Part 28

Mikor aztán az asztalka készen volt a válaszszal, nézték: de biz az ákombák, a mit ott hagyott a papiron, nem hasonlított semmi nemzet betűihez.

– Ah, ezek chinai számok, erősíté kész találékonysággal Blumné asszony; ne tessék neki nevetni. Holnap elviszem doktor Krukfusznak, az nagy orientalista, az szokta én nekem az ilyen idegen betűkkel irt válaszokat megfejteni. Ez bizonyosan megmondja, hogy hány krajczárt jelent?

– Soha se fáraszsza vele kegyed doctor Kruxfuxot, kiálta bele kitörő jó kedvvel az öreg asszonyság, nincs az én zsebemben egy krajczár sem!

S nagyobb igazság kedveért kifordítá példás természetességgel mind a két zsebét; biz azokban nem volt egyéb egy okuláriomnál és egy gyűszünél.

Ezalatt elkészült a kávé, mit jó gazdasszony tiszta, átlátszó üvegben vendége szeme láttára szokott főzni. Ez félbeszakítá a szellem-productiót.

Azonban Judit már kiváncsivá volt téve: a játék ujdonsága érdekelte. Aztán ő nem evett még abból a dinnyéből, a mivel egyszer Blumné a jó napaasszonyt olyan erősen jól tartotta. Alig várta ő maga is, hogy ismét a table moving csodáira térhessen vissza a napirend, bármennyire iparkodott is azokat az öreg Lávayné puritán sarcasmusaival mechanicus érdemeikre reducálni.

– Jőjjön, barátném, szólt a kis Blumné Judithoz, önnel még lehet beszélni, ön nem hitetlen. Kérdezzük meg az asztal szellemétől, hol jár mostan Béla?

Van-e fiatal nő a világon, a ki ilyen kérdésre akármilyen feleletet ne akarna meghallani?

Judit nem bánta, ha megkérdezik: hiszen ha tréfa, hát annál jobb.

– Hanem ebben önnek is részt kell venni; erősíté Blumné.

– Hogyan: résztvenni?

– Önnek is rá kell tenni az ujjai hegyét a kis asztalra, ha feleletet akar kapni. Azért csak rakja le gyűrűit, mert ércznek nem szabad a kézen lenni.

Judit mosolyogva engedett a felhivásnak s lerakta gyűrűit; az utolsót azonban: jegygyűrűjét azon vékony zsinórra fűzte, melyen a nyakában függő medaillont viselte, egyik felén Béla arczképével, másikon édesanyjáéval.

– «Öröködbe uram pogányok jöttek», dörmögé magában az öreg asszonyság.

– No már most tegye az ujjai hegyeit az asztalkára, szólt Blumné, úgy, hogy a kis ujjai az én kezem ujjait érintsék. No már most kérdezzük meg a szellemtől, hogy hol jár Lávay Béla?

Az asztalka jött-ment a papiron, nyikorgott, firkált; Judit gondolat nélkül bámult rá, halvány mosolygással s úgy tetszék neki, mintha az asztalka mozgása egészen önkénytes volna, minden emberi indító erőtől ment.

Mikor aztán megállt az asztal, egy név volt a papirra irva:

«Volozoff».

– Volozoff? olvasá fejcsóválva Blumné. Mi ez? Falu?

Ő kérdezte, hogy mi ez? falu? Mintha nem elébb tudta volna, mint a másik két asszony, hogy ez nem falunak a neve.

Judit abban a stádiumban kezdett lenni, a mikor az ember kezd kétkedni abban, a mit hisz.

– Béla valóban ott van Volozoff herczegnél, a ki magához hivatta törvényes ügyekben.

– Ah! Ugy-e pedig kegyed nem gondolt erre a névre?

– Nem, én semmire sem gondoltam, szólt Judit elfogultan, s nem jutott eszébe a kérdés, hogy «hát kegyed gondolt-e rá?»

– Ugyan kérdezzük meg, szólt cselszövő asszonyi ravaszsággal Blumné, vajjon kivel beszélhet most Béla?

– Jó. Kérdezzük meg.

