Part 21

A Volozoff herczegrőli mese lassankint elterjedt az egész városban.

A herczeg gyakran jár titokban bérkocsin a külvárosi keresztutczákba, a hol négy-öt kicsiny szállást tart; ugyanott egy lefátyolozott úrnő is szokott megjelenni, ki erősen titkolózik kiléte felől; majd az egyik, majd a másik szálláson jönnek össze; kétszer ugyanegy helyen soha sem.

Judit kijátsza minden udvarlóját, csak egymást elosztani tartja őket és a mellett arcza életvidám, szemeiben boldogság ragyog; bizonyos óráin túl a napnak senkire nézve nincs honn. E két mondából könnyű egy kört alakítani.

Judit egyszer csak azt vette észre, hogy ismerősei, udvarlói kezdenek elmaradozni tőle. Látott gúnyos arczokat szemközt találkozni. Érzette sebző czélzások nyilait pályatársai elvetett mondataiban; rájött, hogy őt egy nagy úr szeretőjének tartják.

És – játszotta remekül azt a szerepet, melynek pirosítója a szégyen.

A gúnypillantást, a sértő czélzatokat tudta azzal a daczoló mosolylyal fogadni, a mivel a bukott angyalok valaha az ég villámaira felelgettek vissza; s a mitől lelke tisztaságában irtózott, azt mutogatta úgy, mint dicsekedést.

Hisz mind azok, kik sérték, rágalmazák, gúnynyal illeték, csak a fátyolt segítének sűrűbbre vonni, mely Béla rejtekét eltakarta. A feleség rossz híre volt az angyalszárny a bujdokló férj menedéke fölött.

És aztán – nem volt-e gazdag jutalma érte?

A nap fele a kínos szerepé, a világé, a szégyené volt, a másik fele a szívé, a szeretőé, a vigasztalásé.

Ha a nap egyik felében a pokol daczos izgalmát viselte arczán, a másik felében a meny nyugalmát hordozá szívében; s ha künn minden jókedvű társaság az ő költött kalandjainak meséjén mulatta magát, ő boldog volt abban, a mi e mesékből igaz s kinevette büszkén az egész világot.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Hanem egyben ismét hibázott a nő. Hibázott épen szerelmének nagysága miatt. Abban, hogy férjének anyját nem tudósítá a valóról.

Szerafine levele óta Judit nem tartá elég oltalomnak Bélára nézve az oly küzdelmesen szerzett védlevelet. Hatalmas ellensége volt Fertőyben, kit Béla halálosan megsértett. Most már nem bizhatta egy darabka papirra férje élethalál ügyét.

Holt hírét kellett terjesztenie.

Igaz, hogy Bélának öreg anyja is van, kinek kevés napja van már hátra élni s kegyetlenség azt tenni vele, hogy e rövid napokat is úgy sírja le, úgy vérezzék el könyein keresztül; de lát-e a nő valakit szerelmesén kívül? érez-e irgalmat apa, anya iránt, mikor arról van szó, a kit szeret?

Az anya hadd sírjon! Ha nem sírna, gyanút költene.

… Hanem a kihullott köny megboszulja magát azon, a ki okozá!

NAPLÓ AZOKRÓL, A MIK NEM TÖRTÉNTEK.

Szerafine jól mulat!

Ezt tartá felőle minden ismerőse, a ki csak valami legkisebb hirét hallotta. És valóban a szép delnőnek nehéz lett volna hírét nem hallani, annyira a világ szeme előtt járt.

Ünnepelt szépség volt, nyilt termeket tartott, magas összeköttetések előkelő köröket vontak össze körüle; s azok az elmés, kedélyes delnő közelében nagy kárpótlást leltek leereszkedésükért.

A Fertőy-családnál soha sem feküsznek le hajnal előtt. Akkor oszlik szét a vidám társaság.

Minden keresztül utazó művész, katonai és polgári celebritás tud mesélni e társaságok vidám szelleméről; hanem arról az egyről nem tud senki mesélni, hogy hol van az a California, a melynek bányái e hangadó életmód költségeit fedezik?

Ezt maga a férj sem tudta.

