Part 14

Kapor uram olyan jól volt szoktatva, hogy a hol letette a fejét, ott elaludt. A mint a szállásra ért, lefeküdt szekerébe és aludt addig, a míg fel kelle ébrednie. Órát nem tartott, hanem azért pontosan fel szokott ébredni, mikor ideje volt a lovaknak reggeli abrakot adni. Olyankor egy az óra éjfél után.

A míg azt megeszik, ő maga pipára gyujtott, s nekivetve a hátát a «Két kecske» kapubálványának, ott várta, míg Judit cselédje megérkezik s nézegette a közben a gönczöl szekerét, merre áll már a rudjával?

A mint a józsefvárosi toronyban ütötte a három negyedet egy után, egy cselédforma közelített felé az utczán, piros kendővel, kék rokolyával; kezében kis összekötött batyu; csak egyedül jött.

Kapor uram meg akarta előzni a tudakozást s messziről köszönté.

– Adjon Isten jó reggelt, hugám! Kapor Andrást keresed ugy-e? Én vagyok az.

– Adjon Isten kigyelmednek is, szólt a leány félreismerhetlen dunamelléki szóejtéssel; hát ugy-e, hogy jókor eljöttem?

– Nem féltél magadban ilyen éjszaka, hogy valaki elfog az utczán?

– Ki is kapartam volna a két szemét.

– No derék leány vagy. Hát itt van a szekerem: mászsz fel az ülésbe, én csak a lovakat itatom meg, azután mindjárt befogok és megyünk; jobb setétben elhagyni ezt a várost. Hát te szeretsz-e hazajönni?

– No, de még!…

– Hm. Csunya ám most odahaza nagyon. Minden le van égve: nekem is csak a félházam van tető alatt, másikba belelát a fiastyúk az égről.

Azzal felsegítette a cselédet a szekérre, a mi nagy ügygyel-bajjal járt, elébb a felhérczre kellvén lépni, arról a saraglyára, a lőcsbe fogózva, onnan a kocsisülésen átlépni s úgy a hátulsó szénaülésre telepedni, a mi asszonyfélének nagy akadály. A leányzó értette már azt nagyon, látszott, hogy szegény emberek leánya.

Kapor uram aztán rendén megitatta a lovait, befogott, előhivatta a korcsmárost s kifizette, elővevén ez alkalommal ismét a maga hivatalos nyelvét, embergyilkos «ván» «vén»-jeivel, számlálván, fizetvén, s megiván utoljára még egy hatalmas egyest abból a törkölypálinkából, azzal felkapván a szekerébe s elkihajtván az átkozott döczögős, rázós kövezeten, tekervényes, háztalan utczák tömkelegébe, a mikben még derék nyáron is sár és pocséta van, s lámpásnak csak a szegleteken van némi kezdetleges kisérlete. Egyszer meg is szólítá már a hátulsó ülésben kapaszkodó fehér nép.

– Kapor bácsi! nem tévedtünk mink el?

– Hallgass te hugám! Tudom én, merre járok. Ott kell nekünk kimennünk, a hol a városnak nincsen szája.

– Aha! értem. Kigyelmednek nincsen útlevele.

– Nincs ám, aztán nem is lesz. Hát csak majd kitalálok én azért innen.

Azután még egy nehány gyomszagú utczán csavarogtak végig, a miket csak deszkakerités tart össze, utoljára egy sor trágyakupaczon keresztül szerencsésen kijutottak abba a homoktengerbe, a mi a fővárost oldalba fogja.

Itt jobbról balról egy jótékony ákácz faültetvény vette az utazókat oltalma alá, azon különös mesterséggel keresztülvitorlázva, utoljára egy nagy árok elé jutottak, melyen túl egy nagy töltés volt: az volt az országút.

– Fogózzál meg a lőcsben jól, hugám, dörmögé pipája mellől Kapor uram; aztán ne félj semmit s azzal megcsapkodva lovait, bámulatos mesterséggel átvetemedett árkon, töltésen; semmi sem tört és szakadt.

Akkor azután, hogy az országúton voltak, hátra mutatott az ostora végével.

