Part 16

Kapor uram csak a fejét csóválgatta; nem szólt semmit, nem akarta elijeszteni úrnőjét; de magában évelődött: rossz helyt járunk, eltévedtünk valamerre; bolond helyre jutottunk itt. Most mindjárt vége lesz a járt útnak! Nem szólt semmit.

Egyszer aztán egy még sötétebb rengeteg, még magasabb bérczek állták útjokat, a mikben a keskeny út végéhez érni látszott.

– Menjünk-e még odább? kérdezé András, hátra fordulva.

– Csak tovább, tovább. Rebegé Judit. Ez a helyes út. Mindjárt ott kell lennünk.

András alig engedte lovainak, hogy kifujják magukat s hajtott odább.

Egyszer aztán kezdte előszedni a lőcs mellől a vasvilláját s keze ügyébe rakni az ülésbe.

– Kutyaugatást hallok, szólt Judit, finomult ideggel, neszezve a csendben. Menjünk arra, már közel vagyunk.

András fejet csóvált s azontúl minden perczben szétnézegetett az ülésből, mint a ki valamiben gyanús.

– Csak siessünk, jó András, siessünk; ez kutyaugatás, ott falunak kell lenni közel.

András megrázta búsan a fejét s erősebben fogta lovai gyeplűjét, a mik egy idő óta különösen hegyezték füleiket s minden útban eső tőkétől félve kezdtek oldalogni.

– Ugy-e bár, az kutyaugatás?

– Nem, tensasszonyom, ez nem kutyaugatás, – ez farkasordítás.

Alig mondta ki, hét darab ordas ugrott ki a bozótból s keresztül baktatott az úton; meg lehetett őket számlálni, a mint egymás után ügettek. Egy őzet üldöztek mind a heten, melynek csak csörtetését lehetett hallani a csalitban.

A farkasok számba sem látszottak venni a szekéren utazókat. Őszszel nem igen szokták megtámadni az embert, csak a téli éhség teszi őket vakmerőkké.

Hanem azért mégis borzalom velök találkozni, – ily magányban, – ily időben. Messziről látni zöld tüzű szemeik villogását; – az ember tudja, hogy azok, a mik ott csörtetnek, a halál kutyái közül valók, kiket gazdájuk élő hússal, meleg vérrel táplál.

Az erdők bánatos csendjében sokáig és messzünnen elhangzik csiholó üvöltésük, míg a hajha egy más völgyben el nem mélyed.

Judit idegeire oly lázítólag hatott e jelenet. Ha most itt oly nyomorúltul el kellene veszni! Semmi fegyver keze ügyében. Ezen napokban veszedelmes volt fegyvert hordani rejtekben; bottal kellett menni az erdők fenevadaira.

Ha vissza talál az éhes csorda térni!

A hidegláztól reszketett minden tagja.

Kapor András gyorsabb koczogásra nógatta lovait; utoljára mégis csak kell valami emberi lakáshoz érni ezen a kétségbeejtő úton is.

Az idő mindig zordonabb lett, az est jókor beállt s a hólepte mezőn alig lehetett felismerni az útat.

Egyszer aztán egy lapályra értek, mely egészen sík víz alatt állt s minden útat elfödött előttük.

– Jött ezen a mocsáron keresztül tensasszonyom, kérdé András, mikor valaha itt járt?

– Nem. Akkor poros út volt mindenütt; e vízre nem emlékszem.

– Valami malomgát szakadhatott el s itt rekedt meg a víz. Baj lesz keresztül törtetni rajta, hanem azért Isten neki.

A vízre vékony hártya fagyott hamarjában s azon itt-amott megállt a hó; az útat épen nem lehete látni.

Egyszer aztán egy mély kátyuba vágott le a kerék, a honnan a két ló nem birta többé kimozdítani.

– Itt rekedtünk, dörmögé kétségbeesett meggyőződés hangján Kapor uram.

Juditnak új erőt kölcsönzött az új veszély.

– Nem lehet! Próbáljuk a szekeret oldalt fordítani.

– Nem megy; két kő közé szorult a kerék. Jó még, hogy fel nem fordultunk.

– Mit fogunk most csinálni?

– Itt hálunk.

– Az nem lehet. Az éjjelt nem várhatjuk itt be.