Fertőy annyit tudott, hogy a világ azt hiszi, miszerint ő nagyon felelősség nélkül kezel olyan pénztárakat, a mik nem az övéi; meg holmi vasuttársaságokról, s több afféle, a miket nem jó emlegetni, hanem annyit meg a maga részéről bizonyosan tudott, hogy ha van a közvéleménynek e tekintetben némi igaza, az mindenesetre téves felfogás, mintha Szerafinenek ez úton jutnának a módszerek a divatkirálynői szerephez, mert ő soha sem szokta tárczáját nejénél feledni.

Szerafine anyja halála után örökölt ugyan szép vagyont, melyet falusi földes úr, vagy városi boltos tőkének nevezett volna, de a tudvalevő fényüzéshez az nem lehetett elég.

Igaz, hogy gazdag udvarlók is voltak a nő körül, s csaknem kétségtelen, hogy azoknak valamelyike ruinálja magát Szerafine kedveért; csakhogy azt nem birta Fertőy soha kitudni, vajjon melyik az a sok közül?

Pedig milyen hévvel üldözte ezt a felfedezést! Nem azért, mintha tán sértett becsérzete a csábító vérére szomjazott volna, hanem azzal a praktikus utógondolattal, hogy a bőkezű imádót ne a nő ruinálja «egyedül».

Hanem Szerafine oly művésznő volt az életben! Fertőy és a világi mendemonda vizslái soha sem hajtottak az igazi nyomon. Szerafine az emberek szeme láttára mindig oly udvarlókat vont maga körül, azokat halmozá el látható kegyeivel, a kikért soha sem kellend lelkével beszámolni. Egyszer aztán a nyomozott imádó elutazott, vagy megházasodott, vagy egészen elmaradt a háztól, s a kergetők a puszta közepén találták magukat: katangkórót fogva nyúl helyett.

Fertőy jól tudta azt az egyet, hogy az csak játék, ő ismerte nejét legjobban. A felől is kevés kétsége volt, hogy az igazi senki sem más, mint herczeg Volozoff. Hisz ő maga húzta tűbe azt a fonalat, hanem azután a fonalat nem tudta többé kezébe kapni.

Ő maga volt a kisértő, ki a tetőről megmutatta a vidék szépségeit, hanem azután boszúsan tapasztalá, hogy a ravasz görög megcsalja magát a sátánt; titokban elfoglalja a szép vidéket, s a sensalról utólagosan semmit sem akar tudni.

A herczeg inkább kerülte, mint látogatta a házat, s ha megjelent is Szerafine estélyein, a nők mulattatása helyett inkább a férfiakkal kártyázott, s még ott is azt a gorombaságot követte el, hogy a házi gazda pénzét elnyerte. Így nem tesznek azok, a kik a házi asszonyba szerelmesek.

Pedig Volozoff az! Ezt senki sem hiszi, de Fertőy tudja. Épen e kerülgetése minden feltünőnek, a mi őt gyanújában megerősíti. – Csak egy gyönge selyemszál akadna a kezébe ebből a gubanczból, arról ő az egészet szépen legombolyítaná saját motollájára, úgy, hogy a pillebáb pusztán maradna ott magában; hanem hát ez lehetetlen, Szerafine csélcsap; ma csupa tűzláng egy új arcz iránt, holnap olyan hozzá, mint a jég, s holnapután egy rég elfeledett, s újra megtalált ismerőssel ábrándozik, míg egyszerre átcsap az izlése megint oly alanti régiókba, hogy minden ember elszörnyed rajta, hogy azután egy pillanat mulva ismét a bűnbánat dicsfényében a családi hűség enyhe légkörébe emelkedjék. És Fertőy nagyon jól tudja, hogy mind ez csak komédia, komédia az önfeledt szenvedély, a meghasonlás, a viszontlátási scénák, a bizarr fantaziák, és a hitvesi megtérés; ez mind készakarva rendezett alakoskodás, színjáték, mely egy mélyebb titok elrejtésére van kigondolva, minek nyomára akadni nem lehet.

