Part 26

– Hát tudod mit? ne hozd neki elő ezt a dolgot. Más szándékom van vele. – Tegyünk úgy, mintha semmit sem tudnánk az azonosságról. Mi szükség nekem egy mai gentlemanben egy hajdani cselédemre ismerni, ki politikai okokból öltött livréet? Én szeretném őt jogigazgatómnak választani.

– Azt jól teszed. Rendes ember és nem csal meg. Egyébiránt én kitalálom, hogy miért jöttél e perczben erre az ötletre?

A herczeg kétkedve tekinte szomszédjára.

– Nem azt.

– Fogadjunk.

– Jól van. Ezer rubelbe.

– Eredj, ne légy bolond. Nem vagy most otthon.

– Hát fogadjunk egy fertálybankóba.

– Áll. Te neked ez a bizarr ötleted jött most: az én Fertőy barátom, azon rendületlen barátságnál fogva, mely engemet az ő házához köt, nagyon sokszor megtisztel azzal, hogy pénzügyi viszonyainak mibenlétét velem bizalmasan megismerteti; olyankor én őt mindig fiskálisomhoz szoktam utasítani, s az megért mind a kettőnket. De milyen mulatságos fordulat lesz az, ha Lávay Bélát nevezem ki jogigazgatómnak s jövőre Fertőy barátomat a legártatlanabb orczával küldözöm ő hozzá, hogy értekezzék vele, ha tetszik.

A herczeg kaczagott a vége felé. Az ötlet mulatságos volt, de nem az ő agyában szülemlett. Kaczagott, de a fejét rázta; az igazi indok nem volt eltalálva. Hanem – ez a magyarázat nagyon jó volt arra, hogy a valódit eltakarja mindenki szeme elől. A világ azt fogja hinni, hogy satyrát lát, és nem veszi észre mögötte az idyllt.

Volozoff engedte diadalmaskodni szomszédját; mosolygó malitiával vett elő tárczájából egy újdonatúj egy forintost, azt négyrét hajtotta, nyelvével a hajtás szélét megnyálazá s figyelmesen leszakított belőle egy negyedet. Ez is egy politikai divat volt.

– Megnyerted, szólt Dombay elé téve a nyereményt.

Az anecdota még az előadás alatt megtette a körutat a kaszinóban.

Mindenki igen genialisnak találta a módszert, melylyel egy szerencsés udvarló egy terhére válni kezdő férjnek megnehezíti a szekrényéhez vezető utat.

Volozoff pedig kiegészíté magában a történetnek azon részleteit, a miket a világ nem ismert.

Midőn ő a vélt gonosztevő kertész után akart lőni, Szerafine megfogta a kezét és visszatartotta a lövést.

Szerafine egyedül volt akkor az állítólagos kertészszel a téli kertben, s gyakran eltünt máskor is, hogy őt fölkeresse.

Szerafine egyszer elmondá előtte, hogy Lávayné egykor közeli ismerősnője volt, egy városban laktak, ablakaik átellenben: a város azt is hitte, hogy vetélytársnők.

Most már emlékezett arra is, hogy Szerafine nagyot sóhajtott, mikor azzal végzé leánykoruk regéjét: «most Judit boldog.»

Volozoff azt hitte, hogy érti az egészet, s gondolá: «jobb lenne, ha Szerafine lenne boldog és Judit egy kicsit boldogtalan.»

Mert hiszen utoljára is az egész asszony-boldogság csak emberi tréfa és sorsszeszély.

Szerafine majd vigabb lesz, ha élni kezd, a művésznő pedig annál művésziebben fog játszani, ha egy kis szenvedés éri.

Másnap Dombay Elemér meglátogatta Bélát.

Az az igen becsülendő gyöngeség megvan az embereknél, hogy ha valami jó hírt tudnak meg előbb, mint a kit az közvetlen érdekel, sietnek elsők lenni, a kik azt tudassák vele, s olyanforma genesist adni a történetnek, mintha annak megindításában nagy részük lett volna. Már pedig egy tekintélyes uradalom jogigazgatóságát csak úgy egy álom alatt elnyerni egy fiatal ügyvédnek, csakugyan a szerencsés esetek közé számítható.

