Part 12

Hosszú hallgatás után ismét megszólalt az egyik fő ott a víz szinén.

– Nekem még ma van nőm és holnap lesz özvegyem, igy van az megirva a csillagokban. Nézd, hogy pirosodnak a habok körülöttünk; – ez mind az én vérem.

Azután megint sokáig hallgattak.

– Csak egy bánt, beszélt tovább a víz fölötti fő a másik fejhez, az, hogy ő még azt sem fogja megtudni, hogy özvegygyé lett. Évekig fogja hordani a gyászruhát miattam, a nélkül, hogy azt és nevemet valaha levethetné. Kötve lesz egy halott emberhez halálig.

– Ejh, verd ki fejedből ezt a gondot.

– Pedig csak ez az egy gondom van most. Hogy fog majd engem keresni! Hogy fogja az országot végig-végig átbujdosni, hogy fog minden dombot, minden bokrot megkérdezni eltünt férje után? Oh mi nagyon, nagyon szerettük egymást.

– Találkozni fogtok még.

– Ez életben nem többet. Mindegyre jobban érzem elgyengülésemet. Az égen még nem alkonyodik, de az én szemem előtt már igen. Homályos foltokat látok mindenütt. Mellemet szorítja össze valami. Bajtárs, nekem itt meg kell halnom.

– Legyen erős a lelked, ha a tested nem akar az lenni.

– Már vége… Hallgass arra, a mit most neked mondok… Majd éjszaka lesz; abban te megszabadulsz, én pedig meghalok… Ha lesz annyi időd, hogy sírt vájhass, temess el… Ujjamon van egy gyűrű, közepén opállal, az opálkőben egy fekete kereszt, ez jegygyűrűm… Nőmtől kaptam azt menyegzőm napján… Ezt vond le ujjamról és rejtsd el magadnál… Ha azután egyszer valamikor a nagyvilágban őt feltalálhatod, add át neki az ereklyét, mondd meg neki a napot, melyen kimultam, s tudasd vele a helyet, a hol el vagyok temetve… Igéred-e ezt?

A beszélő arcz olyan halálsápadt volt már. E szomorú igéretet egy kézszorításban meg kelle néki tenni.

A kozákok visszatértek a mocsárból, beljebb nem törhettek már.

– Gyorsan merüljünk a víz alá ismét, súgá Pusztafi Róbertnek. A nádszálakat ismét szájukba fogták s hanyatt ereszkedtek a sásliliomok és nymphæák tövéhez. A kozák csapat zajongva csörtetett, lubiczkolt visszafelé.

A visszatérő kozák csapat most már óvatosan kikerülte a veszélyes helyet, hol a két ifju lappangott, s félig-meddig csatárlánczban ügetett kifelé a mocsárból.

Pusztafi halkan kiemelte fejét a vízből és utánuk nézett.

Aggódva vette észre, hogy a kozákok, a mint kiértek a kokojszásból, leugráltak lovaikról, azokat kipányvázták, maguk nádkévéket hoztak a gulába rakott csomókból s azokat meggyujtva, ott tanyát ütöttek.

Ezek itt fognak éjszakázni!

És még tüzet raknak, hogy elűzzék az éj jóltevő sötétjét, melynek oltalmára a menekvők úgy számítottak; alig puskalövésnyi távolban három őrtűz is lobog közelükben, a mint rejteküket elhagynák, rögtön észre lennének véve.

Egyik csoport olyan közel volt, hogy czivódásaikat lehetett hallani. Az elesettek zsákmányán osztoztak. Látni lehetett a tűz világánál, hogy huzakodnak egy-egy feloszthatlan darabon, s csereberélnek, a mi a másiknál valamelyiknek megtetszett. Ketten, hárman lehasalnak s leterített köpenyegen zsiros kártyával játszanak ismeretlen pénzjegyekre. Némelyiknek jó kedve támad s dalolni kezd, másik tánczol hozzá, a tánczoló alak szilaj árnyképeit messze hajigálja a fellobogó láng. És ez alatt egy a csapatból, távol a tűztől, lován ül mozdulatlanul, arczczal a mocsár felé fordulva, kezében a hosszú dárda. Ez az őrs.

Az ifjaknak lehetetlen volt a menekülés.