Már pedig e titkot felfedezni napról-napra égetőbb kérdés kezdett lenni rá nézve. Voltak különös szorongató helyzetek, a mik mindig fenyegetőbb alakot kezdtek ölteni. Holmi deficzitek, miknek eredetét felfedezni akarták kiváncsi emberek. Ezen alkalmatlan emberek előbb-utóbb rá fognak jutni, hogy az irott és meglevő összegek közötti viszony nem «rim», csak «assonance». E baj kiegyenlítésére okvetlenül szükséges volna vagy nagylelkű, de még nagyobb erszényű pártfogó, ki a felismert házi barát minőségében kénytelen volna elismerni azt a jogviszonyt, mely szerint a más szobájához mellék kulcsot tartani együtt jár a saját ládájáhozi mellék kulcs átengedésével, – vagy pedig a Hargitay-féle örökséget kellene valahára birtokba keríteni.

Ez utóbbira nézve az a baj forog fenn, hogy a kérdéses végrendelet a megyeház elégésekor csakugyan ott veszett, a megmentett okiratok között semmi nyomára sem akadhatni, a nélkül pedig birói itélet a legjobb akarat mellett sem eszközölhető. Bárzsing, az ügyvivő, ugyan azt replikázta, hogy a végrendeletnek meg kell lenni, s igérte, hogy annak hollétét fel fogja fedezni, s e végre határidő is tüzetett ki a biróság által, a per alatti birtokok jövedelme az időre hivatalos zár alatt tartatván.

Bárzsing meg is mondá Fertőynek, hol lehetne az elveszett végrendeletet megkapni? Tökéletesen beszélt. Csak ki kellett Fertőynek a kezét nyujtani utána, hogy felvegye. Hanem az út és mód, melyen ezt el lehete érni, mégis olyannemű volt, hogy Fertőy egy kicsit fázott tőle s elsőséget adott azon gondolatnak, hogy felesége titkos imádóját lepje meg egy kis kényszerített kölcsön tervezetével.

Hanem ehez egy kulcs kellett.

Legelébb is annak a kis rózsafa-szekrénynek a kulcsa, melybe Szerafine naplóját el szokta zárni.

Hogy Szerafinénak egy gondosan vezetett naplója van, azt Fertőy tudta.

Szerafine soha sem vonul hálószobájába hamarább, mint mikor már virradni kezd; akkor sem záratja be ablaktábláit, csupán a vékony csipkefüggönyök szűrik meg a beható napvilágot. Csak napfénynél tud aludni. Bizarr bolondság! mondja rá minden ember.

Mikor aztán fölkel, rendesen dél felé van az idő, akkor, mielőtt reggeli piperéjéhez fogna, iróasztalához ül, kinyitja szekrénykéjét, s tele ir egy lapot vagy kettőt naplójából.

Mennyire féltett titoknak kell e naplóban lenni, az onnan is gyanítható, mert Szerafine angol kulcsot tart a szekrénykéhez, mely minden idegen betörés ellen biztosít.

Tehát ezt a kulcsot kellett Fertőynek minél előbb megszerezni.

A kulcsot Szerafine mindig magával hordta s soha sem szokta valahol felejteni. Egy kis aczélláncz volt a kezén, azon függött a kulcs, ékszernek is nézhette, a kinek tetszett.

Hanem egyszer Szerafine súlyosan megbetegült, fejgörcsei eszméletlen állapotba hozták, akkor Fertőy egy éjjel, hitvesi részvéttel egyedül ajánlkozott virrasztani a beteg ágya mellett, s midőn látta, hogy az nem ismer rá, megtapintá üterét, az száztizenhatot ütött egy percz alatt, a száztizenhatodiknál sikerült a lánczot lekapcsolni a beteg nő kezéről. Szerafine nem vette azt észre.

Akkor aztán kinyitotta Fertőy a szekrénykét.

Kezében volt a rejtélyes napló, kitárultak előtte annak jól őrzött titkai, a mikből annyi előnyt igért magának. A nő forró fekhelyén zilált hajjal feküdt és hagymázosan fantáziált; a férj pedig kényelmesen végig dűlt a karszékben és olvasá neje titkait.

A napló így kezdődött:

«Álmaim naplója.»

«Kettős életet élek: egyiket mikor ébren vagyok, másikat mikor alszom, amaz víg, tréfával, örömmel, élvezettel tele; emez szomorú, ijesztő, siralmas.»