– Barátom, jó ujságot hozok: tegnap Volozoff herczeg előhozta, hogy a tagosztályi ügyek nagyon megnehezültek a jószágain, s a bécsi doktor, ki eddig minden peres ügyét vitte, annyit ért a tagosztály, úrbér, majorsági földek, regalék és remanentiák kérdéseihez, mint a tyúk az abéczéhez; kénytelen magyar ügyvédet választani jogigazgatónak, kit ajánlanék neki? Én, tudva azt, hogy az urbarialis ügyek neked különös tanulmányaid, téged neveztelek meg neki, s ő mindjárt kezet adott. Nos, barátom?

Béla pedig nem adott oly hamar kezet.

– Hát mi a patvar? gondolkozol tán rajta, hogy elfogadd-e? Barátom, ha én ügyvéd volnék, két kézzel kapnék az ilyen alkalom után. Mit gondolsz? Egy ilyen állás szerencsédet alapítja meg. Mai világban már nem élhet az ügyvéd máskép, mint ha vagy a váltók után szaladgál, vagy az uradalmi ügyek vezetésének nyugalmas positiójába teszi le magát.

– Tudod, szólt Béla kitérőleg, van valami kellemetlen az ajánlott helyzetben, a mit én neked meg nem mondhatok.

– De a mit én neked elejétől végig elmondhatok. Te, mint politikai bujdosó, a sok álarcz között egyszer felvetted a kertész-livréet is; szolgáltál Volozoff kastélyában; nem is igen szépen váltál meg, mert búcsú fejében a herczegnek egyik úri vendégét, minthogy nődet rágalmazta, úgy beledobtad az aquariumba, hogy most is benne volna, ha ki nem huzták volna. Ezt tudja minden ember, pedig te nem mondtad senkinek. A herczeg azonban nem fog rád ismerni, ha ismét találkozol vele. Más arczod is van most, és ő nála soha nem fogod észrevenni, hogy emlékezik rá, miszerint már valaha találkozott veled; egyébiránt őt akár esztendő számra ne lássad, kivéve mikor a helyszinén kell megjelenned, hogy a parasztjaival kiegyeztesd.

– Jól van; majd gondolkodni fogok rajta.

– A mi annyit tesz nálad, hogy majd közlöm elébb a feleségemmel. Jól teszed barátom: ő okos asszony; több esze van, mint neked, meg nekem, meg az egész familiádnak, in ascendenti et descendenti, boldog ember vagy. Két fejed van; a mit az egyikkel ki nem találtál, megkérdezed a másiktól. Úgy is illik. Nőd bizonyosan azt fogja mondani, hogy fogadd el.

– Azt nem tudom.

– No hát tudd meg minél elébb és aztán közöld velem.

A mint Dombay eltávozott, Béla rögtön sietett át Judithoz.

– Kedvesem. Volozoff herczeg uradalma jogigazgatásával kináltatott meg; mit szólsz hozzá?

Judit gondolatokba merült.

Azután hirtelen megfogta Béla kezét és így szólt:

– Most fogadd el. Végezd be legfontosabb ügyeit, a mily rövid idő alatt lehet. És akkor mondj le.

Béla megköszönte a jó tanácsot.

Hiába, a nők tapintata legfinomabb.

Egy kis világi mendemonda, egy kis látszat, egy kis féltékenység, s a sok apróságból oly általános tömkeleg támad, a miből az ember jó hire ki nem igazodik. Pedig vannak emberek, a kiknek a jóhirök drágább a mindennapi falatnál. Ha Béla elutasít ily fényes ajánlatot, mindenféle bántó találgatások raját támasztja fel maga és neje ellen. Egy ügyvéd férj, a ki nem fogadja el a főurat cliensének, ki koszorúkat szokott hajigálni a szinésznőnek, a ki az ügyvédnek neje. Oh ebből olyan szép lánczos syllogismusokat tudnának szőni, fonni.

Ha pedig ott maradna az állomáson végig: mi lenne abból újra? Egy ügyvéd férj, a ki meggazdagodik egy főúri cliens mellett, a ki koszorúkat szokott hajigálni a szinésznőnek, a mely szinésznő az ügyvéd neje.