– Látod azt a lámpást ott a hátunk mögött, hugám? – Az ott a vám. Azt kikerültük szépen. No már most semmi baj aztán. Már most csendesen elkoczognak magukban is a lovak. Hát még a nevedet sem kérdeztem, hogy hínak?

– Örzsi. Hát nem ismer kegyelmed; a nagyságos úr hajdújának a leánya vagyok.

– Igaz biz az. Ejnye, hogy a beszédedről rád nem ismertem. Mindjárt mondtam én, hogy hallottam én már ezt a hangot valahol. Úgy lévén! Tehát Örzsi lévén, a nagyságos úr hajdújának a leánya lévén. Hát az apád hol lévén?

– Ide gyütt az is Pestre; egy újságirónak segít.

– Micsodát? Irni?

– Nem; hanem elhordani a városban, a mit az elkészített; hanem hát most annak is rosszul megy. A gazdája, tudja kigyelmed, egy kicsit félre állt az útból, most nem ir senki ujságot.

– No azt jól is teszi. Hát te hogy vagy az asszonyoddal, he? búsul-e szegény nagyon?

– Hallja kigyelmed, csak arra az egyre kérem, hogy az asszonyomrul ne tudakozódjék, mert mikor eljöttem, megfogadtam neki, hogy róla egy teremtett léleknek se beszélek s tudja: én becsületes leány vagyok, megtartom a szavamat.

– Azt jól teszed; hagyá helybe Kapor uram s hogy még csak kisértetbe se hozza a leányzót fogadásának megszegésére, azt cselekedte, hogy a pipája kupakját tűzmentesen lezárta s csendesen szunyókálni kezdett.

Azért nem lett abból semmi hiba. A lovak azért egyformán koczogtak; ha szekér közeledett szemközt, arra mindjárt felhőkölt András gazda; valamit mondott nagy titokban a rudas lovának, az kikerült szépen; ha a gyeplűszár lógásáról észrevették a kezei, hogy a nyerges lassabban húz, arra megint felpillantott; szép csendesen megdorgálta a restet, mintha nem akarná, hogy a másik előtt megszégyenítse; néha meg aztán eszébe jutott, hogy tekintélyét gyakorolja, elővette az ostorát, megsuhogtatta mind a kettő fölött, hogy csak úgy porzott bele az út, mely rövid szigor után ismét visszadugta ostorát maga mellé, s egy jókora kulacsból nagyokat húzott, azt állítva, hogy a nélkül az ember mindjárt elálmosodik. Ilyenkor rendesen megkinálta a leányzót is. Az pedig nem szokott semmit inni.

Majd meg ismét, hogy kiverje az álmot szeméből, maga kezdte el Kapor uram sok földet bejárt viszontagságait elregélni útitársnéjának, ki azt hallgatta nagy figyelemmel, s a hol épen kellett, leányok módjára sopánkodott vagy nevetett.

Váczon fölül, egy kis faluban állt meg kívül a csárdánál Kapor uram egy rövid itatóra; a mikor maga is elővette posztószél tarisznyájából a Pesten vásárolt sonkát és kenyeret s elébb a viseltes felét leszelve magának mindkettőből, a frisséből megkinálta a leányzót. A leányzó szívesen fogadta és jóizűen evett belőle.

– Ha már borfélét nem iszol, hát megtöltöm a számodra ezt a zöld korsót a kútnál vízzel, monda Kapor uram s tetszett neki nagyon, hogy a leány olyan igazi komáromiasan tudja, hogyan kell a zöld korsó csőbimbójából szopva inni, hogy az ember a felső szájából meg a szeme közé ne öntse a vizet? – Ej, de meg is látszik rajtad, hogy komáromi leány vagy te Böske! – Hanem szó a mi szó, nagyon megszépültél te, a mióta ide fenn vagy; csak hiába, ki tudják fáinítni a leányt ezen a Pesten. Hiszen rád se ismer senki Komáromban.

– Igazán nem ismer rám senki? kérdé nevetgélve a leányzó.

– Nem oda bizony.

– Még kegyelmed sem ismerne rám?

– Elmehettél volna én mellettem; azt se mondtam volna, hogy láttalak valaha.

– Úgy? szólt a leányzó s hangja, tekintete egészen más volt, mint eddig. Köszönöm, kedves barátom, az engem nagyon megvigasztal.

