Part 24

Mikor Judit a védlevelet előmutatá, három különböző indulatkifejezésű arcz tekinte egyszerre rá.

Fertőy el volt sápadva, a düh kővé változtatta arczát.

Hogy jöhetett ez az asszony ily védlevél birtokába?

Béla szeme azon vékony sebhelyen akadt meg, melyet Judit homlokán látott, s melynek okát annyiszor hasztalan kérdezé tőle. E sebhely egy pillanat alatt egy hosszú regét mondott el neki. Egy olyan pillanat volt az, mint mikor egy perczre elaluszunk, s az alatt egy egész nap eseményeit végig álmodjuk.

Az öreg Lávayné pedig oda csúszott térden s megfogva két kezével a mutatott irás széleit, melyet Judit kezében tartott, annak betűit iparkodott sorra szedni könyes szemeivel; s mikor fia nevét megtalálta rajta, akkor egyszerre két kezével megkapta a fiatal nő kezét, s ő, az aggnő, ő, az anya, leányának kezét ajkához szorítá és megcsókolta.

Judit nem akarta azt engedni; de az öreg asszonynak vas erő volt azokban a mindennap dolgozó kezeiben.

– Megmondta ezt nekem egy öreg ember otthon, rebegé Lávayné, hogy én egykor a menyem előtt így fogok térdepelni s így fogom neki a kezét megcsókolni. Csak a jövendölés teljesedik be. És az nagyon jól van.

Judit fölemelte gyöngéden napát.

– Jőjjön velem anyám, a mellékszobába. A többit ezen úrral majd elvégzi Béla.

Az öreg asszony Bélára tekinte, mintha kérdené, hogy nincs-e szüksége segélyére? Ő össze tudná tépni azt az embert, mint egy nő-oroszlán.

Fiának nyugodt, emelt alakja megnyugtatá, hogy annak semmi férfi ellenében nincs szüksége védelmezőre.

– Jőjjön anyám, erőteté őt gyöngéden Judit a másik szobába át. – Hiszen itt a másik.

Az a másik!

Ez a szó magával ragadta az öreg asszonyt. – Mikor az öreganyák úgy szeretik azokat a kicsi unokákat.

Az a másik.

Egy percz múlva kis bölcsője előtt térdelt annak a néma teremtésnek, a ki még legközelebb van az angyalhoz s legtávolabb az embertől; annak az ártatlan lénynek, a kit tegnap a falhoz igért paskolni, s a kit most csókjaival, hízelgő gyügyögtetésével halmozott el.

Odakinn komoly férfiak váltottak egymással nehéz szavakat, idebenn boldog nők kaczagtak örömükben, földfeletti szerelmükben. A néma ember ott a bölcsőben olyan komolyan nézett maga elé a világba, mintha ő tartana mindezen dolgok felett most mindjárt itéletet.

Fertőy egyedül maradt Bélával.

Béla köszönte magában jó szellemének, hogy Judit előtt mindeddig elhallgatta azt, a mi közte és Fertőy közt Volozoff herczeg orangériájában történt; mert ha Juditnak erről tudomása van, akkor nem hagyja őket mégis egyedül.

– Uram, szólt Béla oly közel lépve ellenfeléhez, hogy halkan beszélhessen vele: ön úgy látszik, hogy engemet minden áron maga elé akart állíttatni; ime itt vagyok.

Fertőy az első meglepetés után, mely egyúttal egy egész tervhalmazát változtatta hasznavehetlen makulaturává iparkodott visszanyerni szokott önuralmát, s egész udvariassággal viszonzá:

– Valóban, nagyon óhajtottam önnel találkozni.

– Azt igen természetesnek találom. Vannak sértések, a miket ha rajtam valaki elkövet, én azt fölkeresem, ha zárdába bújt is előlem; elrántom gyermeke bölcsőjétől, felesége ölelésétől, el az oltár elől, ha imádkozik; – megvívok vele életre-halálra; ha megsebesít s felgyógyulok, újra megvívok vele; üldözöm, harapom, a hol érem; s nem végzem be másutt, mint a hol egyikünk meghalt.

– De én, remélem, nem sértettem meg önt ennyire? sietett Fertőy czukrozott fanyarsággal közbeszólni.

