Part 17

– Magam megyek érte, nem bizom másra. Lovaim pihentek. Reggelre itt leszek vele. Te pedig most siess és menekülj. Nem jó itt lenned tovább.

– Elmegyek. De elébb esküdjél meg a közöttünk jelenlevő Istenre, hogy nőmnek gondját fogod viselni, hogy bármily halottnak látszassék is, soha el nem hagyod őt temetni, míg én meg nem érkezem hozzá. Esküdjél meg!

– Esküszöm. E rettenetes éj emléke biztosít, hogy el nem felejtem, a mit fogadtam. De most siess.

– Egy csókot még, Judit!

És a csóknak nem akart vége szakadni.

«Siess, siess!» A csendőr fölébredt a zajra odafenn, neszt fogott, gyanúsnak találta a zajt, megindult; a nyikorgó lépcsőkön hangzanak léptei. Közelít. Oh siess, siess!

Csak midőn az ajtó előtt hangzottak a léptek, midőn a csendőr a zárva talált ajtón kezdett zörgetni, akkor szökött ki Béla az ablakon.

A belépő csendőr gyanúsan kérdezé:

– Ki volt itt? mi történt?

– Nézze ön. A halott magához tért, szól rá mutatva a gazda. Segítsen a koporsót átemelni a meleg szobába.

A hadfi lelke meg volt hatva; elhagyta a miért jött, megfogta lábtul a koporsót, a házi gazda fejtől emelte azt, s kivitték együtt a halottas házból.

Félóra mulva útban volt a derék házi gazda a székváros felé, hol az orvos lakott. Fele úton szemközt találkozott az orvossal, s midőn megállítá, hogy tudassa vele az esetet, bámulva tapasztalá, hogy az orvos már mindenről értesülve van s épen oda indult. Valami fiatal ember verte föl álmából még kora hajnal előtt. Leirta, milyen volt.

Az Béla lehetett. De hogy gyalog, a hegyeken keresztül, hogy birta órákkal megelőzni házi gazdáját, ki szekéren járt gyors hajtással, azt magyarázzák meg azok, a kik valaha nagyon szerettek.

Judit a halálos dermedésből életre térve, nehéz ideglázba esett; hetekig szenvedett és többnyire magán kívül volt; mire a kór megfordult, midőn eszmélete, életereje visszatért, már akkor Bélának híre sem járt sehol az országban.

SZERAFINE.

Épen száznyolczvan nap mult el Zeleji Róbert halála után, hogy Szerafine Fertőyhez nőül ment.

Ő egyébiránt mindent megtett, a mit tőle várnunk lehetett.

Mikor a segesvári csatának híre jött, s vele együtt a Róbert haláláróli monda, százféle változataival, szerteszét révedezett, akkor Szerafine kétségbe volt esve, meg akarta magát ölni, mérget készült bevenni; talán be is vette; – talán nem is volt méreg. Azután el akart indulni, hogy fölkeresi őt a világban; – hanem még akkor a híd nem volt újra fölépítve.

Még azután is sokáig, több hétig, rémületes volt, a hogy szenvedett, kivált, hogy bizonyos hírt nem kapott Róbert felől, kinek később csendes szemrehányásokat is tett magában, hogy ha él, miért nem tudat magáról semmit? ha pedig meghalt, miért nem adja tudtul álmában? (Ez óhajtását később megbánhatta nagyon.)

A világ új fordultával sok régi dologból ismét új lett. A régi ház felépült hamvaiból, s a régi vendégek ismét ellátogattak termeibe. Nem ugyanazok, kik a közelebb mult időkben, hanem egészen mások. A többek között Fertőy is.

Fertőy ekkor nagy úr volt. Biz én nem is tudom már micsoda? Annak az uraságnak a nevét sem örökítette meg a história.

Fertőy igen kedves ember lett a háznál, épen, mint azelőtt; elfeledték neki, hogy mikor a legszomorúbb napokban menekülni akartak a városból, ő volt az, a ki azt izente nekik, hogy csak tessék «mulatni» ezután is ott, a hol eddig.

Holdváry mama sem kivánt többé napernyőket ilyen meg amolyan nagy emberek vállpereczcsontjából készült fogantyukkal, sőt inkább egyszerre igen okos asszony lett megint; leszámítva azt a csekély hajlamot, hogy inkább szeretett volna maga Fertőyhez nőül menni, mint a leányát neki adni.