«Amazt utálom, megvetem; emettől irtózom.»

«A nap mindennap más, változó; az álom mindennap ugyanaz.»

«Mindennap Róberttel álmodom.»

«A hogy ketté szakadt közöttünk az élet, úgy folytatja azt tovább az álom.»

«Állandóul, állandóul megjelen; soha egy nap sem maradt még ki.»

«Sokáig kerülgettem ezt a rémet, el akartam magammal hitetni, hogy ez csak álom; de ma már mindennapos ez a lét, érzem, hogy ez valami abból, a mi az életen túl van.»

«Ezentúl mindennap fel fogom jegyezni, a mit felőle álmodom, mert hiszen ez életemnek igaz története, és amaz az álom.»

«Ma Róberttel a mezőn jártam, paraszt földmívesek voltunk. Ő így rejté el magát a világ elől, s én követtem őt a szalmás viskóba.

Nem volt mit ennünk, csak fekete kenyér. Jól esett.

Nekem ki kellett mennem Róberttel a mezőre veteménygyökeret ásni.

Mikor tele lett a zsák, Róbert feladta a vállamra, hogy vigyem haza. Százszor összeroskadtam a teher alatt, míg hazáig értem.

Otthon ebédet kellett főznöm a hazahozott veteményből; a mint a gyökereket válogattam, egy kettős gyökér akadt a kezembe, melynek egészen más színe volt, mint a többinek.

Odakinn az ablak alatt a parasztasszonyok daloltak: «Ki az urát nem szereti: Kopotnyikot főzzön neki.»

Én úgy haragudtam Róbertre, a miért ilyen szegény lett.

A kettős gyökeret is közé főztem a többinek.

Róbert azután hazajött és evett.

Evés után elkezdett olyan csodálatosan nevetni. Azt kérdezte, mit főztél nekem?

Én lábaihoz borultam sírva és könyörögtem, hogy ne haljon meg.

Ő pedig nevetett s én láttam, hogy meghal.

Olyan borzasztó volt, midőn arcza elkékült és még egyre nevetett; olyan nehéz volt ölemben tartanom.

És én hiába könyörögtem neki, hogy ha meghalt, ne nevessen így, s ha él, ne legyen ily nehéz; ő csak nevetett és húzott le magával a földre, míg együtt lezuhantam vele és fölébredtem.

Milyen jó, hogy napvilág van körülem; ha most sötét volna, meg kellene tébolyodnom.»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

«Ma kis gyermekek voltunk: iskolába jártunk, Róbert és én.

Én csínyt tettem, s Róbert magára vállalta azt.

Én úgy örültem neki, hogy nem engem bántanak, hanem őtet.

De midőn arczczal lefektették a földre, hogy megverjék, akkor úgy fájt a szívem, majd megszakadt.

Róbert nem sírt a míg verték, hallgatott.

És mikor azt mondták neki, hogy keljen fel, ott maradt, meg volt halva.

Én még akkor sem mertem megvallani, hogy én vagyok a bűnös.

Még azt is megnéztem, mikor a koporsóban feküdt. Olyan szép kis fehér halott volt.

Úgy haragudtam rá, hogy minek tesz így, mikor ez nekem oly rosszul esik.

És ezután kimentem játszani a többiekhez.

Még álmamban is milyen rossz szívem van!»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

«Egy ostromlott várban voltunk együtt.

Egyedül voltunk már csak, én és ő; a többit megölte a láz és a golyók.

Csak egy ágyú szólt még, a mienk. Annak én voltam a tüzérje. Szolgálnom kellett, mert már az asszonyok is elhulltak mind.

Féltem, iszonyodtam a csatától; de ha ő rám tekintett, attól még jobban meg voltam igézve.

Akartam, de nem mertem mondani: «Róbert, csak ketten vagyunk már, mire az ellenállás. Adjuk meg magunkat; irjuk alá a békét. Látod, mégis szép élni! Te tudhatod azt legjobban, a ki annyiszor meghaltál és még sem akarsz halva maradni, mindannyiszor fölébredsz. Jer, tűzzük ki a fehér zászlót. Nézd, ingfodromat letépem, ez jó lesz.»