– Nem ön engemet, hanem én önt. S a sérelem teszi előttem egészen igazolttá önnek azon törekvését, hogy megsértőjét minden áron kényszerítse helyt állani elégtétel végett, még felesége jó hírének árán is.

– Nem értem önt, édes rokon; ön sértett volna meg engemet?

Béla elámult. Ily feledékenységre csakugyan nem számított a nap alatt.

Ő indulathevében egy embert, ki nejét rágalmazza, arczul üt, s a legelső, legközelebbi találkozásnál ez az ember azt mondja, hogy nem tud semmit fennforgó sérelemről. Igazán kétsége volna a személy azonossága felől? Megkisérté segítségére jönni.

– Nem emlékezik ön azon jelenetre, midőn Volozoff herczeg kertésze mutogatta önnek az orangeria virágait?

– De – igen, úgy rémlik előttem. Azóta sok történt, a mi kiverhette fejemből.

– Nézzen ön meg jól. Nem emlékezik azon kertészre többé?

– De igen. Tanult, okos német fiu volt. Vonásaival nem igen törődtem.

– Pedig az nagyon közel érintkezett önnel egyszer.

– Velem? Nem igen jut eszembe.

– Ott a lotus medenczéje mellett.

– Ah igen. Szegénynek egy kis hóbortja volt, a mi akkor kitört rajta, a virágok közé taszított, s azután elszaladt; később elfogták s a herczeg sokáig gyógyíttatta, de szegény fiu e bajba csakugyan belehalt. Úgy tudom.

– Roszul tudja ön; az a kertész én vagyok.

Fertőy gúnyosan mosolygott.

– Be tudja ön bizonyítani?

Bélának nagyon sokszor kellett arra gondolnia, hogy saját lakában van. Ennyi merészség egészen zavarba hozta.

– Én, a sértő fél, bizonyítsam be azt, hogy önt megsértettem?

– Természetesen. Én nem tudok felőle semmit. A világ nem tud felőle semmit. Önnek állítását csak egy tanú bizonyíthatná be, a ki az összefüggést érti, de az hallgatni fog; mert az a feleségem.

– Tehát mégis tudja ön, miről van szó? kérdé villogó szemekkel Béla.

– Hagyjuk ezt abba, édes rokon. Ön fiatal ember s úgy veszi fel a dolgot, a hogy ön szokta. Ön azt akarja nekem elmondani, hogy megsértett és most elégtételt akar nekem adni; ha kívánom, öt lépésről lőhetünk; küldjem a szekundásaimat; határozzanak időt és helyet; hanem ez rám nézve mind kevés reális alappal biró indítvány. Egy paraszt, egy alárendelt szolga ütése egy gavalléron nem sérelem, hanem sajnálatos gonosztett; azért a finom világ elégtételadást-vevést nem követel. Azt pedig, hogy ama paraszt, azon félőrültnek hiresztelt cseléd ön volt, csupán egy asszony tudja, a ki épen olyan jól ért a hallgatáshoz, mint a mesemondáshoz, s ez az asszony nem fogja azt senkinek elmondani; a mire két oka van: az egyik én vagyok – a másik ön.

– Én?

– Sokkal többet is tudok én e tárgyról, édes rokon, mint a mennyit ön nálam gyanít. Higyje el ön, hogy a rhododendronok levelei nem olyan sűrűek, hogy azokon keresztül ne lehessen látni. Nem tudom, emlékezik-e még ez a kertészlegény arra a kettős lövésre, mely ott az orangériában egy szép asszonyt kebléről felriasztott?

– Uram!

– S a mire a szép asszony aztán ezt mondta férje előtt: «úgy megijedtem, hogy ha lett volna itt más ember, mint a kertész, keblére rogytam volna.»

– De uram!

– Kérem, ne kiáltsunk olyan nagyokat, gondolja meg, hogy a felesége a szomszéd szobában van, s ilyen physikai állapotban a nők fogékonysága nagyon egészségrontó.

A felülkerült vad kezdte észrevenni, hogy a vadász ismét fegyvert vont elő.

– Ön nejét akarja velem gyanusítani? suttogá elfojtott hangon.

– Ugy-e? Jobb lesz, hogy ha halkabban beszélünk?

Béla vállat vont.

