Part 19

Csak nézte, hogy irnak előtte rovatokba mindenféle ákombákot, hogy kötik össze ismét csomagokba az aszaló hidjára kirakott hosszú iratokat; hogy indulnak meg, a nélkül, hogy őt üdvözölnék s járnak végtül végig a földeken; felmarkolva, megszaglászva, megkóstolva a porondot; hogy veszik jegyzőkönyvbe a parasztok beszédeit, hogy határozzák meg, mennyi rész televény lehet ezen a földön, melyet hetvenhét ősapjának vére öntözött, a ki mind katona volt és soha egy háborúból is seb nélkül haza nem jött; és a kik között ő már a legutolsó.

És akkor még inkább érezte, milyen szomorú dolga van egy olyan vén csontnak, a ki már régen meghalt, rég kimaradt a századból; csakhogy elfeledte magát eltemettetni és most itt maradt hazajáró léleknek, egy kisértet hússal és vérrel.

Hanem ettől a naptól fogva nem ment fel többet a várba.

EGY EMBER, A KI NEM AZ, A MI.

Dolnay bárónő egyike volt a legünnepeltebb honleányoknak.

Ez a szó sem régi eredetű; hajdanában a honfiak elvégezték a haza minden dolgát, most azonban vagy annyira megszaporodtak a haza viszontagságai, vagy annyira elfáradtak a férfiak, hogy a leányágnak is osztozni kellett a küzdelmekben, s azt sokan példás igyekezettel teljesíték is.

Dolnay bárónő is egyike volt azoknak, kiket az emlékezet hálásan fog szájról szájra adni, kinek kastélya egy időben valódi sebesültek kaszárnyája volt, ki később menekültek rejtegetője, bujdosók táplálója, államfoglyok vigasztalója lett, s a mit azok odabenn apró faragványocskákat készítettek, hogy hosszú idejük teljék, azzal Dolnayné házról-házra eljárt más gazdag úrnőket is megadóztatva, eladván nekik mesés áron e kis faemlékeket, s a foglyok kényelmesebb ellátására fordítva az így szerzett összeget. Magának is fele jövedelme ilyen czélokra fogyott el.

A bárónőt százan meg százan áldják most is, és ez áldásokat meg is érdemelte, mert valóban honleány volt.

És ha egy honleánynak van valami hibája, ez az, hogy ő «leány».

Egyszer csak Dolnay bárónő férjhez ment Volozoff muszka herczeghez.

Isten látja lelkemet, nem azért szólom meg, hogy muszkához ment; mert hiszen a herczeg igen derék, mívelt ember volt; nem azoknak a torzonborz hetmanoknak az élőképe, a kiket a világ minden bolond lapja karrikaturában örökít, hanem épen a szabadelvű Oroszország új ivadéka; Hertzen és Bakunin titkos jó barátja, a ki együtt működött ugyan a magyarországi campagneban, hanem azért tele van e noble nemzet iránti szimpathiákkal; – hanem csupán az a kifogásom e házasság ellen, hogy a bárónő ötvenhárom, a herczeg pedig harminczhárom éves volt.

Azért Volozoffné tovább is nagy honleány maradt, bár az ilyen czélokra kevesebb anyagi költséget fordíthatott, hanem bőven pótolták azt a herczeg szabadelvű szavai, a miknek közrebocsátásában nem is volt fukar.

Félév mulva férjhez menetele után a herczegnő meghalt.

Akkor már olyan törvények voltak, melyek az ősök szerzette földet nem kötötték a család nevéhez; minden egyes ember rendelkezhetett kénye szerint a rábizott darabjával az országnak. A herczegnő férjének hagyományozta minden vagyonát.

Ezt ismét nem szemrehányásképen említem fel. A herczeg, mint ezt mindenki beszélte, azért, hogy magyar honfivá lehessen, kénytelen volt elébb denaturalizáltatni magát s ennek folytán lemondani oroszországi roppant terjedélmű birtokairól, a mik ezer, vagy tán két ezer, ha nem három ezer négyszögmértföldre terjedtek; s a mikben két, vagy három millió jobbágya lakott, a kiknek darabját szabadságában állt száz rubelével eladni; s a mely jószágért évenkint tiz-húsz millió rubel jövedelmet húzott. – Hogy egész pontossággal így vannak-e a számok, azt én bizonyosan nem állíthatom, de nekem így beszélték jól értesült körökben, s én most olyan kedvemben vagyok, hogy mindent elhiszek, csak parancsoljanak velem.