Kapor uramnak kiesett a pipa a szájából e hang hallatára. Ránézett a beszélőre; egy perczre lekapta a süvegét, meg hirtelen föltette; azután sebtén felszerszámozta a lovait, nem szólt semmit, felugrott az ülésébe s kihajtott a faluból, a hogy csak a lovak birták futással.

Mikor aztán már jó messze voltak minden emberi lakástól, csendesen visszafordítá a fejét, megszólalván.

– Tensasszony… Többet nem mondott, csak a kezével, meg a fejével, meg a szemöldöke hunyorításával, meg a válla felhuzásával intett, hogy nagyon jól van, minden jól van, tökéletesen van.

Az a leányzó ott a cselédruhában – Judit volt maga.

És ezt Kapor uram mindekkorig észre nem vette; olyan jól sikerült az átalakítás. – Nem hiába mestersége.

A «MUSZÁJ».

Kapor András uram nem tudta ugyan kitalálni, mi oka van Juditnak bejutni a körülzárolt városba, de elképzelé, hogy az igen erős ok lehet. Szekeres ember létére tudott annyit, hogy erről kédezősködni nem volna illendő.

Másrészről ő maga teljes bizalommal elmondá Juditnak saját hadi tervét, mely szerint egy minden oldalról körülfogott városba be lehetend jutni.

– Jóformán éjszaka lesz, mire a Mátyus földére megérkezünk.

(Az emlékező köznép még most is Csák Mátyás nevéről híja az általa vitatott tért.)

… Szerencsénkre a Nyitra és Zsitva annyira ki van most apadva, hogy nem kell a hidakra kerülnünk, a hol bizonyosan előőrsök állnak, hanem átmehetünk a gázlókon. Akkor lekerülünk Füzesnek. Ott emberséges halászok laknak, a kik mind «jó» emberek. Éjfél után csónakon átszállítanak benünket szépen. Kocsi, ló ott marad a tanyán halász komámnál. Nem fél tensasszonyom a víztől, ugy-e?

– Én nem félek.

– Nem fél. Tudom. Se tűztől, se víztől. Hát menjünk Isten hirével.

A faluvégi csárdáknál Kapor uram csak úgy beszélt Judittal, mintha az valóban leány-cselédje volna: egyszer az itató puttony fülét is megfogatta vele, hogy tartsa addig, míg a hóka iszik, ő meg az abrakot rostálja. Senki sem gyanakodott volna rá, hogy ez valami úri asszony.

Bátorkeszin alól már letért Kapor uram a rendes járt útról, s nagy kanyargásokat tett dülő utakon, szőlők, kertek alatt; a mit e vargabetükkel vesztett, bőven igyekezve helyrepótolni egyenes átvágásokkal sík mezőkön, útbaeső folyókon keresztül. Ismert ő már itten minden bokrot.

A mint mondá, késő este lett, midőn a füzesi nyárfaerdőhöz és az árvafűzfákhoz elérkeztek.

Bizony ideje volt helyrevergődni, mert az idő zivatarrá készült válni; dél felől terhes felhők kezdtek emelkedni az égen, miket meg-meg világított egy-egy villámlobbanás, mely még a láthatáron alól czikázik.

– Nem tesz semmit, dörmögé a közeledő viharra tekintve András gazda. Ha egy kicsit zavaros lesz az éjszaka, annál biztosabban átjutunk a túlsó partra. Nem fél-e a zivatartól? – kérdé Judithoz fordulva. Aztán felelt is rá magának. Nem, nem; hiszen semmitől se fél. Se tűztől, se víztől, se földi, se égi háborútól. A kinek az úr megerősíté az ő lelkét.

Épen az első nehéz cseppek kezdtek hullani a gyékény ernyőre, mikor a halászház előtt megállt a szekér. Odabenn gyertyavilág volt már. András gazda hátra szólt Judithoz:

– No Örzsi lányom, csak te maradj itt addig az ernyő alatt, míg én benézek, hogy milyen odabenn a házban a «levegő?» Mindjárt itt termek, semmit se félj.

Azzal gyorsan leszökött helyéről s bement a halászház ajtaján.

