Part 2

A mellett a horgacsoló tű soha el nem hagyja kezét. Akármilyen társaság van a háznál, ő ott ül az ablakmélyedésben, a honnan mindenkire lehet látni és horgacsol végtelen nagy mennyiségű csipkét és függönyt és egyéb haszontalanságot.

Felőle tehát Serafine akármit beszélhet, de azért az illemnek elég van téve a világ előtt, Serafine soha sincsen egyedül.

Charlotte őrködik fölötte; s ha szavait nem hallhatja, figyel arczvonásaira, kitud mindent szemeiből, s a hány ifjuval beszél Serafine, Charlotte mindannyiról nagy jóslatokat tesz, s mikor Blumnéval összetalálkozik, sejtelmes örvendéssel mondja neki: «te Lina (ő mindenkit tegez a a háznál), én rájöttem, meglásd: ez az X. fogja elvenni Serafinet». Persze másnap Y. Z. L. stb. jön a kandidáltak sorába, s Charlotte mindannyiszor meg van győződve sejtelmei helyessége felől.

Lávay is a jelöltek sorába tartozik. Igaz ugyan, hogy féligmeddig a szomszéd házhoz van lekötelezve, de Serafinenak csak egy mosolyába kerül őt ide hódítani. Nem első eset ez.

Serafine, a mint a mellékteremben Lávay mellett helyet foglalt, megragadá az ifju kezét s mélyen szemeibe tekintett. S akkor így szólt:

– El fogja ön nekem azt mind hinni, a mit önnek mondok?

– Föltétlenül.

– El fogja ön azt hinni ellenségeinek, a mit azok jó barátairól beszélnek?

– Nekem most nincsenek jó barátaim.

– Én megigértem önnek, hogy ki fogom tudni s őszintén elmondom önnek, mi okozza, hogy önt Hargitayék oly egyszerre szándékosan kerülni igyekeznek. Nem találta ön még ki?

– Túl jár minden képzelődésemen.

– Nincsenek költséges szenvedélyei?

– Kegyed tudja, hogy még csak nem is szivarozom, s semmi kártyához sem értek.

– Nincs vagyoni zavarban?

– Anyám él, tehát saját vagyonom nincs, de terheim sincsenek; s előttem az élet s velem a munkakedv.

– Nem jöhettek régibb viszonyára?

– Az nem volt soha.

– Ez rossz bók nekem! szólt nevetve Serafine; ki annyit játszottam önnel, míg kicsi voltam, s akkor mindig azzal fenyegetett, hogy ha makacs leszek, nem vesz el feleségül.

– Ah, Serafine; szólt borultan Lávay. Ön soha sem szeretett senkit.

Serafine e találó szemrehányásra szomorún hajtá le szép fejét.

– Talán mégis: – az atyámat.

– Mert már meghalt.

– Azért, mert?… No de ön ne haljon meg, inkább beszéljünk másról. Tehát minthogy ön nem találja ki, mit vétett? én megmondom. Az ön viszonya Judittal gyógyíthatlanul szét van tépve azon beszéd által, melyet ön a múlt megyegyűlésen tartott a jobbágyfelszabadítás kérdésében.

– Ah!

– Nem olyan képtelenség ez, mint a milyennek látszik. Én magam is ott voltam, láthatott a hölgykarzaton s elmondom: mi hatással volt az ön beszéde rám? Én, a ki megszoktam az ön nyájas, biztató arczát, a mit soha haragra nem birt semmi gerjeszteni, és láttam azt átváltozni szemlátomást egy indulatra gerjedt villogó tekintetté, ön ismeretes lágy hangját valami előttem soha nem álmodott dörgéssé, mely fenyegetve, magával ragadva beszélt eddig ismeretlen, soha kimondani nem mert tárgyakról, a nemzet tíz milliónyi mostoha gyermekeiről, a rettenetes népfenségről, – a vér visszafutott ereimből, minden idegemet hideg borzongás futotta el; nézze, még most is hogy reszketek, mikor visszagondolok rá. Ah ön irtózatos volt akkor! s a mi beszéde után keletkezett, az a hevült zaj, a miből nem lehetett kivenni: ellenmondás, vagy lelkesülés zürhangja-e? s mikor az lecsendesült, az a hült elképedés a komolyabb férfiak arczán, mintha megannyi halott ülne ott körül, néma és halovány. Ön vékony piros nyakkendőt viselt, s úgy tetszett abban a perczben, mintha egy ember állna ott, a kinek a feje már le van vágva s ismét helyére téve.