Róbert nem válaszolt, csak járt-kelt előttem alá s fel, a gránátok sivítottak körülünk jobbra-balra; egy sem találta.

Egyszer megállt előttem, hátával épen az ágyú nyílásának támaszkodva.

Egy ádáz gondolat villant át lelkemen.

Ez a fantom engem mily régóta gyötör; mily állhatatosan kínoz.

Ha most a kanóczot lebocsátanám a lőlyukra, egy lobbanás, egy pukkanás s ő szerteszét volna szórva. Örökre megmenekülnék tőle, soha se jönne többé vissza.

Valami úgy kényszerített, hogy tegyem meg. Háttal volt felém fordulva, nem láthatta, mit cselekszem. Dühös voltam rá. Akartam, hogy ne lássam többé. A kanóczot lebocsátottam a lőlyukra. Szememet eltakartam, hogy ne lássam. A föld megrendült alattam, s én éreztem a meleg véresőt, a mint nyakamat és vállaimat elborította.

Azután lassan felnyitottam szemeimet, s Róbert még akkor is előttem állt, csakhogy a fejét hátra fordította s úgy nézett rám vissza hidegen; csakhogy a szívén keresztül lehetett látni, a mint a golyó átfuródott rajta.

Oh milyen nehéz volt ebből az álomból fölébrednem!»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

«Mintha a czári palotában lettünk volna Moszkovában.

Róbertet elhurczolták Siberiába.

Egy szökevény, ki onnan visszatért, hozta hírét, hogy Róbert él, és ott dolgozik az uralhegyi ólombányákban.

Én útra keltem és utaztam mindaddig, míg azokat a különös hegyes kupolájú tornyokat el nem értem, a miket annyiszor láttam lerajzolva, s mikről oly elevenen tudtam álmodni.

Nem kellett vezető, odataláltam magamban.

Nagy harangok zúgtak siketítő zajjal. Azt mondták: a czár születése napja van ma.

Be akartam surranni a néptömeg között a palota kapuján; egy őrt álló kozák észrevett, s rám kiáltott. Nem értettem mit mond, s menekülni akartam előle. Lándzsája hegyével utánam nyult s elérte vele a vállamat, de meg nem tudott szúrni. Úgy érzettem a vas hidegségét.

Nagy széles márványlépcsőkön, szűk, összeszorult folyosókon át haladtam, utoljára egy csodálatos gerenda-tömkelegbe tévelyedtem bele, melyből nem tudtam kiigazodni. Mintha sok állvány volna egymás mellé rakva, azokon egy padozat, szőnyegekkel leterítve; végre egy szűk oldalajtóhoz jutottam el, azon benyitottam s előttem állt egy roppant tánczterem.

A czári palota tánczterme volt az, száz csillár által kivilágítva.

A fényes udvaroncz sereg, a feszes egyenruhák, a gyémántokkal rakott delnők; a prémes kaftánok az ó-nemesek vállain; a feszes czeremonia-mester, ki a csoportokat rendezi; a katonai zenekar, mely valami ünnepélyes indulót játszik; a háttérben a trón magas lépcsőjével, melyen az óriás termetű czár ül a czárnő mellett; mintha most is szemem előtt állna, fülembe zajongna mind.

A mint én megjelentem, mindenki utat nyitott előttem, hogy mehessek a czárig.

Rajtam fekete ruha volt, a többin mind színes, aranyos, himzetes.

Eljutottam egész a trón lépcsőjéig.

A czár intett, hogy szóljak, mit akarok.

És én akkor kétségbeesve vettem észre, hogy elfelejtettem a férfi nevét, a kiért könyörögni jöttem, el a helyet, a hol fogva van, és az okot, a miért elfogták. Hasztalan erőködtem azt eszembe juttatni, elmém megtagadta a szolgálatot; ott álltam és nem tudtam mit mondani? Akartam szólni oroszul, és azt is elfelejtettem; pedig álmom elején azt hittem, hogy tudok. Sírni akartam: azt talán megértik; hanem a zene közbezendült; tánczra húztak. És akkor egy skarlát vörösbe öltözött férfi lépett oda mellém és fölkért egy keringőre. Én kezet adtam neki és elfelejtettem mindent.