Ez adott is némi kis feszültségre alkalmat, a minek helyenkinti nyilatkozatait csak az érthette, a ki a dologba be volt avatva.

Például, azt senki sem foghatta meg, miért emlegeti Holdváry mama Szerafine előtt annyiszor a szegény Róbertet? miért magasztalja oly sóhajtozva? miért mondja minden reggel: ma Róbertről álmodtam; meglásd, nem sokára csak itt toppan előttünk. Oh szegény Róbert! Bizonyosan visszaveszik abba a chargeba, a melyikben átlépett, mert olyan kitünő tiszt volt. Ne búsulj Szerafine, ne búsulj.

Hanem a ki a családi viszonyok kulcsával birt, az már aztán tudta, hogy ez a vigasztalás arra való, hogy Szerafine ne gondolja magát egy hirtelen özvegynek és szabadnak.

Szerafine nem szokott az anyjával feleselni.

Egy napon aztán Fertőy azzal a lesujtó hírrel lepte meg az asszonyságokat, hogy most már bizonyost mondhat Zeleji Róbert halála felől. Soknemű összeköttetései folytán sikerült kitudakolnia Erdélyben azt a három embert, a kik Róbertet a csata helyén megtalálták és eltemették; itt van mind a háromnak (hiteles szászföldi polgártársak) authentikus vallomása, ők kutatták ki a zsebjeit, meglelték a tárczájában a nevét; a nevét följegyezték, a tárczáját megtarták maguknak érdemlett jutalmul; a személyleirás is összevágó, a három tanú kész akármikor esküt is letenni vallomása mellett, a mi egyébiránt szükségtelen. És így már most kétségtelen, hogy Róbert valóban meghalt.

Hiszen valóban meghalt! De temetéséről csak a felhők tudnak, a kik az áldozat füstjét magukba felvették, s azok nem árulják el azt senkinek.

Az egyedüli ember, ki őt valóban látta meghalni, elvérzeni, lángokban, füstben, párában elrepülni, a ki el tudna vezetni a körülzöldült hamvvederhez, mely Róbert hamvait rejti: Pusztafi, a költő, nem került azon éj óta elő.

Hová lett? őt is elsöpörte-e a harczi vihar? valahol megölték tán az erdőn bujdokoltában? Talán azon sírok egyikébe hányták, a miknek lakói nincsenek megnevezve? Talán elfogták a muszkák s magukkal vitték, ki tudja hová? Vagy talán legrövidebb úton börtönbe jutott? Kinek lett volna rá gondja?

Egy szóval eltünt, elenyészett; nem is fogunk tán róla hallani hamarább, mint mikor itt lesz az idő jó éjt kivánni s bezárni az egész hihetetlen történetet.

Hanem hát azért a gyászhírt szabad volt bizonyosnak venni, senki sem kételkedhetett annak valóságában.

Erre aztán az egész család mély gyászt öltött, s mennyire meg volt hatva a veszteség érzetétől, azt csak azon egy esetből is meg lehet itélni, miszerint Holdváry mama a helybeli szabójának felmondott, mivel az oly ügyetlen volt, hogy a gyászruhákat fekete atlasz-szalagokkal diszíté föl, holott tudnia kellett volna, hogy a fekete atlasz csak három-negyedrész gyászhoz való, az egész mély gyászt bársony-szalag diszítmény fejezi ki.

Szerafinenek igen jól illett a fekete özvegyi mez; az eleven arczokat különösen érdekessé tudja varázsolni a provisorius szomorúság.

De valóban igazságtalanok volnánk hozzá, ha eltitkolnók, hogy a szép asszony szenvedett. Nagyon szenvedett. Mikor senki sem láthatta, nagyon sokat sírt, s voltak pillanatai, a mikben szíve szerint óhajtotta, hogy bár halhatna meg szívszakadásban, ne élne tovább ezen a világon, melyben senkit sem szeret többé.

Csakhogy különböző a betegségek természete. Ugyanaz a fájdalom, a mi annál a másik asszonynál idült betegséggé fajul el, ennél mint hevenyláz tör elő, életveszélyes lefolyással, aggodalmas válsággal; hanem – azután kigyógyul belőle az ember.

