Part 27

– Én tenni fogom. Az ügyet, melyre most fölkért a herczeg, bevégzem, és azontul nem állok vele semmi viszonyban.

– Ön felmondaná a jogigazgatói állomást?

– Elhatározásom az.

Szerafine eszméiben mind mélyebb gyökeret kezdett verni egy hit. – Ez a gyermekkori álom.

Megszorította Béla kezét.

– Akkor elvállalja ön az én válóperemet?

– El. Biztosítom róla, hogy ha meg lesz kezdve, rövid időn be is lesz végezve.

– Most Isten önnel. Menjen a kastélyba vissza. Ma nem lehet önnek Volozoffal beszélni, mulatni pedig bizonyosan nem akar vele. Én megyek a parkba. Szükségem van az egyedüllétre. Ez óra életemnek egyik naptérítője; a mikor azt mondják: vége van a nyárnak, kezdődik az ősz. És azután legyen ön rajta, hogy ne találkozzunk itt többet. Magamra nem bizhatom ezt. – Én az adomai furcsaságig őszinte vagyok önhöz, azt látja; – de hisz önre nézve csak megtisztelő, hogy valaki eldobja magát ön előtt és nem fél tőle, hogy reá tapos. Isten önnel Béla.

Most mind a két kezével megszorítá Béla kezét s nehogy a csigaúton együtt legyen kénytelen Bélával kimenni, útat tört magának a bokrokon keresztül, toilettje világos feláldozásával.

Béla visszatért a kastélyba s a kulcsárral szobájába vezetteté magát.

Jó, félreeső kis szoba volt az, mely a levéltárba nyilt; a szokott házi zajtól elzárva.

Béla azt hivé, hogy ez a napja igen csendesen fog végződni. Csalatkozott.

Alig esteledett, a szüretelők távoli danája kezdett felhangzani s Béla szobájához közeledő lépteket hallott. Koczogtattak. Szabad-e? Lehet.

Volozoff nyitott be hozzá.

A herczeg természet rende szerint ittas volt, miután sokat ivott. Egyébiránt arról volt nevezetes, hogy olyankor mikor részeg, igen kedves ember. Sok asszony mondta már azt felőle, hogy olyankor szeretett bele, mikor részegnek látta. A herczeg olyankor, mikor ittas volt, nyájas lett és lekötelező, barátságos, áldozatkész; vidámsága elragadó volt és arczvonásai valódi csábító bűbájjal birtak. Akkor költői ér nyilt meg lelkületében, ötletei elmésségtől szikráztak, akkor szabadelvű volt és democrata.

Vannak ritka példányok, a kikre ilyen jótékony hatása van a bornak.

– Üdvözlöm önt, kedves Lávay, szólt kezet szorítva vendégével. Most hallom udvarnokomtól, hogy ön megérkezett. Ennek igen örülök. – Siettem önt felkeresni. De nem azért, hogy pörös dolgokról beszéljünk; látja, az ma nem nekem való, ma az ingemet is oda adnám, ha kérnék, s nem tudnék senkivel czivakodni; hanem azért jöttem, hogy önt is levigyem magammal társaságunkba, azért csak kérem, mondja el szaporán, hogy mi kifogásai vannak a jövetel ellen? s azután, ha másképen nem lehet, hát majd a vállamon viszem le.

– Köszönöm, herczeg, szólt Béla nevetve, nem kivánom én ezt a nagy tisztességet: megyek a magam lábán, a hová akarja a herczeg.

– De ugyan kérem, ne titulázzuk egymást, legyünk per tu. Van is mit válogatnunk a czímekben mai világban. Egyforma kutyák vagyunk mindnyájan; azt mondják: marsch! kuschti! elértjük: megyünk és hallgatunk. No hát nyujtsd a kezedet bruder! Ne tartsd ám azt, hogy most belőlem a bor beszél, s majd holnap, ha kipárolgott, ismét megtekintetesurazlak. A bor én nálam nem autokrata, mi egészen constitutionalis viszonyban élünk egymással, én projectálok és ő sanctionálja, de neki «nihil de me, sine me».

– No hát tegezzük egymást, szólt Béla. Voltam én már nagyobb urakkal is per tu, mint te vagy.