«Végezd el ügyét, a miért hivatott, s azután hagyd ott.»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Mikor Fertőy megtudta, hogy a herczeg Lávay Bélával micsoda új ismeretséget kötött, így gondolkozott magában:

«A herczeg szeszélyes ember, olyanok szoktak lenni a nagy urak. Judit szép asszony, művészi hírben áll; és a mi több, abban a hírben, hogy férjéhez hű; ez csábító körülmény. Szerafine pedig napról napra hervad, s szeszélyei inkább untatók már, mint bámulatra méltók. A herczeg megtudhatta könnyen, hogy Béla valamikor udvarolt Szerafinének, s Szerafine sem volt iránta közönyös. Nem gondolhatott-e egy kettős cserére? A régi tüzet könnyű föléleszteni.»

Ez a combinatió nem elégíté ki Fertőyt.

Föltette magában, hogy mindkét nő erényét védeni fogja: Szerafineét Béla ellen, Juditét pedig a herczeg ellen.

Lám tehát mégis vannak esetek, a mikor az erényt is becsülik valamire!

Fertőy nagyon meg volt elégedve magával, mikor e védelmi hadjárat részleteit kifőzte.

A helyzet igen bonyolódott lehetett.

Fertőynek szép neje volt és szép unokahuga.

Szép nejének volt gazdag imádója s ugyanaz szép unokahugának távoltartott tisztelője.

Viszont szép unokahugának szegény férje és ugyanaz szép nejének távoltartózkodó tisztelője.

Az gonosz escamotage volna, mely egyszerre elcserélné a fehér galamb és a fekete galamb fejeit.

Kiben lehet itt bizni? Egyesegyedül Juditban. Az ő jelleme legerősebb valamennyié között.

Fertőy gondolt ki valamit, a mi által Juditot a cselszövény gyúpontjába lehetne helyezni, s általa az egészet megsemmisíteni.

Hogy mi volt ez expediens? azt nem sokára megtudjuk.

Annyiról tisztában lehetünk, hogy a mikor Fertőy unokahugára és annak családjára gondolt, mindig a tenger legmélységesebb fenekére kivánta annak öregét apraját; és senkit sem gyűlölt olyan nagyon közte, mint magát ezt az asszonyt.

Sejtette talán, hogy ennél az asszonynál van az a lelki kapitális, mely fölér az ő gyűlöletével? hogy épen oly engesztelhetlen szivet talál magával szemközt e nőben, mint a milyen engesztelhetlen ő maga?

Egy szép szüreti nap volt, midőn Béla a herczeg kastélyába megérkezett. Jól ismerte a járást még korábbi időkből; a cselédeket is, a kik ott voltak, de azok nem ismertek ő rá: nagyon megváltozott. Csak a vén vizslakopó az előszobában nyihogott elé, mintha még emlékeznék valamire a jövevény multjából.

A herczeg után kérdezősködve, a vén komornyik a kertbe utasítá; oda mentek le ozsonnázni az egész társasággal. Sokan vannak itt a környékből; ma végezték épen a szüretet.

Béla sietett a herczeget fölkeresni a kertben.

Tudta, hogy annak kedvencz mulatóhelye egy vasból és üvegből alkotott chinai mulatólak, melynek oszlopaihoz még az ő idejében ültették a szőlővesszőket. Azok már terebély lugossá nőttek fel azóta s befutották a pagoda tetejét s úgy csüggtek le világos-zöld indáikkal. E kéjlak hátulsó ajtaja egy kertlabyrinthra nyilt, mely, mint tudjuk, azzal szokta érdemelni az elnevezést, hogy fákat és bokrokat csigatekervény sorjába ültetnek, mely először befelé csavarodik, azután a górt elérve, onnan megint kifelé csavarog vissza.

A herczeg olyankor, mikor jól akart mulatni, leszedette a kéjlak első három ajtajáról a kilincseket, lebocsáttatá a festett chinai függönyöket, úgy hogy annak, a ki be akart a kéjlakba jutni, elébb az egész kacskaringós csigautat végig kellett vándorolnia, hogy a hátulsó ajtóig eljusson, úgy hogy azon időtől, a midőn az ablak alatt elment, addig, a míg az ajtóhoz eljutott, valami ezer lépésnyi utat kellett tennie. Ez jó találmány rögtöni meglepetések ellen.