Tehát a herczegre nézve valódi áldozat és nagylelküség volt egy magyarországi rongyos uradalom birtokát elfogadni, mely alig tesz húszezer holdacskát.

A birtokba iktatásnál Fertőy volt a végrehajtó hatalom.

Ebben sincs semmi különösebben megjegyezni való.

A herczegnek még neje életében volt két «niéce»-e a kastélyban, a kik igen vidám és kitünő míveltségű herczegasszonykák voltak.

Hogy minő családi leszármazásnál fogva voltak a herczeggel unokahugaságban, azzal bizony hirtelen nem szolgálhatok, s miután azt nem várhatni tőlem, hogy most rögtön minden korlátozó körülményen keresztül törve Moszkauba fogok utazni, ott a Kremlben előkérem a nemességi aranykönyvet s fölkerestetem, minő családi ágon függnek össze Olga és Feodora herczegkisasszonyok a Volozoff herczegi családtörzszsel, tehát legjobb lesz, ha megnyugszunk abban, hogy Olga és Feodora úrhölgyek csakugyan a herczeg «niécei».

Mind a kettő herczegi szépség. Egyik szőke, telt idomú, piros életszinű alak, másik barna, halovány és karcsú.

Olga és Feodora herczegnők a beiktatás után meglátogatták Fertőynét s meghívták kastélyukba, s úgy illett, hogy Szerafine a meghivást elfogadja s a látogatást visszaadja.

Ime tehát Varsóig sem kellett menni!

De ne rágalmazzunk senkit idejekorán. Hiszen Fertőy is mindig együtt járt nejével, s a herczeg igen nemes keblü férfi volt, ki még a hatodik hónapban is borsos kelméből készült kabátot viselt, megholt nejét gyászolva s valódi cultust csinált a megboldogult emlékezetéből.

Hanem ezért vendégeinek szabadságukban állott magukat mulatni kényük-kedvük szerint.

A mint hogy Fertőy nagyon is gyakran ellátogatott a herczegi kastélyba, s hosszasabb időre is ott felejtette nemcsak a feleségét, hanem még saját magát is.

A herczeg igen szép ember volt, valódi női szépség férfiuvá travestálva.

Deli termet, finom síma arcz, nagy kék szemek, dúsgazdag szőke haj, szép metszésű száj, a hogy Adonisokat festenek.

Szépségéről ő maga is teljes öntudattal bírt s azt úgy ápolta, mint a bibliai sáfár a rábizott talentumot, a minek jól felhasználásáról számot kellend adnia, mikor az idők teljessége eljő.

Az egész világ beszélt már róla, hogy Szerafine és a herczeg között valami szívbeli viszony létezik, még pedig a férj elnézésével. Pedig még akkor talán nem is volt igaz. A világ rossz nyelve megelőzi az embernek a rossz gondolatját.

Fertőyék sokat időztek a herczeg kastélyában.

Néha megtörtént, hogy a herczeg és Fertőy elmentek vadászni s olyankor Olga, Feodora és Szerafine egyedül maradtak.

Az különös volt! Szerafine nem érezte magát jól a két herczegnő társaságában; valami ellenszenvet, valami delejes ingerültséget érzett magában, midőn velük egyedül maradt; nem tudott magának számot adni róla, miért?

Olyankor, mihelyt szerét ejtheté, megszökött tőlük, lement a kertbe, valami regényt vitt magával, leült valamelyik «bosquet»-ba, s hagyta magát keresni és olvasott és ábrándozott, míg Olga és Feodora rá nem találtak s kaczagva vissza nem vitték a kastélyba a szökevényt.

Vagy pedig óraszámra elnézte, hogy dolgozik a kertész a virágágyak között; ültetgeti a rabatokat, metéli a fattyúhajtásokat s ójtogatja az exoticus virágokat nagy gonddal és figyelemmel.

A kertész is egyike volt azon cselédeknek, kikről a meghalt herczegnő hagyatékilag kikötötte, hogy azokat a szolgálatból soha elbocsátani nem szabad, s fizetésüket hozzányulhatlan hitbizományban biztosítá.

