Part 15

Néhol egész házsorok hiányzanak; üres térség lett helyükön. Másutt hosszú sor sánczkaró zár el ismerős téreket, s törzsvár épült hevenyészett sánczok mögött; majd egy hosszú sor következik, a hol minden tizedik háznak van csak hevenyészett új teteje; a többi meztelen rom, tátongó halálszemű ablakokkal.

András úgy sietteté a maradozót: «menjünk, menjünk, ne álljunk meg sehol.»

És e romhalmaz fölött öt csonka torony dísztelen tört alakja.

«Menjünk, menjünk.»

Egy őrjárattal sem találkozhatni az utczán. Minek az már?

Most egy szeglethez érnek, melynél Judit megroskadva állt meg. E ház mellett nem siethetett el a nélkül, hogy meg ne állna előtte, bár vezetője úgy vonná el onnan.

Ez a ház – szülőinek háza. Le van égve porig.

A kopasz falakat végig mossa az eső; az udvart telenőtte a fű; a pinczét beszakították a bombák.

A rozsdás ablakvason keresztül benéz a szobába, melyhez annyi életéhez forrott emlék köti. Még ráismerhet a festés maradványairól. Ezüst szinű volt az, kék virágokkal. A falak itt-amott még tartogatják a színt.

Ott állt zongorája, midőn Béla kedvencz dalát utoljára eljátszotta rajta; amott függött arczképe a kedvesnek, rejtett függönytől takarva. Itt voltak egymás mellett atyja és anyja arczképe. Ott a fülkében állt fehér függönyös nyugágya; itt az ablaknál himző asztalkája. – Most az embermagasságnyi dudva és laboda hajlik az ablakon keresztül, mihez csapzott fejét bódultan hajtja le a farepedésben megfészkelt bógács.

Ez volt a boldog és boldogtalan szerelem álmainak szentélye.

Valami zörög alant a gyom között; valami hideg csúszó lesz az, a ki most e helyen itthon van.

– Menjünk innen, menjünk! sürgeté András az elmélázót, s elvonszolta a szomorú képtől.

Judit nagyot sóhajta magában, s e sóhaj gondolatja ez volt: «anyám! én mégis boldog vagyok.»

A tekervényes megyercsi utczán végig haladva, egy tiltul befödelezett házcsoporthoz értek: azok között volt András gazda háza.

Kapor András uram felesége az idén meghalt, csak egy felnőtt leánya volt otthon, a ki a háztartást vitte. Katiczának hítták.

Katicza örömtől sikoltozva rohant ki a házból, mikor az atyja szavát megismerte. Azt hitte, hogy égből esett le.

– No csak csendesen! csitítá őt András; nem kell lármát ütni, nem vagyok magam.

– Hát ki van még itt kegyelmeddel?

– Majd megmondom, ha elment. Nyisd ki az első szobát s te maradj a hátulsóban, míg híni foglak.

Judit azalatt az utczán kívül maradt, s csak akkor jött elő, mikor András tudatta vele, hogy észrevétlen bejöhet.

– Át akarnék öltözni, mert csuron víz vagyok, monda Judit.

– Tessék az első szobába menni. A Katicza leányom ruháiból felvehet egyet.

– Köszönöm. Hoztam magammal.

– De hisz az is nedves lesz.

– Nem tesz semmit.

Azzal bement Judit a szobába, bereteszelte maga után az ajtót; András gazda pedig újra előszólítá leányát, s meghagyva, hogy rögtön tüzet rakjon és valami jó meleg reggelit készítsen, elmondá nagyjából, hol járt, micsoda viszontagságokon jutott hazáig, Judit dolgát a közben bölcsen elhallgatva.

A tűz vigan pattogott már, a serpenyőben süstörékelt valami jó, midőn az első szoba ajtaja félig felnyilt, s Judit kiszólt rajta:

– András gazda!

– Parancsol a tensasszony? Kiálta a gazda, készséggel ugorva elé.

Mikor aztán a szobába belépett, bámulva tekinte körül. Egy férfi állt előtte, egy katonatiszt, teljes egyenruhában, rövidre nyirt hajjal, kis piros sipkával a fején. Még a hangra sem ismert rá, mely nyers merevséggel kérdé tőle:

– András gazda! Van kegyelmednek egy hánytvetett kardja?