A míg a zápor kövér cseppjei egyhangúan verik a szomjú földet, a míg a szél haragos dalát tanítja a jegenyefák zenekarának, a míg András gazda odabenn komájával tanakodik, – ráérünk egy rövid nyelvészeti értekezést tartani magunkban, mint a hogy szokott néha a lázbeteg hosszú álmatlan éjszakákat űzni agyfárasztó feladványok fejtegetésével.

Van a magyar nyelvnek egy ismeretes indigenája, a kit rég bevett, magára öltött a közélet, bárha a tudomány lételét sehol el nem ismeré, szótár be nem törvényczikkelyezte, irók, szerzők tollukra nem fogadták; mégis ott él, ott jár a tősgyökeres autochton szavak közt, hol verbum, hol substantivum, hol adjectivum, néha épen adverbium vagy interjectio: mint verbum nem tűr conjugatiót, mint adjectivum nem comparatiót. Sem elől, sem utól rag nem férhet hozzá.

Ez a rendkivüli, egyedül változhatatlan, mindenen felülemelkedett szó a «muszáj».

Tudják a nyelvtudósok, hogy ez ebbből a két szóból van összetéve: «muss sein».

Nemcsak a magyar nyelv, de minden római eredetű nyelv szegény e szónak teljes értelmébeni visszaadására.

«Debet, – oportet, – il faut, – dove», – stb ez mind csak annyit jelent, hogy «kell» – «soll».

A «kell» nem olyan nagy úr. Ezzel lehet még beszélni; ennek még lehet ellenvetéseket tenni: hátha nem kell? hátha nem nagyon kell? hátha csak kellene? hátha csak úgy kell, ha lehet? – de a rettenetes «muszáj» előtt elenyészik minden emberi kifogás: ezelőtt nincs alku, nincs lehetetlenség; ezzel nem lehet feleselni, ezt nem lehet elodábbozni, ez nem kapaczitálható, ezt nem szabad megvárakoztatni: a mi «muszáj» – az «muszáj!»

Hiába a nyelvujítók tisztítási hadjárata: e szó kineveti őket: «a muszáj soha sem fullad a Dunába», azt mondja egy nagyon régi példabeszéd. – A muszáj halhatatlan!

… András gazda azonban visszaérkezett.

Az eső zuhogott kegyetlenül; a menydörgő menykő benyargalázta az eget; olyan idő volt, a mikor a jó kutyát sem szokás kiverni a házból.

Testének azon részét, melyet a szűr nem takart, a gyékény alá dugván, így szólt András gazda Judithoz:

– Hát a rossz hirektől fél-e tensasszonyom?

Judit összeborzadt. Megerősíté szívét és felelt:

– Nem félek semmitől.

Tehát a legelső ujság az, hogy nem mehetünk át a Vág-Dunán, mert a csónakokat, dereglyéket lefoglalták, elvitték és őrizet alatt tartják.

– Mind? Mind?

– Csak épen egy lélekvesztő maradt meg a komám padlásán, egy olyan egy fából vájt alkotmány, a mit felvitetett az eszterhajra; de ebben a zivatarban ki merne azzal a Dunára szállni?

– Én is.

– Azután, – folytatá András gazda, – a komám beszéli, mint bizonyost, hogy a capitulatió alá van irva; holnap fogják átadni a várat.

– Istenem! kiálta fel Judit.

– Jó azoknak a kik odabenn vannak, mert azok szabadon mehetnek s semmiért kérdőre nem vonatnak.

– Oh Istenem! Nekem még ez éjjel be kell jutnom a városba.

– Mondtam a komámnak; de azt felelte rá, hogy ez teljes lehetetlen.

– Én magam fogok vele beszélni, szólt Judit hirtelen elhagyva helyét s leszállva a szekérről.

Kapor uram aggodalmas tétovázással segített neki a leszállásban, s úgy szerette volna valamivel betakarni, hogy ne ázzék, a míg a házajtóig ér. Judit nem törődött azzal.

Az alacsony ház konyhájából a lakószobába nyitva, egy magas, ősz hajú embert látott maga előtt Judit; «itt a gazda», monda András.

