Part 13

– Csak előre!

A kocsi odább robogott; a cseléd egy «megáldj Istent» kiáltott utánuk s sokáig nézte biráló tekintettel, hogyan tudja ifju gazdája hajtani a lovakat. Nagyon csóválta a fejét s odább ment. Bizonyosan sok kifogást talált benne.

Már most merre a világba?

Nyugotnak, északnak orosz hadak; kelet felé ismeretlen hegyi utak, mik rossz hirű erdők mélyébe vezetnek, a hol daczos népfaj lakik, szivére, nyelvére nézve idegen.

A veszély köröskörül ért már!

Az országút észak felé visz.

Két óra hosszat haladt a szekér s még utitársra nem talált, ki vele egy irányban haladt volna. Minden kocsi, melylyel találkozott, szemközt és az oldalutakon jött felé, arra, a merre ez, egy sem igyekezett.

A szemközt jövők arczán egyre növekvő rémület tükrözött. A vágtató lovak tajtékos szügye, az árkon-völgyön átnyargaló szekerek tanusíták, hogy a sietség erős; – úgy bámult minden ember a velök szemközt haladókra, mintha kérdené, hát ti hova akartok vesztetekre jutni?

A visszasietők között egy-egy ismerős arcz is feltünt néha, kiket Béla és Judit a fővárosban láttak valaha; de a kik nem találták idején, hogy most az ismeretséget megújítsák. Azok is bizonyosan megkisérték ez úton a menekülést s visszafordultak sietve, mikor meggyőződtek, hogy az már lehetetlen.

A vágtató szekerek egyre sűrűbb csoportban kezdtek szemközt jönni; nem is fértek már el az országúton; sok leszorult az árkon keresztül törve a sík szántóföldre, hogy társait megelőzze. Béla kénytelen volt sokszor megállani az útfélen, hogy tengelyét ne törjék.

Még senki sem mondta nekik, hogy mi elől fut, de ők sem kérdezték.

Lassankint gyérültek a futó szekerek, hanem a szállingózók annál sebesebben vágtattak.

Egyszer egy hatalmasan csörtető ernyős szekér gyékénye alól rákiált a szemközt jövőkre egy kellemetlenül ismerős hang: «Judit nagysád!»

Judit megdöbbenve tekinte a gyékény-ernyő alól kibukkanó arczra. Bárzsing volt az.

– Vissza, vissza! kiálta Bárzsing. A kozákok itt jönnek!

E kiáltásra Béla elfeledkezék magáról s oda tekinte. Bárzsing egyszerre rá ismert.

– Servus Béla! Arra ne menj, Forduljatok vissza.

Judith szigorú arczczal tekinte kocsisára s parancsoló hangon kiálta rá:

– Minek állunk meg az úton?

– El vagyunk veszve, suttogá Béla. Ez az ember rám ismert.

– Hajtson «kend» előre! parancsolá Judit.

Béla a lovak közé vagdalt.

Bárzsing még a gyékényernyő hátulján kibujva is utánuk kiabált, hogy ne menjenek arra, az egész orosz tábort útban találják, halál torkába sietnek; – mikor aztán azt látta, hogy nem is hajtanak rá, akkor meg a fuvarosát arra akarta rábírni, hogy fordítsa meg ő is a rudat, s hajtasson amazok után.

Az a fuvaros ezuttal Kapor András uram volt.

Onnan a felvidékről jött el idáig a szekerével; a rudas lova bele is veszett már a nagy útba; a lógóst kötötte helyébe. A pénztárt szállította idáig, melyhez Bárzsing volt adva őrizőnek.

– Forduljunk vissza s hajtsunk utánuk.

Kapor uram feltolta a kalapját homlokáról, hogy jobban szemébe nézhessen a parancsolónak.

– Menjünk bele a kozákokba?

– Nem ismert rá arra az asszonyra, meg a kocsisára?

– Nem én. Soha sem láttam őket.

– A kocsis Lávay Béla, az asszony pedig a felesége.

– Nem tudom én. Mit bánom én. Minek mennék én utánuk?

– Én meg akarom őket menteni.

– Vagy talán «hátrafelé» megmenteni, ugy-e? De hiszen hamis az úrnak minden porczikája; nem láttam én még ilyen sok fábul faragott embert többet.