András csak bámult, mintha azt keresné, merre tünt el Judit? s hogy jött ide ez a katona tiszt?

Judit ekkor saját lágy hangján szólt hozzá: «hát adjon kegyelmed egy kardot, mert a nélkül nem vagyok egész katona.»

András csak akkor csapta össze a kezeit: «no még ilyet sem látott az ember.»

Hogyne lett volna András gazdának kardja? Saját nemzetőri kardja ott függött most is a falon, azt levette, átkötötte Judit derekán, s nagyot sóhajtott utána: miket nem ér meg az ember!

András gazdának természetes gyors esze volt; kezdte látni, mire való mind ez alakoskodás?

Bele is találta magát saját szerepébe. Nyers, nyakas hangon szólongatá vendégét.

– No vitéz kapitány uram, tessék kijönni a konyhába, hadd melegedjünk meg a tűznél; ott főzi már a reggelit Katicza leányom.

Ő pedig elzárta Judit levetett ruháit a szekrénybe, hogy senki észre ne vegye.

Judit egészen férfinak látszott; a mi nagy művészet. Az öltözet sokat tesz, de nem mindent. A prémes bekecs eltakarja ugyan a női kecsteljes formákat, a magas katonai nyakszorító megszünteti a különbséget a gömbölyű hölgyidom s az ötszegletű férfi nyak között; egy kis barna festék más színt ad az arcznak, s egy szájba dugott szivar befejezi a csalódást; hanem azért mégis annyi apró részlet marad tartásban, viseletben, a mi az álczán keresztül is elárulja a nőt, hogy egy önfeledt pillanat semmivé teheti az egész alakjátékot. A főnek nem szabad szeliden előre hajolni, hanem délczegen föltartva kell azt viselni; a befelé szokott térdeknek szabadon és kifelé kell járni; egész testnek állva és lépve mindig sarkon kell nyugodni, nem a láb elején; a csípőnek nem szabad hajlékonynak lenni, a vállnak pedig szét kell feszülni, és a mellett tekintetben, mozdulatban, szavakban untalan nyilatkozni kell azon önállóságnak, merészségnek, mi a férfiak sajátja, s a mi legnehezebb, egy férfi tekintetével szemközt megszokott közönyt mutatni az arcznak.

Juditnak mindez remekül sikerült.

Kiment a konyhába, jó reggelt kivánt Katiczának, meggyujtotta a tűznél a szivarát, a minek izét soha sem ismerte eddig s azzal felpattanva a széles tűzhelyre, sarkantyuit nótára veregette össze.

András gazda nem sokára kijött utána s hozott egy négyszegletű palaczkot, meg egy kis poharat magával. A palaczkban valami erős pálinkaféle volt, a minek mindenféle zöldségből fűszeres ágya volt vetve.

– No vitéz kapitány uram, egy kis papramorgót! szólt teletöltve a pohárkát a smaragdszinű nedvvel. Jó lesz sarkantyut adni a kávénak. Előbb sarkantyut neki! ez az első pohár a kávé előtt, azután meg patkót rá, az a kávé után való pohár.

Judit sohasem ivott semmi szeszest.

Fenékig kiürítette a poharat.

– Hát te hugám, nem iszol? kérdezé Katiczát, a szesztől fojtott hangon.

– Jaj, dehogy kell! tiltakozék a leány, takarózva a kinálás elől. Kiégetné az az én gyomromat.

Judit is csaknem úgy érezte.

– Bizony pedig ez jobb, mint a te kotyvalékod, monda András gazda, miután maga is bizonyossá lett egy pohár tartalmának minősége felől. Azt akár ne is főznéd.

– Hát annak a tensasszonynak odabenn? szólt Katicza gazdasszonyi bölcseséggel.

Judit hangosan felkaczagott; az pedig nagyon nehéz: nőnek úgy kaczagni, a hogy a férfiak szoktak.

– Micsoda tensasszonynak?

– Hát a kihez beszólt édes apám az elébb, hogy «mi tetszik tensasszony?»

András gazda rettenetes dühbe jött.

