Part 23

Forrt lelkében minden keserű gondolat, azt sem vette észre, ha valaki köszönté az utczán, kis gyermekek, keresztfiacskái kezet csókoltak neki mentében, azokhoz sem szólt, csak ment és évődött, míg a piaczra ért. Itt aztán körültekintett, hogy merre van az a hivatal, a hol ő neki útleveleket kellene kapni.

Nem akart kérdezősködni senkitől. Magától pedig nem talált rá. Más idők, más emberek voltak a város felett, nem azok, a kiket ő megszokott, még csak beszélni sem tudott velök.

A mint így határozatlanul tépelődnék, meglátja öreg ismerősét, a vén csontot, Kolbayt, szemközt jőni az angolkert felől.

Eléje sietett.

– Ugyan örülök, hogy jó uramat előtalálom. Mintha csak kivánságra érkezett volna.

– Igazán? kérdezé az öreg úr, nagyon felvidulva azon a gondolaton, hogy lehet a világon élő teremtés, a ki örül annak, ha őt szemközt jönni látja s még eléje siet. – Ugyan miben lehetnék, jó asszonyom, szolgálatjára?

– Majd elmondom, de nem akarom itt az utczán mondani. Nagy szivességre akarnám kérni, jőjjön be a házamhoz, majd ottan elbeszélem.

– Ezer örömmel jó asszonyom. Soha sem hittem volna, hogy valakinek szivességet tehessek még ebben az életben. Siessünk, a hogy lehet ezen átkozott rossz kövezeten. Az én házam különben még közelebb van, itt a kert felől bemehetnénk s ott is elmondhatná, a mit parancsol.

– Jó lesz.

Az angol kert felől közelebb lehete érni Kolbay házát, melynek kerti oldala az útra feküdt; az öreg kinyitá a rozzant deszkakerítés ajtaját s maga előtt ereszté Lávaynét.

Szomorú kert volt biz ez, épen olyan vén fák, mint a gazdájuk, épen úgy összevissza szabdalva, fürészelve, egyik sem terem már, koronáját nem győzi újra alakítani, csak az oldalain teng minden tavaszszal kihajtó víz-sarj, mely őszre lesárgul. A fű sem akar benne nőni, s a virágok nem akarnak bimbóba indulni; csak egy óriási repkény fut köröskörül buja zöld szőnyeggel falon, kerítésen és száraz körtefákon; ez is tán abból a repkény-füzérből eredt, a mit egykor a vitéz bajnok homlokára fűztek, s mely úgy nőtt, zöldült tovább évről-évre, mint a hogy a bajnok érdemeinek emléke az emberek előtt elporlott.

Ott volt egy félig elszáradt jerichói rózsalugas, abban egy korhadt pad és asztal, oda leültette Lávaynét a hadastyán.

– Tudom, hogy szeret kertben lenni, asszonyom.

(Talán azért sem akarta bevezetni, mert szobái rendetlenek.)

– Köszönöm, óhajtok is leülni, pedig nem vagyok elfáradva, de lábaim oly nehezek, mint az ólom.

– Tehát miben lehetek szolgálatjára?

– Nagy dolog az. Én holnap Pestre akarok indulni, útlevél kellene, de átallok odamenni a hivatalba, hogy engem ott jobbra-balra taszigáljanak, kikérdezzenek; németül se tudok. Nevessenek rajtam. Valaki még gorombáskodnék velem, s én jól összeszidnám.

– Tehát az kellene, hogy útlevelet szereznék a számára, a nélkül, hogy maga odamenne? Hisz az nagyon könnyű.

– Megteszi? édes jó uram, az Isten áldja meg érte.

– Hogyne tenném; jó ismerős vagyok azokkal az urakkal, csak egy szavamba kerül az egész. Tehát Pestre akar utazni?

– Igenis, csak egy napra.

– Tehát mégis meg fogja látogatni egyszer azt a kedves derék, jó menyét.

– Kedves? Derék? jó? és az én menyem? Kiálta fel gúnyos keservvel Lávayné; mért nem mondja kegyed még: «azt a derék becsületes asszonyt?»

– No? Mi az? Kérdé szörnyen elbámulva a hadastyán.

– Igenis, azt akarom meglátogatni, azt a némbert. De azt a látogatást nem fogja felirni az ünnepnapjai közé.