– Az Istenre kérem kegyelmedet, szólt Judit, kezeit összekulcsolva a halász előtt, nekem még ez éjjel a városban kell lennem.

– Az nem lehet; szólt az öreg halász, fejét megrázva. Még ha a csónakom kéznél volna is, ilyen zivatar mellett Istenkisértés lenne a vízre menni. Magammal nem sokat törődném; úgy sem sokat ér már ezután az élet; de a más veszedelmét nem vehetem a lelkemre. De különben is a csónakomat elvitték.

– Oh én tudom, hogy önnek még van egy csónakja a padláson.

– Az a lélekvesztő? Jaj, az nem ilyen időhöz való. Mi az? Egy dióhéj ebben a zivatarban. Jótét-lélek arra rá nem ül ma.

– Hallgasson rám kegyelmed. Nézze, én nem vagyok szegény. Nem titkolózom kegyelmed előtt. Itt van tárczám, ékszereim. Mind jutalmul adom, csak szállítson most rögtön a vizen keresztül.

– Köszönöm, tensasszonyom; nem zsugoriságból alkuszom. De nem lehet. És ha a világ minden kincsét, a mi még ki sincs ásva a földből, nekem ajánlaná is, még sem venném ma éjjel az evezőt a kezembe. Én utánam senki árvája, özvegye ne sírjon. Aztán minek úgy sietni! Holnap megnyitják a kapukat, s mindenki mehet egyenesen és szabadon, a ki be akar menni.

– Oh de akkor már késő; akkor már hasztalan menni. Oh, hogy én azt nem mondhatom el, úgy a hogy van. Istenem, én Istenem!

Judit sírva és kezeit tördelve járt fel s alá a szobában, míg Kapor uram jelentékeny taglejtésekkel iparkodott a halászszal valamit megértetni, a mit szóval elmondani nem szabad. A halász pedig csak a vállát vonogatta s a tenyereivel mentegette keblét.

– Hallja kegyelmed! szólt Judit hirtelen megállva az ősz ember előtt. Azt mondja, hogy nem akarja senki halálát a lelkén viselni. Tudja meg: hogy ha most rögtön engem át nem szállít a városba, az két ember halála fog lenni: – a férjemé és az enyém. Ha belemegyünk az előttünk álló veszedelembe, az Isten megsegíthet és keresztül visz rajta; de ha vissza hagyom magamat rettenteni tőle: akkor a másik veszély bizonyosan megöl, és irtózatos módon. Nekem át kell jutnom a várba!

E szók a kétségbeesés elszánt látnoki hangján voltak mondva; a vén halász leránczolta bozontos ősz szemöldökeit s kérges kezét szája elé fogta. Ekkor azonban már Kapor András gazda kitört a szóval.

– Hát nem érti kegyelmed, komám? Az asszonyságnak «muszáj» átmenni még ma! Muszáj!

A halász nagyot sóhajtott lelkéből.

– Már hiszen ha «muszáj», akkor meg kell lenni: Isten akárhová tegyen is benünket.

Judit örömében magán kívül szorítá meg az öreg halász kezét, tán meg is csókolta volna azt, ha engedé.

– Már hiszen tensasszonyság, a mi muszáj, annak neki kell menni. Én nem tudom, kegyed kicsoda? mi járatban van? Nem is akarom tudni. Elég, hogy a komám hozta ide, s hogy muszáj még ma átvinni. Tehát átviszem. Ha el van szánva, akkor ez az idő nagyon jó hozzá. A záportól nem lát senki, ha meglát is a silbak, mit tehet velünk? arra pedig, hogy utánunk jőjjön, nem hiszem, hogy vállalkozzék legény. Hanem ezt nem közölhetjük minden bolond emberrel. Kendnek kell komám segíteni.

– Hisz én is így akartam, mert magam is odaát kivánok ma lenni.

– Tud kend evezni?

– Komáromi ember: aztán ne tudna evezni!

– No hát jó, most menjen ki kegyelmed, lássa el a lovait, azután együtt lehozzuk a csónakot.

– Elsőbb a csónak, azután a lovak. – Nagy szó volt ez egy kocsis embertől! – Tehát előbb felmentek a padlásra, lehozták vállon a könnyű ladikot, azt fenékkel felfordítva letették a szoba közepére; azután ment csak András gazda lovait, szekerét száraz helyre tenni.