– Akkor nem tehetek egyebet, mint hogy kifogom a lovakat, a szekeret itt hagyom; az egyik lóra két pokróczot terítek, a tensasszony arra ráül s így megyünk odább. Valahára majd csak falut érünk mégis.

– Én nem ültem lovon soha s félnék rajta. Csak vigyen ki innen a vízből, majd el tudok menni gyalog.

Kapor András megfogadta a szót, kifogta a lovait a rúd mellől s azokat gyeplűszárnál fogva maga előtt eresztve, karjára emelte Juditot s szekerét ott hagyva, a térdig érő pocsolyából kigázolt a partos oldalig.

Ott kérte Judit, hogy tegye le, majd fog menni odább.

Pedig alig volt jártányi ereje már.

És úgy szeretett volna sietni! úgy igyekezett előre. Az út csúszós volt, a hó sárra esett; a járás kétszeresen fárasztó. Judit kénytelen volt sokszor az útba eső mohos fák oldalához támaszkodni, hogy megpihenjen. Egyszer le is ült egy mohos kőre tikkadtan; hanem azután fölkelt megint, hogy András figyelmezteté: hideg a kő, megárt vele magának. Aztán ment türelmesen, panasztalanul odább.

És az út még sem akart véget érni. Újra erdők, hegyek, bérczek váltakoztak, Semmi nyoma emberi közellétnek.

Egyszer ismét útat állt a hegyi patak; Andrásnak a parton ismét fel kelle venni Juditot, hogy átemelje a vizen. Hanem ezuttal a túlsó partra érve sem tette le.

– Bocsásson a földre, rebegé Judit.

– De már azt, úgy segéljen, nem teszem, a míg emberlakta helyre nem érünk; fakadt ki a nyers, nyakas szekeres gazda.

– Hiszen nem vagyok elfáradva.

– Én sem. Aztán annyi az nekem, mintha csak egy kis gyereket vinnék a karomon.

Judit elkezde csendesen zokogni.

Most már egész éjszaka lett, csak a hó világította meg a sötétet.

Egyszerre egy kerek térre jutottak, annak a közepén állt magányosan egy terebély bükkfa, közel hozzá folyt a patak, apró zuhatagot képezve s a zuhatagot két felől belé hajló vadrózsabokrok árnyazták.

A mint Judit ezt a fát meglátta, örvendve kiálta fel.

– Megálljunk, barátom.

– Mi tetszik?

– Ez a fa!

– Van valami ezen a fán?

– Erre a fára én emlékezem. Vigyen oda.

András odavitte a nőt s lehagyta szállni karjáról.

Judit odafutott a fához s kedélye egyszerre felelevenült.

– Igen, igen, ez az! Ismerem már; itt a patak a rózsabokrokkal; itt a kő, melyen együtt ültünk! Idáig kisért el, midőn elbúcsúzott tőlem; én nem hagytam odább jönni. Nézze, nézze: jőjjön ide; látja itt ezt a két betűt a kéregbe vésve, egy J és egy B, ezt ő metszette ide: «Judit és Béla». Oh Istenem!

Azzal ráborult arra a hideg, nedves fára s csókjaival halmozá el azt az egyik betűt.

Azontul, mintha új lelket cserélt volna, mintha egész idegzete felüdült volna egy gondolat által. Nem volt támaszra, segítségre szüksége többé.

– Most már közel vagyunk. Itt van a falu egy hajításnyira. Ha a szél nem fúj, kellett volna az estharangszót hallanunk. Jerünk, jerünk.

És most már ő ment elől; könnyeden, ruganyos léptekkel, mint kinek semmi baja sincs; biztatta Andrást és a botorkázó lovakat, hogy csak siessenek, mindjárt otthon leszünk. Alig kétszáz lépés már az út.

És most már valóban lehetett kutyaugatást hallani. Ah olyan jól esik e hű házi állatnak a szavát hallani az éjben; ennek az egyetlen állatnak, melynél a barátság, jellem, bátorság és önfeláldozás, emberek közt oly ritka erények, nála – mindennapi szokás.

És valóban Judit emléke nem csalt. Az első kanyarulatnál, mely egy erdős domb mögül kivezetett, ott állt lábaik előtt a falu, alig száz lépésnyire az ereszkedőn túl az első házak, a többi elszórt sorban a hosszú völgyön végig; a kémények füstöltek s az ablakokban világolt az esti tűz, mint fénybogárkák csillagai a mezőn.