– Önnek erős képzelme van Serafine, de ez nyilvános élet, s mi köze ennek az én magánéletemhez?

– Mindjárt meg fogja ön érteni. Hargitayné, mint ön is jól ismeri, nagyon fogékony idegekkel bir, s a mi egyszer idegeire hatott, az nála annyi, mint másnál a meggyőződés. Az bizonyos, hogy önt mindig szivesen látták a háznál, mint látogatót, mint udvarlót, – mint kérőt. Az ismerős világ általánosan igen kedvezőleg nyilatkozott az ön tehetségei felől. Ön brochureöket irt közjogi kérdésekről, ön törvényes ügyekben plaidirozott; magas állású urak azt mondák: ez magasra viendi, ez nagy capacitas; még alkanczellár is lehet. Mikor ön beszédét végezte, egyik magas állású úr, ki épen önnek brochurejét lapozgatá a «hazai börtönök reformjáról», e szókkal nyujtá vissza azt Hargitaynak, ki mellette ült: «úgy látszik, hogy gondoskodott Cicero a maga házáról».

– Az élcz elég jó.

– Egy másik úr egy harmadik úrnak átszólt az asztalon keresztül: «hiszed-e még, hogy magas hivatása van?» «Igen magas», felelt amaz, s hüvelykujját állkapczája alá dugva, azt a bizonyos mozdulatot tevé, a mivel tudja ön, hogy mit szoktak jelezni. Ezt nemcsak hallotta Hargitay, de a karzatról neje is jól látá a jelentős mozdulatot. Az nap délután ez a Fertői, ki a nőnek unokatestvére, odament hozzájuk s titokban elmondá nekik, miszerint ő megtudta, hogy «illető» helyről rögtön sürgöny küldetett a kanczelláriához önnek denunciátiójával. Valószinűleg ő maga az az «illető». Kitelik tőle. Mindezek után Hargitay egész meggyőződéssel azt mondá önről neje előtt: «ott fogja végezni, a hol Martinovics.»

– De hisz ezek mind igen gyermekes beszédek.

– Meglehet, hogy azok. De Hargitaynéra nézve egész climactericus természetváltozást idéztek elő. Azon az éjszakán nem hagyott senkit aludni a háznál. Szegény Juditnak volt mit hallgatni tőle. Egy ilyen emberhez akarsz te nőül menni. A kinek már feje fölött függ a pallos? A ki fel akarja forgatni az egész országot, szerencsétlenné tenni milliom embert. A ki a szürös embert ráuszítja a kabátosra, a kinek a nevét úgy fogják átkozni, mint Dózsa Györgyét. Ezt a nevet akarod-e viselni? Szégyent, gyalázatot és nyomorúságot? S ha sorsa eléri, egy kivégzett neje akarsz-e lenni? S ha gyermekeid lesznek, azt akarod-e, hogy azokra ujjal mutogassanak: ime ezek egy elitélt ivadékai?» Ön látja, hogy még a szavakat is tudom, a miket beszéltek. Jó kútforrásaim vannak. Hargitayné szobaleánya elmondta Blumné inasának, az elbeszélte az asszonyának; Blumné pedig most mulattatta vele a társaságot, egy perczczel ön megérkezte előtt.

– És Judit? Mit szólt ő?

– Ő hallgatott.

– Azt okosan tevé. A hogy jött, úgy el fog múlni.

– Ne higyje ön; itt nem csupán Hargitayné idegei lázadtak fel ön ellen. Maga a férj is ellene fordult. Nekem ahoz értő emberek mondák, hogy Hargitay vagyonának legnagyobb részét úrbériségekben birja, s az a kő, a mit ön mozgat, az ő házuknak összeomlását okozza.

– Ejh. Nem értenek engem. Hiszen nem kiván senki magán áldozatot. Ez országos ügy; az áldozatot a nemzet összeségének kell hozni, a magánvagyon helyrepótlása mellett.