– Parbleu! Hiszen ez igaz. Ez a felelet nekem nagyon tetszik. Még ilyen jól nekem nem felelt senki. Bizony úgy van. Bizony úgy. Szegények! hová lettek? No majd ha egyszer egy toasztot mondok «nálunknál volt nagyobb urakra», akkor koczints velem, s vágd fejéhez a poharat annak, a kinek a szeme tele nem lesz könynyel.

A herczeg vitte magával karonfogva Lávayt s míg a folyosón és lépcsőkön lejutottak, elmesélte neki, miféle falusi mulatságok várnak reájuk odalenn? Két czigánybanda fog versenyezni. Az egyiknek vezére a hirhedett Pikó, a másiké a nyalka Dandi. Húzni fognak indulókat, a mikért meglehet, hogy vasat kap az egész társaság, a mi gyönyörűség lesz; a paraszt legények, meg a parasztleányok tánczolni fognak, s végezetül tűzijáték lesz, a miből fényes scandalum fog kisülni, mert Fertőy vállalta magára a rendezését, a ki pedig oly részeg már, hogy mindent kettőnek lát; az imént, hogy a felesége közeledett a társasághoz, s mondák neki, hogy Szerafine akar vele szólni, azt kérdezte, hogy melyik. Ez bizonyosan fel fog gyujtani vagy egy pajtát a röppentyűkkel, a milyen állapotban van, s ha valami tűzkerékkel ki találná lőni az egyik szemét, az sokkal sajnálatraméltóbb volna, mintha mind a kettőt kilőné.

Béla mindezt egyik fülén beeresztette, a másikon ki.

A mulató társaság odalenn volt a földszinti erkélyen. A herczeg nem vetette oda prédául az új vendéget a már «elkészült» seregnek. Nincs is kiismerhetlenebb helyzet, mint egy tökéletesen józan emberé egy félig-meddig jó fejjel lett társaság közepett. Néhány útbavetődő emberről megmondta neki, hogy ezt ennek meg annak híjják; egy-egy nagyon vérben forgó szemű bús hazafi már szorongatni is kezdé Béla kezét s beszélt volna valamit «hiréből tisztelés s régóhajtott szerencse» felől, de a herczeg nem hagyott ilyesmit bevégezni, vitte odább.

– Ez itt az Olga hugom, amaz meg a Feodora hugom, szólt félig-meddig bemutatásformán, aztán félrevonta s fülébe súgá: Ne beszélj velük, kérlek, ostoba mind a kettő, mind a gyöngytyúk; ha majd egy csárdást akarsz valamelyikkel tánczolni, azzal le fogod kötelezni, aztán hagyd ott. Amott is van még egy szép asszony, az a halavány; igen jeles nő, hanem megint valami hava van, nem lehet hozzá közelíteni. Az imént a férjét hivatta, hogy szólni akar vele, aztán mikor odament hozzá, s kérdezte, hogy mi tetszik? nem szólt neki semmit, csak végig nézte hidegen; megint kérdezte: mit akar neki mondani? akkor meg vállat vont s elfordult. Jobb magára hagyni, mert ilyenkor megölni való szép!

Béla azt mondta rá, hogy innen-onnan ismeri.

Azzal aztán a czigányokhoz mentek.

Vannak órák, a mikben a czigánynak elsőbbsége van minden szép asszony fölött.

Hiszen a szép asszonyok is tudnak zongorázni, néha még szépen is. Meg is csudáljuk – szép, gömbölyű vállaikat s magasztaljuk, hogy milyen szépen zenéltek; el is vagyunk ragadtatva a szép fehér kezek által, melyek olyan művészien billegtették azokat az elefántcsontokat, csakhogy legyen miért megcsókolhatnunk azokat; hanem ha egyszer a czigány rákezdi odakinn, az már csak mégis egészen más. Akkor csókolom a szép fehér kezét mennyei nagysád! de a czigány fekete keze mégis csak más valami.

A herczeg el volt ragadtatva czigányai által s akarta, hogy Béla is az legyen.

