Part 18

Egy lisztkeverő lapáttal, meg egy tűzhelyi vaslapoczkával elkezdék a földet félre hárítani azon a helyen, s csakhamar ráakadtak a megigért rézgombra is.

A gomb fülén ott volt a vékony láncz, a vékony láncz felhúzta a vastag lánczot, s a mint abba egyesült erővel belekapaszkodtak, felnyílt lábaik előtt egy vasajtó, mely tán hat négyszög lábnyi lehetett.

A látvány felülmúlta a várakozást. Egy üreg nyílt meg szemeik előtt, telides tele minden alakú boros palaczkokkal.

A legelsőnek, melyet kiemelének, rövid úton nyaka szegetett, s tartalma tettleges vizsgálat alá véteték. Fejedelmi bor volt! Valami muskotályféle. Bezzeg nem olyan bor, a melyik a korcsmárost szereti: ezzel ugyan még semmi korcsmárosnak se volt semmiféle liaisonja, mert ez úgy jelent meg, a hogy valami magyar dynasta pinczéjéből kiszabadíták.

– Hallod-e Hubert, itt ne igyunk sokat, mert könnyen lecsípjük magunkat. – Pinczében inni nem jó, tapasztalásból mondhatom. Hanem vigyünk fel magunkkal annyit, a mennyi magunknak elég, a többit pedig takarjuk le ismét s aztán majd apródonkint rájárogathatunk.

Hubert helyeselte ez indítványt.

Az volt csak a kérdés, hogy mit válogassanak ki? A megkezdett muskotályhoz még igen jól illett egy karcsú derekú ménesi, villogó, mint a gránát. – Következett a válogatás, a mindenféle égetett szeszekből. A választás egy fekete üvegű ürömlére, s egy öblöshasú arakra esett. Volt ott más is elég: rostopsin, cura, allash, marasquino; műértőkre nézve varázserejű hangok. – Valóban mesés kincs olyan emberre nézve, a ki ezeket meg tudja becsülni.

A mint Venczel adogatná fel a palaczkokat egyenkint Hubertnek, egyszer egy szép czifra papirosos czinklappal borított üveg nyaka akad a kezébe, melyet a mint fölemelt, egyszerre nagy hirtelen visszabocsátott megint a helyére.

Az a palaczk, mely különben nem volt nagyobb egy közönséges pezsgős üvegnél, legalább is nyolcz fontnyi súlyosnak tetszett, a mint fölemelte.

Venczel igen gyors eszű fiu volt, s ilyenforma eszmejárás gombolyodott le gondolatmotolláján:

«Olyan bor, melyből egy üvegre való nyolcz fontot akar nyomni, nem lehet a világon.»

«Ekkora súlylyal ilyen kis terime mellett semmi sem szokott birni, mint az arany.»

«Ebbe a palaczkba arany van eltéve.»

«Most lehet már érteni, miért volt a többi is ilyen nagy gonddal elrejtve?»

«Hanem ennek a palaczknak a tartalmát csakugyan nagy bolondság volna Huberttal megosztani, miután a szerződés úgy sem szól egyébre, mint csak borra.»

Ezt gondolhatta magában Venczel, a midőn azt az indítványt tevé bajtársának, hogy elég lesz a kiszedett palaczkok száma ez alkalomra; ő csak vigye fel azokat; azalatt majd Venczel magára vállalja a rejtek ajtó helyretevését, s az egész kincsnek újbóli betakarását. Addig ő rejtse el a palaczkokat a felső bolt alatti derczés ládába.

Hubert ezt egészen okos indítványnak találva, az eddig napfényre szánt palaczkokat köpönyege alá rejté, s felballagott vele a pincze lépcsőin.

Mikor a pinczeajtót betette maga mögött, Venczel megvárta elébb, míg a nagy derczés láda nyikorgását hallja, s csak akkor nyúlt a rejtelmes tartalmú palaczk után.

Hogy ez a vártatás Hubertre nézve nagyon okosan történt, azt a következmény majd mindjárt igazolni fogja.

A nehéz palaczk átlátszatlan üvegből volt, nem lehete látni, mi van benne?

