Part 22

– Hiszen még a határidő messze van. Nem tetszik egy szivar?

– Igen, de az előkészületek heteket vesznek igénybe. Ugyan esedezem, egy kis tüzet.

– Tehát csakugyan azt hiszi ön, hogy végrendeletünk elégett?

– Hamuvá lett biz az, a megyeház elpusztulásakor.

– Bizonyságot szerzett ön magának a felől, hogy az többé elő nem kerülhet?

– Kétségtelenül tudom.

– Mert erről biztosítva kell lennünk, azon esetre, ha…

Fertőy nem talált kifejezést a tény megnevezésére.

– Ha az elégett okiratot hamvaiból ismét fel akarjuk támasztani, szólt Bárzsing, olyan hideg vérrel ütve le szivarja hamvát a csészébe, mintha semmi egyébről nem volna szó, mint abból ismét szivart állítani elő.

Fertőy némán bólinta rá, de szavát nem adta, hogy helyeselné.

Bárzsing úr azonban ki akarta belőle ezt a szót kapni minden áron.

– Az egész csupán «pia fraus».

– Igazán «pia»?

– Kétségtelenül. Ha egy soha nem létezett okmány létrehozásáról volna szó, arra egy Bárzsing nem adná tanácsát, azt egy Bárzsing legmélyebb indignatióval utasítaná vissza magától, azt egy Bárzsing nem késlekednék csalásnak nevezni; de itt egy megvolt, egy létezett okirat reprodukálása forog csupán fenn; mely a mienk volt, mely valóságos jogos igényeket adott kezeinkbe, nem csaltuk ki, nem erőszakoltuk az illetőtől, önkényt hívott meg bennünket, hogy fogadjuk el; – az sem a mi hibánk, hogy a gyászos forradalom pusztításai közben az okirat elégett. A gyászos forradalom rendkivüli helyzeteket idézett elő, a mik rendkivüli körülményekbe sodorták az embereket, a mikben rendkivüli tényeket volt kénytelen elkövetni. Így például, hány ember jött abba a helyzetbe, hogy hamis kötelezvények mellett álhitelezők által csőd alá vétesse a vagyonát, mely confiscatió alá volt kerülendő? Hát ez nem volt-e pia fraus? S vetette-e a világ szemükre, ha ezt tették?

– A világról ne beszéljünk, kedves barátom, annak megvannak a saját nézetei, kivált ha a kérdés a kormányközegek ellen van intézve. Itt a biró, a kit meg kell nyugtatni.

Fertőy a «biró» szónál véletlen páthoszból mellére találta tenni kezét, a mi Bárzsingot arra a téveszmére vezette, mintha barátja ura a «belső biró» felől volna nagy aggodalomban.

– Ah! ah! kedves barátom. Az én lelkiismeretem megvan e felől nyugtatva. Nem az a nehány ezer forint, a mi számomra legáltatott, oh nem. De a holtak végakarata előttem szent. E tény végrehajtásával mi egy megboldogultnak tartozunk, ki azt, mit ember holta után végre nem hajthat, legszilárdabb barátaira vélte bizni. Alhatnám-e én nyugodtan, ha Hargitay végakaratát nem teljesíteném? Minő arczczal találkoznám vele egykor a túlvilágon?

Fertőy nem állhatta meg nevetés nélkül. Arra Bárzsing még jobban belejött az emphaticus hangulatba.

– Jól tudja ön, tisztelt barátom, hogy azon végrendelet nem csupán bennünket érdekel, hanem közhasznú intézvényeket is, iskolákat, templomokat, kórházakat és szegényeket. Én e tényben erkölcsi magasságot találok.

E szónál felpattant a karszékből Bárzsing, hogy erkölcsi magassága annyival emelkedettebb legyen.

De most már Fertőy nagyon is nevetett.

– Nem a lelkiismeretről beszélek én, kedves barátom; az a papok dolga, hanem a világi hatóságokról. Az ilyen tréfának, ha kiderül, nagy az ára.

– Lehetetlen neki kiderülni, ha minden ovatossági rendszabályt meg fogunk tartani. – Először is a végrendelet szövegét én fogalmaztam, nálam az eredeti impurumban megvan. Az egész az én kezem irása, tehát a különbség a mult és jövendő között semmi.