Az asztalka megint jött-ment a két asszony ujjai alatt, s mikor ismét megállt, e szó volt olvasható:

«Szeraf…»

– Ah! kaczagott hangosan Blumné. Ez jó! Béla úr a szerafokkal társalog. Ez nagyon mulatságos válasz. Azt kellene hinnünk, hogy Béla úr ilyenkor délutáni siestát tart s álmában társalog szerafokkal.

Judit gondolt valamit és nem nevetett. Hanem most már annál többet akart megtudni.

– Miről beszélhet most Béla?

Az asztalka leirta a választ, csak három betű volt:

«Pör.»

– No ez mulatságos! nevetett Blumné, tenyereit összecsapva, Béla társalkodik szerafokkal pörös ügyekben. Ez már csakugyan tréfa.

– Miféle pör lehet az? kérdé még komolyabb arczczal Judit.

A kis asztal izgett-mozgott, s egyszer jól érzé Judit, hogy akarata és ellenállása daczára visszatért az irt szó elejére irónos lábával.

– Aha! most valamelyik betű fölé accentust csinál, magyarázá Blumné. Olyankor szokta ezt tenni, mikor kétértelmű lenne a válasz az ékezés nélkül.

A leirt szó ez volt:

«Váló.»

– Ezek a válaszok egyre érthetetlenebbek kezdenek lenni, állítá Blumné s még egy kérdést koczkáztatott az úgynevezett szellemhez.

– Hát ki ellen ez a válópör?

Az asztalka felelt és irt:

«Fertő.»

– Ah! most meg épen egy tónak a nevét irja ide, szólt boszankodva Blumné. Ez már kiállhatatlan! Szeraf, válópör, Fertő; érthetetlen badarság! Ma ennek a szellemnek különös rossz szeszélye van. Hja, a szellemek szoktak ilyen szeszélyesek lenni. Néha van olyan napja, hogy egy érthető választ sem ád. Ennek egyébiránt mind asszonynéném az oka. A szellem olyankor, ha egy nem hivő van jelen, kedvetlen és szeszélyében ilyen balga feleleteket ád. No ma nem kérdezünk tőle semmit.

A kis Financzrathné azután többet nem is beszélt a table movingról; azt mondta, hogy most itthagyja, majd reggel érte küldi az inast; nem is sokáig időzött ott tovább, megnézte az alvó kis gyermeket, megcsodálta, hogy milyen aprók a kezei, azután vette kalapját, shawlját és ajánlotta magát.

Judit kikisérte, azután visszajött, leült és elmélázott a folyvást előtte fekvő teleirt papirlap fölött.

Az öreg asszonyság elővette horgacsoló tűjét s folytatott valami munkát: tán egy ujjas mellénykét kis unokája számára.

– Nem találja édes anyám ezt az egészet csodálatosnak? kérdé Judit, megszakítva a hosszú hallgatást.

– Oh igen csodálatos, viszonzá az, folytatva a munkát azzal a nyílhegyű fegyverrel.

– A ki nem látná, nem hinné, szólt Judit elszomorodva.

– Én látom és tudom, hogy mit hiszek.

– Mit?

– A jövendő-mondó lelkeket bizonynyal nem. Tudod, kedves leányom, én még az óvilág növendéke vagyok, a mikor az embereket keresztyéneknek növelték, azért, hogy a világosságot lássák. Az én időmben kevés geografiát tanultak, az igaz, a leányok, hanem annál több bibliát. Ott pedig meg van irva, hogy a ki az Istenen kívül jövendő-mondó szellemek felől tudakozódik, az magában hordja büntetését. Én nem felejtettem el, hogy Saul király saját kardjával verte át szívét, a miért az endori boszorkánynyal lelket idéztetett; én emlékezem a szenvedésekre, a megdicsőülésre, mely Pál apostolt felmagasztalá, midőn a jövendő-mondó lelket kiűzte a philippibeli leányból; s akármilyen tudós ember volna is, a ki velem ilyesmit el akarna hitetni, eleibe tartanám az én tudományomat és azt mondanám neki: uram, a szemeim gyöngék, de a hitem erős; a szememet megcsalhattad, de a lelkem azért nem hisz. De hogy egy ilyen ostoba papagály megcsaljon, mint a Perflexné asszonyom, arra már egy kicsit korán születtem.

– Tehát mit gondol felőle, édes anyám?