Repültünk, keringtünk a hosszú termen végig, s a mint a terem oldalai tükrökkel voltak ellepve, én mindenütt láttam magamat a tükrökben. Az oly borzasztó volt. Egy skarlát vörös tánczos és egy fekete ruhás tánczosné, egymás körül forogva. Pokolbeli visio!

Nekem az a gondolatom volt, hogy az én tánczosom a hóhér…»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

«Ma a tegnapi álmom folytatását láttam.

Ugyanazon úton jöttem vissza a fényes teremből, melyen át odajutottam.

Ugyanazon rejtélyes állványtömkeleg gerendái közé tévelyedtem, mely most is le volt nehéz szőnyeggel takarva.

Most már megtudtam, hogy mi az a sok gerendaalkotvány ott.

Az volt a vérpad.

A kijárás minden végén alabárdosok álltak ókori pánczélöltözetben; nem mehettem sehova. Elbujtam az állványt borító szőnyegek alá.

És azután hallottam katonai csapatlépteket, dobpörgést, lánczcsörrenést; felemeltem a szőnyeg egyik szegélyét és kileskelődtem alóla.

A termet szurokfáklyák világíták meg.

A veres fáklyafénynél egy csoport lánczra vert fogoly jött elő a sötét végtelenségből.

A foglyok egyenkint lépdeltek fel az emelvényre, mely alatt rejtve voltam, s azután egyet sem láttam azok közül többet, a ki egyszer oda felment; hanem hallottam mindannyiszor egy nehéz csappanást, mintha valami éles vas vágna be kemény tőkébe; azután hallottam valamit elgurulni fejem fölött, és egy csendes zuhanást, melynek utóhangjai feszült vonaglások voltak.

Én ezt hallgattam mind csendesen. Szivem úgy dobogott, hogy dobogását mindezeken keresztül hallottam.

Egyszer a legutolsó a foglyok sorában, lépett elő. Ráismertem. Róbert volt. Soha sem láttam ilyen szépnek. Ugyanazon mente volt rajta, melyben az oltár előtt állt velem.

Szemét nem engedte bekötni. Most is olyan villogó tekintete volt, mint akkor.

És nekem nem jutott eszembe, hogy kirohanjak rejtekemből, és a kegyetlenek lábaihoz vessem magamat, és sikoltozzak: «kegyelem! kegyelem!» Inkább elrejtém magam a függöny alá és eltakartam arczomat, és bedugtam füleimet, hogy ne lássak, ne halljak semmit. De mégis láttam, mégis hallottam. Hallottam szívem elfojthatlan dobogását és láttam a rettenetes sötétséget, melynek arcza van az álmodó előtt; a feketeség, a semmi él, mozog, nő, közelít!

És egyszer valami meleg kezdett el nyakamra csepegni onnan felülről. Éreztem, hogy az vér.

Az iszonyat fölébresztett… De szívem dobogását még akkor is hallottam. S a vércseppek melegét éreztem nyakamon.»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

«Oh mint irtózom az elalvástól.

Reggel fekszem le, mikor már világosodik. Az egész éjszakát bolond víg társaságban töltöm. Kábító italokba fojtom lelkemet. Imádkozom, mielőtt lefeküdném. Hasztalan, minden hasztalan.

A rém eljön és együtt él velem.

Az éjjel komáromi kis szobánkban voltunk. Én már ágyamban feküdtem, ő ágyam szélén ült és kezemet kezében tartá.

Azt mondta, hogy ma itt fog aludni.

Nekem úgy tetszett, mintha meg kellett volna tőle kérdeznem: «hogy akarsz te az én vánkosaimon aludni, mikor te már meg vagy halva?» De nem mertem ezt mondani neki.

Olyan nyájas volt, megsimogatta homlokomat.

Azután lehajtá fejét a vánkosra mellém.

Fehér zubbony volt rajta és a nyakán piros nyakravaló.

Én azt kérdeztem tőle: «ha aludni akarsz, miért nem veted le nyakkendődet?»

Erre ő mosolyogva azt mondá: «nem lehet, mert ez tartja a fejemet a nyakammal össze, ha leoldanám, leesnék.»