Béla ismerte már ez utat; maga nyeste eleget a labyrinth bokrait; nem tartozott azon vad vendégek közé, a kik elébb minden szárnyablakot sorba próbálgatnak, hogy nem lenne-e belőle ajtó? a míg rászánják magukat, hogy az eleven sövényútnak neki induljanak.

A pagodában nagy férfizaj volt, pohárcsengés és hahota, egy-egy vidám női hanggal is élénkítve. A herczeg unokahugai azok valószinűleg.

Béla egykori kertészeti működése szinhelyére érve, érzé, hogy önkénytelenül feltámadt szívében valami emlék: mit csinálnak a régi ismerősök, az általa ültetett fák?

Ah, az valódi szenvedély, a mit a kertész fái iránt érez; szenvedély, melyben van szerelem, bánat, féltés, kéjérzet és sötét buskomorság; melynek van vágya a távollétben, öröme a viszontlátásban, keserve az elmulás fölött.

Vajjon megnőtt-e? vajjon virágzik-e gazdagon az a tulipánfa, a mit ő e tömkeleg közepébe ültetett? Ezóta egész terebélyfa lehet már.

Béla kiváncsibb volt e perczben a tulipánfára, mint az egész társaságra.

A tulipánfa azóta megnőtt, lombos lett és virágzott; a rotonda körül ültetett hibik fák összeborultak már, s a vadszőlő elszabadult indái boltozatként fonódtak össze a pompás virágfa galyaival, mintegy élő barlangot képezve, melynek hogy dryásza se hiányozzék, egy halavány hölgy támaszkodott a fának, egyik kezével annak kinyuló ágába kapaszkodva, másik kezét lehajtott feje fölé emelve, melynek selyem fürte közé a vadszőlő éretlen zöld böngjei voltak virág helyett tűzve. A mint a nap keresztül sütött az átlátszó szőlőleveleken, a halványzöldes fény még bágyadtabb színt adott az élveteg arcznak, melynek piros ajkai, égető szemei úgy követelték még az életet.

Szerafine állt ott egyedül.

Béla is épen úgy meg volt lepve, mint Szerafine, midőn a véletlen így egymással szembe állítá őket. A csigaút úgy hozta, hogy épen csak akkor vették észre egymást, midőn már szemtől szemben álltak.

Szerafine, mint a ki nagy mély merengésből idült fel, sokáig nézett merően a közeledőre, csak azután tért meg arczára az ismerős mosoly, midőn Béla üdvözlé.

– Ah, ön az Lávay? ah!

És azzal pajzán nevetést erőtetett.

– Én valóban nem látszhatom másnak, mint a ki vagyok, szólt Béla hasonló kedély hangján; de kegyedet bátran nézhettem volna e liget hamadryadjának, ily egyedül és a falevelek beszédét hallgatva.

– Tudja, a mit a falevelek beszélnek, az ennél a háznál a legokosabb beszéd. De mit keres ön itt? Tán eszébe jutott, hogy egy alvó szemet, a mit kertész korában kötve felejtett, kibontson?

– Az is meglehet. Egyébiránt a herczeg hivatott magához, igen prózai, de azért mégis igen magasztos ügyekben. A parasztjaival akar kiegyezni, s rám bizta érdekeit.

– Ah, az igen szép. Akkor sokszor fogjuk egymást látni. Fertőy két hetet szándékozik itt tölteni.

Ezt elég érthető gúnynyal mondá Szerafine, tudva, hogy Fertőy neve nem igen fogja Béla örömeit szaporítani. Béla elértette azt.

– Sajnálom a szép alkalmat, melytől a pörös ügyek halmaza megfoszt. – Nekem gyorsan kell itt végeznem: otthon is kötelességeim vannak.

– Ön igen izetlen ember, Lávay; a helyett, hogy azt mondaná: azaz, hogy ne mondana semmit. Mi szükség önnek mindenre felelni, a mit én mondok? És abból a hangból felelni, a min én kezdtem? Az nekem jól jön, önnek rosszul. Ne beszéljen semmit. Én legjobban szeretem önt akkor látni, mikor hallgat: olyankor találgatom, hogy miről gondolkozik? – Mikor beszél, akkor nehezebben tudom kitalálni.

Béla nevetett.

– Tehát én mindig mást gondolok, mint a mit beszélek?

Szerafine vállat vont.