Fiatal legény volt még, alig 25–26 éves; simára borotvált arczú, valószinűleg német eredetű, nem is beszélt más nyelven; lapos sipka, hosszú ernyővel volt a fején, s zöld blouset viselt.

Szerafine olyan sokáig elnézegette azt az embert, hogy mit dolgozik s kérdezgeté tőle, mi ennek a virágnak a neve, mi amazé? A kertész felelgetett neki mindenre köteles készséggel.

Egyszer, mikor az öntöző napszámosok jó tova mentek, Szerafine megszólítá a kertészt.

– Hogy híják önt?

– Fridrich.

– Kedves Fridrich, legyen olyan jó, szakítsa le nekem azt a halvány sárga rózsát, én félek, hogy a kezemet megszúrom.

– A sárga rózsának nincs tövise.

– Hát akkor leszakítom magam.

Szerafine leszakítá a rózsát, a kertész dolgához látott.

– Kedves Fridrich, ennek a «lángvirágnak» mért nincsen szaga? én Olaszországban illatosakat találtam.

– Itt elvesztik az illatot, saját hazájukban van nekik.

– Hát ön nem tudja, hogyan lehet a virágot ismét illatossá tenni? Jőjjön ide, majd én megmondom.

A kertész közelebb lépett.

– Figyeljen rám.

Szerafine eddig németül beszélt a kertészszel, most magyarul szólt hozzá, lassan, alig hallhatóan:

– Ön, barátom, rosszul van álczázva…

A kertész ijedten tekinte rá.

– Önre már két ember ráismert; az egyik én vagyok, a másik Fertőy… Ön Lávay Béla…

A megszólított szoborrá merevült e név kimondására.

Hisz olyan jól hitte magát elrejtve egy következetesen játszott szerep mögött: ki ismerhetett volna rá e helyzetben, ez alakban, ha nem annak a szeme, a ki szeret, és annak a szeme, a ki gyűlöl?

– Jőjjön utánam az üvegházba, súgá neki Szerafine. Az ifju gépileg követte.

Itt az egymásra hajló délszaki növények zöld árnyékában, senkitől észre nem véve, elvetett minden tartózkodást a nő és lett – nő.

Megragadá az ifju kezét, mely barna volt és kérges a munkától, s mielőtt az akadályozhatta volna, összecsókolá e kezet és sírt.

– Oh e kéznek alacsony munkát végezni most! A földet vájni e kéznek, mely az eget lehozni volt hivatva!

– Oh asszonyom! szólt az ifju, a földmunka a legédesebb, s a zöld levél a legjobb barát.

– De önnek nem lehet tovább itt maradni; sietett Szerafine beszélni, csipkekendőjével hirtelen letörülve könyeit. Én láttam Fertőy arczát, midőn az sokáig önre függeszté szemeit. – Akkor gyanakodott. Egyszer azután hirtelen hátratekintett önre: akkor ráismert. Én figyeltem rá, és tudom jól, hogy önt megismeré. Csak az akadályozta eddig, hogy önnek nem árthatott, mivel a herczeg magával vitte vadászni; de ha bevárja őt, akkor ön veszve van.

– Köszönöm asszonyom, de én mindenre kész vagyok.

– Mindenre?

– Igen. És e szónál hegyesre köszörült kést vont ki kebléből Béla s megmutatta az élét Szerafinenek. Mielőtt elfognának, én szabad embert csináltam magamból.

– Az Istenért, minő eszméket hord ön magával! Éles késsel fekszik le, mint esküdt hitvestárssal, és a halált hordja szive fölött. Ezen meg lehetne őrülni.

– Oh nem, asszonyom; ettől a gondolattól egy Istennek érzi az ember magát. Az nagyon nagy úr, a ki azt tudja magáról, hogy akkor halhat meg, a mikor akar.

– Nem, nem, nem; az nem igaz. Gyáva emberek dolga az – a bátor küzd. Valaha engemet fog elérni ez a sors, mert én asszony vagyok, gyönge és gyáva; de ön férfi. Adja ön nekem ezt a kést.

– Mit érdekli önt, asszonyom, az én életem rövidebb, vagy hosszabb volta?