– De hát az aláirások? Hát a pecsétek?

– Kettőről azt hiszem, hogy biztosítva vagyunk.

– Talán. Nem mondom. De hát a másik három?

– Azok is életben vannak.

– De csak nem akarja ön azokat is beavatni a tervbe?

– Oh nem. Adhatnak az emberek tudtukon kivül is aláirást és pecsétet.

– Hogyan?

– Megmondom mindjárt. Tisztelt barátom uram felszólítja egy levélben a három távollevő tanut a végrendelet ügyében: körülbelül azt a kérdést intézve hozzájuk, vajjon nincs-e tudomásuk róla, hogy az illető okirat annak idejében letétetett-e Bárzsing által, kire bizva volt, a megye levéltárába, nem vétetett-e ki általa onnét ismét ama zivataros időben? mert önnek alapos gyanuja van, hogy Bárzsing ez okirat hollétéről tud, s titkát csak minél drágábban akarja felárvereztetni a hagyományosok és a természetes örökösök által.

Fertőy mosolygott azon, hogy Bárzsing ilyen szépen tud tanácsot adni valakinek, hogy mivel rágalmazza őt saját magát.

– Azok felelni fognak önnek vissza, hogy nem tudnak az egész tárgyról egy szót sem. Azután van itt egy ügyes kéziratmásoló, a ki az aláirásokat igen hiven le tudja tenni tetszés szerinti üres papirra.

Fertőy elég jól tudta, hogy az az ügyes ember senki más, mint Bárzsing maga; azért mégis elég gonosz volt abbeli aggodalmát kifejezni, hogy vajjon nem fél-e, hogy az a bizonyos elárulhatja.

– Oh a felől egész biztos vagyok! állítá Bárzsing. (Tudta azt Fertőy jól.) Azután a mi a szükséges pecséteket illeti, ugyanazok szinte rajta lesznek a leveleken. E végett azokat a boritékon nem szükség összetörni, hanem ollóval szépen felmetszeni. Akkor egy vizes szivacscsal könnyen letörölhetni a pecséthez ragadt papirost, s magát a pecsétet akárhová lehet ismét ragasztani.

– Tökéletes hamisítás biz ez; hanem hát engedjen ön nekem két hetet mind ezeknek a meggondolására; akkor majd bővebben beszélünk felőle. Addig én talán kevésbbé koczkáztatott megoldásra fogok juthatni – amicaliter.

– Hogyan? Remél ön az ifjasszonynyal kiegyezhetni?

– Bizonyos vagyok felőle. Hallotta ön már, hogy Judit hugomnak fiacskája született?

– Ah, hogyne? kiálta kárörvendő arczczal Bárzsing, s vigságában leharapott nagy fogaival egy csomót szivarja végéből s azt köpködte mindenfelé. Gyönyörű skandalum! Tele van a város. Szép skandalum!

– Micsoda skandalum?

– Hát – egy özvegy asszony! Tizennégy hónapja, hogy Lávay Béla meghalt.

– Vagy úgy?

– Vajjon ki lehet a szép kis magzatkának az apja?

– Én jól ismerem.

– Ugyan ki lehet?

– Minthogy ön is beavatott saját titkába, én is közlöm önnel az enyimet, hanem épen úgy kérem azt titokban tartani, mint én fogom az önét.

– Oh az természetes. De hát ki legyen Judit nagysám fiacskájának papája?

– Hát senki sem más, mint Judit férje, Lávay Béla.

– Ah! Tizennégy hónap óta…

– Igen, tizennégy hónap óta rejtve tartogatja őt lakásán Judit, s játsza a világ előtt az özvegyet és a courtisannet.

– Ah! Az lehetetlen! Az nem lehet, hogy egy nő eltűrje azt a gúnyt, azt a csúfságot, a mi minden oldalról száll reá, ha azt meg nem érdemelte, csupán azért…

– Csupán azért, hogy a férje hollétét eltakarja vele.

Bárzsing úr most már a derekán harapta ketté a szivarját, s zúgolódott, hogy patkányszőrt tesznek a dohánylevelek közé.

– Ezt én régen jól tudom, folytatá Fertőy, de csak vártam azt, a mit előre láttam.

– És nem állt ön boszút Lávayn?