Venczel azonban iskolázott fiu volt, s annyit tudott, hogy az arany minden földi anyag között a legtöbb súlylyal bir; ez tehát nem lehet egyéb, mint arany.

Felnyitni az üveget dugójánál s egyenkint kirázogatni belőle az aranypénzeket, nagy idővesztéssel és gyanút keltő zajjal járna. Szükségtelen is volna ily találmánynál az üveget kímélni. Ő tehát röviden fog vele elbánni, hogy hirtelen hozzájusson a tartalmához; megfogja majd az üveget a nyakánál, hozzá üti a csizmája sarkához, az kétfelé esik, az arany kihull; ő zsebre rakja azt, s Hubertnek referál, hogy biz egy palaczk pálinka eltörött, tartalma elment a föld alá.

Hogy milyen őrült vakmerőséget gondola ki ezzel a fiatal ember, azt a következő percz bebizonyítá.

Abban az üvegben nem volt arany, hanem durrhigany.

Ha valakinek kétségei volnának az iránt, hogy a durrhiganynyal mennyire lehet tréfát űzni, annak röviden elmondjuk, hogy a durr-higany azon szer, melylyel a gyutacsokat készítik; az a fehérsárgás por, mely azon kis rézkupakok fenekén szokott lenni, a mikkel a lőfegyvereket elsütik. Ez a vegytani készítmény általában azzal a szokással bir, hogy legkisebb ütésre, néha csak a papirról leseprő toll zsúrlására is ellobban, s romboló ereje körülbelül százötvenszerte nagyobb ugyanannnyi súlyú lőporénál.

Tehát nyolcz fontnyi durr-higany fellobbanása körülbelől annyi hatású, mintha valaki tizenkét mázsa lőporba vetne kanóczot.

A mi ezentúl történt, azt Venczel nem beszélte el senkinek; azt Hubert szavai nyomán tudjuk, ki azon pillanatban, hogy a lelt palaczkokat a dercze közé bedugdosta, egy földrendítő pukkanás által álló helyéből a derczés ládába vágatott, onnan ládástól együtt a Maros túlsó partjára esett le. Szerencséje volt a tömérdek korpa, mely megőrizte attól, hogy agyonzúzza magát. Ott rátaláltak a lelt palaczkokkal egyben.

Hanem annak az utolsó palaczknak a hatása rettenetes volt!

Tizenegy szoba repült a levegőbe. A várparancsnok, ki a lobbanásra szobája ajtaján kirohant, küszöbén túl egy romokkal telt mélységbe zuhant, s ott halálra zúzta magát, a kazamáták fel voltak dúlva, a sánczok összeszakgatva; ezer ölnyire az egész környék beszórva töredék kövekkel, téglákkal.

Venczelt a pincze falán lelték meg. Egy odamázolt tömeg volt; minden csontja oly apróra törve, mintha mozsárban sulykolták volna szét.

Pusztafi mintegy csoda által menekült meg. Őt is felvetette a robbanás, de nem messze egy zsuppasztagra hajította le; azonkívül, hogy haja és szakálla mind leperzselődött, semmi baja sem történt.

Hanem azért mégis elszállíták másnap több gyanús fogolylyal együtt.

Így jutott a k...i kazamátákba.

Ő volt az, ki miután hiába törekedett holt barátja izenetét Szerafinnal tudatni, midőn ott látta őt sétálni ablaka előtt, kinyujtott ujjával iparkodott tudtára adni, a mit az oly aggódva kivánt megtudni.

És Szerafine e felől soha sem szerzett magának biztos tudomást.

Nem is kérdezősködött, mert félt, hogy válaszul azt is nyerheti: «a gyűrű viselője, első, korán elfeledett férjed, Róbert.»

HOGYAN FOGOTT KOLBAY ŐRNAGY TÖRÖKÖT?

Kolbay őrnagy életrendébe némi kis változatosságot hozott az új időszak. Olyan napok fordultak elő, a mikben az öreg úr azt hitte, hogy lám, ő neki is lehet valami hasznát venni.