– Megmondom, hogy mit gondolok. Ez az asszony nagyon jól érti azt, a miről játszani akar. A mit az asztal irt, azt ő maga irta. Szeraf annyit tesz, mint Szerafine, válópör, Fertő, annyit jelent, hogy Szerafine válni akar Fertőytől. Fertőy jól tudja, hogy ennek az oka Béla; Fertőy tudósította erről Blumnét, s Blumné eljött, hogy háborút csináljon a mi békés hajlékunkban. Mindjárt a számban volt az íze a dinnyének, a mint megláttam bejönni hozzád.

Judit valamit akart felhozni mentségül; kinek a mentségére? Béláéra, Blumnééra, Szerafineére, vagy tán a szellemekére? Nem jutott hozzá. Az öreg asszony folytatta haragos elmélkedését.

– Én nem hiszek hazajáró lelkekben. Én nem hiszem, hogy a megboldogult lelkeknek minden dibdáb halandó ember parancsolhasson, hogy azok neki felelgessenek, s egy hívására elhagyhassák azt a mennyei boldogságot, vagy azt a pokolbeli kárhozatot, a miről az ó-világban nekünk beszéltek; hanem hiszem igenis, hogy vannak rossz szellemek ezen a földön, a kik szép strucztollas kalapban, volantokkal rakott krinolinban járnak, s az ember fiát kárhozatra viszik.

– Anyám! Nem hiszi tán, hogy Béla?…

– Nem hiszem, hogy Béla volna hibás. Nem hihetem. Hiszen én tudom, hogy mit oltottam a fába! Az nem teremhet más gyümölcsöt. De gyakran jön valami ismeretlen féreg, a mely a fa levelét megszúrja, hogy az egy csodagyümölcscsé nő ki, belül hamu van és penész. Béla jó ember: nagy hibája, hogy az. Szegény apja is az volt. Nem tudott keserű lenni senki iránt. Nekem kellett az ellenségein boszút állnom. Ez az asszony és a Szerafine! nagyon jól ismerem, hogy kicsoda! A közveszedelem egy kunyhóban kényszerített bennünket lakni egy hosszú siralmas időn át. Azalatt nem tett egyebet, mint mindig Bélát magasztalta. Azt kellett hinnem, mennyire szeretheti, hogy még most is beszél felőle, mikor már az egy más nő férje! S aztán, a mint egy hajdani imádója betoppant a városba, látta, hogy az dicsőségtől van környezve: karjaiba vetette magát s nőül ment hozzá. Hogy nevetett ez engem magában! Hogy mondhatta százszor: itt van az a bolond öreg asszony, a kinek csak a fiát kell dicsérni, akkor aztán, mint a cseléd, úgy szolgál bennünket. Azután meghalt a hősemlékezetű férj is, s ő hozzá ment egy olyan emberhez, mint – a milyenhez hozzá ment. Ez tönkre tette őt vagyonában. Ezek az emberek alávaló cselszövénynyel fontak engem körül, hogy fiam felesége ellen felbőszítsenek. Ezek az emberek el akarták veszíteni a fiamat. És miután az Isten megszégyeníté őket, most konkolyt akarnak hinteni közénk.

– Anyám, ne higyje azt! esenge Judit.

– Én hallok és látok mindent, ha nem kérdezősködöm is. Minek volt ennek a fityfirity asszonynak mostan idejönni? Látott ő meg bennünket ez ideig? Pokolba dobom az ő egész tánczoló asztalát. Semmi egyéb nem volt a szándéka vele, mint tudatni velünk, hogy Fertőyné válik a férjétől s Béla fog az ügyvéde lenni. Mi szükség Bélának azt tenni? mi szükség?

– Hiszen az nem bizonyos, szólt Judit szorongva.

– Bizonyos, mert ez az asszony mondta. Hiszen tegye azt. De mi szükség neki az én fiamat belekeverni ebbe?

Judit azt gondolta, hogy valamit kell Béla védelmére mondania.

– Hiszen Béla ügyvéd.

– Csak ügyvéd? pattant fel az öreg asszony, Béla férj, apa és fiu! Tartozik nekem, neked és annak a gyermeknek ott, s megverné az Isten, ha valamelyikünk iránti kötelességét elfelejtené.

Judit odafutott gyermekéhez és a félig alvó csecsemőt ölébe vette. Mintha volnának kisértetek, a mik ellen ez a kis parányi kéz védhetné meg őt.

