Part 25

– Oh kedves anyám, szólt Judit és arcza egészen ki volt pirulva; ha «csak» Bélának volna ellensége az az ember, és azt kellene elfelejteni, ha semmi más választó örvény nem volna kettőjök között, nem kérdeném, számolt-e vele? kiegyenlítette-e tartozásait? de gondoljon arra, hogy ez az ember sárba tiporta azoknak a neveit, kik tettek mindent és vesztettek mindent, s azután ismét felülkerült s most neveti őket, mint ábrándos bolondokat. Akkor az olyan emberek, mint ő, voltak a dicsők, s az olyanok, mint Béla, az árulók, és most ők az okos emberek, és az olyanok, mint Béla, a bolondok. Ez a mérhetlen mélység mi köztünk!

Erre már az öreg asszonyság is hevülni kezdett.

– Hiszen én nem is hiszem azt, hogy Béla valaha szót válthasson azzal az emberrel. Mással akárkivel, de azzal nem.

– Pedig még sok szót fogok vele váltani, szólt Béla felkelve helyéről.

A két asszony reá bámult.

– Ti azt sokáig nem fogjátok érteni, de egyszer majd megértitek, addig majd csak elviselem megvetéstek súlyát. Addig higyjétek felőlem azt, hogy prókátor vagyok, s nem kényeskedem.

Cseléd jött be az ajtón, jelentve, hogy egy úr van itt, látogató jegyét küldi.

Béla megnézte a látogatójegyet, s letette neje asztalára. Judit félvállról egy pillantást vetett belé, az volt rá irva: «Bárzsing». Aztán egy másik pillantást vetett férjére. De erre Béla jónak látta elvenni a látogatójegyet az asztalról s zsebébe dugni.

– Mindjárt megyek; vezesd ez urat dolgozó szobámba.

És azzal fölkelt s nem nézett sem nejére, sem anyjára, hanem kiment.

E percztől fogva valami hallgató feszültség volt a család körében, mint mikor hosszú száraz nyáron telve a lég gőzzel, ki sem tud tisztulni, be sem tud borulni; az ember úgy óhajtozik egy kis zivatar után.

Mert az életben úgy van az: a legjobb asszonyok szerelme a legjobb papucskormány.

A nő föláldozott érted mindent, világi szerencsét, vagyoni állást, kényelmet, rangot, elfelejthetnéd-e, milyen adósa vagy? A nő járt utánad, mikor bujdostál, veszélyeken, háboruk borzalmain keresztül keresé nyomodat; el tudnád-e őt hagyni most, víg czimborák kedveért? A nő átvette a férfi szerepét, csoda módon kezébe vette sorsod kormányát s a hajótörésből parthoz vezetett; most elbocsátanád-e kezét? A nő éjeket virrasztott, midőn rejtve voltál, midőn beteg voltál, most megzavarnád-e álmát egy éjszakai ajtóbecsapással, víg mulatságból hazatérve? A nő elzárta magát a világ előtt, midőn előled el volt zárva a világ: most, midőn nyitva van előtted, elhagynád-e az egész világért őt? Egy egész paradicsom mosolygása helyrehozna-e egy elborult tekintetet az ő arczán?

Oh valóban egy szerető asszony, egy szenvedő asszony nagy úr a földön.

Béla a csodával határos vállalatra adta fejét, midőn e nagy úrral daczolni merészelt.

Nem fogja azt senki észrevenni, hogy ez Juditnak fáj; vannak hamis hangok, a miket csak igen zeneszokott fül vesz észre, de Béla tudni fogja azt jól.

Ki tudja, mi lesz még ennek a vége?

Mikor Béla szobájába nyitott, már akkor Bárzsing ott ült a pamlagon, az egyik lábát maga alá téve, mint valami muzulmán. Legalább nem kellett Bélának kinálni, hogy üljön le.

Béla sietett hamarább szólni.

– Miben lehetek szolgálatjára, uram?

Azért sietett elébb az «uram»-on kezdeni, nehogy látogatója a «tegezésen» kezdhesse.

– Ah! Jó napot Béla – úr, alászolgája. Mi ugyan valaha tegeztük egymást, hanem ha uraságodnak így tetszik: én nem tolakodom; nem akarok alkalmatlankodni régi viszonyokra való hivatkozással. Vessünk fátyolt a multakra.