És azzal felém fordult és meg akart ölelni.

Én irtózva távoztam előle, ágyam tulsó szélébe húzva magamat; ő pedig egyre mosolyogva közeledett felém, és kért, hogy csókoljam meg.

Felsikoltottam. Ágyam előtt feküdtem a szőnyegen, ott ébredtem fel.

Oh én Istenem! örökké fog-e ez tartani?…»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Fertőy borzadva tette le neje naplóját.

Fásult önzése mellett babonás volt; sok ember van így, ki Istent nem hisz, de kopogó szellemeket lát.

A mit keresett, azt nem találta meg: az álomlátó nem jegyzé föl nappali élményeit. – Semmi szó naplójában szeretőkről.

Most már értette Fertőy, miért történt vele a minap az, hogy a midőn nejét iróasztala mellett meglepte, Szerafine mellett még egy szék volt. Ő le akart arra a székre ülni, Szerafine nem engedte.

– Ne üljön oda.

– Miért ne?

– Mert… (Itt elnevette magát.) Hozzon magának másikat.

Az elmaradt indokolást most már ki tudta egészíteni: «mert már azon valaki ül!»

Fertőy visszatette helyére a naplót s bezárta a szekrénykét.

Most még a kulcsot kellett Szerafine kezére visszacsatolni.

Félve közelített nejéhez.

Ha lett volna valaki, a ki hallja, kaczagott volna ezen a gondolaton, így pedig hideg borzadály járta át tőle, hogy ime ő egy nőt vett hitvesül, a kivel akár ébren, akár alva, egy megholt férj árnya jár, kel és fekszik; az áll előttük, ha egymáshoz közelítenek, az tart hideget szíveik között.

A beteg nyugtalanul aludt, nehéz álma volt.

Fertőy kitalálni hitte a lázbeteg álmát. A rettenetes vetélytárs volt jelen, kire féltékenynek lenni nem jutott eszébe.

Valóban reszketett a keze, midőn az aczéllánczot a hófehér kézcsuklóra visszacsatolta.

A mint a hideg láncz érte az alvó kezét, hirtelen megszakadt lélekzete; arczán iszonyat, megfélemlés veritékes vonaglása küzdött, ajkai felnyiltak; érthetetlenül nyögött s midőn a láncz kezére volt kapcsolva, hirtelen elkapta azt férje kezéből, s felsikoltott: «ne bánts, hóhér!»

Azután megfordult, s csendesebben aludt tovább.

Vajjon mit fog erről az álomról irni naplójába?

Fertőy nem maradt ott tovább: csengetett a komornának s rábízta, hogy maradjon Szerafine mellett reggelig. Ő maga szobájába sietett.

Szerafine azután igen csendesen szunnyadt, s másik éjjel már az urak báljában tánczolt.

TÖBB, MINT VÉTEK; MERT HIBA.

Fertőy felhagyott azzal a tervével, hogy egy gazdag házi barátot üldözzön.

Mióta megtudta, ki van neje hálószobájában elrejtve, mikor az mindenki elől elzárkózik: azóta nem volt kedve vetélytársakat fürkészni.

Pedig az élet prózája fantomokkal ki nem elégíthető.

Fertőynek minden áron pénz kellett, számadásokat követeltek tőle.

Még ugyan tekintélye és hitele nagy volt, de tudjuk jól, hogy csak egy akkora hógomolynak kell megindulni, mint egy lejárt váltó, hogy az az egész lavina alá hömpölyögjön, a minek neve «bukás».

Még e szomorú felfedezés reggelén elküldött Bárzsing úrért Fertőy.

A hű tanítvány, ki most már maga kezére működött s doctornak nevezteté magát, peres felek nagy félelmére, a mint a «Tagsatzung»-ok sora engedé, sietett megjelenni nagy befolyású princzipálisánál, ki őt ezuttal a szokottnál is nyájasabban fogadta.

– Kedves barátom! úgy találom, hogy jó volna, ha a Hargitay-ügy befejezéséhez komolyan hozzáfognánk. Tessék leülni kérem.

– Oh köszönöm. Nagyon örülök rajta, hogy óhajtásaink eként találkoznak. Magam is nagyon sürgetősnek találom az időt.