– Hallja kend, ne gorombáskodjék.

– Ha nem tetszik, szálljon le a szekeremről. Én a pénztárt viszem. Az úr az egész úton mindig olyan furcsa javaslatokkal kisértgette a lelkemet. Hogy rejtsük el a pénztárt valami faoduba; úgyis veszve van már minden. Most meg forduljunk vissza a kozákokra, valami szép asszonyt megmenteni; vagy talán üldözőbe venni. Ne féltse azt az úr; azok majd átnádalnak valamerre az üres szekérrel; de minket elfognak a pénzes ládával.

– Paraszt! Most azt parancsolom, hogy engedelmeskedjél! kiálta összeszedve tekintélyét az aranyzsinóros úr.

– Már én, ugy-e? kérdé nyugodtan Kapor uram.

– Különben főbe lőlek!

De csak épen, hogy kimondta ezt a fenyegető szót, már a következő perczben lent volt a szekérről a földön; Kapor uram úgy kilökte a fél könyökével maga mellől az ülésből, hogy az árokpartig meg sem állt; mire felszedte magát, Kapor uram szekere már a távol multban vágtatott; mire aztán Bárzsing sántikálva kérezkedék fel az utána érkező szekerekre, először nagy pénzt igérve nekik, ha visszafordulnak; utóbb aztán beérve azzal, ha felveszik és elszállítják a hová akarják.

Így kellett neki elszalasztani azt az ellenségét, a kit oly biztos martalékul látott már a sors tőreiben elesni, s a ki most újra meg fog menekülni. Bizonyosan meg fog menekülni, mert hisz egy asszony van vele, a ki érette csodákat képes tenni.

Judit szekere pedig csendesen haladt az országúton előre.

Még csak egy szekérrel találkoztak; ez négy vágtató paripával jött oly gyorsan, mintha elragadták volna a lovak. Két nő ült rajta és egy tizenkét éves fiu. Azok is megállíták Judit kocsiját. Arczaik el voltak sápadva, ajkaik elkékülve a félelemtől. Ezeket már üldözték a kozákok, lövöldöztek is utánuk; a növendék fiu mutatta a lyukat kalapján, a hol a golyó keresztül ment s az egyik ló tompora vérzett. Csak az erdőn túl maradtak el tőlük. Csupán gyors lovaiknak köszönhetik, hogy megmenekültek. Vissza! vissza!

– Csak előre! monda Judit szilárdul kocsisának, s a két szekér vágtatott délnek északnak.

Tehát közelít azon ellenség, kinek rémneve a Szajnától az Amurig, s a Behring úttól az Aranyszarv öbléig rettegéssel és irtózattal tölti be a szíveket.

Jön a kozák!

Az ellen, a kivel senki e hazában beszélni nem tud, a ki a rimánkodó siralomszavát meg nem érti; az, a ki üszköt vet az elfoglalt városra s a csecsemőt anyja kebléhez szegzi. Az, a ki a csatában sebesültet megöli s a foglyul esettet ezer mértföldnyire hurczolja a jeges, fagyos, hosszú földsarki északába. Az, a ki irt, a hol győz, temetőt hágy, a hol átvonul. És a mi több halálnál, pusztulásnál: az az ellen, a ki a fegyver mellett korbácsot hord kezében, s nemcsak öl, hanem üt! Mert nem a kardcsapás, – a kancsukaütés az, a mi nem gyógyul be.

És ezen ellenséggel kelle szemben menni.

Csak egy erdő takarta el őket még az utazóktól.

Midőn az erdő szélihez értek, Béla megállítá a lovakat s nejéhez hátrafordulva, szólt:

– Judit, én mindenre kész vagyok, csak egyre nem: arra, hogy előtted meggyalázzanak. Ha valaki egy férfit neje előtt megüt, vagy a nőt férje előtt megcsókolja, az több, mint a halál.

– Tudom, felelt Judit.

És azzal kezében tartott útitáskájából egy nagyöblű kettős pisztolyt vont elő.