– Nézzed ezt a fiatal kölyköt, alig húsz éves, aztán az egész banda feje. Nézzed, mikor a fejét hátraveti, nem törődik se emberrel, se angyallal, mintha csak magának játszanék az egész világon. A könyöke ki van szakadva, de az őt nem zsenirozza; ő azért tudja, hogy nagyobb művész Ole-Bullnál. Csak úgy félszemmel kacsint le ránk, de azért már kitalálta, hogy melyikünk szivéhez micsoda hang fog szólni? s ha akarja, megteszi, hogy én itt rikoltozni fogok, mind egy bolond, te pedig könyezni fogsz, mint egy kisasszony. Nézzed, hogy vonaglik minden idege, mint a kit az ó-testamentomi szellem gyötör. Minden porczikája érzi azt, a mit húz s az egész társaságra egy villanyfolyam árad el róla. Ezt a ficzkót katonának akarták vinni; én kifizettem a markába a váltságot, ő azt beitta s kitörte két ép fogát, hogy itthon maradhasson. Gyémánt egy kölyök! hát azt a vén brugóst nézzed! Tegnap vályogot vetett, még most is sáros minden körme tőle. Nézzed, mily patriarchalis arcz, barna mint a legszebb kordovány. – Tüskés szakálla, szemöldöke, mintha gyapotból volna rárakva. Mily mélabús szinezet minden vonása. Egy olyan életphilosophia, melynek alapelve, hogy mindenből az a jó, a mi van s az a szükséges, a mi rossz. Csak a szemei körül van egy-egy humoristikus hieroglif. Lelógó kondor haja egy sebhelyet takargat homlokán, melyet tán a csatában kapott, vagy tán a korcsmában. Szemei milyen nyugodt méltósággal pihennek rajtunk. Tudja jól, hogy bámuljuk s gondolja magában: üssön meg a devla! adnátok inkább egy pohár bort!

A herczeg ömledezéseit a czigányok jellemrajzai fölött félbeszakítá a nagy süstörékelés, a mit a legelső elbocsátott röppentyű támasztott.

– Ah! Fertőy kezdi a mulatságot. No ha ezt a napot túléli a kastélyom, a nélkül, hogy fel legyen gyujtva, akkor fölösleges lesz továbbra is biztosíttatnom.

Azzal felugrott egy székre a herczeg, s vezénylő hangon kiálta:

– Uraim és hölgyeim. Kezdődik az a mulatság, a mely valószinűleg mindnyájunk levegőbe vettetésével fog végződni. Előre utasítok mindenkit, hogy a mint látni fogja, hogy Fertőy úr az egész puskaporos készletet meggyujtja, csak vesse magát a földre. A hölgyek ne féljenek, velük van elég parachut, a mivel a levegőből megint leszállhatnak.

A szüreti élczet megkaczagták. Csak egy rekedt hang tiltakozott ellene az udvarból, melyben Fertőy hangjára nehezen lehetett ráismerni.

– Ne tessék félni! Mephisto tud bánni a tűzzel.

Abban a pillanatban két tűzkerék és négy római fáklya kezdte el szórni színes sziporkáit, s a dæmoni világítás közepett ott állt Fertőy alakja félrecsapott kalappal, vigyorgó orczával, melyet egyik oldalról kékre, másikról vörösre festett a bengali fény s diadalmasan emelt ott poharat «minden szép asszony» egészségeért: a bor úgy villogott poharában, mintha az is csupa tűz volna.

Minden trombita és hegedű rivallása kisérte a toasztot; elmulva a süvöltő tűzlövegek zajában.

– No ezt túléltük, szólt a herczeg. Mi volt az a pièce? kérdé a rendezőtől, mikor ismét sötét lett az udvaron, csak a terraceon lévő lámpák világítottak.

– Ez volt a «Höllenfahrt des Zauberkönigs», hangzott fel a rekedt válasz a sötétből.

– Mi következik most?

– «L’eruption du Popocatepetl!» felelt Fertőy hangja.

– No uraim és hölgyeim, a ki ebből épkézláb a tánczterembe visszajut, az nevezetes szerencsével fog dicsekedhetni.

Hanem azért a hölgyek nem mozdultak.

– Nézzed; szólt a herczeg Bélához. Milyen átkozott szeszélyes ez az asszony. Az egész tűzijáték alatt háttal fordulva ül egy thujafás edény mellett, hogy semmit se lásson belőle.