Vajjon «egészen» kigyógyulhat-e?

Erre csak a kérdező orvosok felelnének meg talán.

Hiszen egy kitömött mókusra is visszaemlékezik az ember, a mivel játszani szeretett.

Az is meglehet, hogy szerette Róbertet Szerafine. Nőknél semmi sem lehetetlen.

Hanem azért mégis megtörtént az, hogy Róbert halála után száznyolczvan napra férjhez ment Fertőyhez.

Egy-két ember megszólta érte, hogy biz az még korán volt, hogy mégis jobban utána kellett volna járni a férj halálának s megvárni, míg végkép elhangzik a halálharang utolsó kondulásának ringása, azután kezdeni rá a nászzenét. Olyan vakmerők is voltak, kik otthon bizalmas négy fal között még azt is orrolták, hogy mint lehetett Zeleji Róbert után mindjárt épen annak ellenlábasához fordulni, hisz Zeleji és Fertőy két pólus! Hanem az utczára senki sem vitt ki hasonló érzelmeket; Fertőy és ifju neje, ha végig kocsikáztak az utczán, minden ember ismerős mosolygással emelt kalapot előttük. Kis városban nagyon megsüvegelik, a ki kocsiban jár. Fertőy rossz kedvétől pedig jó volt félni.

A régi baráti körök tehát újra feltalálták egymást: Blumné megint a várban lakott, megint Perflexnének hítták, s Szerafine gyakran elkocsikázott hozzá, néha férjével, néha mamájával, többször egyedül is.

Ott benn a várban igen szép séták esnek; a bombamentes kazamáták teteje gyöppel van fedve; az egyik szögleten kis khinai mulatóka van felállítva; ezen a gyepes magaslaton sokat sétált Szerafine csevegő barátnéjával, abban a khinai mulatókában sokat nevettek együtt mindenféle napi bohóságon.

Arra talán egyik sem gondolt, hogy a szép zöld pázsit alatt, mely lábaik alatt hajladozik, egy ölnyivel alább tömör boltozat következik, annak oldalai öles vastagságú falak, e falakon keskeny ágyúlőrések szolgálnak ablakul, s az ablakon mindenféle emberek néznek ki a távol napfény után, s ezek az emberek ott nagyon jól hallják, mikor a fejük fölött olyan jóizűen kaczag valaki.

A ki látott már ilyen ágyúlőréseket belül, emlékezni fog rá, hogy azok inkább széles, mint magas kürtőnyílásból állanak, ostrom idején álló lövegekkel vannak felszerelve, miket kerekes támlányokon gördíthetni előre, hátra, más időben pedig mint raktárak használtatnak gabona és lisztneműek számára, néha aztán a sánczfoglyokat is itt tartják, s ilyenkor a lőrések külső nyílását, a belső kettős keresztvason kívül, még sodronyrácscsal is el szokás látni.

Szerafine tehát gyakran sétált Blumnéval a szép áprilisi verőfényen a rácsos lőrések előtt; az őrtálló katonák nem szóltak nekik, látták, hogy a házhoz tartozandók.

Egy napfényes délután ismét nagyon jó kedve volt a két asszonyságnak.

Szerafine meggyszín piros kázsmér ruhát viselt, pálma szegélyzettel. Blumné e fölött tréfált.

– A pálmák hiába mindenütt diadal jelei. Volozoff nem győzhetetlen többé.

Volozoff? új név! Még ezzel is meg kell ismerkednünk?

Szerafine kaczagott.

– Bizony ha Volozoff úgy állja a tüzet férfiak ellenében is, mint a nők előtt, akkor nem tudom, hogy jutott a Wladimir-rendhez?

– A herczeg egészen itt veszett. Pedig már egy árva szotniája sincs az országban.

– Te, talán nem is volt?

– De bizony vitéz katona, sebet is kapott.

– Borotválkozás közben.

– Ej, ej, Szerafine, az nem jó jel, ha egy fiatal nő egy fiatal férfit rágalmaz.

– Miért?

– Annak a jele, hogy védelmezi magát ellene.

– Oh ha! Az Fertőy dolga, a feleségét férfiak ellen védelmezni.