– Ön kiállhatatlan! Én önt sérteni akarom s ön nevet fölötte. Csak azt tudnám, hogy mivel lehetne önt megsérteni?

– Kegyednek semmivel sem.

– No no; vigyázzon magára. Én önt szeretném egyszer megharagítani; szeretném rám megharagítani, hogy dühbe jönne, felcsapná előttem a kalapját és veszekedne velem.

– No hisz akkor meg épen nem hihetné azt, a mit mondok; – gondolja meg: ügyvéd vagyok; annyiszor czivakodom egy nap, a hányszor ügyfeleim óhajtják, pedig nem haragszom az ellenfeleimre.

– Jól van tehát ügyvéd úr, nekem is van egy perem; szabad önt megkérnem, hogy vállalja el?

– Az a kérdés, hogy nem védenczem ellen van-e? Kétnyelvű nem lehet az ügyvéd, mert nyelvzárt kap.

– Oh ne törődjék ön most védenczével, ha a herczeget érti alatta. Azzal ön nem fog ma egy okos szót válthatni. Összeakasztott Fertőyvel, hogy ki iszsza le a másikat – fogadásból. Ahogy mind a kettőt ismerem, a vitézi torna nem fog «ma» elvégződni. Én eltüntem a csata szinhelyéről; maradt még ott nő elég, a ki a győztes homlokára a kivívott babért feltűzze. Van önnek kedve odamenni és besorozni magát a nemes küzdők rangsorába? vagy inkább itt maradni velem? Ugy-e keserű dilemma?

– Sőt igen kellemes a választás, szólt Béla, helyet foglalva Szerafine mellett, ki egy leszakított szőlőkacsot rágcsált fogai közt, a legfanyarabb növényt egy édességektől túlterhelt lakoma után. Tehát lássuk az ügyet, a mit rám akar kegyed bízni. Ki ellen van?

– Az egész világ ellen, szólt a nő, egy csomó éretlen szőlőt hajítva fel a levegőbe.

– Ah! az igen nagy úr! és micsoda jogalapon?

– Osztályújítás. Osztályt kérek abból a boldogságból, abból a becsültetésből, abból a nyugalomból, a mi a világon mindenkinek kijár: cselédnek, parasztnak, bolondnak; mindenkinek, csak nekem nem; mindenkinek, a ki utána nyul.

– Kedves Szerafine. Ezek, az igaz, olyan jogok, a mik mindenkit megilletnek.

– Jaj, kérem, ne akarjon okos színt adni annak, a mit én bolondul beszélek. Miért nem nevet most, épen most a szemem közé, még rám ragad a nevetése. Ön soha sem veszi észre, mikor tréfálok.

– Hát, lássa kegyed, én nem tréfálok. Hogy én kegyed sorsán igen sokat töprengtem, azt egy szavamból meg fogja itélhetni. Én a mult hetekben azon határozatot érleltem meg magamban, miszerint nekem mulhatatlan kötelességem kegyedet felszólítani egy nagy elszánásra. Nekem rá kell arra beszélnem kegyedet, hogy váljék el Fertőytől.

Szerafine arcza egy pillanatra még halványabb lett, mint eddig volt, azután pedig elkezde kigyulladni, hogy szinte lángolt. Bámulva és remegve nézett Lávayra.

– Miért? kérdezé.

– Azt most meg nem mondhatom, mert az az én titkom. De kegyednek el kell hinnie, hogy nem ok nélkül, nem semmiskedésből mondtam ezt. El voltam szánva kegyedet fölkeresni, vagy levélben fölszólítani, ha a véletlen össze nem hoz. A multak mindig kegyelt emléke, a jóindulat, melyet kegyed balsorsomon tanusított irántam, kötelességemmé tették, hogy sürgessem kegyedet egy olyan lépésre, melyet tennie kell, ha ki akar térni egy olyan balsors elől, mely magával söpörné, ha szavamra nem figyelmez. Kegyed jövőjének tartoztam e szóval, Szerafine. Én kegyedet el akarom férjétől választva látni és csak azután mondhatom meg, hogy miért?

Szerafine elmélázva tekinte Béla szemeibe és azt hitte, hogy olvas belőlük.

Mint csalatkozott.

Szerafine önkénytelenül bocsátkozék le a lugos mélyében levő fehér kerti padra, mintha szédelegne valamitől.