– Légy nyugodt. Mögötted ülök. Mielőtt megtörténhetnék az, hogy az én arczomat ez ellennek egy csókja, vagy a tiédet egy ütése érhetné, az egyik cső megszabadított téged, a másik engem. Jó helyen van kezemben, ne félj, nem reszket az. Én meg tudlak ölni téged is, magam is. Isten úgy legyen lelkemnek irgalmas…

– Köszönöm, szólt Béla, megszorítva neje kezét.

– És most ölelj meg, csókolj meg.

Béla hátrahajolt, neje átölelte őt s egy hosszú csókban elmondták egymásnak mindazt, a mit a szív szavakba foglalni nem tanított. Az erdők méla csendje hallgatott hozzá.

És e csók után életpiros lett mindkettőnek arcza, mely oly halvány volt eddig. Béla megsuhintotta az ostort, a szekér tovább gördült, a kocsis pattogtatni kezdett az ostorral s egy vidám dalt fütyörészett; erdők madarai csevegtek, daloltak hozzá.

Judit pedig gyönyörtelten nézett üléséből férje szöghajú fejére, melynek minden fürtét ismerték csókoló ajkai s szíve repesett, és keze a pisztoly ravaszán volt.

Hogy fogja ő e szép kedves ifju főt, ha kell, egy percz mulva szerte lőni!…

… Az erdő ritkulni kezdett.

Az út kiért a fák közül, s a mint a bokrok elmaradtak, a megnyílt síkon végtül végig belátszott a széles országút.

És a milyen messze el lehetett látni az úton végig, az szakadatlan lánczolatban volt rakva közeledő lovas és gyalog hadcsapatokkal, ágyúkkal és podgyászszekerekkel.

Az előcsapat alig kétszáz lépésnyi távolban volt a szemközt jövőktől, s széltében elfogta az utat.

Kozákok voltak.

Nagy prémes veres süvegeikről, hosszú dárdáikról messziről meg lehet őket ismerni; fonott szíjkorbácsa mindegyiknek kezére akasztva lógott; marczona vad tekintet jellemzé valamennyit.

Vezetőjük ősz, himlőhelyes arczú férfi volt, félszeme fehér kendővel bekötve, a vér keresztül ázott rajta; azt nem rég üthették ki a viadalban.

A közlovasok között is sok volt, a ki friss sebek nyomait viselte magán; olyan csapat lehetett ez, mely valahol szuronynégyszöget ostromolt s azt soká megemlegeti.

– Mindegy!

Béla előrehajtott. Hiszen Judit igéretében bízhatott.

«Nem érhet semmi: én vigyázok rád, én öllek meg.»

A kozák csapat és a szekér csendesen közelítének egymáshoz.

Mikor mintegy ötven lépésnyire voltak, a félszemű vezénytiszt rekedt, durva hangon valamit kiáltott csapatjának, mire ez kancsukájához kapva, gyorsabb mozgásba hozta lovait s azzal – – fele a csapatnak hátravonult és utat nyitott a közeledő szekérnek.

És azután – – csendesen elhaladtak egymás mellett. Béla fütyörészett, a kozákok daloltak, mintha nem is látnák egymást…

A széles országúton két csapás-út volt törve. A szembejövő ágyúk, társzekerek mind rendes sorban jöttek a balcsapáson; a jobb-csapás üresen volt hagyva, azon Béla hajthatta végig szekerét, a nélkül, hogy valakivel szemben találkozott volna; órahosszat folyton vonult el mellette a szembejövő hadtest; ágyúütegek egymás után, fényes huszárezredek csupa fehér lovon, hegyes sisakú, hosszú kabátos sorgyalogok, tányérsüvegű vadászosztályok, dzsidás szakaszok, podgyászszekerek és fedezetük, fényes törzstisztek és rongyos munkásosztály, mind halkan, trombitaszó nélkül, dobszótlanul vonultak az út tulsó oldalán, három ölnyi távolban a menekülőktől s senki azok közül még csak az arczát sem fordította feléjük, mintha láthatatlanok volnának rájuk nézve, vagy mintha mind ez csak egy átvonuló álomkép rajzata volna, mely nem tud semmit arról, a ki felőle álmodik.

Az utócsapat lódobogása is elhangzott, és a menekülőkhöz egy szót sem intézett senki.