– De ’jsz az barátném meg nem véd. Nem mondom, hogy valami közönséges ember ellen nem, de herczegek ellenében azt tartja a törökökkel, hogy «egyedül Istennél az oltalom».

– Ne rágalmazd a férjemet, kérlek, szólt Szerafine azzal a hamiskás komolysággal, mely az iróniát csak azért rejté, hogy kitüntesse. Tudod, hogy milyen gyöngéd viszony áll fenn közöttünk.

– Oh tudom! Néha még együtt is szoktatok ebédelni.

– De hidd el, ő igen jó ember.

– Volozoff is azt mondja.

– Már hogy tudná azt Volozoff? hiszen még soha sem is látta.

– Hisz épen azért mondja, hogy jó ember.

– Ah, az nem áll; a herczeg mindig Fertőyt keresi.

– S különös szerencsétlensége van őt soha sem találni, hanem helyette mindig tégedet.

– Ejh! hogy a te rossz nyelvednek ezúttal ne legyen igaza, hát Volozoff két nap mulva csakugyan elutazik.

– Oh azt tudom, hanem csak Varsóig.

– Mit tesz az a «csak?»

– Azt teszi, hogy ott könnyű rátalálni.

– Kinek? Csak nem engem értesz tán?

– Nem. Fertőyt értem.

Szerafine azt tartotta, hogy ez már a határa annak, a mit tréfának szokás nevezni, s hangos nevetéssel ütötte el a dolgot.

E perczben ismét egyike előtt haladtak el ama rácsos lőréseknek.

– Nézd, milyen hamisak ezek a rabok, szólt Blumné, más tárgyra fordítva a beszédet; hogy dugja ki valamelyik az ujját ott a sodrony között.

Szerafine futólag odatekintett; valóban egy kidugott ujj látszott mozogni a rostélyon kívül.

– Ha az őr meglátná, majd a körmére koppantana, jegyzé meg Blumné tovasétáltában.

– Vajjon miért teszi azt? kérdé kiváncsian Szerafine.

– Szokták. Többször láttam. A férjem azt mondja, azért teszik, hogy figyelmeztessék a járókelőket, hogy ott foglyok vannak.

– S mit használ az nekik?

– Hát akadhat néha olyan érzékeny lélek, a ki egy kis irónt és papirtekercset, vagy egy pár forintost dug be nekik a rácson, mikor a katona nem látja.

– Talán te is tetted már?

– Nem biz én. A pénz, tudod, nálam nem igen hányjaveti magát, irószereket pedig tilos nekik adni, mert valami kárt tehetnének vele.

– Micsoda kárt? Nem tudnám. Én odamegyek.

– Azt ne tedd. Ha a várparancsnok megtudja, megtiltja az itt sétálást.

– Hát hiszen csak egy pár forintot akarok neki beadni, azt miről tudhatnák meg?

– Ejh. Ne tégy ilyeneket. Hagyd őket magukra.

– Hátha valaki, a ki bennünket ismer? valami ismerősünk a «mult» tavaszról.

A két nő ennél a szónál összenézett, s most már Blumné nem mondta Szerafinenek, hogy ne adjon be valamit a rostélyon. Úgy egy kis öt pengő forintos bankjegyecskét összehajtogatva. Milyen jól eshetik az valakinek, a ki most tizenhét krajczárt kap naponkint, s a ki talán húsz pengős bokrétát nyújtott valaha a két hölgy közül valamelyiknek, mikor tánczvigalom volt.

Csak épen azt várták meg, míg a fegyveres őr ismét elhalad és háttal fordul.

Akkor aztán megindultak ők is az őr nyomában, egy párszor végig sétáltak mögötte jobbra-balra néhány ölnyi távolságban tőle s mindannyiszor láthaták, hogy az az egy ujj előtünik a rács közül.

Egyszer aztán Szerafine hátra maradt, míg Blumné folytatta a sétát az őr mögött, hogy az a ruhasuhogásról azt higyje, mintha mind a ketten nyomában járnának, s azalatt Szerafine hirtelen odasuhant a vasrácsos ablakhoz.

A pénzjegyet összegöngyölítve kezében tartá, hogy majd azt hirtelen be fogja dugni a sodrony rostalyukai között.