Judit megállt s örömtelt reszkető hangon monda egyszerű kisérőjének:

– Ez az. Itt hagytam őt!

Most már megvallhatta. Hiszen már helyben voltak.

Szive oly sebesen dobogott, erei úgy lüktettek; – a nagy öröm volt az, vagy a nagy láz?

Pedig nem jó semminek olyan nagyon örülni.

Lám az elmúlt év megmutatta: a minek csak örültünk, abból mind siralom lett.

Már a falu előházainál meglepte ez a gondolat Kapor Andrást, a mint egy kerítés előtt meglátott két levert karót, a két karóra kötve lógó keskeny táblát s az egyik karóra felkötött félmaroknyi zsúpszalmát.

Az ifjuasszony is láthatta azt; de a városi asszonyságok nem értik a falusi symbolisticát. Elment mellette hideg vérrel; – pedig ha úgy tudná, mint András, hogy az a kettős karó, meg a tábla, meg a szalmacsutak mit jelentenek? le kellene roskadnia a földre.

Azon a fatáblán szoktak reggelenként fakalapácscsal jelt adni a káplárok a lovas katonáknak az abrakolásra.

Tehát baj van!

A hosszú falun végtől végig kellett menni. A legutolsó háznál állottak meg, melynek hátulsó ablaka már az erdőre nyilt.

– Itt fogunk maradni; súgá Judit Andrásnak s maga a tornáczra besuhanva, a csendes házikóban hamar megtalálta az ajtót, mely a konyhába vezet.

Halkan benyitott.

Az ernyős tűzhely előtt állt a házi asszony, a tűzhely szélén ült egyik gyermeke, másik kettő a padkán ványolgott, egy kis zsámolyon ült a házi gazda s a zsámolyba ékelt késlemezen tengerit zsurolt. Ezeken kívül senki sem volt odabenn.

Hát Béla hol van?

A mint az ajtó nyilt, gazda, asszony és gyermekek mind odanéztek, hogy ki jön s a mint Judit a sötétből a pattogó tűz elé lépett s a burkoló nagy kendőt szétnyitá homlokán, egyszerre mindannyian felkiáltának: Jézus Mária!

De ez nem az örvendő meglepetés, ez az ijedtség hangja volt.

– Tensasszony! kiálta a házi nő, eléje sietve. Kegyed az?

– Én vagyok, jó Teréz; hol van Béla?

– Oh irgalmas Istenem. Ilyen időben!

– Semmi az. Hol van Béla?

– Béla tens úr? ismétlé zavarban a házi nő s tétovázva tekinte férjére, ki fölkelt azalatt a zsámolyról s Judithoz lépett.

– Az Istenért, mondják meg, hol van Béla?

A házigazda nekibátorítá magát a feleletre:

– Béla úr nincs itt. Két nap előtt lovas csendőrök érkeztek a faluba, Béla úr a mint azt észrevette, hirtelen kiugrott a kertre nyiló ablakon, s a nélkül, hogy valakivel szólt volna elébb, eltünt az erdőben. Azóta nem hallottunk felőle semmit.

Idáig tartott a szegény asszony életereje.

A mint azt meghallotta, hogy férje eltünt, hogy belevetette magát a veszélyekkel háborgós világba, hogy mindaz, a mit megmentésére tett, bevégzettnek hitt, ez által semmivé lett, hiába történt, hogy a viszontlátás forró ölelése helyett a kétség tépő karjai közé jutott: akkor egyszerre összeroskadt s élettelenül terült el a földön.

Többet megbirni nem adatott nőnek…

A KÉT HALOTT.

Tehát már most mind a kettő meg van halva.

Az egyik él még, a föld felett jár; de azért mégis halott és semmi joga az élethez többé: egy eltemetett ember. Kötelessége elrejtőzni, hallgatni, tűrni, mint a halottaknak, még följárási ideje is az éjfél, mint a kisérteteké.

A másik pedig – már a ravatalon fekszik.