– Oh nem. Nekem az nagyon tetszik, hogy ők ennyire szeretik egymást. Annálfogva önt nagyon kérem, hogy titkomat el ne árulja. Mi ne zavarjuk meg az ő boldogságukat. Ne bolygassuk a fülemilefészket.

– Csudálom, hogy ön egyszerre olyan jóakarójuk lett.

– Magam is. Hanem hát lássa ön, vannak nemes érzések, a miket ápolni, pártfogolni kell. Ilyen nemes érzelem Judit szerelme férje iránt. Ő feláldozta világ előtti állását, feláldozta jó hirét férjeért; vajjon nem könnyebben feláldozna-e egy pert olyan vagyon miatt, melynek még birtokában nem volt, s melyből apja valóban kitagadta?

Bárzsing úr most kezdett már valamit érteni Fertőy nagylelküségéből.

– Nekem nem boszúállásra van szükségem, kedves barátom, hanem pénzre. Ha én Béla rejtekhelyét elárulnám, mit nyernék vele? Meglehet, hogy előbb menekülne, mint elfoghatnák, s végre is egy kiterjedt amnestia őt is ki fogná szabadítani. Hanem arra kell őt kényszerítenem, hogy előttem megjelenjen. Erre megvan a jó tervem. Én tudni fogom őket kényszeríteni, hogy bevallják előttem: «együtt vagyunk!» És akkor aztán kezemben tartom őket. Akkor azt fogom mondani Juditnak: «lássa hugom, jobb velem jó barátságban, mint ellenségeskedésben élni. Én most önöket végveszélybe dönthetném, de nem teszem. Csináljunk egyességet. Az én barátságomnak az ára, s az önökre nézve sokat ér, az örökösödési per felőli kiegyezés az eltünt végrendelet értelmében.» – És Judit rá fog arra állani.

Bárzsing nagyon csóválta a fejét.

– Higyje el ön nekem, monda Fertőy, hogy a mennyire gyűlölöm én ezt az asszonyt, ezt a férfit, olyan bizonyos, hogy ők egymásért minden nagylelkű bolondságra képesek. Azzal, hogy én őket feldicsérem, nem szüntem meg rájuk haragudni.

Bárzsing úr a szivarjának utolsó csutakját is megette már; annálfogva fölkelt és menni készült. Tagsatzungok vártak rá.

– Az ön tervéről tehát két hét mulva; addig az én titkom marad négy fal között.

A két érdemes férfi kezet szorított, s kölcsönös hallgatást fogadott elváláskor.

Mi történt azután a válságos két hét alatt a négy fal között? azt Bárzsing úr nem tudhatta meg, hanem egy szép reggelen kapott egy gondosan lepecsételt csomagot Fertőy által küldve. A csomagban három levelet talált, a negyedik volt Fertőyé. Fertőy azt irta, hogy ő az ajánlott oklevél-reproductióba semmi szin alatt bele nem egyezik. Lássa Bárzsing úr az ide mellékelt három levélből, hogy a felkérdezett tanuk semmit sem tudnak a végrendelet további phasisai felől. Egyébiránt a minap tervezett egyezkedés Judittal, bizonyos okok miatt, végkép dugába dűlt. Hanem azért ő Bárzsing úr tervébe semmiképen nem egyezik.

Bárzsing úr látta, hanyadán van? Fertőy minden ellenkezése daczára volt annyi figyelemmel, hogy a három válaszadó levél boritékjain a pecséteket nem törte fel, hanem felmetszette szépen ollóval. Saját kézvonását illetőleg pedig úri szokása ellenére úgy intézte, hogy a neve tökéletesen olvasható legyen.

Ez is ismerte a maga emberét.

Tudta jól, hogy ha ő Bárzsing kezébe szolgáltatja az eszközöket, az majd az ő tiltakozása daczára is fel fogja használni a kitűzött czélra, mert hiszen, ha a számára testált nehány ezer forint nem is, de a szegény közintézetek, iskolák, kórházak sorsa bizonyosan erősen nyomhatja a lelkét s kényszerítendi a kellő erkölcsi felmagasulásra.

Nem is csalatkozott emberismeretében.

Nehány nap mulva értesült az illető helyekről, hogy a kivánt végrendelet ügyvédje által eredetiben bemutattatott.

Most csak egy dologról aggódott Fertőy. S azt nem is késett barátjával első találkozásuk alkalmával tudatni.