A félig kidugott ujj a hölgy közeledtére egész a harmadik ízig előtünt a rostély közül s azon a harmadik ízen meglátta Szerafine azt az opálgyűrűt, a természetes kereszttel közepén, melyet Róbertnek adott eljegyzéskor.

Szerafine egy rémületeset sikoltott és ájultan rogyott össze.

KIÉ VOLT HÁT AZ A GYŰRŰ?

Ha Szerafine akkor, midőn magához tért otthon, puha ágyban fekve, orvosoktól körülvéve, elég lélekerővel birt volna nem titkolni el egy rettentő gondolatot, mely egész valóját betölté, ha nem iszonyodott volna attól az eszmétől, hogy megtudjon valamit, a mi kétséges, lehet igaz, lehet tévedés, ha nem hallgatta volna el azt az álomrontó sejtelmet, a minek hatása alatt idegei reszkettek, mintha láz gyötörné, nagyon sok fájdalomtól megkimélte volna magát, a mit később ki kellett szenvednie.

Ha Szerafine nem iszonyodott volna szemébe nézni egy rémnek, mely őrült óriásként magasult fel képzelete előtt, nagyon sok rossz álomtól megszabadult volna. Mert vannak üldöző gondolatok, a miket a felkeléstől a lefekvésig el lehet némítani; de akkor, midőn más boldog számára csend van, azok előjőnek és megkezdik a rendszer nélküli kínzásaikat, s a lélek nem menekülhet előlük az álomlét boldog országaiba: oda is követik.

Ha Szerafine csak egy szóval is megmondja okát valakinek, hogy miért sikoltott oly rémülten, midőn amaz ablakhoz lépett, s őszinte kérdést tesz az iránt, hogy ki van odabenn, a kinek az ujján Róbert gyűrűjét megismeré? hát akkor megtudott volna ilyenforma történetet.

Pusztafi azon napon, hogy a mocsárból kimenekült, véletlenül egy csoport határőrre bukkant, midőn a havasokon keresztül akart vágni; azok elfogták s elvitték Aradra.

Néhány hónappal elébb is volt már ott, tulajdonképen a vár első átadásakor, s a helyiségekkel jól ismeretes volt.

Az a helyiség, a melybe került, több hónapig szalonnás raktárul használtatott; úr változtával valami iroda szorult bele, annak a szemetje látszott a szögletekben felhalmozva most is, összeaprított, tépett és gyűrt papirrakás mivoltában.

A szoba minden szegletében voltak olyan kis ökölnyi lyukacskák, a mik nem épen szükségesek ugyan, de már szokásosak ilyen helyeken; a patkányok lyukai.

A szalonna-korszak idejében a patkányoknak persze jó dolguk volt. A papiros-korszakban ezt aztán annál jobban megsínylették.

Ablaka nem volt az alkalmatosságnak, hanem az ajtó fölött volt egy nyilás, melyen át egy homályos folyosóról világosságot kapott; már a mennyit épen kaphatott.

A bútorzat állt egy asztalból, egy tábori ágyból és egy székből. Egyéb utensiliák egy korsóra és egy bádog gyertyatartóra szorítkoztak, melybe faggyúgyertya volt téve.

Pusztafi, ki idáig gyalog jött, s még hozott is valamit a lábán, el volt fáradva s rögtön ledűlt a tábori ágyra.

Hanem ott nem maradhatott soká, mert ott rögtön neki állt egy patkány a lábbelijének s kezdte róla a talpat lefejtegetni. Igérkezett még több is hozzá.

Pusztafi kénytelen volt azt tenni, hogy az asztalra feküdjék, a hová már nem mehetnek utána; s miután az asztalon feküdt, a gyertyát a szalmaszékre kellett letennie.

Onnan aztán azzal a nyugalommal nézte, hogy mi történik körülötte tovább, a mit csak azok ismernek, a kik már voltak abban a helyzetben, hogy mindent elvesztettek s most nyugodtan várják, hogy ki vehetne még rajtuk valamit?

A zörgés, motozás a papiros halomban, az aprózott futó léptek, a visítás, czinczogás a szögletekben, a kaparás a falon, az asztallábak dühös rágása, mindig növekedő mérvben jelenté, hogy a mélyben lakók nincsenek megelégedve a változással.

