválja utána. Egy kopasz ülnök épen azt állítja, hogy ő valósággal jelen volt, mikor azt a papirgyárt Csehországban nagy ünnepélylyel megnyitották három évvel később, mint ez okirat kelte szól.

Blum úr kiveszi zsebéből burnótszelenczéjét és felnyitjá annak fedelét, – de nem azért, hogy Bárzsing urat megkinálja belőle még egy szippanattal, hanem hogy felfordítva az asztal lábához verje azt, és kiürítse belőle az egész tartalmat, melyet egy hamisító ujjai megfertőztettek.

Azután csenget. Két drabant, ki az ájult Fertőyt kivitte, bejön.

Blum úr olyan flegmával, a milyennel a persa basreliefeken egymással harczoló királyok mérik egymás nyakának a pallost, inte a törvény szolgáinak és monda:

– Ezt a két urat, két külön szobába elzárva, ideiglenesen vizsgálati fogságba kell helyezni.

Bárzsing nem azon bámult, hogy ő rajta teljesül ilyen fátum, hanem hogy Fertőyvel is ilyen emberi dolog történhetik.

Fertőy hatalmas nagy úr, nagy befolyású férfi, tekintélyes ember, sőt a mi több, Blum úrnak igen régi barátja; hanem azért Blum úr épen olyan közönyös arczczal rendeli el a porkolábnál, hogy ettől a két úrtól minden irószert, kést, ártó szerszámot el kell távolítani, mintha most hoztak volna neki egy pár pusztázó betyárt a buczkákból, vagy valami hamis hatkrajczáros készítőket valamelyik külvárosi lebujból.

Azután hasonló hidegvérrel fordult Bélához.

– Ügyvéd úr, tessék a végiratot leirni a jegyzőkönyvbe, a többi az államügyész gondja leend.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mikor Béla a törvényszéket elhagyta, a tornáczon Melchiorral találkozott szembe.

– Hol jársz te itt?

– A kórházból híttak ide; Fertőy úron kellett eret vágnom. Már magához tért, de még mindig úgy érzi magát, mint a kit igen műszabályosan főbe ütöttek.

– Elhiszem. Hát a másik?

– Az a nagy ijedtségtől megéhezett; épen most küldött a komlókertbe egy adag beafsteakért.

– Ez, úgy látszik, mindent Fertőyre akar majd kenni. Annál rosszabb. Te már tudsz mindent, a mi itt történt?

– Tudok. Az alatt, míg odabenn irtál, a fiatal jegyző elmondta nekem.

– Úgy kérlek, légy szives nőmhöz sietni, ha ráérsz.

– Ha ráérek-e? Micsoda beszéd!

– És elmondani neki e kimenetelét az ügynek.

– Hogyan? szólt nagyot örülve a kis sánta ember. Te átengeded nekem, hogy én vigyem meg legelőször e hírt nődnek és anyádnak? Barátom, hiszen te aranyos ember vagy. Futok.

– Hogy jobban futhass, vidd el bérkocsimat, itt áll a kapu előtt; nekem még egy utam van délig, de oda már gyalog is elmehetek.

Melchior boldog volt, hogy ily követségbe küldetett s a lépcsőn való leszaladásban csakugyan megelőzte sánta lábaival barátját.

Lávay Béla pedig visszatért Szerafinéhez.

A sok köteles irkafirkával úgy eltelt az idő, hogy sietnie kellett, ha a mondott időre ott akart lenni. A sietségben egészen felhevült.

A mint ily izgatottan benyit Szerafinenál az előszobába, szemközt találkozott Kolbayval.

Az már jött visszafelé.

Az öreg úr arcza titkos megelégedéstől ragyogott, mely kitörő jó kedvvé fokozódott, midőn Bélát meglátta itt.

– Háh! Halásszolgája huraságodnak! Thettszett heljönni. Nagyonh hörülök, hogy thalálkozunk! A hugomat thettszik keresni? Tessék besétálni, tessék. Hegész hegyedül van, huraságodat várrrja héppenséggel.

Soha annyi duplabetüt és hehentést nem használt a hadastyán, mint ez alkalommal.

Bélának pedig egészen mással volt tele a feje, mint hogy azt találgatta volna, vajjon miért ez az emphaticus öröm a vén csontnál?

Sietett Szerafinéhez.

A delnő termében várt reá.