– Mivel szolgálhatok?

– Különben magam sem bánom, ha félbenhagyunk minden sentimentalismust; szólt Bárzsing úr a másodszori száraz interpellatióra. Mint a minapi találkozásunkkor említém, az ügy, melyben önnel beszélni óhajték, csupán üzleti természetű. Más valami charlatán ugyan azt mondaná, hogy neme a barátságos szolgálattételnek, de én nem szépítem a dolgot; én ördöngösen őszinte ficzkó vagyok, ördöngösen; nem szeretem a szindarabokat, a poétázást, hahaha! nem vagyok theátrumiró.

Bélának eszébe jutott, hogy egy időben mennyi rossz drámával kínozta Pusztafit a jeles férfiu, ki most már igen nevetséges embereknek tartja azokat, a kik komédiákat irnak. Azonban nem volt természetében, hogy ezt neki előhozza.

– Halljuk az ügyletet, uram; mindkettőnk ideje drága.

– Az igaz, szólt Bárzsing nagy schweiczi óráját kihúzva s elébb megnézve, hány rajta az óra? azután füléhez tartva, hogy vajjon ugyanannyit üt-e? Pedig tizenegy órakor ő nagyságához a Vorstandhoz kell mennem. Tehát szabad, kérem, egy szivarra gyujtanom?

– Nem szabad. Nőmnek árt a dohányfüst.

– Ah tehát ő nagysága az ön dolgozó-szobájában is rendelkezik.

– Igen. – Mondja ön uram szaporán, mit akar velem?

– Ama bizonyos végrendeletről akarok önnel beszélni.

– Tudok már mindent, Fertőy itt volt, elmondta; a végrendelet megkerült, de nincs az ő kezében; a ki magánál tartogatja, csak a substratum feléért akarja neki átadni; – Fertőy egy harmadában akart velem kiegyezni; én elutasítottam.

E rövid mondatok mindegyikére biczentett a fejével Bárzsing, mint a ki azt mind igen helybenhagyja.

– Igy van, igenis. Mind jól tudom. Fertőy gondolta magában, hogy két harmadrész több, mint két negyedrész, s önnek ajánlatot tett, mielőtt azzal a másikkal alkudoznék. Neki nem sikerült. Jól van. Most az a bizonyos másik küld engemet önhöz, tudja: az a bizonyos, a ki per avia et devia a végrendelet eredetijének birtokába jutott; s ugyanazon ajánlatot téteti általam önnek, a mit tett Fertőynek.

– Micsoda ajánlatot?

– Nos: szegődött bér, osztott koncz. Felét feléért.

– Nem értem.

– Pedig igen világos. A míg Fertőy tétovázik, hogy átvegye a végrendeletet, mely az ön apósa hagyományát birtokába adja, feleérték dijáért, addig ön megelőzheti őt s kezébe kaphatja a veszélyes okmányt szinte azért az árért.

– S ön azt hiszi, hogy én, ha a véletlen kezembe játszaná azt az okmányt, eldugnám azt, vagy megsemmisíteném?

Bárzsing zavarba jött. Erre a kérdésre nem terjedt már ki eszmeköre. Hisz itt egy olyan bolond emberrel van dolga, a ki csupa becsületérzetből képes volna egy saját maga ellen szoló okmányt a biró kezébe adni, a helyett, hogy elsikkasztaná, mikor teheti.

– Azaz, hogy, hebegé zavarodva, azt tehetné talán más; maga az a bizonyos, a kinél most van, juttathatná önnek a kezébe olyan roncsolt állapotban, a mikor már a szavakat olvasni nem lehetne rajta.

– S ön azt hiszi, hogy én oly semmirekellő gazember tudnék lenni, hogy ilyen bűntény részesévé avatnám magamat?

Bárzsingnak olyan szerencsés arcza volt, hogy nem pirulhatott el jobban, mint a mennyire már veresnek termett; mert biz ez nem volt egyéb, mint valakit in optima forma szemtül szemben legazemberezni.