Pusztafi hagyta őket dühösködni.

Egyszer egy kihízott őspatkány azt a mesterséget követte el, hogy a szalmaszék lábán felmászott és a szék karjára leült és onnan pislogott az égő gyertyába. Nem mintha abban valami nagyon gyönyörködött volna, hanem mert abban a véleményben volt, hogy milyen jó volna a helyett, hogy ez a gyertya itt csak haszontalan világosságot terjeszt, zsíros tartalmával egy szegény éhező családnak egy napra való szerencséjét megalapítani. De hogyan hozzá nyúlni, mikor a gyertya ég?

A patkány leszállt a szék karjáról, körülszaglászta a gyertyát, felnyalogatta a tartóról a faggyúpettyeket. Vágyait ez még jobban megerősíté. Felágaskodott hozzá; a lángnál elpörzsölte a bajuszát, meg a szemöldökét. Azon aztán dühbe jött; derékon kapta az egész szál gyertyát s tartóstul együtt lerántotta a székről a földre s iramodott vele, daczára az égő kanócznak, a szeglet felé.

Pusztafi mindezt egy összetört ember flegmájával nézte csendesen.

A patkány belevitte az égő gyertyát a papirhalmazba; a papiros meggyúlt. Pusztafinak ott volt mellette a korsó tele vízzel; – a kezét sem mozdította utána. Nézte, hogy gyullad meg apródonkint a papirhalmaz, arról a tábori ágy, arról aztán majd a többi.

Hanem a mint a füst kezdett kitódulni az ajtó fölötti résen, jött ijedve a porkoláb és ordináncz; nyitották az ajtót s kérdezték, mi baj?

Pusztafi elmondta, a mi történt.

– Miért nem oltotta ön el a tüzet? kérdé a porkoláb.

– Az nem az én kötelességem, felelt az hanyatt fekve és meg sem mozdulva helyéből.

– De hisz ön is itt éghetett volna.

– Az nem az én gondom.

A porkoláb fejet csóvált, morgolódott; végül az ordinánczon gyakorolta hatalmát, azt hagyva hátra, hogy takarítsa ki a szobából azt a sok papirlomot.

Az ordinánczot Venczelnek hítták, fiatal linczi fiu volt, csinált virágot viselt a lapos kék sipkája mellett.

Venczel azalatt, míg a pörkölt hulladékot takarította, elébb fütyölt, aztán dalolt, egyikére azon népdaloknak gyujtva rá, melyet atyánkfiai «gassenhauer» névvel tisztelnek meg. Talán azért dalolt olyan vígan, hogy annak az asztalon elnyúlt komor embernek egy kis jó kedvet csináljon.

A gassenhauer tartalma ilyenforma volt: «engem megver a bor, én megverem a korcsmárost, a korcsmáros megveri a feleségét. Didldumdáj. A korcsmárosné szeret engem, én szeretem a bort, a bor meg szereti a korcsmárost. Didldáj.»

Háromszor is eldanolta és meg volt vele elégedve; legalább úgy mosolygott arra a mogorva emberre ott az asztalon.

– Hallod-e Venczel barátom, szólítá meg őt Pusztafi, két kezét vánkosul rakva a tarkója alá. Te ugy-e bár valósággal is szereted a bort?

– Csak volna.

– Én tudnék neked sok bort és igen jó bort szerezni, ha rám hallgatnál.

– Nem szabad ám valami rosszat tenni.

– Ne félj. Semmi rosszat nem kívánok érte. Csupán csak egy üzenetet kellene megirni egy szép asszonynak, a miben senkinek sem lesz semmi kára. Az a szép asszony K...ban lakik; a férje elesett a csatában; azt kellene neki megirni, hogy férjhez mehet már megint.

– No azt meg lehetne tenni. Hát aztán hol volna a borravaló?

– Nálam bizony nincs; azt láthatod, hogy én pénzzel nem járok; hanem tudlak utasítani olyan helyre, a hol igen jó borokat lehet kapni ingyen.

– Lopni?

– Nem lopni, csak felvenni a föld alól, a hol el vannak ásva. Ott az senki jószága úgyis.

– Hát hol van az?