Béla megmenekülése a csodával volt határos; pedig oly egyszerű az, mint a Columbus tojásának története. Egy utazó, ki egész bizalommal jő szemközt az ellenségre, ki annak közeledtére nem fordul vissza, mint a többiek, s folyvást nyugodt, közönyös arczot mutat, nem gerjeszthet maga ellen semmi gyanút. Annyi mégis bizonyos, hogy ez minden csatai rohamnál nagyobb merénylet volt! Keresztül menni hosszában az egész orosz táboron, mikor köröskörül semerre sem lehet többé menekülni.

A legközelebbi falu határán túl már aztán nem volt semmi veszély. Előttük állt a végtelen alföldi róna, ismerős népével, az eltakarta, elvezette a menekülőket.

Ki tudja, hol pihentek meg végre?

DRÁGA VÉRCSEPPEK.

… A kis sánta doktor, Melchior, két nap óta nem hagyta el szobáját.

A mint az első kozákot meglátta sárga uborkát enni a nemzeti szinház előtt, őt lelte ki a hideg e látványtól, – talán nem is az uborka miatt.

Akkor hazament, bezárkózott, még a függönyeit is leereszté az ablakán, s többet ki nem nézett az utczára. Nem kellett neki a világból semmi.

Leszedte a régi arczképeket a falról, üresen hagyta a rámáikat, s egész éjjel fűtött idei hírlapjaival, pedig a nélkül is kegyetlenül meleg volt augusztus vége felé.

A második nap kezdett csak azon gondolkozni, hogy vajjon mit csinálhatnak ilyenkor a betegei, a kiket két nap óta nem látogatott? Egészen képtelenségnek hivé, hogy mikor ilyen nagy baja van valakinek, akkor még kisebb bajokkal is vesződjék, s ha elgondolta, hogy van egy betege, a kinek torokgyíkja van, egy másik ideglázban fekszik, a harmadik a sorvadás utolsó stádiumában, hát akkor abban nyugodott meg, hogy azoknak mind sokkal kevesebb panaszuk van, mint ő neki, és ha gondolt arra, a ki a bizonyos halált várja, úgy azt igen irigylésre méltó embernek találta.

Estig sokat is dörömböztek az ajtaján, de ő csak nem nyitotta ki; könnyű azoknak, a kik csak betegek. Azonban egyszer mégis olyan szerényen, olyan szeliden kopogtattak az ajtaján, hogy nem vehette lelkére, hogy ki ne nyissa azt és be ne bocsássa a kérezkedőt.

– Uram, Jézus! kiálta aztán, ijedten visszatántorogva.

Egy nő állt előtte, lefátyolozott kalappal, lecsüggesztett fővel, ölébe eresztett kezekkel. Judit volt az.

Melchior ráismert s hirtelen betette mögötte az ajtót, kétszer is ráfordítva a zárra a kulcsot s aztán a rémülés suttogásával kérdezé: – kegyed az?

A nő némán intett fejével s helyet foglalt a legelső széken, mely útjába akadt.

– Kegyed Pestre jött! Nem ment külföldre?

– Nem tudtam. És nem akartam; felelt a nő s aggódva tekinte körül a szobában.

– Hát Béla? kérdé reszketve az orvos.

– E perczben jó helyen van.

– De meddig tart e percz?

– Azt nem tudom, beszélt a nő, rövid lélekzettel. Rettegek, ha rá gondolok; de mit ér rettegni? mikor segítni szükség, mikor segíteni kell, ha a lehetetlent kisértem is meg.

– Hogy reméli kegyed őt megmenthetni? Van valami gondolatja?

– Van. Azért jöttem önhöz, hogy segítsen a kivitelben. De csendesen. Nem hallgatózik itt valaki?

– Senki sincs kivülem a szobában.

– Hát a kandalló ott?

– Ott senki sem rejtőzhetik, most is ég benne a tűz.

– Tűz?

– Igen. Hirlapok és affélék.

Judit egy üldözött vizsga tekintetével fürkészte körül a szoba zugait.

Egyszerre megpillantott a könyvszekrény mellett egy emberi alakú tárgyat, mely lepellel volt leterítve, de úgy, hogy a fej, a térdek, könyökök, vállak tisztán kivehetők voltak.

– Ott valaki van elrejtve! kiálta ijedten. Itt leskelődnek rám!