És Róbert életereje már végfogyatékán volt; vízből kiemelt feje alatt Pusztafinak kellett karját tartani, hogy el ne bukjék.

– Kisértsünk szerencsét, bajtárs, suttogá Pusztafi. Mikor egyszer a tűzre új nádkévét vetnek, akkor rövid időre elsötétül, te kapaszkodjál nyakamba, s én útat vesztek hirtelen.

– Nem lehet… Ne vigy engemet innen tovább… Hagyj itt meghalnom… Neked meg «kell» menekülnöd, hogy hírt adj halálom felől nőmnek… Neked nem szabad koczkáztatnod… Megigérted nekem… Ha megmozdulunk, észrevesznek, – nem akarok kezeikbe jutni, halva sem. Érted? Halva sem… Inkább itt a békák között… A vizi férgek között… Pedig milyen hidegek, a mint arczomhoz verődnek!… oh be rút!…

A szenvedő bajnok idegein már a láz képzelődése vett uralmat, mi vég jelenése az életnek, mindent oly közel látott, hallott, érzett és mégis eszmélt s a halál nagy és iszonyú gondolatán keresztül még átragyogott két földi kép csillagsugára: a hősi öntudat, s a szerelmi hűség.

– Talán most rólam álmodik, sóhajta halkan és elmosolyodott. Tán térdepelve áll szent képe előtt s nevemről szólít, s talán ez órában már ott fogok állni nyugágya előtt, a hogy óhajtá; de fehéren és szótalanul, s a csóktól, mely arczát éri, fázni fog… Oh bajtárs, gyűrűmet el ne felejtsd.

Az éjszaka rémeihez még újak szövetkeztek; – a míg a parton az őrtűz mellett az elesettek zsákmányörökségén koczkázott egy csoport, a másik csoport előjött a csendes berkek mélyéből s a meztelen hullákon osztozott. A farkasok ott marakodtak közelükben a bőséges lakomán, egymást hivogatva baljós üvöltéssel.

A haldokló beszélgetett társához:

– Bajtárs, légy hű szavadhoz és eltemess… Eltemess, úgy, hogy rám ne találjanak: se ezek, se amazok. Ne hurczoljanak szét bokorból-bokorba… Ne űzzenek belőlem csúfot… A kardcsapás nem fájt nagyon, de a harapás, a gúnyolás éget… Utálat!… Egy hullát, a ki nem védheti magát, megtépni. Mélyen eltemess!… Mivel fogsz sírt ásni?… Megvan-e még kardod? – Az nagyon jó… Hajamból egy fürtöt levágj és azt is tedd a gyűrű mellé.

Pusztafi biztató szavakkal édelgeté haldokló bajtársát, attól tartott, hogy ennek lázbeszédét még meghallja valaki. A kozákdal, a farkasüvöltés elnyomta a halk rebegést.

– Nézd, bajtárs, az ég már pitymallik… Az ugy-e ott a hajnalcsillag?… Nézd, mint jön közelebb-közelebb… Lásd, a mit mindig mondtam… A csillagok közelből megannyi szép emberarczok… Ez arcz olyan mint az övé,… nemsokára együtt leszünk, – aztán… gyűrümet el ne felejtsd.

Most hirtelen lövések hangzottak, vad lárma, szitok, üvöltés, lónyerítés támadt; egy csoport éhes farkas meleg vérre éhezett s a hideg lakomáról kicsapott a kozákok pányván legelésző lovaira, azokkal támadt a csata; a felriadt had sűrű tüzeléssel riasztá el új ellenségét; a golyók fütyülve jártak a két beszélő fő körül.

Ez orvtámadásnak mégis annyi haszna volt, hogy a kozákok nem maradtak ily veszélyes közelségben a nádberekhez, hanem beljebb terelték paripáikat a sík mezőre, s elhagyva eddigi őrtüzeiket, távolabb raktak újakat.

Pusztafi észrevette üldözőik eltávozását, kiemelte bajtársát a vízből s vállára véve, megindult vele egyikén azon keskeny utaknak, miket nádvágók szoktak gázolni a berken keresztül, ingadozó bürűhiddal egyik láptól a másikhoz kötve; vadászok gyönyörére, járatlanok veszélyére.

A kettős teher alatt még veszélyesebb volt ez út. Mindenütt süppedt, ingadozott a lépés alatt, pedig alant a legundokabb halál.