A jó emberek, kiknek házához jött Judit, mindent elkövettek, hogy őt életre hozzák ismét, s hogy másnap estig minden kisérlet hasztalan maradt, a halál fehér szine örökkévalónak látszott az arczon, akkor felöltöztették halotti ruhába, koporsót csináltattak neki s meghuzatták a harangokat, holnap el fogják temetni.

Tehát itt a minden élet titkának megfejtője, a halál.

A ki maga olyan titok, melynek mélyét emberi gondolat még meg nem járta.

Az anyag bölcsei, a kik mindent kimagyaráztak már a chemiából, kifejtették, hogy az életerő semmi más, mint vegytani alakulás-folyam, s a halál semmi más, mint hogy egy lomha tömeg új fermentátiónak adatik át, semmi más, mint hogy a borból eczet lesz. Hanem egyet nem fejtettek meg a bölcsek… Hogy lesz az eczetből újra bor?!

A vér megállt már, a szív nem dobog; az idegnek nincsen akarata többé; az anyag nem érez, a teher a földre vágyik, a por rokonai közé siet… de hátha az ezeredik, a százezeredik még akkor gondolkozik!? Mi az, oh bölcsei a mindenható anyagnak, midőn a tudomány semmi mozzanatát sem fedezheti fel az éltet magyarázó vegytani működésnek, midőn az anyag már bevégzé halálát, s odabenn valami még mindig él. Valami, a mi nem «lél», hanem «lélek». Valami, a minek lakhelyét hiába kerestétek: a főben, a szívben, a vér melegében van-e? a homlokban, a gerinczagyban tartja-e szállását? valami, a mi akkor is jelen tud lenni, a midőn az egész porhüvely lakálytalan és rideg; melynek van öntudata, eszmélete, akarata-, vágya és félelme, midőn az idegekhez semmi köze többé?!

Magyarázzátok meg, hogyan lehet az, hogy egy halott, kinek minden vércseppje jég, még hallja azt, a miről fölötte beszélnek; hallja, midőn az öltöztető asszonyok suttogják: «milyen szép halott, hogy illik homlokára a myrtus» és a myrtuslevelek szúrását már nem érzi homlokán; hallja, midőn mondják: «jegygyűrűjét vonjuk le ujjáról, hogy majd ha egyszer férje visszajő, átadhassuk neki», és nem érzi, mikor azt lehúzták. Hallja a virrasztók énekét, hallja a gyászharangszót, a látogatók érzékeny suttogását egymás között; hallja, hogy a függönyöket leeresztik az ablakon, hogy ne süssön arczára a nap, és a napsugárt nem érzi arczán, nem tudnak felőle szemei.

És mindent tud, a mi elmult és a mi eljövendő.

Van eszmélete visszagondolni az időre, mely még napokra és órákra volt felosztva: a szép földi időre, melyben éj és nappal váltogatják egymást; van gondolatja arról, a kit szeretett, a kit oltalmazott, a kiért meghalt. És van gondolatja arról, hogy ez a szerelem, ez az oltalom a halállal együtt mind le fog szállni a földbe és senki sem veheti azt fel onnan.

Még holtan is szeret és félt, még akkor sem az rettegéseinek központja, hogy nem sokára le fogják zárni egy fabörtönbe, leeresztik mély föld alá, hat lábnyi agyagot temetnek feje fölé és ő hallani fogja a hulló hantoknak mind jobban-jobban enyészetes döngését; és azután körül fogja venni a földalatti mély csend és e halálos hosszú éjben még azután sokáig fogja hallgatni, hogy túrnak a földalatti sírvájó vakandok koporsója körül, s ha napok mulva, idegeinek dermedése fölenged, ha fölébred, hogy fogja e rettentő egyedüllétben, a koporsó deszkái között imádni a halált, mint örök szabadítót.

Még ekkor sem arra gondolt.

Hanem avval a gondolattal küzdött, hogy ime eltávozott a férj, elmenekült a széles világba, ő pedig magával hozta azt a levelet, mely annak életét megmentené. De azt a kis levelkét senki sem fogja megtalálhatni, mert az jól el van rejtve. Bevarrva halcsont közé a viselt öltöny vállfűzőjébe. Ki jönne ott valaha rá? Ki találhatná azt ki? Hogyan juthatna az az üldözött kezébe?

A halott homloka hideg volt és e homlokon belül a kétségbeesés élt.

Ezt magyarázzátok meg, bölcsei a mindenttudó anyagnak!