– De tisztelt uram, ön még mindig nagyon költőileg fogja fel ezt a kérdést. Vegyük a dolgot egészen prókátorosan. A pör abban a stádiumban van, hogy ha a végrendelet nem kerül elő a kitűzött határidőig, az egész vagyon az ön tisztelt nejének fog itéltetni. Szép vagyon! megérdemli a pörlekedést. Ő nagysága nem volna kénytelen azon a komisz szinpadon rontani magát.

– Micsoda komisz szinpad?

– No, no, ne pattanjon fel; azt értettem, hogy szegény a szinház, rongyosak már a szinfalai, csak úgy csügg róluk a ponyva. Biz az keserves kenyér; kegyed jól tudhatja. Ha nekem nőm volna, a félvilágért meg nem engedném, hogy szinésznő legyen.

– Ne beszéljen erről, kérem.

– Csak azért mondtam, hogy önt figyelmeztessem arra, mennyivel nagyobb boldogság volna, ha ő nagysága saját úri jószága jövedelméből élhetne. Nos azonban, ha a végrendelet előkerül, akkor ennek bizony vége; Fertőy lesz az általános örökös; ő nagyságának nem hagyatott más, mint a komáromi ház, a mely porig égett, az eső mossa most is a romjait.

– Tehát a vége a dolognak az, hogy segítsem a végrendeletet elsikkasztani, ugy-e?

– A vége nem az; beszéljünk prókátorosan, legyünk okos emberek. Kegyed és tisztelt neje én nekem adnak egy kötelezvényt arról, hogy azon esetben, ha az örökösödési per az önök részére döntetik el véglegesen, e birtoknak felét elhasíttatják s az én általam képviselt ügyfélnek átengedik, ön nem tud többről semmit. A végrendelet a határidőig nem kerül elő, azontúl pedig még kevésbbé. Ön nem tud hovalettéről semmit, ön nem részese annak, a mi azzal történhetett; az ön híre, neve mocsoktalan marad Isten és ember előtt.

– Csak a saját szemem előtt és az ön szeme előtt nem.

– Ah, ez ismét poétai fellengzés! Beszéljünk uram prókátorosan.

– Jól van. Tehát én is mondok önnek egy prókátoros észrevételt. Én nem hiszem, hogy az a végrendelet meg volna.

Bárzsing úr nevetve csapott térdeire. Nagy hosszú fogai egész sorral kilátszottak jó kedvében.

– No, ezt vártam öntől; valóban nagyon csalatkoztam volna önnek éles elméjében, mert azt el kell ismernem, ha föl nem tettem volna önről, hogy egyszer csak azt fogja mondani: «Kedves Bárzsing, mese beszéd az mind, a mit hol te, hol Fertőy a fülembe danoltok, arról a bizonyos emberről, arról a rejtélyesen megkerült okiratról; ha megvolna, felém se jönnétek; összebeszéltetek, szeretnétek a szememet kitörülni közakarattal». Én ezt előre tudtam. És e végett előre elláttam magamat annak bizonyítékaival, hogy a miért ide jöttem, az nem valami rossz tréfa. Már uram azzal a tisztelettel tartozik ön saját magának, hogy senkiről se tegye föl, miszerint az önnek az együgyűségére számít. A végrendelet nálam van. Az a bizonyos valaki rám bizta és fölhatalmazott, hogy ha ön látni kivánja, mutassam meg.

Azzal elővonta oldalzsebéből az okiratot s oda nyújtá Bélának. És azután, hogy tanújelét adja, mennyire nem tart attól, hogy Béla, ha egyszer tíz ujja közé kaphatta az irást, azt hirtelen összetépi, elnyeli vagy tűzbe hányja, fölállt helyéről, elsétált az ablakig, magára hagyva Bélát az asztal mellett, ki a végrendeletet figyelmesen vizsgálta keresztül.

Annyit azonban minden határtalan bizalmassága mellett is megtett, hogy a szemközt álló fali tükörből szüntelen figyelemmel tartotta Bélát; tán egyrészt azért, hogy titokban a hatást tanulmányozza, a mit az olvasmány az ifju arczvonásaira gyakorol.

Béla igen nagy phlegmával nézte végig az okmányt, megvizsgálta a pecséteket rajta s nem tett semmi észrevételt rá.

Egyszer azonban észrevevé Bárzsing a tükörből, hogy Béla a kiterjesztett okiratot a világosság felé fordítja.