Azzal szilajon ugrott fel helyéből, a hallgató alakra mutatva.

– Nem, nem, oh nem, biztosítá őt keserves zavarral a kis sánta férfi.

– Ki hát az ott? Ki van ottan?

– Oh ne nézze meg, ne menjen oda, erőszakolá őt Melchior, kezét megragadva, de hogy birt volna ő e nővel? az kiszakítá magát kezéből, odarohant a hallgató alakhoz, letépte róla a leplet s aztán elfuladtan tántorodott vissza, kábult homlokához kapva.

A hallgatózó alak egy csontváz volt, orvosi tanulmány hideg tárgya, egy nagyon régen hallgató ember, de a ki azt, a mit hall, nem mondja el senkinek.

Judit egyik rémületből a másikba esve, önkénytelen keresé régi barátja kezét, gyámolul támaszkodva rá s fuladtan rebegé:

– Megbocsásson ön, én oly rettegő vagyok. Minden megrémít.

Az orvos sietett letakarni a csontvázt, s a könyvtár mögé tolta azt, s aztán csendes szemrehányással monda Juditnak:

– Ön bizalmatlankodott bennem.

– Oh ne csodálja azt, én most mindenkitől félek. Bocsásson meg érte. Jóvá fogom tenni. Mindent el fogok önnek mondani, kezébe adom sorsomat. Látni fogja, mennyire bizom önhöz.

– Csak annyit mondjon: Béla biztos helyen van-e?

– Jelenleg igen. De meddig tarthat az? Minden perczben elárulhatja valaki. Örökké rettegjek-e életéért? Örökké bujdosónak tudjam-e? Halottam legyen-e, a kinek életéért imádkozom? Ez az őrülésre visz. Nekem meg kell őt szabadítanom! ugy-e, ön fog nekem ebben segíteni?

Melchior abban a pillanatban felelt, hogy mindenre képes, a mit Judit kivánni fog tőle.

– Megigéri ön, mindenre, a mi szent, hogy a mit én szükségesnek találok, azt teljesíteni fogja?

– Mindent, mindent, anyám emlékére fogadom; sietett válaszolni Melchior, forrón szorítva meg barátja nejének kezét.

– Akkor tudja ön meg, hogy mit akarok. E perczben mindennek vége. Csak egyetlen biztos hely van még: Komárom.

– Azt is fel fogják adni.

– Tudom. De a kik ott benn vannak, azoknak sorsa meg van váltva, azoknak élete biztos lesz, azokat semmi veszély nem éri.

Melchior agyán egy örömvillám czikázott keresztül.

– Bélának ott kellene lenni.

Judit csüggedten felelt.

– De ő már nem lehet ott.

– Messze van? kérdé elszomorodva az orvos.

– Nagyon messze. És én nem is engedhetném, hogy ő azt megkisértse. Más kell ide, egészen más. Neki azalatt nem szabad onnan kimozdulni, a hol elhagytam.

– Tehát minek kell történni?

– Valakinek ő helyette kell magát beiratni a várőrség közé, az ő nevével kell magát bejelentenie, az ő nevére kell nyerni védlevelet.

Melchior sóhajtva nézett nyomorék lábára, mintha szemrehányást tenne neki, s magában mondá: ne volnék csak sánta, én tenném azt magam.

– Bélának vannak ott jó barátjai, vigasztalá Juditot.

– Az neki keveset használ. Ki tenné azt, hogy saját személyét elfelejtse, azért, hogy egy távollevő barátjáé jusson eszébe? Ki tenné azt, hogy egy mentő deszkát, mit a hajótöréstől megkapott, egy veszendő jó barátnak általadjon?

– Oh szóljon hát kegyed, hogy mit cselekedjem én? szólt e tárgytól kinozva az orvos.

– Figyeljen ön rám jól. Én huszonegy éves vagyok. Béla huszonhárom, életkorunk csaknem egyforma. Ő férfiunak középtermetű, én nőnek magas. Ha két nap a forró napon járok, oly barna lesz arczom, mint az övé. Én magam akarok bejutni Komáromba, mint nő, s ott aztán magamat beiratni a hadseregbe Béla nevével, mint férfi, és úgy térni vissza.

– Mire gondol kegyed?