Ez az üdvös foglalkozás abból állt, hogy naponkint fellátogatott a várba; megtudta, nem hoztak-e új foglyokat; azokhoz könnyű volt neki bejutni. Azután eljárt azoknak az apró kivánalmaikban egyik hivataltól a másikhoz, porkolábtól a várparancsnokig; mindenkinél otthonos volt. Az egyik fogolynak az a kívánsága volt, hogy olvashasson, adjanak neki könyveket; a másik többször óhajtott volna szabad levegőn járni. Némelyiket a felesége kívánta meglátogatni, más meg egy kis borocskát beküldetni, kinek meg nedves volt a szállása; ezeknek a megbízásait ő mind rendre szedte s azokban telhetőleg eljárt. Minden egyes embernek elmondta a velük érintkező főfelügyelő hatalmak előtt egész élettörténetét, családi összeköttetéseit, jellemét; mindent a legjobb oldalról fogva fel, és aztán nagy volt az öröme, mikor egy-egy súlyosan fenyíttetnek kieszközölhette, hogy beszélhet a feleségével, vagy olvashat könyveket, vagy hogy épen tintát és papirt is kap.

Már úgy is csúfolták a szegény öreget, hogy «a rabok apja».

Délben, este pedig, mikor hazament a várból, rendesen bekoczogtatott az öreg Lávayné útbaeső ablakán: itthon van-e nagyasszonyom? Ne sírjon mindig. A fiának még semmi baja.

Az öreg asszonyság azután olyankor ki szokta nyitni az ablakát s elbeszélgettek, rendesen ugyanerről a tárgyról. Kolbay biztosítá a kegyes özvegyet, hogy Bélának még semmi baja, mert ő neki rögtön megmondanák, akármely részében az országnak lenne is elfogva.

– De hátha meghalt? ez volt a jó asszonyság legnagyobb kétsége. Ha élne, csak tudósítana.

– Nehéz ám most levelet irni, kivált bujdosó embernek.

– De hogy a felesége sem ir.

– Az pedig derék asszony! Mért nem megy hozzá maga nagyasszonyom, hogy beszélne vele?

– Pest ezer mértföld most. Útlevéllel kell járni, azt zsandárnak mutogatni, policzájra felküldeni, oda személyesen érte menni, magának a nevét aláirni; száz emberrel ungorkodni. Nem ilyen öreg asszonynak való az már.

Erre aztán nagyot köszörült a torkán Kolbay s nem mondott se jót se rosszat, hanem odább ment.

S ez a beszéd másnap is így folyt, mindennap ugyanarról a tárgyról, s mindennap veresebbre sírt szemmel jelent meg az özvegy az ablaknál s mindennap erősebben állítá, hogy Bélának halva kell lenni, mert még sem tudat magáról s mindennap keserűbbé vált panasza az ifju asszony ellen, ki nem tudatja vele, él-e vagy meghalt Béla?

Az öreg katona csak vigasztalta azért mindennap s védelmezte az ifju asszonyt.

Egy délben szokatlan gyorsasággal s egészen felhevült állapotban látták az utczán végig sietni a hadastyánt. Úgy tetszék, mintha egy szekeret akart volna utolérni, mely előtte döczögött s a hepehupás kövezeten egy halom rőzsével megrakodottan bizony nem is igen gyorsan haladhatott, de a melyet Kolbay úr köszvényes lábainak mégis elég dolog lett volna megkeríteni.

Nem is foghatta el hamarább a szekeret, mint mikor az Lávayné kapuján behajtott, s az udvaron megállapodva, a szekér gazdája, Kapor uram, elkezdé arról a rőzsekötegeket lehajigálni.

Kolbay oda topogott a szekérhez s belekapaszkodott a lőcsbe, mintha nem akarná odább ereszteni.

– Frissen, frissen, Kapor András uram! Hányja le hirtelen azokat a rőzséket, s aztán vigyen engem fuvarba rögtön.

– Adjon Isten; felelt András gazda a nem is mondott «jó nap»-ra s egykedvűen hányta le a rőzsekévéket. De bizony még egyet kellene fordulnom a szigetbe a nagyasszonynak.

– Azt hagyja máskorra; most velem kell jönni.

– Aztán hová?

– Majd megmondom akkor; csak siessen.

– De mennyi időre, kérem?

– Nem tudom, nem tudom! Mit tudom! Talán fél napra, talán egy napra, talán egy hétre, a míg utol nem értem azt az embert!