– No no, asszonyom, ne tüzeskedjék…

– Nem tűz: – méreg van bennem idáig! Minden hajam szálának a hegyéig. Igen is, ő hozzá készülök, de itéletet tartani, rettenetes itéletet!

– Jó asszonyom. Én nem tudom, mi haragja van kegyednek menye ellen? de azt tudom, hogy igazságtalan haragja van. Kevés asszony van, a ki előtt kalapot emelek, ha vele találkozom, de ez előtt leveszem, ha csak a neve eszembe jut. Én nem tudom, mivel rágalmazhatták őt kegyed előtt, de azt mondom, hogy ha azt, mint megfogható igazságot a kezembe tennék is, én azt mondanám rá: az hazugság, én nem hiszem, bár látom is.

– Uram. Én semmiségeken meg nem indulok; én a mendemondák után nem járok; de az oly eltakarhatatlan gyalázat, a mit e némber ősz fejemre, fiam sirjára hozott, hogy Bélámmal nem találkozhatnám a másvilágon, ha ezt meg nem büntetném.

– Nem kérdezem, nem is akarom hallani, mit mesélhetett önnek valaki; én csak azt a képet látom magam előtt, a hogy őt utoljára láttam. Az a nő, a ki képes volt arra a gondolatra jőni, a mit akkor keresztül is vitt, az nem fogja férje sírját meggyalázni. Önt megcsalták asszonyom.

– Nem lehet. Nagyon bizonyos az.

– Emlékezik-e még rá, asszonyom, mikor egyszer kegyedtől egy kéve zsuppot kértem ülésnek szekérderékba valót, kegyed akkor azt mondta nekem: «nem adok; máskor sáfrányt, de most egy szál szalmát sem; mert kegyed embervadászatra indul. Óvom, hogy ne menjen, mert az Isten nem ad szerencsét annak, a ki embertársát megy üldözni»; és csakugyan nem adott kegyed szalmát. És csakugyan úgy történt, a hogy kegyed mondá. Az Isten megvert azért a gondolatért, hogy egy embert üldözni akartam. Én magam estem a kelepczébe; leszidtak, lepiszkoltak, kigúnyoltak, mint egy gyereket, mint egy desertor katonát és nekem vén fejemmel meg kellett érnem azt, hogy piruljak. Ha kezem lábam törött volna, nem zokulnám annyira, mint ezt a pirulást. – Most, asszonyom, visszaadom a kölcsönt; most én tanácsolom, ne menjen embervadászatra, mert más vadat talál elejteni, mint a kit űzőbe vett; fogadja meg egy vén ember tanácsát, a kinek már semmi oka sincs senkinek jó tanácsot adni; ne utazzék el Pestre; maradjon itthon. Most én nem adok – szalmát, én nem szerzek útlevelet.

– Jó, hát majd tudok szerezni magam! szólt haragosan felpattanva Lávayné s félvállról «Isten megáldjá»-t dörmögve a hadastyánnak, indult a kertből kifelé.

Kolbay még utána is kiáltott.

– Vigyázzon asszonyom! Emlékezzék az én embervadászatomra! «A ki az őzet megkergeti, szemközt találja az oroszlánt» azt mondja az irás. Nagy bajt fog a családjára hozni!

De az öreg asszonyság nem hallgatott rá, bevágta maga után az ajtót s sietett legelébb is haza.

A mint kapuján belépett, cselédje egy levéllel várta, melyet az imént hozott egy libériás inas.

Lávayné fölbontá a levelet. Egy szabályszerűen kiállított útlevél volt abban számára, egész évre szóló.

Fertőy úr előzékenyebb volt a hadastyánnál, s míg az elutasítá az útlevél után járást, ő régen el is küldeté azt a jó asszonyság házához.

A FELVERT VAD.

Egy kis oldalszoba, melynek széle hoszsza alig több öt lépésnél, egy mindig lefüggönyözött ablak, a padlaton szőnyegek, melyek a lépések hangját elenyésztik, egy kis iróasztal a szögletben; – tizennégy hónapja, hogy Béla e csendes társaságban tölti napjait.

Azt mondhatná valaki, hogy ez börtön. Hiszen bezárva lenni mindegy, akár itt, akár amott, csak a kilátás az ablakon különböző. – Az igazi rabnak még jobb dolga van, mert napjában kétszer szabad légen járhat.