– Ehez én nem értek. – Kedves Béla! Ha ön valakit megsértett, jóvá teheti, megkövetheti, megverekedhetik, megint jó barátok lesznek; ha szeretőjéhez hűtelen volt, újra behizelegheti magát, bocsánatot nyerhet; de ha valakit megijesztett, azt soha többet nem capacitálhatja a felől, hogy ne féljen öntől. Az ön ügye teljesen el van rontva Hargitayéknál. Még többet is tudok. El van náluk határozva, hogy Juditot minél előbb férjhez fogják adni – máshoz.

– Igen?

– S találja ki, kihez? Gondoljon ki valami nagyon képtelent, valami igen furcsát.

– Nem gondolok semmit, mert nem lesz belőle semmi.

– Bárzsing úrhoz akarják adni.

– Haha. (Ez nem volt nevetés, hanem csak annak a hangja, az arcz megmaradt szomorúnak).

– Ennek is megvan az oka. Hargitay mind a mellett is, hogy a hol önérdeke kivánja, jónak véli conservativnak lenni, azért a világ előtt nem örömest mond le a liberalis celebritas hiréről, a mit a megyei életben szerzett. Midőn tehát önnek, a megyei fiatalság vezérének renunciál, egyúttal gondja van rá, hogy e csorbát ecclatans cserével üsse helyre. Mint ön tudja, Bárzsing nem nemes eredetű. Ő ugyan szereti a nevét aristocrat «gh»-val irni, míg ön ősi «y»-át régen felváltotta a köznépies «i»-vel; hanem azért a híre meglesz, hogy a büszke Hargitay egy polgár – sőt pór eredetü ifjut választott vejének.

– De hiszen Judit… (Tovább nem mondta Lávay).

– … Hogy Judit ezt az embert megveti,… azt akarta ön mondani. Oh kedves Béla, higyje el, hogy ha már nővé kell lenni, akkor nagyon előnyös alak egy olyan férj, a kit meg lehet vetni.

– Ah, Serafine, ön maga sem tudja, mit mond?

– Hogy rútul rágalmazok egy leányt, a kit ön szeret, hogy titkokat fedezek fel ön előtt, mik önre nézve lehetetlenné teszik a szomszéd ajtón valaha belépni. Nagyon jól tudom, hogy ezt teszem. És talán azt is tudom, hogy miért teszem?

Ez a legjobb modorban történt alkalomadás volt egy ajánlkozó pillanat megragadására, de Béla úgy látszik az az ember, a ki előtt ha egy hölgy elejti legyezőjét, hát csak engedi neki, hogy vegye föl, a hogy elejtette.

Serafinet a hallgatás egy perczre annyira kivette nyugalmából, hogy Béla vállára tevé kezét s hevesen szólt:

– Ön most mélyen gondolkozik valamin; és én azt mondom önnek, hogy az lehetetlen, mert… ez a vers hexameterekben van irva, a miket én nem tudok szavalni.

Béla bámulva riadt fel ez utóbbi szavakra, a miknek semmi összefüggésük sem volt a beszélgetés előbbi tárgyával, s csak azután érté meg a fordulatot, midőn háta mögött a fiatal hadnagy hangja megszólalt, ki tréfásan leskelődve dugta be fejét az ajtón.

– Nem szabad az önök conspirátióját kihallgatni?

Serafinenek már akkor a nyitott költeményfüzér volt kezében, melyet hirtelen összecsapott s naiv ijedtséggel kiálta fel.

– Nem, nem, nem. Önnek nem szabad megtudni, melyik az? Nézze Lávay, ez az alattomos ember kileste, hogy melyik költeményét akarom Pusztafinak, eljöttére, betanulni.

Róbert menyre-földre esküdött, hogy ő nem hallotta, egy szót sem tud még belőle.

Nyilt, őszinte sima arczán úgy meglátszott, hogy nem is tudna hazudni, ha akarna sem.

A tárgyat többé nem lehetett folytatni. Béla is átment a társasághoz, mely már azalatt zongorához és whisztasztalhoz kezde oszlani; látta, hogy mindenütt abbahagyják a beszélgetést, a hova közeledik; nem sokat búcsúzott: itt legjobb mulatság lesz, ha elmegy.