– Kit akar utolérni őrnagy uram? szólalt közbe az öreg asszonyság hangja, ki már negyedszer kivánt szerencsés jó napot a hadastyánnak az oszlopos folyosóról, de a mit az egyszer sem hallott.

– Ah! Adjon Isten édes lelkem. Csakhogy egyszer megkaphattam azt az embert.

– Kit kapott meg?

– Hát képzelje azt a hallatlan vakmerőséget. Most ment itt végig az utczán, fényes nappal, kocsin. Ezekkel az élő szemeimmel láttam. Tulajdon szemeimmel láttam, különben nem hinném.

– Kicsoda? kérdé repeső hangon Lávayné, egy perczre az a gondolatja támadt, hogy talán az ő fia.

– De hinné-e valaki azt a botor merészséget. Épen ebbe a városba merni jönni! Fényes nappal! A maga tulajdon ábrázatával! Igaz, hogy ki volt borotválva az álla, de az ilyen pofára ráismer az ember, ha kifordítja is.

Lávayné elszomorodott. Itt nem Béláról van szó.

– De hát kit látott már, őrnagy uram?

– Hát kit mást, mint azt a gézengúz Bárzsingot; a ki tavaly itt ezen a helyen, itt épen ezen az utczán engem azzal fenyegetett, hogy vasra veret. Engem! Kolbay őrnagyot! Hiszen kegyed előtt történt, nagyasszonyom maga is hallotta. De csakhogy elém került egyszer.

– Hát most mit akar vele, őrnagy úr?

– Utána megyek és elcsípem a gézengúzt.

– Az őrnagy úr maga?

– Én magam. Soha sem tettem senkivel. Mentettem védelmeztem, magam is elősegítettem a menekülésben a szegény szerencsétlen elbukottakat; de ennek nyakát fogom törni.

– Ejh, hagyja el őrnagy úr, nem kegyedhez méltó munka az.

– Tudom, nagyon jól tudom. Az «őrnagy» haragudni fog érte; de tartozom vele a bennem levő ördögnek; annak emberhús kell ma. Azt az embert én meg akarom enni!

– Ugyan, édes őrnagy úr, nem érdemes az az ember arra, hogy ilyen derék úr haragudjék rá.

– No, no, asszonyom; egy szóval se fáraszsza magát. Én láttam azt az embert. Még rám mosolygott. Mintha kutyába se venne. Nem ugorhatott meg előlem. Még nem lehet messze. De – utána hajtatok. De – megkergetem, ha Liliputig szalad is. De – elcsípem és visszahozom, azt már fogadom.

– S hát aztán mit csinál vele, őrnagy úr?

– Mit csinálok? Mith cshinálokh! Kurrrtha vasssra verrretem! Kurrrtha vasssra! Ahhogy ő akkarrt engem, engem vassra verretni, öregh emberrth! Kóstolja meg ő, hogy milyen az a kurta vas! Kapor uram! Siessen azokkal a kévékkel, megyünk embervadászni!

No majd meglássuk, hogy mit hoz vissza ebből a hajtásból a haragos vadász?

Kolbay még arra sem akart várni, míg Kapor uram hazamegy a szekerével, pedig annak sokféle baja volt még; a tarisznyát is el kellett volna készíteni az útra, ha azt sem tudja az ember, meddig tart; a gubája is jó volna, ha itt volna; aztán meg kiváltképen ülést is kellene csinálni a saroglyában, mert így csak nem ülhet fel bele valaki, a hogy a rőzsét hozta a szekéren.

– Nem, nem; egy percznyi haladékot sem. Menjünk rögtön, még utolérjük. Nincs szükség egyéb ülésre, mint egy kéve zsuppra, azt pedig ád a nagyasszony.

– Nem adok biz én; felelt meg hirtelen Lávayné.

– Nem ád? Nekem egy kéve zsuppot?

– Nem én egy szalmaszálat sem. Valakinek az üldözésére nem adok semmi segítséget.

– Igen! de Bárzsing! – Bárzsingh!

– Én tudom legjobban, hogy ki az a Bárzsing? Ellenségem nekem is, a fiamnak is, de azt én nem kérdem. Most csak azt tudom, hogy ő szalad; ön pedig uram kergetni akarja, s nem adok zsuppot.