Az óra nyolczat ütött, a halottlátogatók jó éjszakát kivántak.

A házigazda azt mondta háznépének, hogy csak menjenek aludni, ő majd fennmarad virrasztani a halott mellett.

A háziasszony igérte, hogy fog beküldeni bort. Az éjszaka hosszú, a szoba hideg, a halott közelléte még hidegebb. A gazda ráhagyta, hogy jó lesz.

Az óra ismét ütött, kilencz volt.

A házajtóban kardcsörtetés hangzott, mely egész a szobaajtóig jött. Valaki belépett sarkantyús csizmával.

A házi gazda megszólítá:

– Jó estét őrmester úr. Látja, halottunk van.

– Látom, szólt egy ismeretlen hang. Alkalmasint annak az úrnak a felesége, a ki innen megugrott.

– Nem tudom, felelt a házigazda, sem azt az urat, sem ezt az asszonyságot nem ismerem.

– Jól teszi, ha azt mondja; felelt a káplár. Ne is beszéljünk erről többet.

– Ne ám. Tessék egy pohár bor inkább.

– Köszönöm. Az úr egészségére!

Egy szék recsegése hallatszott. A csendőr altiszt leült.

– Valóban nem tudtam, hogy vendégem valami veszedelmes ember, szólt a házigazda.

– Bizony veszedelmes, állítá a csendőr. Jó volt rá nézve, hogy eleve megugrott.

– Baja lett volna neki, ha megcsípik?

– Nagyon kereskednek utána.

– Tehát még tovább is fogják nyomozni?

– A míg csak meg nem kaphatják. Első osztályú szökevény.

– Micsoda az az első osztályú szökevény?

– No, olyan ember, a kinek a fejéért nem adnék egy fületlen pitykét.

– Tessék még egy pohárral őrmester úr.

– Köszönöm, a biz elkel. Mikor az ember egész nap az erdőt járja, ilyen időben.

– Tetszett már valami nyomot felfedezni?

– Oh igen. A kondások az erdőn beszélték, hogy látták a megillanás óta, még nem lehet nagyon messze.

– Talán futás közben meg is lőnék?

– Sajnálnám a magam részéről, mert én nem örömest teszem, de ránézve aligha ez nem volna a kisebbik baj.

– A kisebbik?

– Azt gyanítom, hogy az odvas kőben van egy barlang, abban tartózkodhatik, egyébiránt ezt csak köztünk mondtam, nehogy elmondja valakinek.

– Oh dehogy szólok. Tessék még egy pohárral őrmester úr.

– Köszönöm, de már inkább feküdni mennék.

– Hol fog hálni az éjszaka? Szobáját a szegény halott számára kellett elfoglalnunk.

– Nem tesz semmit. Majd fölfekszem a padlásra, ott a szénában is jól alhatom.

– Jó éjszakát őrmester úr.

– Nyugodalmas jó éjszakát.

– Nekem nem lesz, én a halott mellett virrasztok.

– Hideg mulatság. Én inkább a férjére vadászok. Holnap újra kezdődik. Isten őrizz.

A puskaagy csörrenése hangzott, a mint azt a földről felvették, az ajtó nyikorgott, a padlás lépcsői recsegtek, azután a padlás deszkáin hangzottak a lépések, a mint a fegyveres vitéz helyet keresett magának; végre letelepült aludni. Épen a halott feje fölött választá fekhelyét.

És a halott ezt jól hallá.

És az rettenetes volt gondolatnak!

A kárhozatot úgy festi az irás, mint sírás és fogcsikorgatás kínját; oh de mi ez a kétségbeeséshez, melynek nincsen szava, nincsen mozdulata? Hisz a fájdalom adta őrültségben, mely öngyilkossá teszen, még van valami emberi, de a tébolyodás, melynek ajka zárt, melynek minden rémlelke egy mozdulatlan testbe van elátkozva, ez valami dæmoni!

Nem mozdíthatni meg egy izmot, nem kiálthatni el egy hangot és viselni az égrelázadó szellemet odabenn, mely egy jégtetembe van lezárva!