Serafine még egy perczre találkozott vele s kezet szorítva szóla:

– Holnap többet mondhatok.

Alig tette be maga után az utolsó ajtót, midőn a hahota újra kezdődött.

Venczi inas egy tálczán poharakkal lépett ki a teremből.

– Min nyerítenek már megint odabenn? kérdé Blumné inasa.

– Azt nevetik, felele Venczi, hogy a cserepár kapitány, a mint a vizes poharat elvette, azt kérdezte tőlem: «ez kutya-víz?» Én feleltem rá: «nem, ez csak kút-víz».

Tessék rajta az előszobában mosolyogni.

Odabenn pedig ismét és hangosabban folyt a tréfás mende-monda a kiadott vőlegényről, ki a zöld asztal mellett eldikcziózta magától a menyasszonyát.

Serafine most azt követte, hogy védelme alá vevé a nevetséges alakokat, a mire aztán mindenki előállt azzal, a mit ellenük tudott. Ez igen jó manöver; ha egy társaságban valami távollevőt unisono szidnak, s te azt akarod, hogy még jobban rágalmazzák, kelj védelmére.

Serafine azután elég jól mulatott, engedve magát naivul faggatni Róbert által a betanulandó vers miatt, végre azt a nagyszerű engedményt tevé neki, hogy válaszszon hát ő valamit Pusztafi versei közül; a melyik neki fog tetszeni, azt tanulja be.

Róbert boldog volt, hogy ez rábizatott. Serafine is boldog volt, hogy nem kell az egész hosszú verses könyvet végig olvasnia, hogy belőle válogasson. Nők, kiknek sok saját eszméjük van, nem szeretnek olvasni.

Mikor a társaság oszlófélben volt, Fertőy úr félszemüvegével rég fixirozva Serafinet és udvarlóit s e közben Blumnénak mondva útféli bókokat, e kérdést koczkáztatá hozzá:

– Mit hisz nagysád, melyik lesz a kettő közül Serafine férje: Lávay, vagy Róbert?

– A melyik hamarább fog nyilatkozni; viszonzá a kis termetű, eleven asszonyság, ki olyan apró és mozgékony volt, mint egy kanári madár és épen olyan kifogyhatatlan a beszédben, mint az; már csak azt nem tudni, vajjon a kanári madarak is folyvást a szomszédaikat rágalmazzák-e, mikor oly nekitüzesedve fecsegnek?

– S a második – megmarad házi barátnak, szólt gonoszul hunyorítva Fertőy.

– Meg a harmadik, viszonzá még gonoszabbul Blumné.

Serafine észrevette, hogy róla beszélnek, s a mint Fertőy eltávozott, előfogta Blumnét.

– Ti az imént engem rágalmaztatok Fertőyvel.

– Igen. Azon tanakodtunk, melyik lesz a kettő közül férjed?

– Hát csak kettő van a választói urnában?

– Értettük Lávayt és Róbertet.

– Az pedig egyik sem lesz.

– Ah! És miért nem?

– Az egyik azért nem, mert az valakit mást nagyon szeret; a másik pedig azért nem, mert engemet szeret nagyon.

– Hát az nem jó?

– A ki nagyon szeret, mint udvarló, abból szerelemféltő férj lesz; az pedig nagy szerencsétlenség.

– Kivált nálad.

– Megengedj, én még csak theoriából szólok; a tan alkalmazásáról te többet tudhatsz praxis után.

Blumné kedélyesen nevetett rajta, hogy úgy elevenére találtak. Ő nem szokott érte haragudni, ha visszavágták, még inkább szerette azt, mint a jó vívómester, ha tanítványától egy egészségeset kap a plastronjára.

– De hát ha az első nem, a második sem, ki lesz a harmadik?

Serafine könnyelműen vállat vont.

– Leghamarabb Fertőy maga.

Blumné kétszer is összecsapta kis macskaláb-kezeit.

– Ah! ah! Hisz azt te ki nem állhatod.

– Nos aztán?

– Én se állhatom ki.

– Te ne is menj hozzá.

– De az egész világon senki sem állhatja ki.

Serafine nehány perczig hallgatva nézett Blumné szemeibe, mintha magával tanakodnék, szóljon-e neki többet, vagy sem?

– Én pedig ismerek valakit, a ki nagyon kiállhatja.