– Vajjon «merített» papirosra van-e az a végrendelet irva?

(No mert ha történetesen az újabb időben legalizált géppapirt használt hozzá a másoló, akkor beleütött a száraz menykő, a tanuk rögtön felismerik a különbséget.)

Bárzsing ravaszul hunyorított félszemével s ujjaival füttyöt vetett.

– Ilyen apróságokon nem szokott megbukni egy Bárzsing!

Bizony merített papirosra volt az irva, s épen olyan kék szinűre; épen olyan nagy kétfejű sas volt a papir közepén kiformálva vízjegygyel, mint a milyenre az első végrendeletnél mondák a tanuk: «ejnye de nagy sas!»

A KELEPCZE.

Vannak az öreg embernek ismerősei, a kiket minden három esztendőben lát egyszer; akkor nagyon örülnek egymásnak, hogy szerencséjök volt találkozhatni, s mikor elválnak, a meglátogatott azon töri fejét, vajjon mi oka lehet ennek a másiknak arra, hogy engem fölkeressen? hogy jutottam épen ma eszébe? Mi történhetett vele, hogy bebotlott hozzám?

Ilyen ismerőse volt az öreg Lávaynénak a kis Perflexné.

Néha bizony egyik esős esztendőtől a másikig nem látták egymást, a mi nagy időköz; akkor aztán elkérdezősködtek egymás állapotjáról, Blumné Lávaynénak fiacskájáról, a ki már azóta prókátor is volt, és Lávayné Blumnénak három kisasszonyáról, a kik már azóta voltak heten.

Negyvenkilenczben többször látták egymást, mert Blumné gyakran ellátogatott Szerafinéhez, s a városi bódékban újra feléledt az ismeretség, hogy azután idők fordultával ismét elaludjék.

Találkozásaik legfeljebb is arra szorítkoztak azontúl, hogy mikor az öreg asszonyság a város szigetén levő gyümölcsös kertjéből este felé haza jött, a Blumnéék kertje előtt kellett elhaladnia, s olyankor a rácson keresztül jó estét kivántak egymásnak. Az öreg asszonyságnak nem volt kedve bővebb szóba állni; odabenn piperés társaság volt rendesen, mely közé ő nem illett volna szürke karton ruhájával, kötött keztyűjével, – és más egyébben is különbözött tőlük. De fáradt is volt olyankor rendesen, mert egész nap dolgozott, mint egy buzgó napszámos, a kit a gazdája néz.

Egy szép nyári napon a kis Perflexné ellátogatott az öreg asszonyság kertjébe. Egy idős hivatalnok kiséretében jött, ki nem tudott magyarul; Lávayné pedig nem tudott németül.

– Nem állhattam meg, kedves asszonynéném, hogy be ne jőjjek, oly kinálgatólag tekintgetnek ki az útra szép gyümölcsfái; én nem tudom, nálam nem teremnek, pedig a kertészem mindent elkövet.

– Az én kertészem pedig azt teszi, hogy kijövök kora tavaszszal s késő őszig nem kimélem a kezemtől a munkát.

– Már az igaz, hogy pompás reine Claude-ok; nem hiszem, hogy Versaillesben szebbek legyenek. Nicht wahr, Herr Gruber?

– Ja wohl, mondá Herr Gruber, nem tudván különben, hogy miről foly a beszéd?

Lávayné egy kosárkában érettebb szilvákkal kinálta meg látogatóit, ne bántsák a fán azt, a mi éretlen.

– Hanem a dinnyéim szebbek, kedves asszonynéném, dicsekedék Blumné, midőn a dinnyeágyak felé sétáltak; nálam már érett dinnyék is vannak, s különösen a versaillesi, az olyan, mint a czukor. Nicht wahr, Herr Gruber?

Herr Gruber a kis menyecske szájának czuppantásáról s két összefogott ujja lejtéséről annyit megértett, hogy valami nagyon jó ennivalóról van szó s ezuttal egész lelki határozottsággal mondta rá, hogy «ja wohl».

– No igen, szólt az öreg asszonyság, kegyeteknél meleg ágyban keltik ki a dinnyét, üvegharang alá takarják, hát azért elébbre van, mint nálam, a hol bizony csak a gyepszinbe szoktuk azt vetni; hanem itt annyival nagyobbra megnő, s mikor ideje van, annál jobb izű.