– Nem tudom, hova czélozhat ön?

– No ezt a szót tőlem tanulta. Most önön a sor azt mondani: «nem értem, miről lehet szó?» Oh én nagyon jól tudom, minő viszony volt nőm és ön között, mielőtt én lettem volna szerencsés nevemet neki adhatni. Az sem volt előttem titok, mi vonzza az asszonyt oly gyakran és erősen a Volozoff mezei kastélyba. Az asszony szeretett a társaságtól elmaradozni: legjobban érezte a kertben magát.

Béla erre csakugyan nem tudott mit felelni.

– Az asszony levelezett az ön érdekében barátnéival; ki akarta önt külföldre szöktetni, ugyanakkor ő maga is fürdőkre készült – külföldre. Ezt én mind igen jól tudtam.

Béla úgy vette észre, hogy ebben az egész mesében a látszat ellenfele pártján van.

– Kedves rokon, a mit én akkor tettem, az bizony semmi sem volt egyéb, mint egy fenyegetett férj védelme saját érdekében. Mindenki védi magát a hogy tudja. Lássa, én azt nagyon jól tudom, hogy vannak esetek, mikor az embert úgy kiszorítják a világ szeme elé, hogy nem menekülhet másként, mint egy ugrással a háta mögött álló síron keresztül, vagy abba bele: ez a párbaj. Örömest bizony senki sem keresi azt. Olyan ostoba ember pedig kevés van, a ki titokért verekedjék, s zajt csináljon abból, a mit szégyenl. Mit tehettem én ön ellen? – Azt tehettem, hogy fölkeltettem önben a féltést saját neje iránt. A mendemonda, a mit ön előtt az orengeriában elhullattam, tökéletesen sikerült. Azt a lökést, a mivel ön engem a tengeri növények közé taszított, a hatás sikerének számítom be; – hanem azután ön egyenesen hazajött, szépen megtért a feleségéhez. S én nem is akartam egyebet; de ennyit akarnom a saját feleségem miatt elég jogom volt.

Béla összecsapta kezeit. Talán tapsolt az ügyesen improvisált komédiának.

– Én az nap megtudtam, a mely nap ön haza érkezett, hogy itt van már. Nem szóltam senkinek; hagytam a bujdosót játszani. A mire különben semmi oka sem volt. Ki elől bujdosott ön? Volt az ön neve a hadi törvényszékek elé idézettek sorában? sohasem! Ön előjöhetett, a mikor akart, mint annyian, a kik önnél jobban terhelve voltak s járnak-kelnek a világ szeme előtt; fel is adják őket százszor, hanem a hatóságok nem törődnek már a feladásokkal. Én azt nagyon jól tudtam, hogy ön ok nélkül rejtegeti magát, de megvallom őszintén, hogy az nekem igen kedves elégtétel volt, hogy ön hónapokig házi börtönt ad magának s nem mozdul meg neje mellől. Ez rám, mint férjre nézve, nagyon megnyugtató volt.

– Azért nevezte ön anyám előtt nőmet becstelennek?

– Semminek sem neveztem, édes rokon, a miért ön párbajra kihíhasson. Semmit sem mondtam a tisztelt nagyasszonynak, mint azt, hogy Juditnak fia született. Hihettem-e én azt, hogy ön, ki oly gyöngéd fiu volt, szegény öreg anyját évekig tudja kinozni azzal a hírrel, hogy meghalt? A világ előtt játszatni Judittal az özvegyet, ennek volt valami értelme, de elhallgatni a valót a tulajdon édes anyja előtt, azt engedni igazi gyászban járni: ezt én nem hihettem önről.

Bélának a szemrehányás fájt, annyival inkább, mert találó igazság volt egy hazug ajkáról.

– Uram. Hagyjon ön az én magánéletemnek békét. A miket ön elmondott, mind alaptalan semmiségek. Nem azokért jött ön ide. Önnek oka volt engemet napfényre idézni. Mondja meg, miért hítt elé?

– Igaza van, rokon; én keresve kerestem önt s akartam feltalálni. Én idéztem e kissé kellemetlen jelenetet elő egyenesen azért, hogy önnel beszélhessek, mert fontos szavam van önhöz, melyet önnek gondolóra venni épen úgy érdekében áll, mint nekem.