Blumné nagy szemekkel meredt Serafinere, mint a ki előtt most világosodik valami.

– Te attól tartasz, hogy anyádat találja nőül venni.

– Az nagy szerencsétlenség volna ránk nézve, mert egy év alatt tönkre tenné.

– De hogyha magad mégy hozzá, akkor meg téged tehet tönkre.

– Azt hiszed? szólt Serafine, hideg kevélységgel nézve le a parányi asszonykára, ki karjába kapaszkodva, magas frizurjával sem ért fel válláig. Akkor te nem ismersz még engem.

Blumné sokáig csóválgatta még, hogy elváltak is, nyugtalan fejecskéjét, számtalan rezgő fürteivel, s minthogy már az úton nem volt kivel beszélnie, szemeivel, arczvonásaival beszélt láthatatlan társaságoknak, a mik figyelmesen hallgatták újabb észleleteit, s egy párszor mondta a kisérő inasnak: «mért nem hoztál melegebb shawlt, János? úgy fázom».

Úgy fázott, ha arra gondolt, hogy: «nem ismersz még te engem!»

A KI NEM MEGY, DE MENESZTETIK.

Lávay másnap a gőzhajókiállásnál találkozott Holdváryékkal. Az asszonyság, Serafine és Zeleji történetesen ott sétáltak. Kis városban a gőzhajó megérkezte is esemény, s arra várni a mulatságok sorába tartozik, különösen ily alkalommal, midőn a holnap leendő nagy ünnepélyre sok vidéki ismerős érkezése várható.

A kiszállás helye különben is igen kellemes kis tanya; egy kis sziget hegyén, melyet nyulánk olasz jegenyék szegélyeznek körül, a váróterem és környéke vidám zöld bignoniákkal van körül árnyékolva, a gyep késő nyáron is üde és süppedező, az árkok még tele virággal.

Jelenleg épen szokatlan mozgalom van körül; itt gúlákat emelnek zöld jegenyegalyakból; amott diadalkapu készül fenyőágból, dahlia vitézkötéssel; azt már senki sem kérdi, hogy mi lesz itt? mert mindenki tudja, s ha nem tudná, ott vannak az üdviratok, a chronostichonok háromszinű betükből kirakva, a mik megmagyarázzák, hogy holnapra magas vendéget várnak itten: a nádort, az ország első hivatalnokát, kinek neve még azon időkből népszerű, midőn még négy éves korában az alcsuti parasztgyerekekkel együtt játszott s fekete kenyeret evett.

Most természetesen minden ember csak az ünnepély előkészületeiről beszél. E tárgy színe alatt Serafine értesítheti Lávayt Hargitayék dolgai felől.

– Az egész programmot tudom már. Hargitayék tegnap este megérkeztek; Hargitay fogja a kiszállásnál a nádort üdvözölni. Nagy diadal lesz a családra nézve. Egészen el fogja feledtetni a műkedvelői előadás kárbamentét. Nem elég, hogy Hargitay maga a kiszálló híd előtt addig fog beneventálhatni a nádor előtt, míg a villásreggelit ebéddé érleli, azonkívül még Hargitayné terve szerint, a város delnői, az ő vezérlete alatt, ünnepi öltözetekben, a dobogóhíd gyalogjáróján fogják várni a menetet baldachin alatt s a nádornak valaki koszorút fog átnyujtani. Az alkalmasint Judit lesz. Minket ünnepélyesen kihagytak e jelenésből.

– Az nem jó gondolat, szólt Lávay, hisz a rohanó néptömeg összetöri ott az asszonyokat.

– A felől is gondoskodva van: a híd mind a két végén egy-egy megyei hajdu fog állani, kivont karddal és panyókás mentében; azt okvetlenül respektálni fogja a felséges nép, kivált ha a tollas forgóját is feltűzi. Hát önnek mi szerep jutott?

– A nézőé. Szó volt róla, hogy a fáklyás-zenénél én szónokoljak, hanem tegnap lemondtam róla.

– Nagyon lekötelezte vele az illetőket, a kik három nap óta tanakodtak rajta, hogy adják önnek tudtára, miszerint jónak látták valami érett elméjű öreg urat szólítni fel e czélra?