– Oh a milyen az enyim, arról fogalma sincs asszonynénémnek. Van egy ananász dinnyém, annak olyan illatja van, hogy még másnap is megérzik a szobában; azután egy turkesztani faj, melynek tiszta fehér a husa, és tenyérnyi széles és csupa lé az egész s édes, mint a méz. Nicht war, Herr Gruber?

Ez a tárgy volt az öreg asszonyság gyenge oldala.

– Cserhajú?

– Nem az, olyan sima, mint a tök, tolvaj el nem vinné, ha ráakadna, olyan igénytelen külsejü. Asszonynénémnek még ilyen nincs.

– Nincs ám, szólt Lávayné félig elszomorodva, félig szégyenkedve.

– No azt meg kell kóstoltatnom kedves asszonynénémmel; legyen szerencsém holnap a kertemben.

– Igen megköszönöm, én pedig majd viszek egy kosár ringlótát.

Nem akart adós maradni valahogy.

Blumné asszonyság nem tartotta fölöslegesnek megjegyezni, hogy nem lesz ám senki ottan, csak épen ő maga, meg Gruber úr; a felől pedig beszélhetnek akármiről.

Annyit azonban megértett Gruber úr, hogy a kezébe adott szilvás kosarat mindenestül el kell vinni búcsúvétel után.

Mikor az öreg asszonyság vendégeinek végre minden fát megmutogatott s minden érett gyümölcséből mutatványt adott, s azután kikisérte őket az útig, s ismét visszatért csendes hallgató fái alá, elővette a tépelődés: «vajjon miért akar ez engem holnap dinnyével megvendégelni? vajjon miért látogatott ez most meg engem? vajjon hogy jutottam ma eszébe? Nekem nincs kiadó pénzem, a mivel uzsoráskodnám, nekem még csak fiam sincs, a kiért valaki kedvemet keresse».

Ennél az utolsó gondolatnál aztán elmaradt. Ez volt mindig az utolsó.

Ezen azután eltépelődött; ha ez történt volna, ha amaz nem történt volna, ha Bélát mérnöknek nevelte volna, a hogy először akarta és nem ügyvédnek; ha ő keresett volna számára feleséget; ha nem jöttek volna ebbe a városba lakni; ha falusi gazdák lettek volna; ha Béla nem ment volna a háboruba, ha abban a várban lett volna helyőrségnél; ha anyjához menekült volna; ha olyan felesége lett volna, a ki tudott volna a kegyelem után járni; – akkor most ő sem állna ilyen egyedül, akkor most más élet volna itten.

Az a szerencséje még, hogy senki társaságát sem keresi, senkitől sem hallja, minő híre van fia özvegyének a világ előtt? az almák, körték szépen pirulnak, de nem az ő szégyene miatt.

Másnap mégis ünnepi köntöst vett magára, a mi abban különbözött a hétköznapitól, hogy ezen fekete bakok voltak szürke alapon, amazon pedig szürke bakok fekete alapon, s meglátogatta a Perflexné kertjét.

A kis vidám asszonyság igen szivesen fogadta Lávaynét s csakugyan nem volt rajta és társalkodónéján, meg Gruber úron kivül senki a kerti nyaralóban. Blumné igen jól mulattatá vendégét, nemcsak friss dinnyével és kávéval, hanem friss pletykákkal is elhalmozta a vendégséget, a mit minden időkorú asszonyságok, ha nem keresnek is, de örömest hallgatnak.

Hogy X. kisasszonynak a vőlegénye hogy szökött meg a menyegző nap előtt, megtudva, hogy apósa bukó félben van? – Hogy Y. úr hogy tébolyodott meg s futott végig az utczán ruha nélkül be egy ismerőséhez? – Hogy egy új pár esküvője alkalmával hogy fakadt sirva – nem a menyasszony, hanem a vőlegény? – Hogy Q. úr hogy esküdtette meg a feleségét, hogy nem volt hozzá soha hűtelen? Hogy ez, s ez nevezetes úri embert hogy páholta el egy emberséges szekeresgazda, ki ott kapta a tilosban? Hogy az előkelő kisasszonyok mostanában azt kapták fel, hogy a katonai uszodában úszni tanulnak, s nagy próbatétet is fognak majd letenni. Hogy egy előkelő úr elvette szakácsnéját s most senki sem akarja látogatásaikat elfogadni. – Hogy egy gazdag agglegény hogy kért nőül egy özvegy asszonyságot, s hogy az visszautasította; megkérte a leányát, az pedig hozzá ment! – és száz ilyenfélét, a mi asszonyokat ártatlanul mulattat.