Más tűzijáték volt annak a szívében akkor.

Valami villant s megint egy röppentyű szállt a magasba.

– No barátom! ingerkedék a herczeg, ez volt az a Popocatepetl? csak így tudnak kitörni a mexicoi tűzokádók? Én már ilyen Vezuviust akárhány kovácsműhelyben láttam.

– Türelem! Ezek csak az entreact betöltésére valók. Most jönnek elébb a lámparöppentyűk és a csillagrúgók.

– A csillagrúgó majd te magad fogsz lenni az éjjel.

Nagyon kaczagtak rajta. Hogy a kaczagás okát értsük, elébb tudnunk kell, hogy a herczeg és Fertőy arra fogadtak, hogy a melyik ivás mellett tovább talpon marad, az előbb kidülttel csillagot rúgat. – Áll pedig a csillagrúgatás mulatsága abból, hogy az álomtól elnyomottnak mezitelen talpára papirost borítanak s azt meggyujtják. Ezért a nagy nevetés.

Fertőy egy féltuczat röppentyű egymásután eregetésével torkolta le a kaczajt, mely valószinűleg az ő rovására mehetett; láthatólag nagyobb útat tévén azon czél megközelítéséig, a hol az ember a csillagrúgásra megérett, mint vetélytársa.

Egy röppentyű azonban nem sült el.

Fertőy odament megnézni, hogy mi történt vele? Látta, hogy a kanócz kialudt, nem jó volt.

Azzal mámoros fővel levette a karóról a röppentyűt s ki akarta húzni a kanóczot, hogy majd újat tesz bele.

A röppentyű abban a perczben elsült a kezében.

Ő ijedten dobta el azt a földre s azzal az egész röppentyű süvöltve ment neki a mulató társaságnak.

Kaczaj, lárma, sikoltozás támadt; a hölgyek ugráltak fel a padokra. El kell taposni! kiabáltak a távolabb állók, míg végre sikerült a veranda alatt nyakon önteni a rebellis égi tüneményt s meggátolni szétpukkanását.

Mikor mindennek vége volt már, egy szögletben sikoltás hallik s az odatekintők rémülve látják, hogy Szerafine ruhája meggyulladt.

A felriadt nő, mint ilyenkor mindenki szokta, elkezde a szabadba futni: neki az udvarnak.

A futás által a veszély végzetessé válik: a légroham még szítja a tüzet. Két pillanat csak és a nő lángban fog állani tetőtől talpig az egész társaság előtt.

Ha nincs valaki, a ki e két percz egyikét fölhasználja, hogy őt megmentse, a másikban már a legnyomorultabb halállal fog elveszni.

De volt.

Abban az első perczben, a mikor a rögtöni rémület mindenkinek elvette tanácsadó eszét, hogy elnémulva nézett a futó nő után, akkor Béla érczhangon kiálta rá:

– Szerafine! Megálljon.

S a nő, mintha lebűvölték volna, megállt e szóra.

Abban a pillanatban ott termett Béla s széles plaidjével hirtelen körültakarta a nőt s egy pillanat alatt elfojtotta égő köntösein a lángot.

Hogy ezt tehesse, át kellett karolnia a hölgy térdeit s annak egész remegő testét erőszakosan sokáig magához szorítva tartani; életének megmentéseért tette ezt: égő ruháit össze kellett sajtolnia kezeivel s megakadályozni, hogy a nő mozdulhasson.

És mikor a nő meg volt mentve, akkor ájultan rogyott megmentője vállára.

Hiszen nem volt csoda, oly halálos ijedelem után. És talán egyébért is?

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mikor minden ijedelem és veszélyen túl voltak, Szerefinét fölvitték szobáiba; s azután a nők, kik segíték őt ágyba fektetni, biztosíták az urakat, hogy semmi komoly baja nem történt. Néhány könnyű égésfolt és az ijedelem az egész; Volozoff herczeg örvendve mondá magában:

Pompásan kezdődik! A férj meglövi a nejét röppentyűvel s az ideál ott terem, hogy megmentse az életét. Ezt jobban nem lehetett volna adni.

A TABLE MOVING KORSZAK.