– Nincs benne semmi vakarás! sietett féltréfásan rendreigazítani a vizsgálót.

– Igaz, nincs; szólt Béla összehajtogatva az iratot.

Pedig nem azt nézte az okiraton, hanem a merített papir gyári vízjegyét.

– Nos, mit tegyünk tehát? kérdezé diadalmas mosolylyal Bárzsing.

– Tegye ön, a mit hasonló esetben becsületes emberek szoktak tenni.

Ez furcsa utasítás.

– Nem értek én ebből semmit.

– Remélem, hogy meg tudja ön magának magyarázni, mit tesz hasonló esetben a becsületes ember?

Bárzsing nagyon vonogatta a vállát.

– Az a becsületesség igen relativ fogalom.

– Tehát fordítsunk rajta. Tegye ön azt, a mit hasonló esetben egy ügyes üzér szokott tenni. Adja ön el az okiratot annak, a ki többet ád érte.

– Fertőy egy harmadot igért. És ön?

– Semmit.

Bárzsing szédelgett a nem várt válasz után. Béla odaveté eléje az asztalra az okiratot s nem látszott azt újra fölvenni akarni. Oly megvető arczczal dobta azt le, mint egy pókot vagy egy hernyót, mely véletlenül a kezére szállt s melytől undorodik.

Az alkusz átlátta, hogy itt nincsen vásár.

– Ez önnek az ultimátuma?

– Kibeszéltem magamat.

– Még én nem. Én apellálom az ügyet.

– Ugyan kihez?

– Ahoz, a ki legilletékesebb: önnek védenczéhez.

– Nőmhöz? ugyan tegye azt.

– Ne tessék mosolyogni. Azt én is előre tudom csekély eszemmel, hogy ha én ő nagyságánál személyes értekezés végett bejelentetem magamat, azt fogja kiizenni, hogy a feje fáj, vagy szerepet tanul; ha pedig levelet irok neki és megismeri a borítékon az irásomat, visszaküldi; hanem – tessék arról meggyőződve lenni, hogy mikor egy vadász elindul vadászni, nemcsak azt a töltést viszi magával, a mit a puskacsőbe tömött.

– No hát – sok szerencsét a vadászathoz.

Azzal hátat fordított neki.

Bárzsing visszadugta zsebébe az okiratot és eltávozott.

Mikor betette maga után az ajtót, Béla örömtől szikrázó szemekkel csapott tenyerébe, mintha valami nagy, eldöntő sikernek tapsolna most, azután felöltözött s menni készült.

Valahányszor elment hazulról, mindig meg szokta mondani nejének, hova megy és mikorra jön haza? Nem tudom, ki adta a nőknek ezt a jogot; annyi bizonyos, hogy gyakorlatában vannak.

A mint Judithoz belépett, szobájában találta Melchiort. A kis doktor sűrűen használta az alkalmat, melyet a házi orvos minősége nyújt, hogy régi barátjait meglátogassa s olyankor a végtelenig mulattatá őket statisticai és chemiai tanulmányokkal, a miket senki sem hallgatott olyan nagy kegyelettel, mint az öreg asszonyság, a ki végtelenül szivére tudta venni, hogy a raffinált czukorban hány százalék kutyacsont van? s hogy a keményített alsó szoknyák hány millió embernek a kenyerét eszik meg évenkint?

– Épen hozzád akartam indulni; szólt Béla, midőn barátját meglátta, ki épen akkor szándékozott az asszonyok előtt bebizonyítani, hogy a szőnyegek a szobában mennyire előmozdítják a gümőkórt.

– Tehát menjünk, szólt Melchior felkelve a székről, melyet elfoglalt.

– Itt nem végezhetik el önök, a mi ügyük van? kérdezé Judit, visszaültetve Melchiort a székre.

– Miért ne? felelt Béla, kalapját letéve. Csupán egy szó az egész. Egy helységnek a neve, a mit rég kerestünk. Én most ráakadtam. E név «Neuburg».