Nagyon is nő volt, hogy egy gondolat elől elzárhatta volna szivét. Gyermekkori játszótársa ajánlja azt, hogy váljék el férjétől. Egy férfi, a kire soha sem gondolhatott szívdobogás nélkül, kivánja, hogy hárítson el egy akadályt, mely kettőjük között áll.

Összetette kezeit, fölnézett Bélára, s oly könyörögve, oly benső remegéssel kérdezé tőle:

– Béla! Komolyan beszél ön most velem?

Béla meg volt indulva a halavány nő esdő tekintetétől s megfogta annak összekulcsolt kezeit.

– Szerafine! Az a csapása az égnek érjen engem, a mit soha nem mérhet rám: az emberek megvetése, ha nem tisztán, őszintén szólok kegyedhez. Higyjen nekem. Én tudom, hogy merész szó volt, a mit kiejtettem, de kegyed «becsültetésről» szólt előttem. Fölösleges volt. Én tudtam azt, hogy nő, mint kegyed, ki a tisztelet napsugarában fejlődött, kinek minden vonására büszkeséget lehelt a természet, arra, a mi az életnél nagyobb jó, nem lehet közönyös. Nekem nagy okaim voltak kegyed útmutatójának lenni. Nézzen úgy kegyed, mintha nem volnék egyéb, mint egy hideg kő, mely az útat mutatja: «erre menj». Annak hinne kegyed s nem kérdené, vajjon igazat mond-e? Nem győzhetem meg kegyedet okaim felől, mert abban a Nemezis keze van, a minek be kell teljesülni; de annyit mondhatok kegyednek, hogy oly jóvátehetlen balsors fogja kegyedet ez összeköttetésben érni, a melyből azután nincs több út kifelé.

– Ön megdöbbent.

– Óhajtom, hogy megdöbbenjen. Egykor igen jól meg fog kegyed engem érteni és akkor tisztán belátandja, hogy nem volt tőlem sem hóbort, cselszövény, sem idétlen érzelgés, a mi e tanácsot adatta velem, hanem egy igen természetes, egyenes számítás, s hogy én előre tudva dolgokat, a mik történni fognak, mind azzal lelkemben, a mi kegyedre emlékeztet, nem hallgathattam, és ha szóltam, ezt kellett mondanom.

– Engedjen ön találgatnom. Fertőyvel fog valami nagy dolog történni. Ön Nemezist emlegetett. Vagyonában fog-e megbukni?

– Arról nem tudok. Nem is szólnék felőle. Jól tudom, hogy kegyed akkor épen mellette maradna. A szegénység szégyen ugyan a mások szemeiben, de legalább a magunkéban nem.

– Tán a politikai hangulat változik, s Fertőy pályája hanyatló meredélyre jut?

– Azt tudja kegyed, hogy politikáról ebben az országban senki sem beszél ez idő szerint.

– Vagy tán irányomban van Fertőynek valami ármánya? Tehet-e velem még több rosszat, mint a mit már tett? Nem volnék-e miatta rég a másé, akárkié, az egész világé, ha a magamé nem volnék?

– Kedves Szerafine! ne áltassa magát, egy nő soha sem egészen a magáé.

– Tehát egy részben kinek a birtoka?

– Birtoka annak a névnek, melyet a magáé helyett fölvett. Az fölemelheti, az levonhatja magával a sárba, a nélkül, hogy tehetett volna ellene.

– Tehát mégis Fertőyt fenyegeti valami veszély, olyan veszély, a mely az ő nevét fogja megmérgezni?

– Meglehet.

– S nem tartaná ön azt lehetségesnek, hogy Fertőyné megtudva azt, hogy férjét valami gyalázat fenyegeti, elválás helyett fölfedezze előtte e titkot?

– Nem ütköznék meg rajta, s ha elhárítaná róla e szégyent, örülnék rajta. Ne felejtse el, a mit mondtam: nekem lenne legnagyobb örömöm, ha Fertőyt baj nem érné. De ön nem fogja őt megmenteni.

– Miért hiszi ön?

– Mert ő erővel el akar veszni.

– Rejtélyes ember! Ön boszúállása ez?