A jó öreg asszonyság végtére is azt kezdte hinni, hogy a tegnapi látogatás s a mai ozsonna egyedül csak szomszédi és kertészi viszony következtében támad s semmi egyéb czél nincs vele, mint hogy jó kedélyű emberek egymást mulattassák.

A mint legjobban benne vannak az érdekesnél érdekesebb kalandok közrebocsátásában, egy úri cséza áll meg a kertajtó előtt s leugrik belőle egy férfi, ki a szőlőlugason keresztül mindaddig felismerhetlenül közelít, míg annak kijáratánál a társaság elé nem toppan. Akkor aztán mindenki ráismer!

– Ah, Fertőy úr!

– Hát ezt mi szél hozta most ide? suttogá Blumné boszúsan Lávaynéhoz, s azután nagy örvendő hangon kiáltá az érkező elé: ah, Herr von Fertőy, ezer esztendeje, hogy láttuk! hozta Isten; épen jókor érkezett. Nálunk ma dinnyeszüret van.

– Alázatos szolgájuk, úrnőim, csókolom kezét, szép nagysád; ezen volt utam, s régi barátaimat nem szoktam ilyenkor elkerülni. Nagyon örülök, hogy kedves asszonynénémet is láthatom.

Fertőy látszott észrevenni az öreg asszonyság arczán, hogy annak kissé szokatlanul hangzik az ő szájából az «asszonynéném» czimzés.

– Hiszen tetszik tudni, mi rokonok volnánk, magyarázá azután, helyet foglalva az asztalnál az öreg asszonysággal szemközt.

– Oh igen, emlékszem rá, öcsémuram. A szomszédasszonynak igazán pompás dinnyéi termettek; azt meg kell adni.

Fertőy elfogadta a kinált dinnyét, de azért nem ejtette el a fölvett tárgyat.

– Ámbár ez a mi szerencsétlen rokonságunk erősen bomladozni kezd már.

– Nem gondolnám, felelt Lávayné hidegen; azért, hogy fiam meghalt, Judit menyem maradt és nevét viseli. Kegyed czukrot eszik a dinnyéhez? kóstolja inkább sóval, úgy jobb.

– Köszönöm a sót. Bizony nem tudom, hogy meddig viselheti.

– A meddig neki tetszik, a míg férjhez nem megy.

– Kedves asszonynéném, úgy látszik, hogy régen hallott valamit Judit hugom felől.

– De az ujságokat olvasom, s azok dicsérik.

– Remélem, hogy nem a magánéletét.

Az öreg asszonyság ismerte a viszonyt Judit és Fertőy között, mely őket az apai örökség miatt ellentétbe állítá s nem lepte meg, hogy ez most rosszat akar beszélni menyéről. Föltette magában, hogy védelmezni fogja Juditot.

– Tudja, édes uramöcsém, szinésznőkről sokat beszélnek, a mi nem igaz. Sokszor egészen másképen látszik, mint a hogy van. Más asszony ki-kitérhet jobbra-balra, azt senki észre sem veszi, egy szinésznő pedig, mihelyt hozzá szól is valakihez, azt az egész világ űzifűzi. Kedves uramöcsémnek ha olyan nagy kedve volna söpörgetni, tudom találna söpörni valót a maga háza előtt is eleget. Nicht wahr, Herr Gruber?

A kis Perflexné majd eldőlt nevettében, s Herr Gruberre fogta az okot, a miért az elég gyorsan nem mondhatván «Ja wohlt» a nem értett themára, a szájába dugott cantalouptól, abban a kínban majd megfulladt.

Fertőy úgy volt, mint mikor a pápaszemes kigyót ingerlik, annál kékebb lett a taréja.

– Igaz, asszonynéném, hogy sokat ráfognak a szegény szinésznőkre, a kik rendesen ártatlanok mind abban, a mit róluk pletykáznak, hanem már én mégis bajosan hinném el, hogy Judit hugom kedveért Juno olympusi meséje Mars fiával ismétlődhetett volna.