– Én mondtam azt, hogy «tensasszony?» te hülye te! Hát te még rám fogod, hogy részeg vagyok! Tensasszony! máskor nyisd ki jobban a füledet, hunyd be a szemedet, s tartsd zárva a szádat!

– Ej no, András bátya, nem kell a leányt megpirítani férfi előtt; szólt Judit. Azt én nem engedem, a ki lelke van.

András gazdának csak egy kis invitatio kellett arra, hogy most káromkodni kell; mindjárt megértette ő azt.

– De ilyen adta szedtevette, megszidom én, mert az én leányom.

– De hátha nekem meg szeretőm lesz; eszem a lelke!

– De már azt kikérem, menykőhordta!

– De én meg azt mondom, teremtette!

– Teremtette?

– Lánczos lobogós teremtette!

Katicza elszaladt a konyhából; András gazda pedig majd a földhöz verte magát nevettében.

– Pompás! nagyon pompás! Még azt mondja, hogy lánczos lobogós teremtette! Mintha csak esztendeig lett volna a kaszárnyában s ott tanított volna huszárujonczokat!

Katiczát alig lehetett újra becsalni a konyhába. Többé rá nem mert nézni a tisztre, s az nagyon jól történt így.

András gazda pedig, mikor készen volt a kávé, paprikás szalonnát hozott elé, s hozzá ült vendégével. Judit ott hagyta a kávét és evett szalonnát, férfiak módjára, evés közben mohón beszélve, tele szájjal és ökle bötykével törülve meg a száját evés után, a hogy férfiak szokták.

András gazda folyvást elégülten nevetett magában, s csak néha mondott annyit, hogy «ha nem látnám, el nem hinném».

E közben csendesen megvirradt; az utczán az ébresztő dobszó hangzott, s erre megnépesült a város. Minden házból katonák jöttek elő, teljes készülékben, s sorakoztak az utczákon; tisztek egyenruháikban siettek a vár felé. Judit hirtelen búcsút vett gazdájától s a tömeg közé elegyedve ment, a merre a többiek.

András gazda sokáig utána nézett. A nőt nem lehete nőnek felismerni.

«Nem hinné az ember, ha nem látná.»

Judit szerencsésen eljutott a várba, s útközben megtudta hirtelen akadt társaktól, hogy ma fogják a kapituláló hadseregnek kiosztani az oltalom-leveleket.

Judit úgy gondolkodott, hogy vagy a várparancsnokság, vagy a megszálló sereg parancsnokai fogják a jegyeket kiosztani. Ha az első osztja ki, s ott valaki által felismertetik, az bizonyosan meg fogja érteni a kegyes csalás okát, s inkább segélyül lesz, mint akadályul. Ha pedig az utóbbiak végzik e feladatot, azok között ismerőst nem találhat s így bizton keresztül csúszik férje nevével, a ki ez által meg lesz a legfőbb veszélytől szabadulva.

Azt hitte, minden bajon keresztül esett, semmi gát sincs terve ellenében.

Hiszen olyan «amabilis confusio» uralgott már, a hol ily csekély quiproquot bátran el lehetett csusztatni.

Mintegy háromszáz őrnagy volt a várudvaron; olyan őrnagy, a kinek egy közkatonája sem volt a várban; – alsóbb rendű tisztek számát ezernél többre tehetni, a kik nem tartoznak a várőrséghez. Volt közöttük elég, a ki még tegnap nem volt katona. A menekvésnek olyan neme volt ez, melyet könnyedén elnéztek. Mindenkinek, ki a várőrséghez tartozott, bántatlanság és szabad elvonulhatás volt biztosítva.

A várban megtudta Judit, hogy vegyes bizottság osztja ki az oltalom-leveleket.

Nem igen tolakodott előre, úgy számítva, hogy vége felé kevésbbé lesznek figyelmesek s nem veszik annyira szemügyre az embert.

Azt is kiszámította, hogy az életkor rovatába huszonegyet fog beiratni. Abból azután akár számmal, akár betűvel lesz irva, két vonással lehet huszonnégyet csinálni, a nélkül, hogy a hamisítás észrevehető lenne. Béla huszonnégy éves volt.