Melchior egy ideig felnézett a plafondra, mintha oda volnának felirva mindazok a nevek, számok és combinatiók, a mik emlékezete nagy szótárában felhalmoztattak; azután felszökött helyéről, mintha titkos rugók lökték volna fel onnan, s mint a ki sánta lábáról megfeledkezett, tánczolva ugrált barátjáig, annak megszorítá a kezét s kaczagva mondá:

– Hisz ez nagyon jó, ez nagyon pompás. Ha «Neuburg», akkor meg sem kell mozdulnunk a helyünkből. Hiszen az (itt súgva mondá a szót) hiszen az «1851»-ik.

– Derék, mondá rá Béla és mosolygott.

– Mi az a Neuburg és az az 1851? Kérdé az öreg asszonyság, legyőzhetlen kiváncsisággal.

– Az tökéletes diadal! kiálta Melchior s már készült az egészet elbeszélni, vagy legalább sejtetni, miről van szó; de Béla megrántotta kabátját s korán eszére téríté.

– Egy fogadás az, szólt azután tökéletesen sikerült hypocrisissel Béla, egy fogadás többek ellenében, melyet megnyerünk.

– No és mit nyertetek? kérdé az öreg asszonyság, ki mindent elhitt, a mit fia mondott s azt szerette volna megtudni, mekkora pénzben szokott Béla fogadni, nem koczkáztatott-e sokat?

– Oh igen sokat! majd annak idejében megtartjuk annak az áldomását. Hanem addig senkinek se e felől egy szót sem, Melchior.

– Hallgatni fogok, mint egy orvos.

– Pár nap múlva, midőn épen asztalnál ült a család, hozta a leveleket a postakihordó.

A kistermetű férfiu régi szolgája volt már a közönségnek, nemcsak a lakosokat ismerte, a kiknek leveleket hordott, hanem még azoknak a kézirását is, a kik ezeknek irni szoktak, s ha tudta, hogy valami nagyon várt kedves levél van a tarsolyában, hármat-hármat ugrott a lépcsőkön, úgy törte fel magát az emeleten, lélekzete is elállt, mikor bebukott a levéllel: bele is halt korán szegény a nagy serénységbe.

– Alázatos szolgája, jó étvágyat kivánok, jaj be csúnya idő van odakinn. Itt van a tekintetes úrnak három levele, az egyikért fizetni kell tizenhárom krajczárt. Csak úgy szakad az eső, fuj a szél. A tensasszony számára is van ám levelem. Külön van téve, még pedig kedves levél, Komáromból jön, az édes papa irja.

– Az atyám? kérdé Judit elbámulva.

– Oh nagyon jól ismerem a tekintetes úr irását, sok levelet hordtam tőle a tekintetes úrnak, mikor még jurátus volt. Akkor mindig kérdezte a tekintetes úr, ha meglátott: nincsen-e levél Hargitay úrtól Komáromból? Oh ez irást nagyon jól ismerem.

A serény postakihordó azt persze nem tartozott tudni, hogy az, a kinek a leveleit oly kedvesen várták egykor, régen megátkozta gyermekeit és meghalt.

Ő sebtén átadta a leveleket, a tizenhárom krajczárért majd eljön máskor, mert azt a bámuló család elfelejtette átadni s azzal futott egy házzal odább.

A Judit kezébe adott levél borítékán valóban a legtökéletesebben felismerhető volt a megboldogult Hargitay kézirása. Ugyanazok az egymást öklelő betűk, oppositionalis szarvaikkal, a szabadelvűen elszalasztott betűszárak, a nyakát protestánsi keménységgel hátravető kezdőbetű, s a végsorok vastag alákanyarítása, mely rendesen egy irótollnak az életébe került; mindezekről akárki is, a ki egyszer látta Hargitay irását, rögtön ráismerhetett a posthumus levélre.

Judit egészen elhalványult; maga Béla is meg volt lepetve. A csalódás tökéletes volt.

– Bontsd fel és olvasd. Biztatá maga Béla nejét.

Judit felszakítá a levél borítékát. Benne ugyanazzal a vastag fénylő tintával irva, ugyanolyan kézirat, mint meghalt atyjáé és ez a tartalom.

Semmi megszólítás.