– De hisz maga rettenetes asszony.

– Azt régen tudják felőlem.

– Hát igazán: nem ad nekem valami ülésnek valót?

– Máskor, ha tetszik, sáfrányt, de most szalmát sem.

– De hátha én megharagszom?

– Majd visszaharagszik, monda a jó öreg asszonyság s igazán nem adott szalmát.

– Pedig azért mégis elmegyek. Felülök a kocsis mellé a deszkára.

– Ne menjen drága jó uram, biztatá őt Lávayné, bizony meglássa, hogy nem lesz Istenáldás ezen a jártán; valami éri az úton. Nem kegyednek való ez. Kegyed olyan jó ember különben.

– De ma rrrosssz akarok lenni! pattant ki az öreg úr s nagy indulatosan felkapaszkodott a ferhéczen keresztül az első saraglyába s helyet szorított magának Kapor uram mellett. Hajtson kend szaporán.

Lávayné fejcsóválva ment vissza szobájába, Kolbay pedig hajtatott sebesen a hídig; mely merényletnek értelmét csak az foghatja fel, a ki ismeri egy József császár idejében lerakott s azóta nem renovált kövezet minőségét, a mit még a bombák is felszakgattak, s meggondolja, mit tesz az: rázós parasztszekéren végig hajtatni rajta, köszvénytől merev tagokkal, egy szál puczér deszkán ülve s a lőcsbe kapaszkodva.

– Csak kend hajtson sebesebben!

A hídnál kérdezősködni kezde a vámosoktól: nem láttak-e egy zöldre festett bricskát ezen hajtatni, szürke köpönyeges, veres galléros ember ült rajta? – Látták. Félórával ezelőtt hajtatott arra a véki puszta felé.

Fél óra! Ezt még be lehet érni. Csak sebesen előre!

A hol a Zsitva-hídnál lekanyarodik az út Vék felé, egy pár ács dolgozott a híd-karfákat javítva; azokat is megszólítá, nem láttak-e egy zöld bricskát ezen hajtatni, szürke köpenyeges utazóval?

Azok is látták. Egy jó negyed óra előtt ment át a hidon.

Tehát már egy negyed órával közelebb volna a háta mögött.

Tovább a Zsitva rekesztéseinél halászokkal találkozott; azokat is interpellálta a zöld bricska és tartalma felől. Épen nehány percz előtt hajtatott ezen; ha az a fűzfás ott nem volna, meglátszanék, a mint porzik az úton.

– No András, most már se kocsit, se lovat, se ostort ne kiméljen kegyelmed. Sarkában vagyunk; fogjuk a gallérját. No, ezt nem adom százezer forintért! Nem, százezer forintért. Most már nem menekül meg tőlem.

A mint a fűzfásból kiértek, már meglátszott a közelben a kis telep, melyen Magyarország leghíresebb dohánya terem. Kevés rendetlen házból áll az, jegenyefákkal körülvéve.

Tudnunk kell pedig legelébb is, hogy e kis dohánytelepen magának Kolbay őrnagynak is volt egy kis őseitől maradt részbirtoka, melynek haszonbére abból állt, hogy az a becsületes tót ember, a ki az egészet használta, tartozott az öreg urat egy pár mázsa dohánynyal ellátni, – a mit ő évről-évre el is szivogatott s elosztogatott.

Ezt a szivélyes patriarchalis viszonyt ugyan egy kissé megrigázta a dolgok újabb rende; mint sokan érteni fogják, a haszonbért bizonyos epochán túl természetben nem lehete többé kiadni s a haszonbér készpénzül behajtása maradt nagyon problematicus kilátásban.

Kolbay valahányszor a véki birtokára gondolt, mindig nagyon kedvetlen hangulatba hozta vele kedélyét.

Tehát a mint a sokszor emlegetett helységbe bevágtat döczögő szekerén, szemközt jön rá a kerülő. Azt megállítja. Persze a sokat emlegetett zöld bricska a kérdés.

– Itt van, pán velkomozsnye: a biró háza előtt áll épen.

– Rajta van egy szürke köpönyeges ember?