– Kérem! Egy szó ellenvetést sem. Nem azért virrasztottam át annyi álmatlan éjszakát e gondolat mellett, hogy valaki egy rövid ellenvetéssel kitérítsen határozatomból. Én így akarom. És ez sikerülni fog. Segítségemre lesz-e ön?

– Önnek le kell vágni azt a szép hosszú haját, szólt messze elgondolkozva Melchior.

– Az már megtörtént, szólt Judit, és leemelé kalapját fejéről.

Abban az évben az volt a férfi divat, hogy a hajazatot tövig simára lenyirva viselték. Judit feje épen olyan simára volt lenyirva.

Melchiornak a köny gyült szemeibe, ha arra gondolt, hová lett az a gyönyörű hollófekete haj, mely a szinpadot söpörte, mikor Juditot, mint halálra itélt királynét, a vesztőhelyre kisérték. Így letarolva!

Oh mennyire lehet szeretni egy férfit!

És Judit mosolygott, mikor kalapját leemelte.

– Ön egy világot tett semmivé Béláért! szólt neheztelő hangon az orvos.

– Majd kinő az újra. De az még nem elég. Az illető védlevelekben személyleirást is adnak. Ön emlékszik rá, Béla homlokán egy hosszú sebhely látható.

– Igen. Én voltam az orvos azon párbajnál, melyben azt kapta.

– Ön emlékezik rá, mily irányban vonult, mekkora volt e vágás?

– Hiszen én kötöztem be.

– Jó. Tehát most csináljon egy hasonló vágást itt az én homlokomon.

– Az Istenért! Mit kiván kegyed tőlem?

– Azt, hogy a mit megigért, teljesítse. Egy műértő vágást homlokomra.

– Ah! Kegyed én velem tréfál. Hogy én ezen alabastrom szépségű homlokon karczolást ejtsek éles vassal? bár csak olyan mélyen, mint egy tű véletlen karczolása, hogy én ezt az arczot vérezni lássam kezem alatt? Nem! Az a kéz átkozott legyen, mely e tettet végrehajtaná.

– Kérem önt, vonja vissza ez átkot, mert meglehet, hogy saját kezemet átkozta meg, mert ha ön nem teendi meg nekem e szolgálatot, akkor magam fogom azt megtenni, s meglehet, hogy gyakorlatlan kezem nem a kivánt irányban s talán mélyebben fog vágni, mint szükséges, a mit csak azért sajnálnék, mert a bekövetkezendő seblázzal nincs sok időm fekve maradni.

Melchior kétségbe volt esve, látta, hogy ez a nő legyőzhetetlen.

– Nos, kedves barátom, akarja-e ön nekem ezt a szolgálatot megtenni?

S e szónál nyugodtan, hidegvérrel ült le a karszékbe Judit, a melyben Melchior műtői remekeit szokta végezni s szép fejét a karszék támlájára hajtva, nagy eleven szemeivel az orvosra tekintett, ki e tekintéstől egészen azon nő akaratának rabjává lenni érzé magát…

Nyolczadnapra vehette le Judit homlokáról a köteléket; már akkor egy hosszú rózsaszinű vonal, egy begyógyult seb hegedése látszott a márványtiszta homlokon. Az is úgy illett rajta. Őt még az is szebbé tette.

Hét napig betegnek volt jelentve a színlapon, a nyolczadikon már fel kellett neki lépnie. A sebhelyet eltakarta a színpadi festék, a közönség nem vehette észre, s a színházi tagok között soha sem volt árulkodó. Azok sokat irigykednek egymásra, rágalmaznak, cselt szőnek, de a kinek honfi-bánata van, az szent titok előttük, azt őrzi jó barát, vetélytárs, férfi, asszony, művész, kontár, zenész, sugó, öltöztető és cseléd. Judit sebhelyéről homlokán nem beszélt senki, pedig száz meg száz ember látta őt órahosszat.

Mikor este játék után kijött a szinházból, egy kék dolmányos ember megszólítá a szinház kapujában.

– Jó estét tensasszonyom.

Előadás vége után tíz perczczel már üres a kerepesi út, – különösen ezekben a napokban, – csak az őrjáratok elhangzó léptei kisérik az elcsillapuló estmorajt. Judit egyedül ment cselédjével az utczán.