– Ön velem megvetően bánik. És azt hiszi, hogy igaza van. Pedig nincs. Az egész világ kárhoztat, rágalmaz, megitél. És az egész világnak igaza van: csak önnek nincs. Csak önnek nem szabad engem elitélni. Ön jól tudhatja azt, miért nem? Valahányszor rám gázolnak, mint egy sáros kőre, önnek eszébe kellene jutni, hogy «én ebből a kőből gyémántot alakíthattam volna». Én nem szerettem soha életemben senkit, – senkit – soha. Ön jól tudja azt, mert gyermekkoromtól fogva ismert. A mit anyám iránt érzék, az félelem volt, a mi meghalt Róbertemhez kötött, az végtelen becsülés, s a mi jelenlegi férjemhez hozott, az hideg, hiú asszonyi cselszövény. Ki tudja, mi lehet még belőlem? A bűnlajstrom még nem egész. De szerettem valakit, szerettem igazán; teljes szivemből és lelkemből; igazán és titokban. Hogy szerettem, onnan igaz, mert soha sem tudta meg senki. Hanem ennek vége.

Bélára fájdalmas hatása volt e jelenetnek, szeretett volna menekülni belőle.

Szerafine megfogta kezét.

– Ne forduljon el tőlem. Bírám akart lenni: hallgassa meg, a mit gyónok, s vallomás útán itéljen. Nekem semmi jogom valakinek azt mondani, hogy szeretem, mert annyiszor mondtam azt másnak, midőn nem volt igaz; de van egy gondolat, a mi még e felett lesujt, összezúz, az a gondolat, hogy van ezen a világon még egy nő, a ki őt jobban, igazabban szereti, mint én, s a ki magát oly mértékben tette érdemessé viszonszerelmére, a milyen mértékben én azt eljátszottam. Lássa ön, ez a gondolat az, a mi megöl, és ez az, a mit el nem hallgathattam. Önnek el kell innen menni – nem azért, mert itt önt elfognák, hiszen van nekem annyi összeköttetésem, hogy önnek sorsán akkor is lehetne fordítani, hanem azért, mert ebben a kastélyban rövid időn önnek a nejét rágalmazni fogják, az cseléd-szájra kerül s azt ön is meg fogja hallani.

– Juditot! kiálta fel lángra gyulladtan Béla.

– Legyen ön csendesen. Méltatlanul rágalmazzák. Én mondom önnek. Egy-egy ízt szakítok le saját szivemből, midőn azt mondom önnek, hogy Juditot ártatlanul szólják. Oh nekem jól esnék az, ha igaz volna, ha bűnös volna; ha azt mondhatnám, most már választhatsz ismét; de nem igaz; Judit oly tiszta és hű, mint egy angyal. Oh érzi-e ön azt a rettenetes kínt, hogy azt nekem kell önnek megmondanom?

– Köszönöm; rebegé Béla, kezét nyujtva a reszkető hölgy elé.

– Lássa ön, milyen bolond vagyok én? a helyett, hogy tépném, szakgatnám a fonalakat, a mik önt Judithoz fűzik, még összébb kötözni segítek.

– S ki az, a ki őt rágalmazza? tudakozódott mohón Béla.

– Beszéljünk önről; önnek azért kell megszabadítania magát, hogy őt megvédhesse; önnek azért kell élnie, mert egy nő, a kit szeret, az ön oltalmára van szorulva. Átadja-e ön már azt a kést?

Béla kivonta kebléből a rejtett vasat s némán átadta Szerafinenek.

– Lássa ön, ez mégis valami ajándék öntől. Azt mondják ugyan, hogy barátok közt kést ajándékozni nem jó jel, de én azt is elfogadom. Lássa ön, milyen bolond vagyok én. A helyett, hogy örülnék annak, hogy egy kőkemény szivet, egy hideg, kegyetlen szivet egy még keményebb, még hidegebb vas átszegez, hogy ne legyen se enyim, se másé, a helyett a vas és a szív közé állok. Tehetek-e róla? De most hallgassa ön meg, mi tervet gondoltam ki, hogy ön megmeneküljön és nejével újra szabadon találkozhassék.