Hát nem börtön-e az, ha a világ be van zárva olyan ember előtt, a ki abban élt? ki barátokat, mozgalmas mulatságokat ismert, ki az év minden szakáról előre tudja: «most tánczvigalmak vannak; most ismerőseim víg zene hangjainál lejtik illatos termekben a walczert és a polkát, ablakom alatt a kintorna új divatú dallamokat nyikorgat! Hirhedett művészek, zenészek, ballerinák, hegedülnek, tánczolnak, tombolnak végig a szinpadon, kiket egy seculum hoz ide egyszer; szerecsen s másszínű mimusok, olasz, franczia, angol nyelven deklamálnak; én oda mind nem mehetek, az mind ki van lopva az életemből. Tavasz kezdődik; de én azt csak a hónapos retekről tudom meg; itt vannak a császárfürdői dalidók, itt a lóversenyek: azoknak én csak a programmjaikat látom. Utaznak, fürödnek, mulatnak, szüretelnek az emberek, én pedig itt ülök a négy fal között s szoktatom magamat a meghaláshoz!»

De ez mind nem igaz.

Az, a ki a fák északi oldalán mohot tenyész, hogy el ne fagyjanak, gondoskodott arról is, hogy a börtönök lakói meg ne őrüljenek.

Az ott lakóknál minden szenvedély elalszik; a vágyak elcsillapulnak; a fantázia megdermed. Játékok, mikkel ott kinn gyermekek mulatnak, betöltik a fogoly lelkét; ez minden apróságnak megtalálja becsét, érdeket támaszt benne a hozzá legközelebb eső tárgy, nem nyugtalanítják a külélet gondjai; utoljára úgy megszokja azt az ismerős négy falat, hogy fél tőle megválni s azt képzeli, hogy az az egész világ.

S ha még e világnak oly őrangyala is van, mint Bélának volt Judit s a börtönben egy oly világító új fény, minő egy csecsemő mosolygása? A fogoly egy egész új élettervet tud készíteni e mosolygásból; egy egész mesevilágot. Béla nem gondolt soha az évszakok mulatságaira; boldog volt azzal, mivel a hazajáró lelkek boldogok: hogy kedveseiket láthatják, némán körül lenghetik, s idegen szem előtt láthatatlanok; csak az az egy lássa őket, a ki általuk ihletve van.

Senki sem fog rajta csodálkozhatni, hogy Judit nem tudatta Bélával a védlevél történetét, melyért egy időben annyit fáradt, szenvedett, melyért a koporsóban feküdt.

Akkor jó volt ez. Egy üldözött férj számára elég vigasztaló tudat volt oly iratot szerezhetni, mely őt a legnagyobb veszélytől megóvja; de midőn kedvese már tulajdonává lett, midőn birta őt, midőn rajta állt, hogy el ne veszítse kezéből, tehette-e azt, hogy őt ismét kibocsássa egy oly lenge életvesztőn, egy olyan háborgó tengerre, melynek partját még senki sem látta s mely még tört hajók forgácsaival volt tele?

Nem tudjuk-e, hogy vannak, a kik kincseiket elássák, minthogy nem merték kikölcsönözni egy irott papir biztosítása mellett; s egy férj nagyobb kincs-e minden aranynál?

Nem ismerik-e közülünk sokan azt az asszonyt, a ki férjét amaz időkben szinte rejtve tartá saját házacskájában Budapest területén? s akár hányszor keresék, soha sem akadhattak rá, pedig a férj mindig ott volt; – hol? egy széles kő alatt a tűzhely közepén. Mikor kutatni jöttek, a követ fölemelte a nő a rajta égő hasábokkal együtt, a férj rejtekébe menekült, a kő visszatolatott helyére s a nő ott főzött derült arczczal a férj feje fölött, míg azt padláson, pinczében keresték.

Oh a nők nagyon erősek a félteni tudásban!

Azonfelül is voltak még riasztó körülmények, miket amaz irat nem háríthatott el. Ha az iránt megnyugtatást talált is a védlevélben Judit, hogy férje életét megvédheti vele: hátra volt az a félelem, hogy hátha besorozzák? A legkedvezőbb esetben készen kellett rá lennie, hogy születése helyére fogják belebbezni.