– Meghallgatom.

– Nekünk egy pörünk folyik a biróságok előtt.

– Eddig csak az ön pöre volt az: mi nem jártunk nagyon utána soha. Tehette ön azzal, a mit akart. De a mióta gyermekünk van, az ő sorsáért a pör a mienk is. Most már én magam fogom vezetni a pört, mert van kiért!

– Én önnek egyezkedést jöttem ajánlani.

– Nekem? Egyezkedést? szólt Béla keserüen. Oly rosszul állna önre nézve a pör?

– Korántsem.

– Tehát csupa atyafiságos jóindulatból?

– Nem. Ámbár az irónia nem volt egészen helyén; de még sem abból. Ez szárazan üzlet-dolog. Én bizonyosan meg fogom nyerni a pört.

– Ha a határnapig elő tudja mutatni az eredeti végrendeletet.

– Elő fogom mutatni.

– Ha tehetné ön, nem ajánlana nekem egyezkedést.

– Már pedig megkisértem. Legyünk azért csak haragosak. Ne tekintsük egymást rokonoknak. Higyjen ön felőlem minden roszat, a mit kósza hirekből összeszedett; hanem azért hallgassa meg ajánlatomat. Én egyezkedést kinálok önnek a per alatti vagyon egy harmadának átengedésével.

– Miért oly nagylelkű ön, hogy harmadát átengedje annak, a mit egészen elfoglalhat? S miért tartaná meg kétharmadát, ha az egészet nem tarthatja meg?

– Ügyvédhez méltó kérdés: felelni fogok rá, és ön átlátandja, hogy a mit beszélek, nem «Schwindel», nem szédítés, hanem igen alapos üzlet. Nem engedné meg, hogy leüljek? Igy mindig azt hiszem, hogy ajtót akar mutatni.

Béla igen olyanformán hitte maga is. De nagy baja volt, hogy olyan igen jó fiu volt: sokszor föltette magában, hogy fog goromba lenni, aztán soha sem talált hozzá való szavakat.

– Tessék.

Fertőy tehát leült, tenyerével végigsimítá homlokát, mintha gondolatát egyenlítené simára.

– Tehát, édes rokon, az ügy tulajdonképen így áll: A végrendelet csakugyan megvan. Én magam láttam, meggyőződtem felőle, hogy ugyanaz, melyet én is aláirtam. Hanem – nincs az én kezem között. – Az, a ki e becses okmányt kézhez kerítette, igen élelmes ember. Mondhatom, nagyon ügyes ember. Ez most nem akarja nekem az okiratot átadni más áron, mint az egész pörtárgy feléért. Már most a kegyed lángesze könnyen kitalálhatja, hogy mi hajtja ide Fertőyt? Kegyed ügyvéd, kegyeddel lehet beszélni. Kegyed elébb végighallgatja az előadást, azután mond rá kritikát. Judit hugommal nem így áll. Ő feltöretlen küldi vissza a levelet; ő szóba sem áll; ő «nem»-et mond, mielőtt tudná, hogy mire kell felelni? Ezért volt nekem szükségem kegyedre. Most tehát a dolog így áll: rám nézve ez az alternativa, vagy felét az illetőségnek átengedni annak, ki az okmányt birja, vagy kegyeddel kiegyezni egy harmada átengedésével. Az arithmetika megmagyarázza, miért választottam az egyezséget? Kétharmad több, mint egy fél. Kegyedre nézve pedig így áll a választás: ha én az okiratot megszerzem a mondott áldozattal, kegyetek elvesztik az egész kereset alatti birtokot; ha pedig egyezségemet elfogadják, megnyerik egy harmadát. Nos, rokon, mit szól ön ehez?

Béla igen röviden végét szakítá az egész alkunak.

– Uram. Én hozzá vagyok szokva, hogy önnek egy szavát se higyjem. A miket ön itt elmondott, azoknak kilencz tizedrésze nem volt igaz; én a tizedik részben is gyanakodom. És most kérem önt, hogy ha nagyobb okai nincsenek a velem való értekezésre, ne hosszabbítsa az időt, melyben szegény anyámtól távol kell lennem.