Most már elfordítá Szerafine tekintetét Béla arczáról; addig ő szegzé szemeit annak lecsüggesztett arczára, de midőn Juditról, a vele találkozás reményéről kezdett előtte beszélni, akkor az öröm fénye élénkíté az ifju tekintetét, akkor vágyva leste a szót Szerafine ajkairól, a mik beszéd közben oly szépek voltak s Szerafinenek ez az öröm úgy fájt; ő okozta azt, de nem akarta látni.

– Tehát hallgassa meg tervemet; igen egyszerű az, és könnyen létesíthető. Nem messze innen a hamvasi pusztán lakik egy jó barátném, gr. Szélaknayné. A grófné özvegy; egyetlen fia van. Engem nem rég felkért, hogy nincsen-e ismerőseim között valaki, a kit nevelőül ajánlhatnék fia mellé. A nevelőnek magyarnak kell lenni s angolul és francziául érteni. A mint ilyenhez juthatnak, rögtön utazni fognak külföldre. A hogy én ma reggel önt ez álruhában felismertem, első dolgom volt a grófnénak levelet irni, melyben azt irám neki, hogy egy igényeinek megfelelő ifjut fedeztem föl; neve Komáromi Albert: egyik az ön szülöttevárosának neve, a másik németre fordított Béla. Ön még ez éjjel általam előre küldött szekéren elutazik a grófnőhöz, a szekér a faluvégi csárdánál egész napestig befogva várakozik önre. Az ajánló levél itt van nálam. Két nap mulva a grófné kiutazik Schweizba s ön ez úton kimenekül az országból. Két hónap mulva azután társalkodónét fog a grófné keresni, ki őt utazásaiban kövesse, s ön egy napon azt fogja látni, hogy Judit is ott lesz ön mellett.

Szerafine egy forró szorítást érzett kezén. Nem viszonozta, nem örült neki, jól tudta ő, hogy ez nem neki szólt.

– És ezután ki fog tehetni róla, ha a nevelő és a társalkodóné egymást megszeretik? folytatá Szerafine kaczagva; a grófné bizonyosan nem fogja önök szerencséjét akadályozni.

Szerafine most már visszatalált szokott gunyoros hangulatába.

– Tetszik-e önnek a terv?

Béla némán intett, hogy elfogadja.

– S már most «lieber Fritz», sentimentalis ideák a part! mi megint nem ismerjük egymást; ön menjen azáleákat oltogatni, s szolgáljon az uraságoknak bouquetokkal, este pedig lásson hozzá, hogy merre van a kerékvágás!

E perczben két egymásután következő lövés hallatszott az üvegház közelében.

– Jézusom! sikolta fel Szerafine s a rémület önfeledt rezzenetében hirtelen Béla keblére borult, két kezével annak fejét takarva el. Mintha öntestével akarná megvédni.

A kívülről hangzó kettős kaczaj tanusítá, hogy a sikoltást odakinn is meghallották s a tréfa tökéletes.

A herczeg és Fertőy tértek vissza a vadászatról, s a mint az üvegház felé közelítettek, a kerten és a parkon végig haladva, Fertőy felismerte Szerafine hangját. Igen természetesen azt hitték, hogy Olga és Feodora herczegnők is vele vannak, azokkal beszél, s ennélfogva Fertőy egészen vadászos enyelgésnek találta kilőni fegyverét, hogy a delnők hadd jőjjenek egy kis kellemes emotióba.

A sűrű virágcsoportozattól, meg az ablakokra sütő nap miatt nem láthatták, kik vannak jelen!

Mire az urak az ajtóhoz értek, már akkor Szerafine egészen szerepénél volt; szeretetreméltó durczával sietett a nimródok elé, s követelte, hogy ki volt az a szerencsétlen, a ki itt lőtt?

– A herczeg elárulá, hogy Fertőy cselekedte.

– Szerencséje; mert ha a herczeg tette volna, meg nem bocsátanám.

– S Fertőynek megbocsátja? Kérdé tréfásan a herczeg.

– Oh ha azt tudom, hogy ő ijesztget, attól nem ijedek meg.

– S valóban megijedt nagysád?

– De hogyne! Ha valaki más lett volna még itt, mint a kertész, okvetlenül odaájultam volna a karjai közé.

(Valakinek másnak talán nem; hanem épen annak a kertésznek igen is.)