Az utóbbi esetben vagy férjétől, vagy a szinpadtól kellett volna megválnia.

És végül mondjuk ki őszintén, mert annyi csábító szépet talált abban a gondolatban, hogy ime az, a kit oly hévvel, oly régen, oly igazán szeretett, most egyedül az övé, senkié másé, az egész világon senkinek még csak egy gondolatját sem lehet elrabolnia tőle; hogy az az ember, a kivel tele van lelkének minden indulatja, épen úgy lesi az ő lépteinek hangját, szavának csengését, mint képzelte ő annyi álmatlan éjszakán keresztül férje szavát, lépteit hallani; hogy a bálványozott férj most az övé, egészen, – egyedül, oly tökéletesen, mint az anyáé a gyermek, mielőtt született volna! Oh e gondolatban van valami, a mit a férfiak nem értenek meg soha. – Judit asszony volt, s ha találkozik férfi, ki őt e kegyetlenségeért elitélheti, – bizonyára minden asszony fel fogja őt menteni.

Egyedül Melchior, a fiatal orvos volt e titokba beavatva. Ő tudott titkokat rejtve tartani.

Egy reggel Judit alvó gyermeke ágyánál kötögetett parányi zubbonykát, midőn az ebédlőben hangzó csöngetés felverte boldog merengéséből.

Kötését letéve, Bélát felkelté iróasztala mellől, hogy üljön addig az alvó gyermek mellé, míg ő megnézi, ki jő?

A kis rejtek szobán kívül még egy hálószoba volt s annak is zárva szokott lenni az ajtaja, nehogy valaki hallgatózhassék.

– Valahányszor csengetést hallok, mindig úgy összerezzenek, szólt Judit; anyádat várom.

– Jó volt őt Melchior által mindenről értesítenünk.

– Sajnálom, hogy oly soká kínoztam és hagytam miattad gyászolni. Ezért még valami vár rám, valami rossz: mert mindenért meg kell fizetni.

Hja bizony az a viszály történt, hogy Melchior barátunk épen az nap utazott el K...ba, Lávaynét fölvilágosítani a családi rejtélyről, a mely nap Lávayné K...ból elindult Judittól számot kérni. A két gőzös találkozott is Esztergom alatt, s a mint ilyenkor egyik gőzösről a másikra át szokás tekintgetni, Melchior felismeré a fedélzeten az öreg asszonyságot s a vele bizalmasan beszélgető Fertőyt s mindjárt egy gondolatra kitalálta, hogy Fertőy mi jóban töri a fejét? Sietett is azonnal Almásnál kiszállni a gőzösről s gyors fogatokon vágtatni vissza Pestre, a hova azonban épen csak reggelre érkezett meg.

Ha akkor az a veszedelmes rögeszméje nem támad, hogy egy fővárosi orvosnak azon porosan, a hogy a gyors paraszttól elszabadult, nem illik látogatóba menni, még szállásán kaphatta volna az öreg asszonyságot, míg azonban megmosdott és átöltözködött, azalatt Fertőy megelőzte és vitte magával Lávaynét Judit szállására.

Judit tehát, midőn a csengetésre kinyitá hálószobája ajtaját s cselédjétől azt hallotta, hogy egy öreg asszonyság van itt, ki magát Lávaynénak nevezi, egy úr kiséretében, nem reszketett nagyon a találkozástól; meglevén győződve a felől, hogy a kisérő úr senki más, mint Melchior! Hogy térhettek vissza ily gyorsan? azt hirtelen nem foghatta fel.

– Bocsásd be őket.

Az ajtó rányilt s Judit halálsápadt lett egyszerre, midőn anyósa mellett Fertőyt pillantotta meg.

Átlátta, hogy ez iszonyatos kelepcze.

Most nem fedezhetett fel napa előtt semmit; most készen kellett lennie a legrosszabbra. Ez volt a büntetés. Az Isten büntetése egy szenvedő anya előtt eltitkolt örömhírért; ezt a poharat fenékig kellett üríteni.

Judit megadta magát. Alig birt megállni roskadozó lábain: minden íze remegett.

Az öreg asszony nagyon megszánta őt, midőn így látta maga előtt s még ő kezdte biztatni.