– Üldözik őt és én nem segíthetek rajta… Kergetik és én nem kiálthatom el, ime itt van az oltalom, ő védve van!… Élete egy szavamba kerülne és nyelvem nem tud megmozdulni… Halott vagyok… Elevenen tesznek a sírba… Nem fogom őt látni soha… Nem fogja megtudni, mit tettem érte?.. Meg fog halni kétségbeesve, mint a hogy meghalok én, tagadva az Istent… Oh anyám, anyám!… A te átkod rettenetes!… A te hideg kezed messzire elér!… Oh miért-nem követtelek le a víz fenekére… Az a halál nem volt oly irtózatos, mint ez… Oh Isten! Isten!… Nem segítesz-e rajtam többé?… Örökké a benned való hit tartott fenn, – most hagysz-e el halálom órájában?… Engeded-e, hogy átmenjek egy másik világba azzal a gondolattal, hogy nincs Isten sem itt, sem amott.

… Egy tompa zuhanás verte föl az éji csendet, mintha a nyitott ablakon át valaki beugrott volna a szobába.

Erre a virrasztó férfi felriadó kiáltása hangzott.

– Szentháromság egy Úr Isten!…

Valaki odarohant a ravatalhoz; Judit hallá, de nem érzé a csókokat, a mik kezére, arczára hullottak, és a zokogást, mely nevét hangoztatá.

«Judit! Juditom.»

És a halott megismeré férje hangját.

Mint a galvan-ütés, úgy futotta be a hang egyszerre minden idegét.

A halottak örömöt is éreznek.

– Az Istenért! hogy jösz te vissza? suttogá a házigazda. Itt a házban a csendőrök.

– Meghallottam a kondásoktól az erdőn, hogy nőm megjött és itt halt meg, szólt Béla, és szavait olyan közelről vélte hallani az örök álomra szunnyadt; bizonyosan oda tette fejét az ő vánkosára.

– Szegény. Így rendelte az ég.

– De nem rendelte! riadt bele vadul a férj, – az nem igaz.

– Csendesen. Az égre! Te veszélybe döntöd magadat. Ha itt találnak! A csendőr itt alszik a fejünk felett, ha fölébred, el vagy veszve. Csókold meg egyszer és fuss!

A férj azzal felelt, hogy halottja arczát százszor csókolá össze és ott maradt.

– Uram! Barátom! unszolá őt a házigazda, távozzál, mentsd meg magadat; az erdő körül van véve; az odvas kőbe ne menj, az már fel van fedezve; siess északnak, arra még szabad az út. A holttal ne törődjél többé: ő már boldog. Ő már nem érez semmit.

– Hagyj nekem nyugtot. Ne törődjél velem. Én holt ember vagyok így is, úgy is. Mi az én életem ezután? De az nem igaz. Ő nem halhatott meg. Hát ilyenek-e a halottak? Így mosolyog-e azoknak az arczuk? Nem igaz, nem igaz.

– Bár ne volna igaz.

– Hivattál-e orvost? Megengedte-e, hogy eltemessék?

– Itt volt és megengedte.

– Bolond volt, nem értett hozzá. Mit törődnek ezek azzal, hiszen nem az övék! Nem nekik fáj.

– De az Istenért! Mit akarsz itt most?

– Mit akarok? Meg akarom gátolni, hogy őt eltemessék. Mit bánom én, akármi történik velem. Tépjenek széjjel! De a míg egy ízem él, nem fogom engedni, hogy Juditot eltemessék. Ő él! Nézzed! Mint mosolyog! Nem, nem! A ki őt a föld alá akarná tenni, az engemet is oda tegyen vele.

Oh a mi kezdete az üdvnek, Judit e perczben érezé azt.

A férj, a hű szerető, visszajött, a halálos veszélytől nem rettegve, hogy nejét a legirtózatosabb végtől megszabadítsa, – hiszen csak azok, a kik ennyire szeretnek, mondhatják azt: «én nem hiszek a halálnak! álom ez! fölébredésre vár. E jégtetem nem a földé még; az enyim és én nem adom oda. Mondjatok bolondnak, mondjatok eszelősnek, de én nem engedem rázárni a koporsó födelét, s megölöm, a ki hozzája nyúl».

Oh e szavaknak melegét érzi a lélek az éktelen éj fagyain keresztül!