– Jól van, édes rokon. Nincs semmi elrontva közöttünk, ön meg fog győződni róla, hogy a tizedik részlet igaz volt, s akkor felvehetjük az eldobott fonalat. Magamat ajánlom.

Béla némán üdvözlé és engedte távozni.

És azzal sietett a most már nyitva levő családi paradicsomba, a hol annyi boldog, annyi szerető szív várt reá: anya, hitves és gyermek!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ekkor irta azután Fertőy Bárzsinghoz azt a bizonyos levelet, a mit Bárzsing arra a tudvalevő haszonra fordított.

POLITIKAI DIVATOK.

Hja bizony, jámbor barátim, a politikai divatok is csak olyanok, mint más divat; míg fényes, míg új, az egész publikum hordja, mikor kopik, leveti, zsibvásárra jut; egy-két elkésett ember hordja még, azt meg is bámulják érte nagyon, aztán az is csak leteszi, mikor látja, hogy magában maradt.

Láttam én már excellentiás urakat olyan calabriai tollas kalappal a fejükön, hogy szebbet se lehetett kivánni, s megint telivér flamingókat épen semmi kalappal sem a fejükön.

Természetesen arra sem emlékezik már nagyon sok ember, hogy miért hítták egy időben flamingóknak, a kik veres tollakat viseltek?

No ez elmult. Jött más. Divat csak divat. Egyszer az a divat, hogy a leányok tépést csinálnak, másszor meg az a divat, hogy egyik tánczvigalomból ki, a másikba be. Egyszer az a divat, hogy hősök, nagy szónokok arczképeit hordják melltűkben, inggombokon, karpereczeken, pálczafogantyukon; másik évben aztán jön egy tánczosnő, egy lovarművésznő s annak az arczképe kerül a melltűkre, az inggombokra. Vannak túlfogékony kedélyek, kik az elsőbb eseteknél hizelgő diatribákkal kenik a lelkes publikumot, s az utóbbiaknál satyrákkal ostorozzák; a józan philosoph azonban úgy veszi a dolgot, hogy a divat csak divat: elkopik, elszakad; majd ez, a melyik most nem tetszik, szintén elkopik, elszakad; jön helyette – talán furcsább, talán nem is olyan, a milyet kivánunk, de mindenesetre új.

Nemcsak a kabátnak, a salüpnek, a crinolinnak van divatja, jámbor barátim; – mi is együtt figurálunk abban, hánytvetett emberek.

Ma azt kiáltják, hogy «éljen!» s egy év mulva azt kérdik, hogy «mégis élsz?»

Ma beverik valakinek az ablakát, s egy év mulva alázatosan koczogtatnak az előszobája ajtaján.

Nem estem poétai túlságba, nem mondtam: «ma» ez van, «holnap» az lesz: egy évet engedtem. Az pedig szép idő.

Vannak azonban szerencsés kedélyű emberek, a kik mindig tudnak gondoskodni róla, hogy divatban maradjanak. Oh ez nagy előnyük az embereknek a ruhák felett.

Vannak bölcs, józan belátású emberek, a kik sohasem kerülnek a zsibvásárba, vagy ha nagy tisztelet akarja őket érni, a muzeumba, hol a tisztes régiségeket őrzik.

Bárzsing úr például olyan jó flamingó volt annak az idejében, a milyen csak tuczat számra szedte a honleányoktól a nemzeti szinű szalagcsillagokat, s ha egy-egy csatadalát elolvasná valaki, a mit akkor irt, aligha ki nem lelné tőle a hideg e békeszerető időben, hogy nagyobb dolgokat ne is emlegessünk. De hát ugyan, ki vetné neki ezt szemére? Ha akkor az volt a divat.

Most pedig olyan tökéletes doctor juris utriusque, a milyen csak valaha a váltó-első-birósági-törvényszék kapuja alatt elfogdosta a klienseket.

Igen nagy ismeretköre van.

Jeles és kitünő férfiu a mellett. Az utczán fenhangon beszél, tiz ember közül kilenczet üdvözöl, czímét is hozzá kiáltva; hattal okvetlen kezet szorít, s négynek csak úgy int a kezével, kalapját sem billentve meg. Szinházban ő adja a tónust; a kit akar, ő hivatja ki, s ha kedve ellenére tapsol a profanus nép, magas szemöldökkel körültekint s a lenézett vidéki tapsoló elszégyenli magát és elsompolyodik.