Az öreg Lávayné indulatba volt hozva.

– Előttem nem mentség az, hogy százan és ezeren vannak, a kik hasonlóul tesznek. Száz és ezer közől ő az az egy, a kin az Isten csodákat tett, hogy egy asszony keze által kihozta őt a sírból, hogy egy asszony keze által visszaadta neki hátralevő esztendeit; s ha csodának nevezhető az, hogy egy férj ébren és álmában hű legyen feleségéhez, hát én követelem tőle, hogy ő azt a csodát azért az egy asszonyért kövesse el.

Judit arczához szorítá kisdede mosolygó arczát, úgy védelmezte szívét e nehéz szavak ellen.

– Micsoda az, a ki el tudná felejteni egy halavány ábrázatért itthon mosolygó boldogságát? De nem fogja elfelejteni, vagy fogadom Istenemre, hogy én ott leszek, a ki eszébe fogom juttatni, hogy egy asszony, a ki a koporsóba feküdt le érette, még most is él.

– Ne tegyen semmit, jó anyám, engesztelé szomorú hangon Judit az öreg asszonyt.

– Oh ne tarts valami bolondtól. Életemben mindig heves voltam, de azt elmondhatom magamról, hogy soha rossz helyre nem ütöttem. Valakinek megfizetek ezért a rossz óráért, és az nem is fogja tudni, hogy honnan jön az ütés?

– Anyám! szólt Judit határozottan, gondolja meg, hogy Béla az én «uram».

Nálunk úgy híják a nők férjeiket, hogy «uram».

Meggondoltam. Béla nem gyermek többé, hanem úr. Mikor kicsiny gyermek volt, maszlagot szedett a kertben, és én megvertem a kezét, hogy meg ne mérgezze vele magát. Most nem tehetem többé, hogy megverjem a kezét, mert Béla «úr» és «férfi». De a maszlagot – azt kiüthetem a kezéből még most is!

Az anyának minden arczvonása tűzben s indulatban lángolt; az ifju nő szemei könyeztek, és a kis gyermek mosolygott mind a kettőre.

A KÉT ÖREG.

A régi kis kert az invalidus fákkal, a quietált rózsabokrokkal, a penzióba tett kaktuszokkal, az amputált trillageokkal még csak mindig megvan a maga rokkant állapotjában. A szomszédok hiába számítanak rá, hogy majd hozzáveszik a maguk telkeihez, átalakítják, újra beültetik: a vén csont még mindig a föld felett jár és számítja magát az élők közé.

Pedig már alig van egy ismerőse a városban.

Az egész kis város népe átváltozott. Nemcsak az, hogy a gyermekekből férfiak, asszonyok, az asszonyokból, férfiakból öregek, az öregekből «csendes emberek» lettek, hanem más nép is költözött a régi helyébe.

A megye vezérei, a táblabiró-világ, ott künn búsulnak faluikon s akkor már nagyon nagy bajuk lehet, mikor egyszer-egyszer a városban megpillanthatja őket valaki. Aztán az is rosszul esik, hogy nem borotválkoznak többé: a síma arczú ismerősök mind tüskés, bozontos, őszbe csavarodó szakállakat eresztettek, mintha még külsejükben is szakítani akarnának a multtal.

A kereskedők, a tősgyökeres magyar financierek nem lakják többé a Vág-Duna hosszát; átköltöztek élénkebb kereskedelmi városba, s a régi jó családok egymásután hagyogatták el egykor oly mulatságos tanyáikat. A tűz után egész utczák maradtak építetlenül, s a mik felépültek is, alig találja magát bennük otthon a régi ember.

Hajdan minden jó embernek volt egy kis jó háza, abban lakott vidám családjával. A ki végig ment az utczán, minden ablakon beköszöntgetett; most ezek a jó házak el vannak hagyva gazdáiktól; élelmes faj vette ki azokat bérbe; ajtót töretett az ablakok helyén, árul a salva quardia küszöbén tűt, czérnát.

Mikor a vén ember végig megy szokott sétája után a hajdan oly ismerős utczán, szomorúan számlálgatja magában: már itt is boltajtót törnek, amott is üveget árulnak; a régi úri házakból mind kurta kereskedők boltja lesz már.