– Rá utasítlak, hanem elébb igérd meg és add esküszavadat, hogy ezt az izenetet postára teszed fel; adj egy szeletet abból a sok rossz papirból.

Venczel adott neki egy darab nyiradékot.

Pusztafi ráirta, hogy ő is érthesse, németül e szavakat: «Zeleji Róbertnénak K...ban. Önnek férje elesett S... alatt, Pusztafi temette el; gyűrűje nála van.»

– El tudod-e olvasni?

– El.

– No hát tedd fel ezt a postára, s a czímre küldd el.

– Jó. Hisz azért csak nem lesz semmi bajom.

– Ne félj. Hisz ez családi ügy. Már most hát láss jutalmad után. A borokat palaczkokban mi ástuk el a II. kazamáta alatti pinczének egyik szegletébe, mikor egy hónap előtt itt tanyáztunk.

– Hisz ez épen a II. kazamáta.

– Nem tudtam. Tehát ide figyelj. A lépcső mellett mindjárt, a hogy lemégy, balra van két hosszú ászokfa. A mint a külsőt felemeled, annak aljára veres olajfestékkel van festve egy karika. Ott azon a helyen kezdd el a földet felvájni. Majd nem sokára találsz egy rézpitykét, azt mikor fel akarod venni, észreveszed, hogy egy vékony láncz jön fel utána; a vékony láncz egy vastagabb lánczot húz fel maga után, s mikor azt megkaptad, csak húzzad erősen; egy ajtó fog fölemelkedni s azon ajtó alatt megtalálod azokat a jó borokat és pálinkákat, miket mi egy időben oda elrejtettünk, azt gondolva, hogy jó lesz, ha majd visszajövünk értük.

– No, majd meglátom, ha igaz, az úrnak is hozok belőle.

– Köszönöm, Venczel. Hanem hát elébb add fel a postára azt a kis izenetet.

– Feladom, uram, a mit én magamra vállalok.

– De arra kérlek, édes szép Venczel, hogy elébb járj el a postára, azután igyekezzél az elásott kincs után, mert félek, hogy majd azután elfelejted.

– Esküszöm uram, hogy nem felejtem el.

– De mégis kérlek igen szépen, hagyd utoljára a borkeresést.

– Jól van uram. Meglesz.

Venczel ezalatt összetakarította a papirszemetet s kiseperte az ajtón.

– Hová tegyem a gyertyát, hogy megint el ne vigyék a patkányok?

– Csak vidd ki magaddal; én aludni fogok.

– De az ám a rend, hogy idebenn gyertyának kell égni.

– Hát akkor akaszd a kilincsre. Jó éjszakát.

Venczel is jó éjt kívánt, az ajtót újra bezárták; Pusztafi behunyta szemeit, a víg ficzkó végig énekelt a folyosón: «engem szeret a korcsmárosné, én szeretem a bort, a bor meg szereti a korcsmárost.» (Hogy miért szerette a bor a korcsmárost, annak bizony nehéz volna hirtelen okát adni.)

Venczel pedig gondolá magában, hogy ha az ember gyakorlatilag fogja fel a kérdést, csakugyan elébbvaló a teendők sorozatában a borok felfedezése, mint annak az izenetnek postára vitele. – A rossz hírnek szabad egy éjszakát késni, a jó bornak pedig kár csak egy óráig is heverni.

Csak az az egy nehézsége volt a kivitelben, hogy ahhoz a pinczéhez neki nem volt bejárása; mert az egy tábori sütő felügyelete alatt állt, ki ott tartotta a lisztet.

Nem volt tehát más expediens, mint a kijáró sütőlegény ismeretségét felhasználni, azzal őszintén közölni a titkot, megtartva a helyiség leirását rejtélynek, s a közös zsákmányt megfelezni vele jó pajtásilag.

Úgy tett tehát.

Hubert, a sütőlegény, igen kapacitálható ifju volt; a pincze azon osztályának kulcsa nála állt; a takarodó után a két reményteljes fiatal ember leosont a kazamáta alatti pincze lépcsőin s akadálytalanul megérkezett a Pusztafi által leirt helyre.

A mint az első ászokfát fölemelték, a veres jegyre csakugyan ráakadtak; most már teljes bizalmuk volt Pusztafi felfedezéséhez.