– Tehát csakugyan nincs itt más, mint a kertész? kérdezé fürkésző tekintettel Fertőy.

– Egy lélek sem, felelt Szerafine. A kertészeket pedig Moszkauban nem számítják a lelkek közé, ugyebár herczeg? Egy-egy virágbokrétát rendeltem meg hármunk számára.

– Oh szép nagysád, az én kertészemről ne tessék oly lenézőleg beszélni. Nekem őt a megboldogult herczegnő különösen ajánlotta, mint igen jó nevelésű ifjut, a ki tanult ember; iskolákat járt.

Szerafine összerezzent; – ez veszélyes tárgyba kezd.

Fertőy gúnyosan nevetett.

A herczeg azt hitte, hogy azon nevet, a mit ő mondott.

– De bizony, tessék elhinni, egy kertésznek nagyon sok «lateint» kell tudnia. Én világért sem értek annyit, mint ez a jó fiu; pedig nekem «Hofmeisterem» volt, a ki annak idejében a tudományokkal gyötrött. Én gyakran bámulom ennek a fiunak az óriási emlékező tehetségét. Annyi ezer növényt mind nevéről ismer.

– Ah, az lehetetlen, mondá Fertőy; talán csak mond, a mi eszébe jut.

– Au contraire! mindennek az igazi nevét adja elő.

– No én meg tudnám examinálni, mert én is nagy virágismerő vagyok.

Szerafine rosszat kezdett sejteni. Ő tudta, hogy Fertőy semilyen sem virágismerőnek. Ez bele akar kötni az ifju emberbe.

– Tessék megkisérteni! ajánlá a herczeg. Lieber Friedrich! – Hát mutasd meg ennek a nagyságos úrnak, hogy érted a mesterségedet.

Ilyen módon produkálják a nagy urak a kitanított vizsláikat is.

Az úri társaság belépett az üvegházba.

Elől ment Fertőy, utána Béla, mint kertész, azután a herczeg és Szerafine egymás mellett.

Szerafine aggódva nézett Bélára, hanem annak legelső mozdulatánál meg volt nyugtatva; Béla valóban oly ügyesen játszotta szerepét, hogy tapsolni lehetett volna neki érte.

Először is, emberségtudásból, levette a sipkáját, míg az urak feltett föveggel jártak s akkor látta Szerafine, hogy a homlokán a haj kétfelől úgy van felborotválva, hogy arczjellegének egészen szokatlan kifejezést ad. A mellett épen úgy tudja nyakába húzni a fejét, mint a hogy kitanult kertészek szokták, a kik tán azért tesznek így, hogy a papmacska az inggallérukba ne essék. A mit németül beszél, az oly valóságos «gmoan» dialectus volt, hogy azt ugyan senki sem foghatta rá, mintha valami iskolában tanulta volna. És a mi a legismerhetlenebbé tette: nyájas és alázatos volt. Ilyennek csakugyan nem látták a régi világban.

A legnagyobb készséggel és csoda folyékonysággal recitálta el minden növénynek a nevét, a mit csak Fertőy meg akart tudni tőle; ki eleinte csak arra szorítkozott, hogy a latin «us»-ba végződő főnevek mellékneveit szinte «us»ra igazítgatta ki, s Béla birt annyi önmérséklettel, hogy nem világosította fel, miszerint a fák és cserjék a diáknál mind a «szép nemhez» tartoznak.

– Nos, ugy-e, hogy nagy tudomány ez? szólt diadalmasan a herczeg, kinek öröme akkora volt ezen a «sport»-on, mintha borzebe minden borzfiut kihúzott volna a lyukból.

– Igazán! szólt Fertőy, kár neked öcsém Fricz, hogy professorrá nem lettél, ugyis annyi szamár van most az iskolákban.

– Hát még akkor mennyi lehetett, mikor ön is ott járt, vágott közbe Szerafine.

A herczeg nevetett; Fertőynek pedig az a jó szokása volt, hogy mikor szeretett nejétől egy oldaldöfést kapott, azt rendesen nem neki vissza, hanem valakinek másnak adta odább.

– Hát ezt hogy híják itt? kérdezé hirtelen Bélától, egy virágzó tőre mutatva.

– Ez kérem Gloxinia.