– Asszonyom, ne remegjen én előttem, nem jöttem semmi rossz szándékkal önhöz. Én nagyon jól tudom, hogy «ilyen állapotban» levő nőket indulatba hozni nem szabad. Üljön le ön, kérem, nem jöttem haragot csinálni.

Judit egy szót sem birt kiejteni; csak állt lecsüggesztett fővel anyósa előtt. Reszketett attól a gondolattól, hogy Béla a szomszéd szobában meghallva anyja hangját, kitalál jönni. Erőt vett magán; oly fenhangon, a mint birt, kérdezé, megtörve a varázst, mely némává tette.

– És Fertőy urat mért hozta kegyed magával?

Ezt Bélának meg kellett hallania, hogy nemcsak anyja, de Fertőy is itt van.

Az öreg asszonyság intett Fertőynek, hogy csak hallgasson; engedje őt beszélni.

– Fertőy uramöcsémet (ezt a szót jól megnyomta) azért hoztam magammal, mert ide jövetelemnek egy kis törvényes alapja is van; szükségünk lesz egyetmást megirni s ahoz férfi kell, a ki érti. Ne döbbenjen meg kegyed attól, a mit mondtam; semmi gorombaságot sem készülök elkövetni: hazulról ugyan azzal a szándékkal jöttem el, hanem aztán az úton jobban meggondoltam; ahoz semmi jogom nincsen, kegyed ura saját tetteinek s nekem semmi visszakövetelni valóm sincs kegyedtől, mint becsületes nevem.

– Azt le fogom tenni asszonyom.

– Átlátja, hogy ezt nem viselheti többé?

– Átlátom és megválok tőle.

– És akkor mi nevet fog ön viselni? Mert azt ne feledje ki, hogy kegyed szinésznő, a kinek nevét olvassák. Nem hiszi-e, hogy az még nagyobb botrány lesz, ha egyszerre elhagyva régi asszony-nevét, újra más fővel jelenik meg a világ előtt?

– Elfogom hagyni a szinpadot, rebegé Judit elszántan.

– És akkor miből fog ön élni?

– Dolgozni fogok.

– Az gyönge beszéd. Könnyű azt mondani «dolgozni fogok», a ki ahoz szokva nincs. Én egész nap dolgozom, mint egy napszámos, de ha az után kellene megélnem, nem keresném meg vele a kenyérhez való sót. Ideje, hogy megmondjam kegyednek azt a végső gondolatot, a miért ide jöttem. Az volt mindenesetre a szándékom, hogy kegyedet rábirjam arra, hogy a nevet, mit fiam által kapott, letegye és aztán a szinpadot elhagyja. Megvallom, arra voltam készen, hogy ez nagy rábeszélésbe fog kerülni. Szeretem, hogy kegyed első szóra engedett és belátta, hogy fiam nevét tovább nem viselheti; igaz-e?

Judit nem nézhetett az öreg asszony szemébe. Hiszen méltatlan volt a vád; hiszen az, a mit nála bűnrovásra véstek, volt legnagyobb erénye; de mégis lehetetlen az, hogy egy szemérmes nő felemelje arczát akkor, midőn pirongatják. Ez természet elleni komédia volna és hideg arczátlanság.

Judit lesüté szemeit és azt rebegte: «igaz».

– Kegyed e miatt kénytelen lesz a szinpadot is elhagyni; hittem, hogy kegyedet erre is rá fogom vehetni, de nem hittem, hogy ily könnyen. A szinpad kegyednek tisztességes életmódot ád s azt egy bolond vén asszony kedveért elhagyni, ki lármát csap a fia neveért, nem tréfa dolog. Én nem akarom, hogy kegyed szükséget lásson. Béla fiamat atyja után illeti hatezer forint örökség. Ezt én nem adtam neki át addig, a míg élt; – férfi volt: hadd küzdjön ifju korában a megélhetésért, mint küzdött apja és minden őse. Én azalatt kamatot kamathoz rakva, örökségét megnöveltem tízezer forintra, most átadom kegyednek ez összeget; megholt, elmult, elfeledett férjének nászajándéka ez: éljen belőle szegényül, de tisztességesen.

E szavaknál az öreg asszonyság egy kötelezvényt vont elő hímzett iszákjából, mely tizezer forintról szólt, egy úri birtokra első helyen betáblázva.