Per tu van minden újabbkori celebritással; bejáratos a legelőkelőbb hivatalos uraságokhoz; azokhoz ebédre is el szokott járni.

Fiatalabbkori ismerőseit valódi protektori minákkal szokta fogadni. A poétákat a Pillwaxból csak úgy köszönti, hogy «szervusz». Tudva van előtte, hogy sok ember van, a ki ki nem állhatja; azokkal, ha találkozik az utczán, azon veszik észre magukat, hogy kezet szorított velük s hogylétükről tudakozódik. S nem akad ember, a ki azt mondaná: «s mi köze az úrnak az én hogylétemhez?»

Ellenkezőleg mindig akad elég nagy kisérete a hangadó egyéniségnek, egy csoport fiatal ember, a ki fiatalsága tudatában megnyugszik abban, hogy ő még ráér kharaktert kifejteni; mindig kész mulatók, kik azt tartják, hogy csak fidelis czimbora legyen valaki, aztán a nyilvános jellemével ne sokat törődjék az ember; korán-vén töpörödött geniek, a kik fiatalságuk ábrándjait botlásoknak beismerve, most már felcsaptak hidegvérű kozmopolitáknak; és végre egy sereg léha ember, a ki soha sem szokott a maga fejével gondolkozni, hanem felveszi a divatot, úgy, a hogy készen kapja a boltban.

Azért természetesen vannak még emberek, a kik az utczán kapós divatot nem hordják; – a kik megmaradtak a mellett, a mit egyszer szépnek, jónak hittek; csakhogy azok félrevonultak oduikba, otthon ülnek, nagyon válogatják a magukhoz hasonlókat s nem igen adnak életjelt azokon kívül.

Ezek persze a baglyok.

A kik nem akarják átlátni, hogy a világ változik, mert annak szükségképen változnia kell; hogy az embernek új ruhát felvenni nem apostasia, hanem csak mutare consilium in melius, hogy a mi tegnapelőtt okos volt, az ma már bolond, s a mi ma képtelenség, az holnap egészen helyes lesz. – Ilyen bagoly volt Lávay Béla is.

Mint ügyvéd, eljárt hivatalos teendőiben, beszélt mindazokkal, a kikkel kénytelen volt beszélni, hanem épen csak annyi szót, a mennyit mulhatatlan szükséges volt elmondani; s csak akkor kezdett el valóban élni, mikor haza jutott szűk családi körébe, melyet anyja, neje és gyermeke alkotott, s melyet néha Melchior szaporított jelenlétével.

Itthon viselte aztán mindenki a régi embert.

A jó öreg asszonyság kifogyhatatlan volt a mult évek viszontagságainak elbeszélésében, ő ugyan még most is viselte azt a barna felöltönyt, melyet egy röppentyűszikra két helyen kiégetett.

Azután meg Bélát iparkodott beszédbe hozni. Hol járt, miket állt ki? Minő viszályokon ment keresztül bujdosása közben?

Béla nem örömest beszélt e felől; azt sem hozta volna elő, hogy ment vissza tetszhalott nejéhez, ha Melchior el nem árulta volna a Judit homlokán levő sebhely titkát. Ekkor értette meg az öreg asszonyság, mire példálózott annyiszor a mogorva hadastyán, ki Juditra férje ruhájában ráismert.

– Hát azután sokat éheztél, fáztál, bujdokoltál? tudakozá tovább fiától.

Béla gyöngédebb volt, hogysem nőket szenvedései leirásával szomorgasson.

– Nem volt semmi bajom. Kertész voltam egy úri háznál, jó dolgom volt. Mikor minden tudományom elhagyott, a kertészség, mire jó apám tanított mulatságból, kenyeret és menhelyet szerzett számomra.

És azzal bölcsőben ringó kis fiához fordult s keserű gyöngédséggel susogott a szendergőhöz:

– Úgy, úgy, lelkem kis fiam, ha te megnősz, én kézművest nevelek belőled; ne félj, nem fogsz te tudós lenni, mint apád, sem szinész, mint anyád, hanem kézműves, a ki boldog.

Judit a bölcső mellett dolgozva szinpadi öltözékén, hallgatta ezt a beszédet, s Bélára veté nagy sötét szemeit.