Azonban hangjáról ráismert a megszólítóra.

– Ön az, Kapor bácsi?

– Rámismert a tensasszony? mondá örvendve a megszólító. Pedig de régen látott.

– Hiszen sokszor volt atyám házánál; mikor kicsiny voltam, hányszor hintázott az udvaron.

– Emlékezik még rá? A tensasszony még olyan kicsike volt, de máris olyan vakmerő volt; mindig azt mondta, jobban hajtsa Kapor bácsi azt a hintát; felhajtsa az égbe! Én pedig mindig azt mondtam: jaj, Juczi kisasszony, lelkem, bizony leesik! – – Uram és én Istenem.

– Még most sem estem le, szólt Judit meg nem szelidített hangulattal.

– Adná az Isten! fohászkodék Kapor András uram. Azért jöttem a tensasszonyt fölkeresni; nem akartam a lakására menni, mert hogy magam sem egészen tizenhárom próbás vagyok: tetszik érteni ugy-e? Minthogy pedig holnap jó hajnalban indulóban vagyok hazafelé, hát be akartam szólni, hogy nem tetszenék-e valamit izenni odahaza az öreg tensasszonynak?

– Ön kocsival van itten?

– No igen. Hiszen tetszik tudni, mikor Magyaráton felül találkoztunk. De én nem láttam semmit, nem szóltam felőle senkinek; tudom én, hogy miről kell hallgatni. Nem is akarok én sokat kérdezősködni, csupán csak annyit, hogy majd mikor otthon leszállok a szekeremről, a legelső lesz a jó öreg asszonyság, a ki fölkeres s első szava is egy kérdés lesz, a mit már száz embertől, fűtől, fától, madártól megkérdett. – Hát csak azt kivánom tudni, vajjon azt mondjam-e erre a kérdésre, hogy «igen», vagy azt, hogy «nem»?

Judit a beszélgetés alatt lakása ajtajáig ért, cselédjét előre küldve. Ott megfogta a szekeres gazda kérges kezét, s azt erősen megszorítva mondá:

– Egyedül van ön?

– Egyes egyedül.

– Elvinné-e magával be a városba egy cselédemet?

Kapor András uram egy kicsit neheztelt.

– Ha a cselédjében jobban megbizik, mint én bennem…

– Nem a bizalom végett, hanem azért, mert annak vissza is kell ismét térni.

– No már az más. Hogyne vinném; igen szívesen elviszem.

– Hány órakor akar indulni?

– Akarni akarnék én már kettőkor éjfél után, de arra, a kit küldeni tetszik, elvárok akármeddig; tudom, városi cseléd nem kel korán.

– Ne féljen, ott fog lenni két órakor. Hol van szállva?

– Bizony az jó messze van; a két kecskénél. Szívesen ideállnék a szekérrel, de valaki még észrevenné.

– Okosan gondolta. A cseléd fog odamenni. Elmondom, milyen ruha lesz rajta, hogy mással össze ne téveszsze. Piros kendő lesz a fején, tarka pruszlik és kék viganó lesz rajta. Beszédéről is mindjárt rá fog ismerni, mert komáromiasan beszél; odavaló.

– No annak még jobban örülök. Tehát csak tessék küldeni őtet akármikor, én rá várok.

– Köszönöm, jó Kapor bácsi, áldja meg az Isten.

– Istennek ajánlom.

A szekeres ember jószívűen kezet szorított hajdani jó ura leányával, kit rövid két év alatt annyi viszontagságos változáson vitt keresztül a sors, s a míg a belvárosból visszatért a külvárosi fogadóig, elgondolta magában: «boldog Isten, milyen forgandó a világ!» A hajdani pompás víg élet az úri házban otthon; – a nagy szerencsétlenség órája oly váratlanul; – a nagy úr leánya a szinpadon; – ott is hírt, dicsőséget szerez, a helyett, a mit elvesztett, kitagadva; a fényes napok, a hirhedett férj; – azután az a nagy sötétség, mely mindent elborít; mindent, mindent… Az a kérges tenyerű ember is érezé, hogy e nagy sötétségen mégis világít keresztül valami, s az két csillag: – egyik a szerető nő hűsége, – másik a letéphetlen koszorú, mit a művészet font homlokára.