Tehát mindent jól kifőzött előre.

Délfelé gyérülni kezdtek a jelentkező csoportok, sok megunta magát és ebédelni ment, délutánra halasztva a dolgát: ekkor Judit is bement a pavillonba, a hol a védleveleket oszták.

Ugyanazon szobák voltak azok, mikben az öreg Lávayné egyszer éjnek idején megjelent fia becsületét fegyveres kézzel védni. Akkor az anya, most a feleség.

Oh az ég legerősebb oltalma az, a mit a nők szerelmére bizott!

A túltömött termekben egyptomi hőség volt, daczára a nyitott ablakoknak; az előszobákban nem volt hova leülni. Judit szédelegni érzé fejét: a zsibbasztó helyzet, az életbevágó pillanat közelgése, annyi kétség, annyi fenyegető balsors nehezült e perczben keblére, a midőn lelke és teste minden erejére legfőbb szüksége volt.

Végre rákerült a sor, hogy az ajtóhoz juthatott, melyen belől a bizottmány ülésezett.

Bebocsáttaték.

Egy hosszú asztal mellett ültek többen a várőrséghez tartozó férfiak közül, a kiket nem ismert. És azután az ellenkező részről is többen; – hanem azok közül egyet nagyon jól ismert és az is nagyon jól ismerte mind őt, mind Bélát… Az volt Kolbay.

Judit minden vérét fejébe érzé tódulni, midőn ez ismerős arczot meglátta. E balszerencsére nem volt készen. Pedig az nagyon természetes volt, hogy Kolbay ott üljön.

A hadastyán előtt egy csomó üres nyomtatvány állt, miket az egymásután jövők neveivel s személyleirásával betöltött. E czélból szemüvege is föl volt téve.

Egy másik főtiszt egy nyitott láda mellett állt, melyből az utolsó havidíjat osztá a távozóknak.

Lehetetlen volt az alakoskodás.

Judit úgy érzé, hogy mindjárt el fog szédülni, s lelke minden erejére szüksége volt, hogy zsibbadó idegeinek parancsoljon, hogy e válságos perczben el ne árulják gyöngeségökkel.

Kolbay mereven nézett az ifju alakra, végtől-végig mérve őt tekintetével. Azután szárazon kérdezé:

– Mi a neve?

Judit az eget érzé vállára nehezülni minden terhes fellegével, midőn e kérdésre válaszolt:

«Lávay Béla.»…

… Kolbay hosszasan nézett az előtte álló arczába; Judit a kétségbeesés agoniájával várta, hogy fog e száraz, hideg hang felkiáltani: «Az nem igaz! Lávay Bélát ismerem jól. Ön nem az, hanem Hargitay Judit, a felesége!»

A hadastyán megtörlé szemüvegeit, újra feltevé s azután lehajolva az előtte fekvő üres lapra, beleirta a mondott nevet: «Lávay Béla százados.»

Azután ismét felemelé tekintetét s az elébbi száraz, csikorgó hangon kérdezé:

– Hány éves?

Judit e perczben vette észre, hogy az oltalom-levél németül van irva s az évszámot betűkkel jegyzik fel belé.

És e szerint nem lehet úgy, mint ő kiszámitá, a huszonegyből huszonnégyet csinálni; magyarban könnyű, németben lehetetlen az.

Ez újabb ijedtség alatt roskadozni érzé térdeit.

Mit feleljen? Ha huszonegyet mond, akkor Béla nem veheti az oltalom-levélnek hasznát, ha pedig huszonnégyet mond, nem hiszik el; nincs arczán a férfi bélyeg.

«Huszonegy.»

«Milyen fiatal gyerek», dörmögé egyik ismeretlen, fehér kabátos tiszt.

«Ismertető jelei, mormogá magában a hadastyán: tojásdad arcz, – nagy fekete szemek, szabályos ajk, – fekete rövid haj.»

A fehérruhás tiszt hozzászólt: «egy sebhely a homlokon.»

Kolbay rideg tekintetét odaszegzé a még piros sebhelyre, közelebb hajolt, hogy még jobban lássa, azután beleirta a védlevélbe: «egy sebhely a homlokon.»