«Hargitay Juditot az a csapás érte, hogy atyja Lávay Béla miatt megátkozta és kitagadá. A halál meggátlá az apát, hogy átkát visszavonja. Azonban az apák láthatlan keze a sírból is kiér, hogy gyermekeiket védjék vagy sújtsák. E láthatlan kéz eltünteté nyomtalanul az apa haragjának bizonyítékát, a végrendeletet. De a gyermekeket nem törte meg sem az élet, sem az átok, az ő szivük kemény és büszke maradt. Az a láthatlan kéz fölfedezte ismét az eltünt végrendeletet, az atyai átok tanúbizonyságát. Egy régi barátja a családnak megmutatta azt a férjnek és tudatá vele, hogy most már az átok fele van csak elengedve, de egészen a fejök fölött függ az, s ha szivük kemény marad, egész haragjában le fog sújtani. A nő gondolja meg, hogy saját és gyermeke szerencséjéről van szó. Még módjában van megakadályozni, hogy atyja átka a maga teljességében kitöltessék mindnyájok fejére. Gondolja meg ezt és határozzon.»

Judit arcza elsápadt: atyja kéziratára ismert minden betűben. Annak a sírkövét pedig már régen befutotta a folyondár repkény!

Némán nyújtá át férjének a levelet, mintha kérné, hogy fejtse meg ezt a talányt.

A mint Béla végig futotta a levelet, neje elsápadt arczára tekinte vissza. Lehetetlen volt észre nem vennie, hogy e levél Juditot meghatotta.

– Úgy látszik, hogy engemet denunciálnak előtted.

– De ki? szólt Judit, elábrándozó tekintettel.

– Babonás vagy-e?

– Nem. De az irás mégis oly hasonlatos.

Judit szemei megteltek könynyel.

– Azzal vádol e levél, hogy vagyonodat koczkáztatom. Súlyos vád. Hogy nem egyezem ki pörlekedő rokonaiddal. Majd megtudod egyszer, hogy ki irta ezt a levelet? Addig is kérlek, tartsd meg ereklyéid között és ne pusztítsd el; mert még szükség lehet rá valaha.

Béla nagyon jól tudta a rejtély alapját; ismerte jól azt a kezet, mely oly híven tud idegen aláirásokat utánozni; de még nem volt szabad azt kimondania. Vadász volt, a ki lesben áll veszélyes és ovatos vadakra; nyomukra talált már, megtalálta a hullát, a mit elhurczoltak, tudja, hogy meg fognak előtte jelenni és visszatartja lélekzetét, mozdulatlanul ül: engedi arczát maró bogaraktól csipetni, nem hajtja el őket, nem tekint félre, vár csendesen a pillanatra, a mikor a vadak lőközelébe érnek; ha észrevennék elébb, visszafutnának, megkerülnék, talán össze is tépnék.

Ezért titkot kellett tartania saját neje előtt is. E titoktartás sok szenvedésébe került azután mind a kettőnek; de én Bélának adok igazat s koczkáztatom azt, hogy az asszonyok el fognak itélni, a miért egy titkot olyan sokáig hagyok előttük rejtegetni.

Az ebéd csendben folyt le, senki sem szólt a másikhoz egy szót sem. Ebéd után Béla fölkelt s rögtön dolgozó-szobájába távozott. Félóra mulva neje utána ment. Már akkor nem volt oly halavány.

– Azt mondtad, hogy tegyem el irataim közé e levelet, mert még szükség lehet rá. Nekem semmi szükségem rá; neked adom, őrizd te, ha akarod.

– S nem bánod, akár ki az, a ki előtted elvádol?

– Bántam-e valaha? először teszik-e most?

– Bizol-e bennem?

– Élnék-e a nélkül?

– Hiszed-e, hogy még emlékszem a világosi rossz napra?

– És én emlékezem arra a «jó éjszakára» a koporsóban.

– Nem lehet minket olyan könnyen elválasztani élő embernek.

– Még a halottnak sem.

Férj és feleség ölelve tarták egymást. Olyan egy pár ember volt az, a ki mindennap ismételte azt az esküt, a mit egyszer az oltár előtt elmondott.

Az ember azt hinné, hogy mesét hall, mikor ezt hallja.

A SÁPADT ASSZONY.

Fertőyné arcza csak egyre haloványabb.

Neki bezzeg nincs szüksége liliomkenőcsre, herczegnők vizére; neki van egy tündére, a ki éjszaka mindig eljön s egyre fehérebbé festi orczáját: olyan már, mint a liliom.