– Hogy híják kegyelmedet, öreg bátyám? kérdé Judit a halásztól, ki az alatt, míg komája kinn járt, egy sulyokkal és favésüvel faggyus rongyokat tömögetett a ladik repedéseibe. – Hadd tudjam, kit áldjak, ha egyszer Isten a veszedelemből kisegít.

– Az én nevem Tuba János, felelt az öreg. A nyáron multam hetvenkilencz esztendős, feleségem tavaly halt meg; utolsó unokámat a mult hónapban hordta el az ágyúgolyó. Az Úr adta, az Úr elvette. Most magam vagyok.

E rövid életirásból megérthető volt, hogy a miért az öreg halász a kész veszedelemnek nekimenni vonakodott, az nem a napok java volt, a mik még reá várakoznak.

Rövid idő mulva visszatért András; a ladik is ki volt tatarozva.

– No komám, készüljünk az időnek; szólt az öreg, s elkezdte csizmáit lehuzni. András gazda hasonlót tett.

Azután levetettek minden nehezebb gúnyát magukról, hogy épen csak a vászonköntös maradt rajtuk.

Azzal Tuba uram ládája fenekéből kivett valami összegyűrt hosszú, vékony foszlány-formát s annak az egyik végébe hatalmas tüdejével belefujt. Egy vastag marhabél volt az, mely egyszerre felduzzadt a fuvásra; akkor erősen bekötötte a végét, s minden teketoria nélkül odalépve Judithoz, azt mondá, hogy emelje fel karjait. És azzal dereka körül kötötte az egyszerű «life preservert». A mentő öv, mi férfi deréknak szánva egyszeri átöltő lehetett, kétszer is átérte a karcsú termetet.

– Így. Ez nem engedné elmerülni. Már most induljunk Isten szent hirével.

Judit a magával hozott kis batyut karjára vette, a két férfi vállára emelte a ladikot, kezébe fogta a kormányt és evező lapátot s megindult.

– Hát a vízmerő lapát?

– Azt majd viszem én, monda Judit, úgy is az én dolgom lesz az.

– Derék egy asszony. Derék asszony; dörmögé magában a vén halász.

Egész olyan idő volt, a milyenben veszni induló emberek Istent kisérteni mennek.

A zápor rézsut vágott alá a szél rohamában; mikor a villámlobbanás megvilágította a tájat, mintha millió ezüst húr közepett három mozgó árny sietne végig a parton.

A meredélyről nem lehetett leereszteni a csónakot, a tomboló hab egyszerre felfordította volna azt. Valami sekély helyet kelle keresni, hová a hullám tajtékot túrva járt ki. Itt legelőször beszállt a vén halász; András tartotta azalatt a kötelet, mig a halász besegíté Juditot, azután övig gázolva a vizben, betaszítá a csónakot a folyamba, s ekkor maga is óvatosan felhágott a ladik orrára, melyet a következő perczben szél és hullám tovaragadt, mint egy forgácsot.

A szél a folyammal keresztben fútt s az evezőkkel szemben. A Vág egész felszine ősz volt a korbácsolt hullámok fehér sörényétől; – a zöldes sárga vízbarázdák között el-eltünt a kis lélekvesztő, hol elejével, hol hátuljával tünve ki újra a haláldajka ringatásából.

S a viharnak nincs rendes észjárása.

Most oldalt fog, majd meg szembe rohan, sokáig kitart, egyszerre megáll s megint megfordul. Ki birná szeszélyét kitanulni?

A távolban vészkiáltások hangzanak; lánczáról letépett malom indult el a vizen, azon kiáltoznak segélyért; – a csónak a három menekvővel nesztelenül lubiczkol két ellenség között: egyik a víz, másik a lég; ott nem kiáltanak segély után.

Pedig a halál kezében vannak.

Minden hullám, mely előttük ketté nyílik, sírjuk fenekét mutatja; minden tajtéksörényes habverés, mely harsogva, dulakodva közeleg feléjük, egy-egy paripája a hideg halálnak, mely olyan gyorsan elszállít.