– Hát az a másik?

– Ez pedig Zinnia.

– Az hazugság! Ezt már ismerem. Amaz a Zinnia, emez a Gloxinia.

A kertész meghajtotta magát, s nagy önmegadással felelte:

– Ha nagyságod úgy találja, én abban is megnyugszom.

– Hát ez itten micsoda?

– Ez engedelmével czebravirág.

– Hol ennek a hazája?

– Kérem alássan, Madagaskár szigete.

– Az hazugság. Ezt már én jól tudom. Ez az Antillákról való, másutt nem terem.

A kertész megadta magát: «a bizony meglehet».

– Hát ez micsoda?

– Ficus elastica.

– Volt-e már gyümölcse?

– Kérem ennek nem szokott lenni.

– Az szamár beszéd. Én magam tenyésztettem s olyan fügék termettek rajta, mint az öklöm. Ostoba beszéd.

– Teringettét! szólt közbe a herczeg, ön olyan szépen tud cselédekkel gorombáskodni, mintha pólyás korától fogva mindig orosz muzsikokat rendszabályozott volna.

Most Fertőy oly közel állt Bélához, hogy csaknem az orraik érték egymást.

– Hát lieber Fritz! a sok theoria mellett tudod-e, hogyan kell dinnyét ananászba ójtani?

Béla e szóra nem felelt semmit, hanem félrekancsalított a herczeg felé, sipkáját hóna alá szorította, mellénye zsebéből kivett egy burnótszelenczét, nagyot szippantott belőle s megint a herczegre nézett, mintha mondaná neki: én ugyan csak egy paraszt vagyok, ez az úr pedig nemes – hanem «ló».

Szerafine rendkívül meg volt elégedve Bélával. Neki nem volt szabad elárulnia az emberi általános büszkeséget, hanem azért a meghunyászkodást még sem annyira vinni, hogy a specialis kertészi büszkeség keresztül ne érezzék rajta, mert az ismét gyanút költött volna.

Valóban oly jól játszott, hogy Fertőyt magát is zavarba hozta; kezdett kétkedni gyanúja alaposságáról. Ez nem Lávay Béla.

Most egy pompás aquarium elé értek.

Egy gyönyörű öles átmérőjű márvány vízmedencze kristályában a legbujább tenyészetű vizi növények úsztak s azok között egy pompás nilusi lótus, mely első, arasznyi nagyságú rózsáját az nap tárta szélylyel, mély rózsaszin kelyhét aranysárga himporbojtjával magasan emelve ki a víz szine fölött, míg tányérnyi sötétzöld levelei veres és sárga erektől márványozva a víz tükrén lebegtek.

E ritka dísznövény az egész társaság figyelmét megragadta.

És ez a szép virág volt az, melyet Fertőy jónak talált arra, hogy belőle olyan mérget szíjon, mely ellenfelének igazi alakját visszaadja, ha csakugyan ő az.

– Lássák, szólt a herczeg, ezt én saját magam hoztam a párisi jardin des plantesból tulajdon felügyeletem alatt és már virágzik.

– Hát ennek mi a neve? kérdé Fertőy.

– Lótus! Hát Lótus. Sietett egyszerre herczeg és kertész megfelelni, mintegy neheztelve azon, hogy lehet valaki, a ki egy lótust első tekintetre meg nem ismer!

– Tudom, tudom; azt tudom, de hogy nem viseli-e valamely magas úrhölgy nevét?

– Oh igen, bizonyítá a herczeg, mi is a neve? kérdé Bélához fordulva. Én mindjárt elfelejtem.

– «Reine d’Egypte Semiramide».

– Igaz, igaz; én is így tudom. Bizonyítá a herczeg.

– Ah, ah, ne tréfáljon velem a herczeg, kötődék naiv enyelgés hangján Fertőy. Tán nem hallottam hírét annak a hirhedett lótusnak, mely önnek aquariumában egy szép asszony nevére van keresztelve.

– No úgy hiszem, Semiramide asszonyság szép lehetett valaha.

– Igen valaha, a triumviratus idejében; de itt egy mostani asszonyról van szó, a kinek kegyelmességed udvarol; jól ismerjük azt.

– Bizony Isten nem tudok róla semmit. Ez egy egyptomi királyné.