Volt aztán egy időszak, a mikor az egész világ unta magát. Szinte lehetett hallani a népek millióinak sympatheticus ásítását, melylyel egyik unatkozó ország a másik életunt országnak felelt.

Egészen kifogyott a beszélgetésre való tárgy s a história muzsája kezdett a csendes magánéletbe való visszavonulásról gondolkozni.

Az óriás gyermeknek pedig játék kellett; a nép-óriások számára a kedves Amerika talált ki valami szép játékot: a tánczoló asztalokat.

Ha a földön már nem volt mit tanulni, áttértünk a földöntúli régiókba s csináltunk magunknak a szellemekből mulatságot.

Ez a játék is egészen politikai divattá nőtte ki magát.

A szellemek természetesen mind szabadelvűek. Ők nem barátjai a conservativismusnak, mert ha azok volnának, nem hagyták volna itt porhüvelyeiket; ellenben nagyon is kedvelői a gyors haladásnak, a miről meggyőződhetett mindenki, ha megkérdezte a tánczoló asztal kopogó szellemétől, honnan jött e perczben? s hallá a bámulatos választ, hogy Calcuttából, Tiflisből, vagy Conecticutból.

A szellemek azonkívül democraták is s anyagi érdekek által meg nem vesztegethetők, ellenben annál hajlandóbbak mindenféle conspiratiókra s e tekintetben valódi vakmerőséget fejtenek ki.

Annálfogva is rövid időn nem volt olyan ház, a hol eddigelé békében nyugvó asztalok eleinte rátett tenyerek delejes lánczolata által körültánczolni ne kényszeríttettek volna, később pedig, midőn a practicus világ e fölfedezést haszonra is fordítani óhajtá, láthattunk minden családnál, a kézművestől a herczegekig s a művésztől a tudósig olyan apró, kis három lábú asztalkákat, a kik (tévedésből eleinte a «mik»-re ment tollam, elfelejtve, hogy az asztal nem tárgy, hanem személy) tehát a velük szövetségben élő «medium» érintése mellett válaszokat adtak a legczifrább kérdésekre, bámulatos praecisioval, melynek helyességét kétségbehozni nagy tisztelethiány lett volna, a mint hogy ha a table moving azon kérdésre: mi volt a kérdező nagyapjának keresztneve? azt felelé «Mátyás» s az ember ugy tudta eddig, hogy nagyapja Kristóf volt, világért sem merte volna megczáfolni a szellemet, sőt inkább skrupulusokat támasztott magában, hogy hátha mégis annak van igaza?

Láttunk komoly, őszbecsavarodott férfiakat, reszkető ujjakkal állani a table moving előtt s ihletett hangon tenni hozzá kérdéseket: mikor fog ilyen, vagy amolyan változás történni? Mikor látjuk meg ennek, vagy annak a híres embernek az arczát? Mi történik itt meg amott a zárt kabinetekben? Hol jár most ez meg az? Hogy híják, a ki ezt meg azt a titkos tettet elkövette? Lesz-e még ilyen meg amolyan tárgyaknak divatja? és figyeltek nagy érdekeltséggel a kért válaszra, a melyet tán szívük sugallt, s aztán «quis quid optat, cito credit»: ki mit óhajt, könnyen hiszi.

Hát aztán ki vehette volna rossz néven ilyenkor azoknak a gyászban járó tisztes asszonyoknak, a kik távollevő kedveseik után tudakozódtak a table moving szellemétől, a kik óhajtottak egy kézvonást, egy leirt nevet látni sokszor elsiratott halottaktól s ha megkapták, úgy elhitték, hogy az mennyire hasonlít a megboldogult irásához.

Oh! Egy évtized: és minden ember nevet ezen elmúlt évek játékán; de mi, kik benne éltünk, emlékezünk azon sötét hangulat mély titkaira, a mik érthetővé teszik, hogy lehetett egy korszak, a mikor a reménytelen hit egy szalmaszálat istenévé emelt s mikor az ég nem adott választ semmi sóhajtásra, a holt fától kérdezett tanácsot.

Voltak hirhedett médiumok, a kiket messze földről fölkerestek; voltak, a kik rendes protocollumot vittek a table moving által adott válaszokról s egy neme a rajongásnak támadt belőle, mely politikai és vallásos eszméket olvasztott össze.