– Tudja, uram öcsém, hogy én nem tanultam a diák meséket, nem tudom, hogyan járt Juno?

– Hát úgy járt, hogy egy virágot megszagolt, s attól született a fia, Mars.

Az öreg asszony letette kezéből a kis üveg kést, melyet az uzsonnához használt.

– Mit beszél az úr?

– Tehát nem tudná még asszonynéném, hogy Juditnak a napokban fia született?

– Nem! nem! nem lehet! kiálta az asztalt ütve indulatosan tenyerével Lávayné. Az nem lehet!

– Bizony pedig úgy van. És még csak annyira sem törekedik titkolni a dolgot, hogy a házon kívül tartaná a gyermekét; ott van nála, megláthatja a kinek tetszik.

– De hisz az rettenetes, ha ez igaz! rebegé elsápadtan az öreg asszony. Béla fiam tizennégy hónapja hogy meghalt.

– Bizony annak tizennégy hónapja. S a törvény csak tizenegy hónapig hitelez.

– Ha az való? (Még mindig nem akarta hinni.)

– Arról legjobban meg fogunk győződhetni, ha odamegyünk.

– Igen, igen, oda fogok menni. Ma rögtön útlevélért megyek. De az úr is el fog velem jönni oda.

– Minden bizonynyal. És ha igaz lesz, a mit mondtam?

– Akkor nem tudom még, hogy mit teszek? Talán megbolondulok bele, s talán letépem öléből kölykét és megfojtom a szeme előtt; talán megölöm őtet magát és magamat is.

– Ah ilyen bolondságot nem fog asszonynéném tenni, hanem arra fogja kényszeríteni, hogy letegye azt a nevet, melyet meggyalázott.

– Igaza van. Nekem csak a névhez van már közöm, a személyhez semmi. Hideg vérrel fogok vele beszélni; irásban veszem tőle, hogy Béla nevét nem fogja viselni többé, s azzal le fogom nézni s ott hagyom. De nem, nem! Embereket fogadok pénzért, s mikor a szinpadra lép, hagymakoszorút hajíttatok neki és kifütyültetem.

– No csak maradjunk annál, asszonynéném, hogy kegyed a saját nevét, én pedig a Hargitai családét veszem el tőle, s együtt fogjuk őt elő. Kezet rá.

Lávayné megszorította azt a kezet, a mely legnagyobb ellenségeé volt, s igéretet adott neki, hogy segítségére lesz abban az ádáz munkában, mely azok ellen készül, a kiket legjobban szeretett. A harag, a szégyen urrá lett egész lelkén.

Nem maradhatott tovább ebben a társaságban. Készülődött.

Blumné asszony még marasztalta, hogy most jön a fagylalt.

– Eléggé át vagyok én már lelkemig fagylalva.

A házi nő szemrehányásokat tett Fertőynek.

– Lássa, kár volt ez most itt előhozni. Nekünk az egész mulatságunkat elrontotta vele. Olyan jól voltunk, míg ön ide nem jött, ön rossz ember.

– Sőt ez az egy igaz emberem van; ez az egy igaz barátom, szólt kezét Fertőy vállára téve Lávayné. A többi mind hazudott, mind titkolódzott előttem, míg egyszer a fejem tetejéig nőtt a sár; ez az egy becsületes ember volt, a ki kihúzott belőle. Köszönöm uram, nagyon köszönöm. Soha sem szerettem önt, mindig kerültem, de mátul fogva tisztelni fogom, mint egyedüli jóakarómat.

Azzal nyakába keríté nagy kendőjét és menni készült.

Blumné úgy marasztalta még, úgy sajnálta, hogy ez így történt, nem adná ezért a szigetért, ha asszonynénjét ma ide nem hívta volna, de minek is vetődött ő be tegnap a kertjébe? oh, milyen szerencsétlenség!

– Én pedig nagyon köszönöm, hogy elhítt. Nagyon örülök rajta. Soha sem fogom elfelejteni és mindig nagy szivességnek számítom. Azt mondom, hogy az Isten áldja meg érte. A dinnye igen jó volt, hanem a magjából nem fogok kérni.

Azzal ment egyenesen be a városba.