– Megállj! szólt Béla. Látni fogod, hogy én nem vagyok őrült. Judit gyakran szenvedett szívgörcsökben. Olyankor nem volt más gyógyszere, mint hogy keblére lehelltem és lélekzetem melegétől, és talán szerelmem forróságától rögtön elmult a baj. Neki fel kell éledni attól újra.

Oh mily édes volt e szavak zengése az elrejtőzött léleknek! Judit valami jóltevő zsibbadást érze, mely a lélek öntudatát kezdé kábítani; mentől jobban hanyatlott a gondolat ereje, az állati élet érzete aként vett magának erőt; csak egy gondolatja volt még, nem is gondolat tán: ösztön, érzelem, megdicsőülés, e gondolat a lelki béke kutforrása: «Isten mindenütt jelen van».

Azután nem tudott magáról többé semmit.

A férj, mint egy őrjöngő feküdt arczával neje márvány keblén s hosszú lélekzetével iparkodék azt átmelegíteni, a másik kétkedő férfi oly szánakozva tekinte le rá: mi hasztalan küzdelem ez a halál ellen!

– Nézzed, nézzed; nem veszed-e észre, hogy arcza pirul?

A gazda fejét rázta, nem lehetett azon észrevenni semmit.

– Hozz egy tükröt, tartsd szája elé. Nem lesz-e homályos?

A tükrön nem hagyott nyomot semmi lélekzetvétel.

A férj folytatá a kétségbeesett kisérletet.

– Hagyj engem. Ne szólj hozzám. Ne szakíts félbe. Az elébb, ha tovább folytatom, már sikerül… Hiszen már az érverést hallották füleim.

S folytatá az őrült munkát: átlehelni saját életét kedvese keblébe.

– Nézzed! Nem látod?

– Mit?

– Mit? Azt a verítékgyöngyöt homlokán.

A kérdezett azt felelte, hogy nem lát semmit. Hiszen saját szemei is kápráztak már. Ez észvesztő jelenet, hol egy háborodott lélek, mert a sors végzetében nem akar megnyugodni, a föltámadást készül erőszakolni, eltölté borzadálylyal az egyszerű embert. Reszketett.

Pedig a hideg verítékgyöngy a márvány homlokon valóban ott volt.

– Még sem látsz semmit? kérdé Béla vad tűztől villogó szemekkel.

– Nem. Semmit.

Abban a pillanatban a hulla felnyitá fekete szemét s mereven rábámult a tagadó szó kiejtőjére.

Az hörgő ijedelem fuldoklásával rogyott térdre… Minden jó lélek dicséri az Urat!

A hulla merően nézett maga elé felnyitott nagy fekete szemeivel.

Nem az élet öntudó tekintése volt az, hanem egy halottnak kőmerev nézése, melylyel élőket ijeszt.

– Látod! Látod! Ő él! rebegé magánkívül a férj. A másik férfi pedig eltakarta arczát és reszketett és gondolá:

– Nem él, hanem «kisért!»

S valóban olyan volt e jelenet, mintha az őrült szerelem csendes halottját kisértetté változtatta volna át.

Egy fehér alabastrom arcz és két fekete, mozdulatlan szem!

Béla nem irtózott tőle. Odahajolt a kisértő rém arczára és megcsókolta annak ajkát.

– Mit cselekszel? – Ne kisérts Istent!

Oh e fehér arczra, fekete szemekre irtózat volt tekinteni, őrjöngés annak száját csókkal illetni!

És ime a csók után – csendesen lezárta ismét hosszú selyemszálas szempilláit a halott és halvány pir kezdett átderengni arczán.

És a mint kezei össze voltak téve keblén, selyemszalaggal egymáshoz fűzve, lassan összekulcsolá ujjait, mint a kik imádkoznak.

Béla őrjöngő nevetéssel mutatott rá; diadaltól hevült arczán a köny és halántékain a veríték csorgott alá. Oh ez rettenetes harcz volt. Ez Jákob éjszakai küzdelme volt Istennel a pusztában! – Isten engedte, hogy az «ember» győzzön.

A házigazda áhítattal ragadá meg Béla kezét s ajkához szorítá azt.

– Csodát míveltél. Az erős szerelem halottakat támaszt fel.

– Most szólítsd nődet, vigyétek őt e hideg szobából és ápoljátok.

– Bizd ránk. Őrizni fogjuk, mint Isten ajándékát.

– Küldj az orvosért.