Egy nagy vén fűzfa volt a czél, a hova egyelőre Pusztafi eljutni kivánt. A mocsárból magányosan emelkedik ki itt-amott egy olyan özvegy fűz; jelezvén, hogy ott szilárdabb a földtalaj.

A vén odvas fához elérve, társát letette válláról, fejét a faderekához támasztá és bátorítva monda neki: «Róbert, most már biztos helyen vagyunk».

Róbert nem felelt rá semmit, – mert meg volt halva.

Pusztafi megtapintá szivét, az nem vert többé. Szemei nyitva voltak még, de megtörve, tagjai merevek, a bőr rideg és fagyos. Bizony meg volt ő halva jól.

A kartács czombját zúzta szét s a hosszas vizbenlét alatt elvérzett e nehéz sebben.

A költő még sokáig elmelengeté keblére szorított bajtársát, beszélt neki szép napokról, szép feleségről; nem felelt az már semmire. Ott tartá kezét szivén hosszasan, hogy majd átmelegszik annak életmelegétől; hasztalan, a kéz hült át a halott szív hidegétől.

Ekkor aztán beszélni kezdett neki arról, hogy mint fogja eltemetni?

– Ne félj öreg barátom (így hívták egymást, még mikor ifjak voltak: még tegnap), eltemetlek téged, úgy, hogy sem ádáz fenevad, sem undok féreg, sem a náluknál rosszabb ember meg nem háboríthat ottan. Nem fognak mérges fogaikkal osztozni maradványidon. Nem fogják véres fejedet diadaljelül hurczolni véres agyaraik közt. Eltemetlek, mint a római hősöket szokták: tűzben, lángban. Tested atomjai felszállnak utánad a légbe; még az is szellemmé válik belőled, a mi föld. Szép temetésed lesz, a pattogó lángok lesznek a dobszó, az ének, a ravatal és az engesztelő áldozat; a fekete füst a szemfödél, millió szikra a gyászkiséret. Az emberi átokkal fertőzetes föld méhe helyett temetőd lesz a tiszta lég. Nem fog fölötted egy ölnyi sár feküdni, szabadon járhat minden porszemed a szél szárnyain, s förödhetik az isteni napvilágban. Öreg bajtárs, én eltemetlek az égbe!…

A halott feje előre hanyatlott, mintha jóváhagyást intene rá.

A költő azzal levonta ujjáról a sokszor emlegetett gyűrűt s felhúzta saját ujjára. Onnan csak levágott kezével vehetnék el erőszakkal. Egy fürtöt levágott hajából, azt eldugta keblébe.

Azután fölemelte a hullát s az odvas fa üregébe elhelyezé. Az üreg épen akkora volt, hogy a holttesttel betölt.

Akkor megcsókolá utoljára a szeretett ifju arczát s azután elkezdé a fűzfát körülsánczolni egyikével azon nádgúláknak, miket a rétvágók a szárazabb magaslatokra felhalmoztak. A csillagfénynél egész várat épített körüle.

A máglya kész, csak meg kell gyujtani, s azután jöhet akár farkas, akár keselyü, akár más.

Csakhogy a máglyához tűz kell, s a ki alkonyattól éjfélig a vízben feküdt, az tűzszereit hiába fogja előkeresni.

Igen. Tűz kapható volt és nem messze. Ott voltak a mocsárparton az őrtüzek, miket a kozákok hátrahagytak. Azokból lehetett hozni.

A költő elszánta magát, hogy visszatér tüzet hozni.

Tüzet «orozni» – éjszaka! éber vigyázók szeme láttára! Pedig annak meg kell lenni.

Meztelen kardját elrejté öltönye alá, hogy ne csillogjon messziről a tűzfényben, a míg szemben közelít, s azután visszatérve a tekervényes vadászösvényen, az elhagyott őrtüzek felé tartott.

A legközelebb eső zsarátnak pont felé közelítve, úgy rémlett előtte, mintha e tűzfény előtt koronkint egyes fekete tömeg szökellne át, de nem birta a félhomályban kivenni, mi lehet az?

Fokozott vigyázattal lappangott közelebb; a fekete ugrándozó tárgyak élő alakok voltak, – de nem emberek.