– Úgy? Tehát még jobb.

A gőzös azalatt kikötött, tengersokaság érkezett rajta; úti öltönyeikben izzadó férfiak, asszonyok, megrakodva kézi táskákkal, bőrtokos díszkardokkal, kik mind ismerőik, rokonaik után nézelődtek. Ilyenkor pedig nehéz valakit megismerni.

– Nem látja ön még Pusztafit? kérdé Serafine Lávaytól.

– Ott jön ni! mutatott ez felé, s hirtelen otthagyva úri társaságát, az érkező elé sietett.

A költő magas, izmos alak, barna, szabadon zilált fürtökkel, kicsiny bajuszszal s nálunk szokatlan spanyol kecskeszakállal. Viselete: sűrű gombos dolmány, zsinóros felöltővel, magyar nadrág és rojtos csizma, feltürt karimájú kalap. Egészen 1861-iki divat. Csak a nyakkendő hiányzik nyakáról, melyet szabadon hagy a kétfelé hajtott fehér inggallér. Iránk pedig abban az esztendőben 1847-et, s viseltünk frakkot, pantallont és fényes kürtőkalapot, s annálfogva nagyon megnéztük az olyan embert, ki viseletében tizennégy évvel megelőzte a divatot.

Mielőtt kezét nyujtotta volna eléje siető barátjának, ezt kérdé tőle:

– Lemondtál-e a holnap esti dikcziózásról?

– Le.

– No akkor servus. Itt a kezem. Ha azt mondod «nem», fordulok rögtön vissza, s megyek odább Győrig.

– Jer, hadd mutassalak be Holdváryéknak.

Pusztafi oly büszkén, mintha az egész néptömeg ő rá várt volna, lépdelt el a félig kész diadalívek alatt, s valóságos leereszkedéssel nyujtott kezet azoknak sorba, a kiknek bemutatták.

Mikor Zeleji nevét hallá említeni s rátekinte, örvendve kiálta fel:

– Hiszen mi régi ismerősök vagyunk!

– Nekem is úgy tetszik, szólt a főhadnagy tétovázva.

– Mikor katonák voltunk, Linczben; együtt csaptunk fel; te, úgy látom, sokra vitted, engem obsitoltak, mint közlegényt.

– Csakhogy neked akkor más neved volt.

– Apám megtiltotta viselni, mert korhely életre adtam magamat, poétává lettem. Most aztán ő kért, hogy hadd viselje ő is azt, a mit magam szereztem.

– Azt elhiszem, te már tábornok vagy.

Serafine, ki figyelmesen nézte a két beszélő arczát, e megjegyzést tevé Lávayhoz:

– Nem veszi ön észre, mennyire hasonlít Pusztafi arcza Zelejiéhez? Ha az elébbinek le volna borotválva bajusza, szakálla, vagy ha egyszer mind a kettő körszakállt növelne, össze lehetne őket téveszteni.

Pusztafi egész az udvariatlanságig el volt foglalva véletlenül feltalált új ismerősével, úgy, hogy végre Holdvárynénak kellett őt visszavonni a társaság valódi czentrumához.

– Pusztafi úr, holnap délben a mi vendégünk fog lenni, ezt már megigérte Lávay.

– Tehát nagysádtok sem vesznek részt a holnapi hivatalos vendégségben? szólt Pusztafi elragadtatva; csakhogy találok hát valakit ebben a városban, a ki nem töri magát meghivójegyek után a banquettre.

Lávay szerette volna barátjának a száját betömni; törték biz ezek magukat illendően, de a Hargitay-család levén a rendező, minden siker nélkül.

A férfiak azután hazáig kisérték a delnőket, a kapunál elváltak Zelejitől, kinek a várba kellett mennie s Pusztafi Lávayt karjára öltve, ennek házához tért vissza.

Az első beköszöntés után Béla dolgozó-szobájába térve, Pusztafi szivarra gyujta, s így szólt:

– Hát te fiu szerelmes vagy? No az elég rosszkor jön; nem szerelmes embereknek való időket látok, pajtás; nagy küzdés fog ránk várni s hamarább is, mint gondoljuk. A hogy a választások készülnek az új országgyűlésre, azt látom, hogy élet-halálharcz lesz belőle. Azt már tudod, hogy mit mondott Batthyány Lajos a nádornak, mikor azt kérdezte tőle: minő reményei vannak a jövő országgyűlésre? – «Megverjük a pecsovicsokat, fenséges uram, hogy csak úgy zúg!» És olyan időben nem jó, ha valaki a szivével van elfoglalva.