Ez persze nagyon jól van így, hanem a vén csont nem akarja azt megszokni.

Az új nemzedék dolgozni, keresni, szerezni siet; megalázza magát, ád, vesz, nem törődik ócska emlékekkel. Ezt már a vén csont nem érti; neki harczi munka, nemesi parancsszó, fényes ruhák, fényes napok voltak ifjusága álmai; nehezen tud beleébredni ebbe a szürke világba.

Csak az öreg Lávayné házában nincs még czérna-áruló bolt. Kár, hogy az is Pesten lakik most, mióta fiát újra föltalálta. Ugyan, hogy tudja megszokni azt a Pestet?

Kolbay nagyon nélkülözte azt, hogy déltájon nem látja a tisztes öreg matrónát kinézni az ablakán s nem mondhat neki egy keserű jó napot.

Hát egyszer, a mint menne haza felé, mélyen elgondolkozva, az ismerős hang az ismerős ablakból megszólítja:

– Jó napot, őrnagy uram!

Kolbay meglepetve pillanta fel és egészen kiderült feszes arcza, a mint az ablakban meglátta Lávayné arczát. Sokszor vigasztalta őt itt az ablak alatt, most bizonyosan nincs már szüksége rá.

– Meg se látná az embert, őrnagy úr, ha meg nem szólítaná.

– Bizonyomra, mindennap benéztem a kegyed ablakán asszonyom, de soha sem láttam egyebet ezeknél a muskátliknál. Meg is látogatom kegyedet azonnal, ha megengedi.

Az öreg asszonyság sietett ki vendége elé s erősen csitítá a házőrző ebet, mely vén létére még meg akarta szolgálni kenyerét, pedig csak inkább tátogott már, mint ugatott.

Az öreg diadalmasan szorítá meg az asszonyság kezét s látszott arczán a büszke gondolat: no ugy-e megmondtam, hogy az a menyecske derék asszony; – bár fennhangon nem akart is dicsekedni győzelmével.

– Bizony nagyasszony, már azt hittem, végkép odamarad azon a Pesten. Nagyon megszerethette az ottlakást.

Az öreg asszonyság leülteté Kolbayt a pamlagra, maga pedig rokkájához ült és nem felelt erre a kérdésre.

Kolbay azt hitte, hogy tovább is lehet tréfálni.

– Persze, ott egyik mulatság a másikat éri; a sok estély, soiré, vagy hogy nevezik, a sok concert. Aztán mindennap szinházba. Mikor az ember menyének páholya van. Tudom, sokat gyönyörködött gyermekeiben. Azt csodálom, hogy vissza tudott térni ebbe a mi idegenné vált otthonunkba.

Lávayné arczán két könycsepp gördült végig; eltitkolta; orsóján igazított egyet.

– Őrnagy úr, szólt azután komoly hangon, ha kegyed nem látogatott volna meg ma, holnap én mentem volna el oda.

– Nagy szerencsémnek tartottam volna. Ezzel tartozott is nekem, asszonyom, mert én voltam az, a ki kegyedet legközelebbi látogatása alkalmával csaknem kikergettem a házamból, s azt kegyed még nem köszönte meg nekem. No de elengedem. Hát mit mondtam, ugy-e? Hát nem volt-e igazam? Hát nem találta-e gyermekeit a legboldogabbaknak a földön?

Az öreg asszony hosszú szálat eresztett rokkáján s fejét csóválta, azután csak kimondá nagy elszántan:

– Az én gyermekeim nem boldogok.

– Hogyan? szólt egészen elszomorodva a hadastyán. Nem boldogok? Asszonyom, asszonyom, egyszer már csalódott kegyed; gondolja meg másodszor is, hogy mit mond? Azt az asszonyt már egyszer félre ismerte, és én azt mondtam: az az asszony derék és hű nő; és most is azt mondom, Judit derék és hű nő.

– Igaz, Judit derék nő, hű feleség.

– Nos? Tehát akkor nem értem a dolgot.

– Nem ő a hibás!

– Nem ő a hibás? kiálta fel, térdeire csapva elszörnyedtében Kolbay. Tehát a másik?

– Igen, a másik!

– Béla?!

– Az, a fiam.