Ilyen hirhedett szellemidéző a többek között a kis Blumné.

Most már régóta Pesten laknak s nem híják őket többé Perflexéknek, hanem Finánczrathéknak. A jó Blum avandzsérozott: pénzügyi tanácsossá léptettetett elő. Ő igen jó ember, a ki felől akárki megirhat akár mekkora regényt, a nélkül, hogy érintkezésbe jönne vele. Egész nap bureaujában ül. Hagyjuk őt ott. – Hanem annál többet mutatja magát helyette a kedves Blumné asszonyság. Vele az egész város ismerős. Ugyan rendkivüli dolog, hogy Judit annyi év óta most találkozik vele először az utczán. Meg is szólítja a kis eleven asszonyság, a kit a rang és czím nem kapatott el, hogy régi ismerőseit, még ha komédiásnék lettek is, meg ne ismerje – hébehóba.

– Jónapot, Judit! ezer esztendeje, hogy láttuk egymást. Hát hogy vannak? Mit csinál a kicsike? Jönnek-e már a fogai? vigyázzon rá, mert a vörhenyhimlő nagyon grassál a városban. Itt van-e még az öreg asszonyság? Én nagyon szeretem őt, mert olyan őszinte. Száz milliomszor feltettem magamban, hogy meglátogatom kegyeteket, de holnap lesz a napja, hogy elmegyek, ha megengedi.

– Örülni fogok, szólt Judit szárazon.

– Hová indult most? Elkisérem odáig. Bizonyosan a szinházba!

– Oh nem. A hetivásárba megyek, csirkéket venni.

– Ah haha! Ön csirkéket vásárol? Ön gazdasszonykodik! Az ember mindig herczegnének, királynénak szokta látni s azt hiszi, hogy nem is csinál egyebet, mint mindig jámbusokat szaval otthon. Valahányszor ön felől megkérdezem a kis asztalt, az mindig azt irja, hogy tanulmányaival foglalkodik.

– Kis asztalt? kérdé Judit, nagy fekete szemeivel végig bámulva a kis fürgencz asszonyt, onnan a magasból.

– No igen: a table movingot. Hát önnek még nincs ilyen? A szellemiró asztal; lapokban olvashatott felőle eleget. Pedig sok delejességének kell lenni.

Judit nem akarta elrontani a kis vidám menyecske kedvét s nem felelt rá semmit.

– Ah, kegyed tán a hitetlenek közé tartozik, a kik azt állítják, hogy az asztalirás csak szemfényvesztés, csak komédia? No ezt nem engedem el. Kegyedet én meg fogom téríteni. Oh én már sokakat megtérítettem, okos, philosophus férfiakat, a kik nevetve jöttek oda s meggyőzve tértek vissza. Holnap elviszem magammal a kis asztalkámat is kegyedhez; vagy még ma délután, ha nem leszek alkalmatlan. Hiszen mi régi ismerősök vagyunk, nem kell a látogatásra úgy kikeresnünk épen az etiquette óráját.

Judit azt mondta neki, hogy szivesen látja.

Blumné még azután igen sokáig örült, hogy ily régi kedves barátnéját újra láthatta s engedte aztán Juditot menni a hetivásárba.

Délután pontosan megjelent. Hivatalszolga hozta utána a háromlábú asztalkát az ajtóig, – Blumné ott elvette tőle s a viszontlátás örömétől elragadtatva ölelte összevissza régi barátnéit: idősb és ifjabb Lávayné asszonyságokat.

Judit a vendégszeretethez tartozó nyájassággal viszonzá a szives látogatást, hanem az öreg asszonyságnak sokkal inkább szája izében volt még az a bizonyos dinnye, a mivel őt egyszer Blumné a kis kertben megvendégelte, mint hogy most újabban és erősebben föl ne támadt volna benne a gyanú, miért hogy ez az asszonyság ma megint ráismer és meglátogatja az embert?

A délutáni vendéget terített asztallal szokták várni.

Blumné, asztal mellé ülvén, nem állhatta meg, hogy rögtön a «szellemdús» tárgyra ne fordítsa a beszédet.