És ebben a hosszú órájában a kétséges küzdelemnek eszébe jutottak a sokat szenvedett nőnek azon rettenetes perczek, miket egyszer már e hideg sírnak fenekén töltött; a kínos küzdelem a fojtogató elemmel, a segélytelen kétségbeesés, a hangtalan halálfájdalom, a rémület, mely elébb megöli a lelket, mint a testet; és azután az a rettenetes kéz ott a vizek alatt, mely megragadta és vonta le magával a kárhozatos sírba.

E kéz szorítása most is elzsibbasztá testét, lelkét; e kéz talán most is leskelődik reá ott alant!…

A szél és hullám ragadta a csónakot, mint egy elkapott nádszálat.

A két férfinak minden erejét meg kelle feszíteni, hogy az ellenkező roham vissza ne verje őket a parthoz. Az a reménységük volt, hogy ha a szélre és hullámokra bizzák magukat, majd a füzes szigetre, mely a Vág közepén esik, valahogy kijutnak, s onnan aztán álló hid vezet a városba. Legrosszabb esetben a dobogó-hid oszlopainál fognak fennakadni, s ott, ha a csónak felfordul is, maguk megmenekülhetnek.

Tehát az egész emberi tudomány az volt, hogy a csónakot fel ne borítsa a szél, el ne rabolja a hullám. A két férfi egyetértő munkával forgatta a lenge járművet habtorlat ellenében, míg a nő a csónak fenekén térdelve meríté ki folytonosan a vizet, mivel a zápor s a keresztül csapó hullám szüntelen újra megtölté a lélekvesztőt.

Egy-egy villámlobbanás megmutatta nekik, hogy mind a két parttól egyenlő távolban vannak, a folyam közepén.

A pillanatokig tartó fénynél kivehették a part hosszában felállított őrök alakjait, kik a vihar daczára helyeiken álltak.

Egy őr észrevette a csónakot s rájuk kiáltott. Mit? Talán azt, hogy álljanak meg?

Azután egy lövés is történt; golyó fütyült a szél ellenében s lecsapott a vízbe.

A többi előőrs figyelmeztetve volt, s csak egy újabb villanásra vár, hogy a menekülőkre tüzeljen.

Hanem ez a villámlobbanás sokáig késett; a csónak haladt, merre a folyam ragadta, két ellenséges sáncz között, melyeknek ágyúi egyiránt fenékre lőhették, ha észreveszik.

Egyszerre valami sötét tömeg közelíte, a zápor és éjszaka vak homályán csak nehezen tünve keresztül. A fűzsziget volt az.

Egy hullámtorlat a parthoz csapta a csónakot, s azon pillanatban elmeríté.

András félkezével egy vizbehajló fűz ágát ragadta meg, másikkal Judit keze után kapott s úgy tartá őt magával együtt a víz szinén lebegve. A vén halászt nem látta többé senki. Az elment gyermekei s unokái után.

Judit a veszély által fokozott erélylyel segített magán; ő is belekapaszkodott a lehajló törzsbe s András segítségével a partra jutott.

A csónak felfordítva hányódott a víz szinén tovább.

András még egy ideig kiáltozott eltünt komája után, végre megnyugodott abban, hogy az híres úszó, majd kikap valahol s ismét előkerül; sietett Juditot a városba juttatni.

Facsaró víz volt a nő is. A veszélyben sem veszté el magával hozott kis batyuját.

A sziget partján végig siettek, s a fűzbokrok között rátaláltak a kis felhágóra, mely a szigetről a dobogó hídra felvezet.

– Itt vagyunk már. Most igyekezzünk házamhoz jutni.

A híd végén meglepte Andrást, hogy az őrhelyen senki sincsen. Nem őrizte már az előőrs állomását, hiszen vége volt már mindennek. Az érkezőket meg sem szólította senki.

– Tensasszonyom «itthon» vagyunk.

A hold e pillanatban kisütött a szakadozó felhők közül, mik elbúsult morgással távoztak az almási hegyek felé.

Judit iszonyú képet látott maga előtt feltárulni.

Egy várost, melynek minden háza ismerős volt előtte, mikor legutoljára látta, s melynek két évi távollét után egy utczájára sem ismer többé.