A farkasok nem szeretik a tüzet. Minden fenevad irtózik attól. Hogy ne égjen ott lakomáik mellett, megförödtek a mocsár vizében s lompos bundáikról ráfecskendték a nyirkot a parázsra. Kettőt a három őrtűz közül már ki is oltottak így szépen.

Emberi léptek közeledtére szétriadtak a tűz vad gyűlölői s távolból vonítottak az érkező felé. Pusztafi egy csóvát tartott kezében összefogott nádcsomóból s azt beledugta a tűzbe, mely csak izzó parázs volt már. A csóva lobbot vetett.

Ez rossz kisérlet volt.

Abban a pillanatban, hogy a láng fellobbant, a lovas előőrs kiáltása hangzott nehány száz lépésnyi távolban: «hahó!»

Pusztafi hirtelen négykézláb termett a földön, a csóvát elgázolta térdével, s a farkasokéhoz hasonló rivallással felelt az őr riadó szavára.

Az őrök azt hitték, farkas jár ott megint, s nem törődtek vele.

Így nem lehet a tüzet odább vinni.

Szivarjai is mind össze voltak facsarónak ázva, különben azokkal segíthetett volna magán; erről más ötlete támadt. Nádleveleket csavargatott össze szivar gyanánt, mikor jó tömött volt a tekercs, akkor meggyujtotta s szájába vette.

Azután visszaindult az elhagyott fűzfához.

A siska-tekercset színi kellett odáig, hogy el ne aludjék, fújni pedig nem volt szabad, hogy lángra ne lobbanjon; a fanyar füst leette a bőrt ajkairól, mire a fűzfához ért, de a tűz eltartott odáig.

Midőn oly messze járt már a nádcsalitban, hogy nem tarthatott többé az üldözéstől, akkor ismét csóvát készített nádszálakból, a polyvás bugák közé tette a szájában elhozott parázsvégű tekercset s egyet csóválva rajta, lángra gyujtotta azt, s azután úgy járt vele, mint a fáklyával.

Midőn a fűzfához visszatért, irtózva látta, hogy nádkévéit azalatt mind szétbontották a farkasok s utat akarnak nyitni maguknak a faoduig, melyben holt bajtársa fekszik. Nehány czirmos kölyökfarkas szétfutott közeledtére, de egy vén csikasz ordas szembeállt a közeledővel, peressé téve a vitatott tért.

Emberhangnak nem volt szabad hallatszani.

Pusztafi összeszorított ajakkal, az undor és irtózat dühétől szikrázó szemekkel rohant a véres száju fenevadra, mely görbe hátán felborzolva sertéit, sunda pofával várta oldalogva megtámadóját s felső inyéből elővillogtatá megsárgult fogait. Nősténye háta mögött állt, s fejét keresztül téve hímje hátán, onnan biztatta azt idétlen üvöltéssel.

Pusztafi oly utálattal volt e czudar halottevők iránt, hogy kardjához nem nyult ellenük, hanem a mint az égő nádcsóva kezében volt, azzal rohant rájuk; a szikrázó fáklyával csapva szemközt az idétlen fenevadat.

A támadás használt. A farkas nem várt második köszöntőt; perzselt pofával keresztül szökött nőstényén s a nádkötegeken s vadul kurrogva rohant a bereknek; ott azután később nagy marakodás támadt, mely lassankint mind távolabb vonult.

Pusztafi legelébb is egy nádkévét állított fel és azt meggyujtotta felül, hogy világítson.

A míg az végig égett, kardjával körül levagdalta a nádat, hogy tovább ne terjedjen a tűz, fel ne gyujtsa az egész berket; – sok jó bajtárs lappanghat még abban!

Azután újra összerakta a szétbontott nádkévéket a vén fűzfa körül. Egy piros szál vesszőt letört róla emlékül, s akkor köröskörül meggyujtá a máglyát.

A lángok recsegve iparkodtak elérni a máglya tetejét, onnan felkaptak a fűzfa galyaira; a terebélyes fa, mint egy tűz ágakkal, tűz levelekkel.

A gyors láng gyorsan emészt, nem lett volna már emberi erő, mely azt elfojtsa többé; a költő nyugodtan mehetett tova. Hiszen az ő útja is sietős volt.

A nádas sűrű bozótjain keresztül hatolni eltart reggelig, s a napvilág már nem a menekülőké.