Judit nem tudta, mi történt vele tovább? Hogyan jutott ki abból a szobából, hogy ért le a lépcsőkről a pavillon folyosójára, hogy támaszkodott a vállára annak a szürkeszakállú tüzértisztnek, ki egy pohár vízzel kinálta?

– Rosszul lettél pajtás. Nem csoda. Abban a pogány melegben, s ebben az állig begombolt bekecsben. Miért nem gombolod ki?

– Nem, nem, tiltakozék Judit, nagyot lélekzve a szabad levegőből; már semmi bajom, köszönöm.

– No hát eredj a szállásodra s feküdjél le. Itt van a védleveled, meg a pénzed.

– Micsoda pénz?

– Hát az egy havi díjad, a mi még kijár.

– Úgy? Igaz. Köszönöm.

Az öreg tüzér megveregette a fiatal társ vállát s gondolta magában: «neked is jobb lett volna még otthon az anyádnál pamutgombolításban segíteni.»

Judit megemelé köszönés közben sipkáját. A vén katona ekkor észrevette a sebhelyet.

– Megbocsáss! szólt hirtelen kezét nyujtva.

– Miért? kérdezé Judit bámulva.

A vén sas nem szólt semmit, csak megszorítá kezét. Azért az elébbeni gondolatért kért bocsánatot.

Judit a szabad levegőn magához térve, sietett haza Kapor gazdához.

Egész úton azon gondolkozott, hogy mi módon lehetne mégis valahogy a német «ein und zwanzig»-ból «vier und zwanzigot» varázsolni?

A mint e töprengéseiből egyszer felpillantott, épen Béla anyjának háza előtt haladt el.

A ház már be volt födelezve, csak nem volt még újra vakolva. Az ablakok azonban már be voltak rakva újból.

Ez ablakok egyikében látta állni Béla anyját.

Az öreg nő fején nem volt főkötő. Ősz haja lecsüngött halántékaira. Kisirt szemeivel ott állt és kérdő tekintettel nézett meg minden embert, a ki előtte elhaladt, mintha keresné azt, a ki egyetlen fiáról hírt tudna mondani.

És Judit olyan kegyetlen volt, hogy elfordítá tőle arczát, nehogy rá találjon ismerni.

Hisz addig, míg ő Bélát rejthelyén újra fölkeresheti, nincs elfordítva róla a veszély. Az anya megnyugvása elárulná őt. Az anyának még sokáig sírnia kell, hogy a csel sikerüljön. Oh e kegyetlen gondolatáért nagyon meg kelle Juditnak egykor lakolni.

Hisz az anyától még sem kellett volna féltenie kedvesét. Hiszen ha annyit mondott volna neki: «Béla él, védlevele kezemben van; addig, míg ez az ő kezébe jut, zárkózzál el, ne mutasd magad, mert az arczodról leolvassák titkodat!» hát ő megfogadta volna azt, s azon percztől fogva zárt börtön lett volna háza és ablakán sem látott volna be senki.

De Judit rettegése oly nagy volt, hogy nem oszthatta bizalmát senkinek. Azon az egy emberen kívül, a kit szeretett, a kit oltalmazott, nem létezett rá nézve senki.

Most csak az volt aggodalmai központja, hogyan lehetne a különbséget az évszámban megváltoztatni?

A kénszesz kiveszi a tintának a szinét… A nagy E-ből lehet V-t idomítani, a kis n-ből r-et… akkor lesz «Vir»… Azt fogják hinni, hogy csak a helyesirás hiánya az.

Megérkezve gazdája házához, rögtön felkérte Katiczát, hogy hozzon számára a gyógyszertárból egy üvegcse kénszeszt és kék alizarin tintát. Olyannal volt irva a védlevél.

Addig elő sem vette azt, míg Katicza vissza nem érkezett.

Azután arra kérte a háziakat, hogy már most hagyják magára a szobában.

Tehát oklevelet fog hamisítani!

Egész teste összerázkódott ennél a gondolatnál. E hamisítás miatt ugyan senkinek sem támad kára: kegyes csalás az, mely sem Isten, sem ember ellen nem vét. De mégis csalás, de mégis hamisítás!… És hátha minden csalás már fogamzásakor magában hordja büntetését; mert az igazság örök és győzhetetlen.