Volozoff herczeg nem tehet arról.

Ő igazán önfeláldozó imádó: ő csak dicsvágyból hódít. Tetszik neki az, hogy a világ azt beszéli, miszerint a legszebb, legelmésebb asszony az ő kedvese.

Csak egy hibája van a legszebb, a legelmésebb asszonynak; az, hogy miért nem pirosabb? Volozoff herczeg országokat adna érte, tele muszka parasztokkal, ha Fertőyné arcza pirosabb volna.

Az gyűlöletes dolog, ha az embernek a kedvese blazirt. A felesége lehet az; de a másik, a vidámabb társ: az legyen életkedvű.

Volozoff herczeg nem bánta volna, ha Szerafine akármi áron deríti fel kedélyét.

Hogy mi az az akármi ár? azt csak a férfiak tudják.

Azt nagyon jól tudta, hogy férjét teljes szívéből gyűlöli ez asszony: hiszen épen azért választotta férjeül.

Az pedig lehetetlen, hogy egy nő, a ki férjét gyűlöli, akármilyen halavány is, valakit ne szeressen a világon.

A herczeg tudta azt nagyon jól, hogy ezen valaki nem ő. Tehát más.

A szép nő elfogadja udvarlásait, karján sétál, vele tánczol, páholyban ül, keresztnevén szólítja, ha egyedül van, tud mulatni vele, elpanaszolja, ha valamije fáj; hanem hogy valaki más van lelke rejtekében, a ki őt elfoglalva tartja, azt mindennap jobban kezdte tudni.

Ezt a mást fel kelle találnia.

Miért? Talán hogy megölje? Talán hogy féltése dühével üldözze? Épen nem, ezt a valakit fel kelle találnia azért, hogy Szerafine hadd legyen egyszer boldog; a halavány arcz hadd legyen egyszer piros.

Bálokban, fürdőkön, divaturacsok rajongák körül a nőt, de a herczeg egyikben sem találta azt fel, a kinek láttára a fehér arcz egyszer pirul.

Egyszer a szinházban voltak; Szerafine páholyában ülve, szokása szerint nem nézte az előadást, hanem a közönséget; a herczeg szemközt ült vele s egy pillanatban úgy tetszék neki, mintha az a hajnalpir, mely oly idegen vendége a liliomarcznak, elborítaná azt s Szerafine egészen titkolózva üdvözölne ott alant a földszinten valakit. Máskor föltünőleg szokott köszöntgetni új ismerősöket, ezt csak rejtegetve.

A herczeg követte Szerafine szemejárását s észrevette azt, a kinek az üdvözlés szólt. Nem kérdezősködött felőle Szerafinetől, hanem a mint uj látogató jött a páholyba, búcsut vett tőle s lement a kaszinóerkélyre, helyet foglalva Dombay Elemér mellett, a ki semmiről egyébről nem nevezetes, minthogy minden embert, asszonyt, leányt, férfit kivétel nélkül ismer, a kit csak a szinházban látni szokás; még tán a karzaton ülőket is.

– Te Elemér, mondd meg nekem: ki az a fiatal ember ott a földszinten, a ki a negyedik páholy alatt áll, a pálczájára támaszkodva.

– Az ott, abban a manchester paletotban? Az egyik szinésznőnek az ura.

– De patvart! Az tulnan rajta. Abban a chamois kabátban.

– Úgy? Az is egy szinésznőnek az ura.

– De hogy híják?

– Lávay Béla.

– Miféle mesterember?

– Boldogabb időkben publicista; – ilyenkor ügyvéd.

– Te? De ki ne nevess azzal, a mit mondok. Ez az én rejtélyes kertészem.

– Hogyan? A kiről azt mesélted, hogy egyszer Fertőyt az üvegházadban belelökte az aquariumba, s azzal megugrott?

– Ugyanaz, tökéletesen ráismerek, s most már értem az egész rejtélyt. Fertőy arról beszélt az aquarium előtt, hogy az a Lotus bizonyosan Lávayné nevét viseli, s erre kapta azt a furcsa felköszöntést.

– No ez derék! Holnap mindjárt megkérdezem ezt Bélától.

– Te ismered?

– Nagyon jól. Igen furcsa gyerek az.