– Már nincs rajta, mert leszállt, egy másik úrral, a kinek pápaszem volt az orrán, s a ki tud tótul. Csakhogy a helyett, hogy «dobre», azt mondja, hogy «dobzse».

– Hát aztán hová lettek?

– Igen is. Hát magukkal parancsolták a birót, meg két esküdtet s egyenesen a pán velkomozsnye földeire mentek ki együtt.

– Mit csinálnak ott?

– Megkövetem: a földet eszik.

– Bolond kend?

– Nem én, kérem alássan. Láttam jól; a nyelvük hegyére veszik a földet, megforgatják a szájukban s aztán megint kiköpik. Valami babona lesz az: talán a földi bolhát űzik el, hogy ne menjen a dohányra.

– Ez az ember részeg! Hajtson kegyelmed András gazda.

Kolbay mégis el nem tudta gondolni, voltaképen mi hozhatta Bárzsingot erre a helyre?

A mint a falu házához ért, csudálkozva tapasztalá, hogy a zöld bricska már visszafelé van fordítva; az nem akar tovább menekülni.

Kolbay még a köszvényt is elfelejté térdeiben, úgy iparkodott mentül előbb leszállni a szekérről. Egy pár szájtátó ember volt a falu háza előtt, egyet felszólított, hogy vezesse őt azon emberek után, a kik ezen a kocsin jöttek.

Egy pár bűzös árkon és nádkerités résein áttörve, végre egy szilvásba értek, mely épen Kolbay sajátja volt, de a hol ő ugyan soha sem járt; ott az aszalóban hallatszottak az ismeretes hangok, Bárzsing beszélt még valakivel.

Kolbay nagy ovatossággal került az aszaló mögé, nehogy észrevétessék ez ember által s az még eleve megillanjon. Sikerült is elállnia az ajtót. Ott állt Bárzsing az aszaló padja előtt egész természeti nagyságában s egy plajbászszal, melynek egyik vége kék, másik veres, jegyezgetett valamit egy hosszú papirosra.

Kolbay egy boszúálló kerubim lángoló orczájával toppant be az aszalóba.

– Itt van ön tehát, Bárzsing uram!

Bárzsing úr a véletlen betoppanás által valóban meg volt lepetve, de örvendetesen meglepetve.

– Ah! Ez nagyon derék; mintha csak kivánságra jött volna uraságod. Ugyan jó, hogy itt van.

Kolbay visszahökkent. Mit örül ez annak, hogy én itt vagyok?

– Egészen a propos tetszik érkezni. Épen uraságod ügyével foglalkozunk. De ugyan hogy is vallhatta be uraságod az itteni földeit III-ik osztályúaknak, mikor ezek I-ső osztályú dohányföldek?

Az öreg urat annyira kivette ez a váratlan ripost a sodrából, hogy nem tudott rá mit felelni.

– Igen, igen; bizonyítá az a másik úr. Hibásan tetszett a bevallást intézni; harmadik osztályban vallván a birtokát s ehez vallották azután a többi tulajdonosok is a magukét.

Azután megint Bárzsing vette át a szót.

– Pedig ez hát dohánytermesztő föld levén, úgy vétetik, mint kerti föld.

Arra megint a másik úr folytatta.

– Mert ámbátor hogy ez homok, de megbecsülhetetlen jó homok: valódi humus. Televény tartalmú termékeny homok.

– A minek a jövedelmi átlaga évenkint legkevesebb 120 pengőre tehető.

– S igen természetes, hogy e földeket a szerint kell tehát bemesszolni.

Kolbay pedig mind azon gondolkodott, hogy hiszen nem a dohányföldemnek a minéműségét megtudni vágtattam én ide utánad lóhalálában, hanem hogy elővegyelek, hol jártál, mit tettél ezelőtt egy esztendővel? Végre kitört belőle az indulat.

– De hát micsoda az úr? riadt rá Bárzsingra, a mutató ujja hegyével megbökve a jeles ifju vállát, a mitől ez majd beesett az aszaló kemenczébe.

– Kérem, kérem, sietett felelni az a másik úr, Bárzsing úr kivatalos minőségben katastrális-bizottsági-reklamatzionalis-törvényszéki segédbiztos.

Kolbay csak elámult.