Hátha e hamisítással egészen elrontaná a védlevelet, – megfosztaná érvényétől, – megsemmisítené azt? – Mit tegyen? – Oh mit tegyen?

Kétségeiben alá s föl járkált a szobában, s a ki látta volna akkor, a mint kezeit fejére kulcsolta, a mint szemeivel a magasságban lakókat kereste, a mint keble nyugtalanul hullámzott, oh az megtudta volna, hogy ez nem férfi, hanem nő, egy szerető, egy kétségbeesett nő.

Hirtelen elővette a védlevelet s kiterjeszté azt az asztalon.

A bámulat, az öröm, a meglepetés sikoltása tört ki ajkán, midőn egy pillantást vetett belé.

A védlevélben öreg és vastag betűkkel volt beirva az évszám rovatba:

«Vier und zwanzig.»

Jól tudta azt Kolbay, hogy Béla hány éves? hisz szemei előtt látta őt felnőni.

Judit térdre esett s arczával az asztalra borulva elkezde sírni és sírtában kaczagni és kaczagás közben azt a papirlapot csókolni, és csókjai közt Béla nevét emlegetni.

Asszony volt! nagyon, nagyon – egészen asszony.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A bánatos öreg asszony még este későn is ott állt az ablakban s nézte kisírt szemekkel a járókelőket.

A nap munkájában kifáradva haladt végig az utczán Kolbay őrnagy, ki a sors merő fordultával előjött odujából, s helyet foglalt, nem azért, hogy gúnyolja a fényehagyott zászlót, hanem hogy könnyítse a menekülők útját.

Mikor Lávayné ablaka alatt elballagott, megállt egy perczre, megkopogtatá az üveget mutató ujja hegyével és beszólt:

– Nagyasszonyom. Jegyezze fel magának ezt a napot, és emlékezzék vissza reá valamikor, hogy Kolbay őrnagy mai napon kegyednek ezt mondta: «asszonyom! öreg asszonyság: – a kegyed menye-asszonya megérdemli, hogy mikor legelőször össze jön vele, kezet csókoljon neki.» Én mondtam. Rá emlékezzék.

És azzal tovább ment s nem magyarázta meg jobban.

ROSSZ VÉGZET.

Kivel nem történt már az, hogy valakit, valamit megszabadított?

Bárha csak egy vízben fuldokló ebet, egy vergődő madarat, egy széltől kicsavart fát, egy száradó virágot.

Az képzelheti Judit örömét.

Nem várt holnapot; még azon éjjel elindult a hosszú útra Kapor Andrással, ki azt igérte neki, hogy elviszi a világ végére is.

Sietni kelle nagyon, hogy Bélát minél elébb megtalálja ott, a hol hátra hagyta, arra kérve, hogy rejtőzzék el addig, míg ő visszatér.

Valahol a negyedik-ötödik megyében lehet az a menhely; olyan helységben, mely a térképen sincsen; olyan hegyzugban, a hova csak egy helyen van bejárás, ugyanazon kell vissza is jönni.

Ott vár a veszély előtt rejtőző férj és számlálja a pillanatokat, a mik kedvese viszontlátása és eltávozása közt vannak. E pillanatokat nem szabad szaporítani.

Kapor András, bár soha nem kérdezte, de tudta jól, hogy Judit miben jár; miért siet? mi után törekszik?

A sietség, az átöltözés, a várőrséghez csatlakozás megmagyarázták előtte, a mit nem hallott meg szóval. Helyeselte magában nagyon. Ez bizony más embernek is juthatott volna eszébe; a szétszórva bujdokló nagynevű emberek számára akkor olyan könnyű lett volna menedéket szerezni. De hát nem lehetett mindenkinek olyan asszonya, hogy ezt kigondolta volna; férfitól pedig ez ki nem telik.

Azért Kapor András semmi ellenvetést nem tett, ha Judit arra sürgeté beesteledés után is, hogy még egy állomást haladjanak, éjszaka is látni az útat. Tudta, hogy sürgetős útja van szegénynek.

Pedig az idő oly rossz volt és a nő oly fáradt.