Judit szíve elfacsarodott e látványra, a köny elborítá szemeit. Béla anyja kiveszi a falatot szájából, hogy holt fia eltaszított nejének adja át – büntetésül. Judit jól tudta, hogy ez Lávayné vagyonának legnagyobb része.

– Asszonyom, szólt Judit elfulladt hangon, én nem tudok önnek felelni.

– Nem is kivánom; szólt Lávayné hidegen. Én elhiszem, hogy ön meg van illetődve. Azt hitte, szitkozódni, kofálkodni fogok: és csalódott bennem. Lássa, azért híttam el magammal Fertőy urat; ő lesz olyan jó, hogy az ügyet közöttünk törvényes kerékvágásba fogja hozni: utasítani fog, hogy mindketten mit tegyünk, hogy kölcsönösen ki legyünk elégítve.

Judit azt hitte, hogy most mindjárt a szíve fog megszakadni.

– Nem, – asszonyom, – én ez ajánlatot nem fogadhatom el.

– Miért nem? Én azért még elég gazdag maradok. Úgy sem használom azt a pénzt semmire s nem tudnék vele mit csinálni.

Juditnak egy pillantása e perczben Fertőy arczára esett. E gúnyos tekintet feléleszté benne az asszonyi ellenállás daemonát. Megaláztatni nem engedheté magát ez ember előtt. Fogta az irást és visszaadta Lávaynénak.

– Köszönöm, asszonyom, szíves jóságát; én elismerem, hogy vétkeztem, vétkemért bűnhödni fogok; tudok száraz kenyeret enni, de ahoz, a mi nem az enyim, hozzá nem nyulok.

– Kegyed most is büszke. Erről jó lesz elszokni. Mit akar tehát? Mint mondom, a dolgozásról való tréfabeszéd nem okos emberek elé való. Asszonymunka! Mit vet az a latba? Kegyed visszautasítja és büszkén utasítja vissza szerény ajánlatomat. Talán – más kilátásai vannak?

– Nem értem önt asszonyom.

– Nem? különös. Nem szíveskednék ön nekem megmondani gyermeke atyjának nevét?

– Miért kivánja ön azt?

– Bizony nem kiváncsiságból. Őszintén megmondom miért? Ha megtudom, ki ez az ember, odamegyek hozzá s így szólok neki: uram, ön szerencsétlenné tett egy asszonyt, ki nekem leányom volt; most én ez asszonytól elvettem nevét; emlékezzék ön kötelességére s ha becsületes embernek akarja hivatni magát, adjon e szerencsétlen teremtésnek nevet. Hogy híják tehát ezt az embert asszonyom?

Judittal keringett a világ, kezével támaszt kellett keresnie. Ily kérdésre lehetetlen volt mit felelni.

– Azt nem mondhatom meg.

– Kérem, szólt biztatólag az öreg asszony, ne értsen félre. Nem akarok ebből zajt ütni: én nem teszek szemrehányásokat; ha szegény az az ember, annál jobb, ha csak egy vándor komédiás is, vagy valami versiró poéta; én azt önnek szemére nem vetem, azt fogom neki mondani: ime én önt fogadom fiam örökébe, ha el tudta nyerni özvegyét, birja vagyonát is vele együtt.

Julia térdre roskadt anyósa előtt és arczát eltakarta kezeibe.

– Ne öljön meg, oh ne öljön meg. Hiszen én nem felelhetek önnek.

– Keljen fel ön! kiálta szárazan Lávayné; nem jöttem én ide szindarabot játszani; a csábító nevét akarom tudni, most már követelem.

S e szóknál durván felrántotta Juditot a földről.

Judit összeszorítá ajkait és hallgatott.

– Meg fogja-e ön mondani?

Judit némán inte tagadólag.

– Ah! Nem mondja meg, ugy-e? Nem mondja meg, mert az nem valami koldus, nem szegény komédiás, hanem nagy úr a gazember! Titokban akarja tartani és lemond mindenről, asszonyi becsületéről, nevéről, a szinpadról, hogy titkos szeretője lehessen egy gazdag semmirekellőnek; szájával azt mondja, hogy dolgozni fog és szívében azt gondolja, hogy majd eltartja a gyalázat!…

– Asszonyom! sikolta fel eliszonyultan Judit.