– Semmi, semmi. Egy ujjam nem mozdul, hogy őt űzze; egy szavam nem riasztja előre. Ő megy, megy és nem látja maga előtt az örvényt és bele fog hullani.

– Tudja ön, hogy én mit gondolok most?

– Tudom.

– Ön tudja? Nos, mit?

– Azt gondolja kegyed, Szerafine: ez az én gyermekkori játszótársam el akar engem választani a férjemtől, azért – azért – hogy elválaszthasson a herczegtől.

Szerafine, mint a villámvakított, takarta el egyszerre két kezével szemeit és félrefordulva Bélától, leborult és elkezde sírni.

Béla csak állt előtte és nem szólt neki semmit.

Nehány percz mulva fölemelte könyes arczát a sápadt asszony, s zokogó szemrehányással monda neki:

– Mi szükség volt önnek ezt kitalálni?

– Mert ez igen természetes volt. Minden asszony gondolná ezt magában.

– Azért még sem kellett volna önnek ezt szemembe mondani. Hiszen már most e szóval rabszolgájává tett; már most parancsolhat velem a mit akar. Le vagyok álarczozva; ön tudja, hogy én félek öntől; ön tudja, hogy nem gondolhatok semmit ön ellen a nélkül, hogy ön meg ne látná azt. Mit akar ön velem tenni?

– Azt, a mit ön kivánt e perczben, önnek perét megnyerni a világ ellen.

– Ön valóban saját szavaimmal fog meg. Én kértem önt, hogy védjen. Mint a gyermek a mesében, a ki épen attól kér segélyt, a kitől retteg.

– Kegyed igaztalan hozzám, Szerafine; kegyed nem akarja hinni, hogy az az érzelem, melyet ön iránt megtartottam, a legőszintébb tisztelet.

– Nem hihetem, mert az nekem vagy nagyon kevés, vagy nagyon sok. Ön játszik velem, épen úgy, mint gyermekkorunkban, mikor ön egy kavicsot, a mit öntől el akartam venni, markába szorított, s nevetett rajta, hogy hasztalan erőködtem kezét kinyitni: erősebb volt. Ön érzi, hogy erős, s tudja, hogy én gyönge vagyok; – többet is tud: azt is tudja, hogy ha ön gyönge volna irányomban, akkor én lennék az erős. Ezt az ismeretét ön nagyon jól föl tudja használni. Itt van egy asszony, a ki meg van bűvölve, a ki lábainál hever, a kit egy ujjával fölemelhetne; de a kinek őrizkedik ujja hegyét nyujtani, mert ha őt fölemelné, akkor neki kellene az ő lábainál heverni.

A sápadt asszony arczán, mint két nyiló rózsa, égett az indulatos kitörés után a felgyult szenvedély.

– Ah Szerafine, kegyed még mindig az élet költészetében él s elfeledi, hogy annak prózája is van; szólt Béla leülve Szerafine mellé s annak forró kezét kezébe véve. A regényekben vannak hősök, a kik ráérnek mindig egy tárgyról gondolkozni. A szinpadon kezdődik a dráma ábrándozással, végződik csalatkozással s a szereplők öt felvonáson keresztül mindig egy tárgyról beszélnek. De hát a felvonás-közökben mit csinálnak? Ez ám az élet! Az entreact. Ott reggeltől estig fut, fárad az ember, küzd idegen bajokkal, mestersége után lát; üzletét viszi, tanul, oktat, tapasztal, világi állásáért munkál, jövőjét építi, kötelességeit rójja le, s öröme van benne, ha siker után békén megpihenhet. Ez a rettenetes próza az életben, kedves Szerafine! és ez nem önnek az ideálja, ugy-e?

– Fájdalom, hogy épen ez az; és épen azért, mert tőlem legtávolabb esik. Magam könnyelmű bolond vagyok, a ki hozzám közel esik, az mind versenytársam a «vanity fair»-en és én imádom az antipedeseimet.

A chinai lakból kitörő bachanáli zaj megzavarta a beszélgetést.

Szerafine úgy borzongott utána.

– Menjünk e helyről, szólt Bélához.

– «E helyről?» kérdé Béla czélzatos hangnyomattal.

Szerafine elértette.

– Igen, erről az egész helyről.

– És visszatérjünk?

– Én tehetem, hogy soha se térjek vissza. De ön?