A zivatar haragjában történt átkelés a Vágon, a mikor egészen összeázott, rá a nyugtalan, izgalmas nap, az ideggyötrő jelenet a várban, a kétségbeejtő töprengés, mindez sokkal több volt, mint a mennyit női idegek elviselni képesek.

Valóban beteg volt; de nem akarta azt magának sem bevallani.

Mikor le kellett szállnia a szekérről, Kapor András úgy emelgette le karjai közt. Útközben alig evett valamit; csak theával élt és erős fekete kávéval, hogy álmát elűzze.

A pirospozsgás parasztleány, kit Kapor András elhozott magával Pestről, csak árnyéka lett minapi alakjának.

És az időjárás is oly kegyetlen volt.

A tegnapelőtti zivatar s az az átkozott szél, a mit maga után hagyott, úgy áthűtötték a levegőt, hogy a nyárból egyszerre ősz lett. Hideg, borongós, kedvehagyott ősz. Az ember jól tudta, hogy ha ez a szél megáll, mely ezeket a szürke felhőket hajtja, azonnal hó fog esni.

S mentül feljebb vitt északnak az út, annál zordonabb lett az idő, annál halványabb a hölgy.

Csak egy eszme tartotta fenn, mely nem engedte leroskadni.

Sokszor van ez így. A láz minden érben dúl már, az idegek érzik jelenlétét, de egy hatalmas erő, egy parancsoló gondolat elnyomja a test szenvedését s nem enged betegnek lenni.

Judit Bélára gondolt: Bélával találkoznia kell. Odáig nem szabad beteggé lenni. Hogy fogja őt meglepni, midőn a kis udvartelkes házban gondolatokban elmélyedve ül, vagy talán éjjel, midőn alszik. Hogy fogja be szemeit két kezével s kérdezi: találd ki, ki van itt? Vagy talán útban fogja őt találni, a mint az erdei úton sétál, mindennap mértföldnyire gyalogolva, ha nem jön-e szemközt Juditja? Mint fog azon jó emberek iránt háladatos lenni, kik őt eddig rejtve tarták, kik osztották a vészt, mit jelenléte házukra hozott. Hogy fognak ismét egymás karjain pihenni: arcz arczhoz dűlve és nem félni többé az elválástól. Hogy fogja majd férjét ezentúl e gyöngéd névvel híni: «fiam». Mert hiszen ő adta neki másodszor az életet. S milyen hű lesz e férj örökké kedveséhez; mert hisz a halottak, a kik holtuk után is szeretnek, nem csapodárok többé. Ez édes ábrándok tarták fenn, hogy annyi viszontagság össze ne törje.

Kapor András maga se tudta, merre mennek? Judit igazgatta, hogy merre a legközelebbi czél s onnan azután megint tovább, tovább, pihenés nélkül.

Mikor már harmadnapi járó földön utaztak, akkor egy sűrű erdős völgybe jutottak el. A völgy két oldalát meredek hegyek állják el, miken oly óriásokká nőttek a bükkfák, mint másutt a fenyők. A völgy keskeny zöld mezejét hegyi patakok szakgatják keresztül, miken a döczögős hegyi út minden hajlásnál keresztül vezet; de hidak már ott nem ismeretesek.

Az egyetlen út hosszan kanyarog a völgy mentében végig; órákig vezetve, a nélkül, hogy egy emberi lak látszanék valahol.

Néhol a hegyvágányokból egyes meredély út vonul alá, alig különböző azoktól a vízmosásoktól, a miket görgeteggel terítve az éjszaki záporok mosnak. Most ezek az útak is elhagyottak, keréknyom sem látszik rajtuk; télen fogják azokat majd járni, szánnal.

Déltől estig jártak már és mindig mélyebben jutottak be a rengetegbe és semmi helység nem mutatkozott még.

Azalatt a hó is elkezdett esni.

Eleinte csak apró darában szitált alá, utóbb sűrű pelyhekben kavargott s eltakarta egyszerre a zöld mezőt.

Judit keble úgy szorult e magányban; annyiszor kelle ismételnie gondolataiban: «már közel vagyunk, nem sokára látni fogjuk egymást», hogy erőt ne vegyen rajta a sivatag félelme.