– Te, mint költő, tudhatod, hogy ennek nincs ellenszere.

– Van; ki kell elégíteni a szerelmet, akkor aztán nem ő uralkodik mi felettünk. Házas emberekkel már lehet beszélni, de a mátkások, kivált a boldogtalanul szeretők, nem valók semmire, mint a Dunába hajigálni őket, ha maguktól nem ugranak.

– No nekem nem sok biztatás kell hozzá.

– Mikor én beszélek, öcsém, akkor te hallgass. Én nem azért jöttem ide, hogy a ti diadalkapuitokat sorra nézzem, s kisasszonyaitoknak hogyléte felől tudakozódjam, hanem hogy valami elhatározó dolgot cselekedjünk. Neked rég Pesten kellene lenned; barátaink egyre tudakozódnak felőled, hova lettél? s én minden perczben attól rettegek, hogy egyszer csak kineveznek valami urodalmi ügyésznek s akkor aztán itt dicsőülsz meg az úrban. Most tehát azért jöttem, hogy viszlek.

– Nehéz leszek!

– Az álomjáró is nehéz, mégis elviszi a hold. Holdadnál fogva viszlek. Neked el kell vinned azt a leányt, aztán azzal vége legyen a privát ábrándozásnak. Azután nagyobb ábrándok parancsolnak velünk.

– Szülői elutasítottak.

– Azokat hát hagyd ott. A leány szeret, erről bizonyos vagy.

– Mint halálomról.

– Akkor vedd el szülői ellenére.

– Tenni fogom, de elébb vagyoni önállást kell magamnak biztosítanom.

– Kedves öcsém, ha valaki a szivét akarja kielégíteni, az eszik burgonyát és boldog. Ha pedig a gyomrát dédelgeti inkább, akkor a szívnek jut a burgonya-táp. Ha te neked arra van első gondod, hogy nőd dáma legyen s szükséget ne lásson, akkor azt tanácslom, hogy van a kétsas-utczában egy özvegy szappanosné, annak van három leánya, mind a három csúf és ostoba, de mindegyik kap százezer forintot; légy szemes és – vedd el az anyjukat, akkor mind a háromszázezer a tied; ha azonban azt akarod, hogy nőd legyen, ki egykor, ha kell, a bujdosás kenyerét is megoszsza veled, akkor, ha mind való az, a mit kedvesedről leveleidben irtál, vedd el, ha mezitláb jön is, meglátod, hogy a jég hátán is megélsz. Óh a szerelem sok embert kényszerített már életrevalóvá lenni.

– Óh hidd el, hogy én minden nélkülözésre s minden munkára kész vagyok, de nincs bátorságom tőle megkérdezni, hogy elbir-e hasonló nagy elhatározást.

– Azt előre tudtam, hogy «neked» nem lesz erre bátorságod, azért – megkérdeztem én.

– Hogyan?

– Ismersz itt valami Bárzsing nevű fiatal embert?

Lávay arcza tűzveres lett e névnél. Minek hozza ez most azt elő?

– Tudom, hogy kicsoda.

– Dehogy tudod! Én tudom. Te soha sem tudsz semmit, ha csak én nem mondom; azt már tanuld meg. Te azt hiszed, hogy ez valami prókátor. Pedig dehogy az; ez egy titkos drámairó. Most ott járt Pesten, a nyakamon ült két nap, felolvasott két gyilkos drámát; hiába mondtam neki, hogy szamárságok, eszeveszettségek: nem használt; harmadik nap egy vígjátékot hozott hozzám, attól kilelt a hideg. No ez nem a te dolgod. Hanem hát én ettől a szamártól tudakozódtam felőled meg Juditod felől; a bivaly elmondott minden elmondhatót. Láttam, hogy ő maga is szerelmes bele, a bolond; utolsó nap azután az ostobát odarendeltem magamhoz s azt mondtam neki: «hallja maga vadtulok…»

– Ezt csak nem mondtad neki?