– Oh, ezt szörnyüség kegyedtől hallani. Ez határos a hitetlenséggel. Hiszen asszonyom, ha Judit nem volna oly szép, oly okos, oly jó, mint a milyen, hanem egy hárpia volna, meduzafővel, és ostoba, mint a kő, még akkor is egy becsületes embernek, mint Béla, tenyerén kellene őt hordozni azokért, a miket szerelmében miatta merészelt!

– Úgy van. És Judit szép, okos és jó nő – és Béla el tudott róla felejtkezni.

– Hihetlen. Kegyed meséket mond. Volna asszony, a ki vetélytársa merne lenni egy nőnek, ki férjeért a poklokon tört keresztül? ki el merné, el tudná csábítani Judit kedvesét?

– Van.

– Oh az nagyon rossz szivű, nagyon ravasz és cselszövő asszony lehet.

– Úgy van. Nagyon rossz szivű és ravasz. Fertőyné az.

Kolbay hátra esett a pamlag támlájáig e szóra.

– Szerafine? Az én hugom?

– Igen. A kegyed huga. Hogyan jött? miként jött? azt senki sem tudja kitalálni; elég az, hogy egyszer összetalálkozott Volozoff herczegnél Béla Fertőynével.

– Volozoff herczegnél?

– Én nem tudom, ki az? nem is akarom tudni. Én csak annyit tudok, hogy a mióta Béla onnan visszajött, egészen átváltozott. Otthon titkolózik előttem és neje előtt; viselete mogorva. Szeszélyes, sokat utazik és nem mondja meg hová? Én tudom, hogy hová? Fertőyné válni akar férjétől s Béla az asszony pörét viszi.

– Ah! kegyed milyen ujságokat mond nekem.

– Ezt sem tudta még? Igen. Béla Fertőy Szerafine válópere miatt utazik egész Erdélyig, a hol, mint mondják, könnyebben megy az elválás. Hogy mi jutalom vár reá érte? az az ő titka. És a mellett nejét elhanyagolja. Nejének van egy örökségi pere ugyanazon Fertőy ellen; abban a végtárgyalás közeledik s ő egy betűt sem dolgozott benne hónapok óta. Ha előhoztam neki, röviden azzal fizetett ki, hogy minden rendben van már. És a nő sejt mindent, mert nem volna nő, ha nem sejtene. Érzi, mindennap látja, hogy mellőzve van, és nem mutatja azt senkinek. Judit, ki olyan híven tud szeretni; Judit, ki oly büszke, nem mutatja azt, mi fáj neki odabenn, a mikor egy más asszonyért férjétől így megalázva van! Én nem láttam ezt az asszonyt sírni, nem hallottam panaszkodni, pedig a homlokáról olvashatom, hogy szüntelenül e felől gondolkozik. Oh uram, ettől az asszonytól sokat tanultam. Ez az asszony egy martyr, egy angyal. Ez az asszony egy tekintettel nem tett még szemrehányást férjének, s ha én vádoltam, ő védelmezte előttem.

– De hisz ezek infamis dolgok, a miket kegyed én nekem itt elmond. Csattant fel az öreg úr, haragja teljességében. Mi szüksége Szerafinenek egy család nyugalmát megháborítani? Nem talál Bécstől Pestig ugrifüles gavallért eleget, a kiket elbolondítson? egy nős férfival akarja még magát hírbe keverni? No, asszonyom, ezt köszönöm, hogy velem közlötte. Én be fogom önnek is és másoknak is bizonyítani, hogy a vén Kolbay még nem olyan vén, mint a milyennek hiszik.

– Mit akar ön tenni?

– Holnap rögtön megyek le Pestre, felkeresem Szerafinet, és az nagy számadás lesz, a mit én fogok vele elkövetni.

– Ezt vártam öntől, szólt Lávayné, felállva helyéről s megszorítva a hadastyán kezét.

– Ugy-e bár, meg volt győződve előre a felől, hogy így fogok tenni? Nem fog bennem csalatkozni. No, az nagy számadás lesz.

– Úgy együtt fogunk utazni, holnap én is visszamegyek.

– Ugy-e bár? Kegyed pedig a fiát fogja elővenni.

– Minden erőmmel.

– Szeretném látni, ha két ilyen öreg, mint mi, összefog, ki állhat nekünk ellent? No az nagy számadás fog lenni!