Hisz még a cserebogárnak is két esztendő kell, a míg földi pajódból repülő rovarrá átváltozik.

– Megbocsásson uram; szólt aztán Bárzsing úr, tekintetadó positurába téve magát: két kezét a pantalon zsebébe s egyet-egyet emelkedve a sarkán. Én tudom, minő tisztelettel tartozom ön korábbi érdemeinek, azokról soha nem fogok megfeledkezni; de a midőn a státus érdekei kivánják, mellőzni kényszeríttetem minden személyes tekinteteket. Ezt előre kell bocsátanom.

Most megint a másik úr szólt. Ennek már nem voltak ismeretei a hadastyán korábbi érdemeiről, annálfogva ez sarcasticus változatokban forgatta ellene a fegyvert.

– Hja, mert azt «az urak» nem akarják átlátni, hogy sok kicsinyből lesznek a milliók; ha minden ember eltagadja a birtokát egy osztálylyal a valódinál hátrább, abból az államnak millió és millió vesztesége fog lenni.

Bárzsing szólt:

– Melynek ellenőrzése minekünk, bár kellemetlen, de mulaszthatlan kötelességünk, s annak lelkiismeretes megtartására eskünk és becsületszavunk által vagyunk kötelezve.

A másik úr szólt:

– Különben bátor vagyok megjegyezni, hogy a fassio benyújtmányi ívén világosan ki van nyomtatva, hogy az illető bevallók maguk is adataikat esküvel egyenértékűnek tekintendik.

Bárzsig szólt:

– Én ugyan hajlandó vagyok uraságod mentségére felhozni, hogy talán maga sem tudta földeinek minőségét, s csupán tévedésből irt bevallásába a valóságtól eltérő adatokat.

Megint a másik szólt:

– Ámbátor az évenkinti haszonbérből kiszámíthatta volna, hogy birtoka mely osztályba tartozik.

Most Bárzsing kenetteljes hangon szólt:

– Mert tessék elhinni, őrnagy úr, annyi rossz akarattal, annyi malitiával, annyi alattomossággal kell találkoznunk ezen a téren, hogy nem csoda, ha az ember utoljára az egész nemzet irányában elkeseredik. – Soha sem sejtettem volna annyi ravasz titkolózást, alattomos egykézre játszást, tettetést, az állam megrövidítésére czélzott hamiskodást, az üdvös intézmények meghiusítására törekvést, a hatósági közegek szántszándékos félrevezetését, mint mennyit jelenleg a magyar népben, de kivált a volt kiváltságolt osztálynál tapasztalok.

– Még azoknál is, sietett közbekiáltani a másik úr, a kik különben állásuknál fogva gyámolítani, elősegíteni volnának hivatva az üdvös intézményeket. – Nyilván az öregre czélzott e váddal.

– De nem! szólt Bárzsing, a másikat csitítva. Én az őrnagy urat szándékossággal nem vádolom. Régóta ismerem, mint igazi derék, loyalis férfit.

– Óconservativ loyalis? tréfálózék az a másik úr.

– A ki minden bizonynyal átlátandja tévedését s mindig kész hűséggel iparkodand a támasztott hibát helyrehozni.

– A mely szívességgel egyébiránt, intra parenthesim, kénytelen is leend.

Kolbay csak hagyta magát egyik kézből a másikba dobatni. Csak hallgatta, némán, mozdulatlanul, hogy tartanak neki leczkét hűségből, loyalitásból, állam iránti kötelességekből, olyan emberek, mint Bárzsing; hogy vádolják csalfasággal, alattomos rászedéssel, a közjó megrövidítésével, hamis bevallással, őt mind egész nemzetestől együtt, olyan emberek, mint Bárzsing; hogy vádolják, hogy védelmezik, hogy gyanusítják, hogy mentegetik, hogy vallatják, hogy convincálják, hogy gúnyolják, hogy dicsérik és összesen milyen semminek veszik az olyan embert, mint ő, az olyan emberek, mint Bárzsing.

Csak állta és nem szólt rá semmit. Csupán az öreg Lávayné jutott sokszor eszébe. «Megmondta az a kriminális asszony, hogy megver az Isten ebben az utamban; ugyan megvert.»