Azt állította, hogy ha ő a kétkezét az asztalra leteszi, úgy, hogy a hüvelykujjai egymáshoz érnek, nincs az a nehéz tölgyfaasztal, a mely rögtön két lábra ne emelkedjék, ha mindjárt a legerősebb férfiak akarnák is erővel letartani.

Az öreg asszonyság csak arra kérte, hogy addig ne produkálja ezt a bűvészetet, a míg a findzsák az asztalon vannak.

Blumné úgy tett, mint a ki neheztel, ha asztalszellemeiről közönséges modorban beszélnek. Az nem enyelgés tárgya. Minden asztal egy megdicsőült szellem tanyája. A fiókokban laknak. Az nem olyan bútor, mint más.

Az öreg asszonyság pedig nagyon skeptikus volt erre a mai napra. Először már Blumnéban sem nagy hite volt, az asztalban épen olyan kevés, a hazajáró szellemekben pedig semmi: hát még a háromban együtt hogy lett volna?

– Kedves Juditom, szólt Blumné, az ifju asszonyba kötve bele, kegyed bámulni fog, ha ezt meglátja. Adjon kérem egy ív tiszta papirost, aztán meg négy gombostűt, a négy szegletét letűzni, hogy ne mozogjon.

Lávayné figyelmezteté, hogy vigyázzon, nehogy a szellem lábát megszúrja valamelyikkel.

– Nos, hát mit kérdezzünk tőle? Akarják tudni kegyetek, hogy mi az én szellememnek a neve? Mindjárt le fogja irni ő maga. Tessék ide nézni.

Blumné letette a háromlábú asztalkát a fehér lapra, azután tíz ujja hegyét csendesen ráereszté, az asztalka mozogni, járni kezdett ujjai alatt, míg Blumné arcza, melyet vidámnak, örökké csevegőnek szokott meg minden ismerője, egyszerre ábrándos, túlmagasztalt kifejezést vett föl; szemei mereven néztek a tárgytalan semmibe s ajkai félig megnyilva látszottak hallgatni a füllel meg nem hallható szavakat.

Az asztalka nagyot kanyarított; ez volt a manupropria a név végén.

– Nézzék! szólt Blumné benső meggyőződés hangján, a leirt névre mutatva. Mindig ugyanez a név: «Talleyrand». És ez valóban az ő keze irása. Én láttam a bécsi udvari levéltárban eredeti aláirásait, hajszálnyira hasonlít hozzájuk. – Aztán én magam a világért nem tudnék így irni: nekem fertelmes irásom van, ez pedig calligraphiai remek. Lássák: ez Talleyrand irása. Nos, kérdezzen tőle asszonynéném valamit; akármit, csak azt ne, hogy meddig él, meg hogy mi számok jönnek ki a lutrin? mert azokra nem adnak a szellemek választ.

– Hogy beszéljek én ezzel az urral? veté ellen Lávayné, az öreg, mikor ez franczia, én pedig nem tudok, csak magyarul.

– Oh kérem, a szellemek minden nyelvet értenek. Ők tudnak mindent.

– Akkor ugyan kár őket életükben annyit fárasztani az iskoláztatással, miután rövid idő mulva úgy is megtudnak mindent.

– Hja, kedves asszonynéném, ennek az a theoriája, hogy ki mennyire míveli ki szellemét életében, annyira fokozódnak képességei halála után. Oh erről egész könyvek vannak irva.

– És így a tudós embernek másvilági jutalma az, hogy holta után a theaestélyeken a társaságot tartozik mulattatni.

– De hát kegyed csakugyan nem akar hinni? Kérdezzen tőle valamit.

– Mit kérdezzek? Hát mondja meg, hogy hány krajczár van a zsebemben?

Blumné távol attól, hogy vitatni kezdte volna, miszerint Talleyrand szellemének sokkal magasabb feladatai vannak, mint az újabbkori hazai nummismaticát tanulmányozni valakinek a zsebében, rögtön egész készséggel hozzáfogott, hogy e mathematicai talánynak pontos és helyes megoldását adassa a fenntisztelt szellem úrral.

A három lábu asztalka járt, irt, Blumné szemei meredtek a plafondra, az öreg Lávayné gonoszkodó mosolygással integetett menyének, mint a ki előre örül valaki megtörténendő kárának.