– Köszönöm uram, hiszen csak azért jöttem fel Pestről.

Kolbay el volt ragadtatva az által, hogy Lávayné annyira bízott egyenes lelkében és hatalmában; hazáig menet sokkal büszkébben rakta merev lábait, mint máskor, s még a kapuja küszöbén is elmondá egyszer:

«Az nagy számadás lesz!»

Szerafine nagyon meg lehetett lepve, midőn egy délután sétakocsizásából hazatérve, asztalán Kolbay őrnagy látogató-jegyét találta.

Kolbay kimozdult fészkéből! Ő, a ki húsz év óta a város határán túl nem volt. Ennek valami nagy baja lehet. És hogy épen unokahugát jön látogatni, a kit még első férjéveli menyegzője előtt oly haragosan elutasított; ez épen rendkivüli időket jelez. Nagy bajának kell lenni.

Szerafine az utóbbi napokban annyira el volt telve új phantasmáival, hogy az öreg ember emléke egészen felzavarta kedélyét.

Azon nap óta, melyen Béla azt mondá neki, hogy váljék el férjétől s azon est óta, melyben őt a lánghalálból kiragadta, egészen megváltozott e szeszélyes asszony lelkülete. Nappal ábrándokba, álmokba elmerülve kereste a magányt, és éjjel? Hát az éjjeli álmok mit szóltak hozzá?

Azok is ámították.

E naptól fogva az örökkön élő rém elmaradt álmaiból, mintha önkényt helyet akarna adni egy másiknak, mintha ő is beleegyeznék abba.

Most már az ifjukori játszótárs volt álmainak örökkön visszatérő képe. Száz alakban, száz helyzetben, mindig ugyanaz a kép; a biztatás, a csáb, megelégedés, a családi nyugalom, a szenvedély, a féltés minden jeleneteiben.

És Róbert rémképe végkép elmaradt.

A sápadt asszony arczán ismét kezdett életpir derülni. A herczeg, ki őt néha meglátogatta, arra unszolá, hogy most festesse le arczképét s a tavalyit mázoltassa be, mert az rossz.

Szerafine annyira beleélte magát egy határozatlan, semmiféle alakkal nem biró jövendőbe, hogy az ismerős múlt újra megjelenése, melyet nagybátyjának neve idézett elő, úgy hatott rá, mint egy üdülő betegre a régi bajnak újra jelentkező symptomái.

Vajjon miért jöhet Kolbay?

A komornyiknak azt igérte, hogy egy óra múlva visszajön. Ha igérte, hát bizonyosan itt is lesz.

Szerafinnek kevés volt ez óra elhatározni, hogy minő szerepet játszék egy ember előtt, a ki sehogy sem illik bele megszokott környezete chablonjaiba? Víg legyen, tréfás, enyelgő? hagyja játszani ötleteit, mint otthon kis leány korában? vagy mutasson gravitást, az úri asszony tekintélyét? vagy szívélyes, nyájas, édeskés legyen, mint szokott az ember rokonához lenni, a kit rég nem látott? Vagy közönyös, blasirt legyen, mint a kinek mindegy, akárki jön megy ki s be küszöbén?

A nagybátya pontosan megérkezett. Már a salonban hallá Szerafine ismert rekedt torokköszörülését; a komornyik utasítá őt a nagyságos asszonyhoz, ki boudoirjában vár reája.

Az, hogy Kolbay megjelenése feszes volt, nem lehetett nagyon feltünő: ez ő neki már typusa volt. Azért Szerafine fogadhatta őt nyájasan; mondhatta neki: «hozta Isten, édes bácsi! Ezer éve hogy láttuk. Mi jó vezeti ide hozzánk?»

– Hozzátok? szólt megnyomva a végső szótagot az öreg. Én úgy tudom, hogy csak hozzád. Fertőy házánál kerestelek, s ott azt a választ nyertem, hogy ti már több hónap óta külön laktok.

– Igen, mi válunk. De hát üljön le bácsi, nálam. Szerafinét az lepte meg, hogy Kolbay őt első látogatásra tegezni kezdé, a mit különben soha sem tett.

– Köszönöm. Épen csak azért jövék, hogy megtudjam, miért váltok?

– Ismeri ön Fertőyt?

– Ismerem.

– Akkor tudhatja ön, hogy miért válunk?