– Ha mi is le akarunk feküdni, ki marad akkor állva? Épen azért, mert a tudomány szenvedés, a művészet nyomor: épen azért, mert te és én éreztük mind a kettőt, nekünk kell azt mondanunk: itt maradj, hű maradj, szenvedj, küzdj azért az eszméért, a miért apád és anyád küzdött, szenvedett; folytasd, a mit mi be nem végezheténk, légy művész, légy költő, légy tudós.

Béla fölkelt és megcsókolta neje homlokát.

– Oh asszony, nagy a te hited.

– Volnék csak férfi.

– Jobb férfi volnál, mint én. Igaz. De nem volnál ehez a világhoz való. Te épen az volnál férfinak, a ki Pusztafi volt. Mit gondolsz, ha ő most élne, járhatna-e az emberek között? Első nap megölne valakit, vagy őtet valaki.

– Nincs itt emberhalálról szó, de van szó arról, hogy «ha férfi vagy, légy férfi!» Nem lehet azt elégszer elmondani tinektek. Rosszabbak vagytok az asszonyoknál, mert akárki udvarol, meghallgatjátok.

– Életmódunk kényszerít, hogy a világgal érintkezzünk.

– De nem, hogy barátkozzunk.

– Teszem-e én azt?

– Oh kérlek. Mikor karodba fogózva megyek veled az utczán, hányszor kell kezedet megrántanom, hogy ne fogadd el ennek vagy amannak köszöntését. Én nem szoktam elfogadni azét, a kit nem szeretek.

– Ez csak külső illem. A kalapemelés nem kötelez még semmire.

– Kötelez. Ma kalapot emelsz valaki előtt, holnap megszólít, s szóba állsz vele, másnap meglátogat s elfogadod, harmadnap igen kedves embernek fogod találni s egyszer csak barátja vagy.

«Első nap találkozol vele, második nap kezet adsz neki, harmadik nap meglátogat és negyedik nap barátod lett.»

A mit ez az asszony mondott, olyan kimerítő kritikája az egész politikai divatunknak. Lágy emberek vagyunk. Nagyon jó emberek vagyunk. Szeretjük a verekedést, de a gyűlölködést a tusa után nem folytatjuk. Nálunk nincs «fehér és piros rózsa», nálunk nincsenek Guelphek és Ghibellinok, a kik ivadékról-ivadékra folytatják apák és nagyapák küzdelmét; nálunk már csak pecsovicsok és kubinszkiak sincsenek; mi annyira szeretjük egymást, hogy még a kritikusra is haragszunk, a ki egy rossz versirót leránt, hisz az is a mi vérünkből való vér, annak a keserve is rontja azt a tudatot, hogy mi igen jó emberek vagyunk. S ki tudja, talán erényünk ez!

Béla összeharapta ajkait s duzzogott nejére e szavak miatt.

– Te most haragszol? szólt hozzá Judit, gyöngéden vállára hajolva.

– Oh nem, viszonzá Béla keserűen; te nagyon jól ismersz, én az az ember vagyok, a ki nagyon könnyen barátkozom.

– Azt nem mondtam, de nagyon könnyen megbocsátasz.

– Hozzá tehetted volna még: és ötödik nap te mégy oda hozzá és hatodik nap te hordod az ő divatját. Az én tőlem mind kitelik.

Az öreg asszonyság nem akarta engedni, hogy ilyen tiszta eget, mint gyermekeié, felhő homályosítson el. Közbeszólt, de természetesen ő is Bélának fogta pártját.

– De iszen Béla nem olyan könnyen ingadozó ember. Kicsi gyermek korától ismerem én, mert anyja vagyok. Ő is ilyen csendes kis fiu volt gyermeknek, mint ez itt a pólában és olyan szelid férfi most, mint az atyja. De azért, hogy pattogni, gorombáskodni szegény atyja sem tudott soha, a hol helyt kellett neki állni, helyben maradt. Boldogult atyjának is volt olyan ellensége, mint neki Bárzsing; nekem is olyan rosszul esett, mint neked Judit, mikor azt láttam, hogy köszönését elfogadja, de ő azt mondta, hogy a sors elégtételt fog adni, minek venne maga? és igaza is volt.