E perczben férfi léptek hangzottak a rejtek szobában, Judit elrémülve hallá, hogy Béla az ajtóhoz közelít; egy percz: és rögtön közéjük fog lépni.

A kétségbeesés e perczében mindenről elfelejtkezve, csak a férjét fenyegető veszélyt látva, az ajtó elé veté magát a halálra kínzott nő s testével akarta visszatartani, hogy ki ne nyilhasson.

Az öreg asszony meghallá a férfi lépteket s e neszre egyszerre magán kívül ragadta az elfojtott indulat.

– Ki van abban a szobában? ott van ugy-e elrejtve most is a becstelen csábító?

E szóval az ajtó felé rohant.

– Mit akar ön? Kiálta Judit, megragadva az agg nő karját kétségbeesetten.

– Mit akarok? Be akarok törni ebbe a szobába; szemtül szembe akarok lenni ezzel az emberrel; – hiszen csak látja talán?

– Azt én nem engedem meg, szólt Judit útját állva.

– Félre menj az utamból, nyomorult becstelen asszony! kiálta Lávayné, ökölre szorítva kezeit; vagy letépem fejedről azt a tisztességes asszonyok viseletét, e tisztes főkötőt és lábaidhoz vágom.

E perczben felnyílt az ajtó.

És ott állt Lávay Béla. A vad szerencsésen föl volt verve!

– Anyám! szólt Béla, most már tudod, a mit tudni akartál; – hanem fiadat elvesztetted.

A VEREMBE ESETT VADÁSZ.

A tisztes öreg asszonyság, midőn holtnak hitt fiát azon ajtón kilépni látta, melyen át családja vélt meggyalázójára akart törni, visszarettent; a helyett, hogy fiához rohant volna, átölelni, kebléhez szorítani, szemére hányni, hogy miért hagyta őt ily soká vigasztalanul, hirtelen megfordult s a kétségbeesés erőszakával ragadta meg Fertőy kezét, ki a háta mögött állt.

– Uram! kedves öcsémuram! Ne lásson, ne halljon semmit. Az Isten irgalmára kérem önt, ne árulja be senkinek, hogy itt látott valamit! ugy-e, ön hiszi az Istent? Ugy-e, ön becsületes ember? Adja ön becsületszavát, hogy titokban fogja tartani ezt! Adja-e?

Fertőy kárörvendő mosolylyal nézett Judit arczára, ki férjét az ajtóban még mindig félénken visszatartóztatá.

Az öreg asszony sírt, zokogva szorongatá Fertőy kezét.

– Hiszen uram, ön volt az oka, hogy én idejöttem; oh miért jöttem én ide? Mi hozott engem ide? Megmondták nekem ezt még otthon; megmondták, hogy megver az Isten a saját kezemmel. Minek mondta ön nekem, hogy Judit menyem becstelen? Minek szerzett nekem útlevelet? Ez kelepcze volt!

– Ejh, bocsásson engem, asszonyom! kiálta Fertőy türelmetlenül.

– Dehogy bocsátom önt el, míg hallgatását meg nem vásároltam. Én látom, hogy ön rossz ember. A rossz embereknek pénz kell. Adok azt is. Ime oda ajándékozom önnek azt, a mit Juditnak akartam adni. Ne adja fel fiamat. Nézze, a porban könyörgök ön előtt: ne árulja el Bélámat; ne tegyen kétségbeesetté.

A szegény agg nő Fertőy térdeihez csuklott le, s azokat ölelte át, az pedig diadalmas mosolygással tekinte Juditra.

Judit lelkének minden rugékonyságát vissza érzé térni ez ingerlő mosolygástól.

– Béla! szólt szilárd hangon. Eredj. – Emeld fel anyádat amaz ember lábaitól, és csókold meg. Ő becsületedet védelmezte, – s azt nagyon jól tevé.

Azzal Fertőyhez fordult.

– Ön pedig, tisztelt uram, ha olyan nagyon érdekli magát családunk ügyeiért, tudja meg, hogy Béla nagyon jól ki van mentve minden személyes veszedelem alól; ő a komáromi vár capitulatiójakor jelen volt, ime itt van tárczámban a védlevele, a mit akkor kapott. Tehát ne tessék többé férjem miatt aggódni.