«Bajtárs! szép temetésed van. Isten veled.»

A máglya reggelig égett ott magában, csendes, szellőtlen éjben, egyenesen fellobogva az égbe, mint Ábel áldozatja. Reggelre nem maradt más ott, mint egy nagy fekete szérü, fedve hamuval, melynek lengeteg felszinét ha olykor megbolygatta a regfuvallat, még izzó parázsszem fénylett ki belőle.

Az égett szérü közepén állt feketén a tövig leégett vén fa csonka törzse; kormos öble, mint egy gyászhamvveder, melyben egy hirét bevégzett hős maroknyi hamva barnul, fű, fa hamvától elütő színnel.

E barna hamv Zeleji Róbert.

Az ifju, kit úgy szeretett a hölgy, kit úgy becsült a jó barát, kiről dalt énekelt a nép, kit szárnyán hordozott a hír.

Ki találna itt reá? Ki tudhatná meg ezt?

És ha a megmenekült bajtárs is eltünik nyomtalan a halálhiradó gyűrűvel együtt.

És ha azután évek mulva a vad szederinda ki fog hajtani az égett fa öbléből, futó folyondárját messze elereszti, koszorúkat fonva belőle a bemohosult földön.

És ha a kétséges özvegy még akkor is tudakozódnék álmaiban eltünt férje hollétéről, nem súghatja-e neki az emberkínzó álomtündér: «férjed most is a föld felett jár – és koszorúját fonja.»

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Pusztafi pedig nem jutott el Szerafinhez. Eltünt, elveszett, elhallgatott róla a hír; azt sem lehete tudni, mely föld nyelte el és mikor?

A FELESÉG.

Van egy várrom az aradi szőlős hegytetőkön, melynek neve: «lucus a non lucendo.»

E várrom alatt van egy kastély, e kastély kertében van egy igen szép lugos thújabokrokból és jerichoi-rózsából; a lugosban egy fehér márvany-asztal; a mellett ül Lávay Béla egyedül.

A kertben, a kastélyban, az udvaron, kinn az utczán, az egész helységben és még kinn a mezőkön is tömérdek a vendégsereg. Soha annyi vendéget nem látott egyszerre ez a kastély; még Mátyás király nagybátyja hirhedett szakácsának idejében sem.

S a vendégek mindegyike olyan különös munkával van elfoglalva; komoly férfiak titkosan súgnak-búgnak; kisírt szemű asszonyok találkoznak egymással, kezet szorítanak, egy szót mondanak s tovább mennek; szekerek érkeznek és távoznak; némelyik érkező vendég kocsisának súg néhány szót, kiveszi tárczáját s pénzestül, a hogy van, rábízza, kezet szorít a cseléddel, s odább küldi. A szobákban komoly férfiak irományokat égetnek hamuvá; mások hajukat, szakállukat vagdalják le, a nélkül, hogy eltorzított arczaikon valaki nevetne; némelyik mozdulatlanul ül vagy hever, mintha nem érezné, hogy él, másik nyugtalanul jár, kel, mintha kijárást keresne ebből a világból; néhol pendülés hangzik: valaki a kardját törte ketté; egy szobában tompa csattanás szól: talán valaki meglőtte magát.

A szomorú kastély egyik vendége volt Béla is. Ő egy félreeső helyet keresett ki levélirásra.

A regényes, ábrándos kis lugos épen alkalmas volt ily szerelmes eszmék születését látni.

Levelét irónnal irta tárczája pergamen lapjára.

«Kedves Juditom.»

«Több nap nem virrad reám: tudod, hogy nincs miért tovább élnem. Midőn soraimat olvasod, én már azzá lettem, a mivé sorsom: – porrá. Elismerem, hogy vétkezém ellened, midőn ily balsorshoz, mint az enyim, kötöttem a tiedet; szülőid óvtak tőlem és igazuk volt. De jóvá teszem hibámat: meghalok. Feloldalak egy fátum alól, mely bennem üldöz. Jövendő napjaidat nem fogja megmérgezni egy elbukottnak beláthatatlan nyomorral teljes élete. Reám e földön senkinek és semmi ügynek szüksége többé.

Azon nyugodt gondolattal zárom be soraimat, hogy te megbocsátasz nekem, kibékülsz irántam, a nélkül, hogy elfelednél; s ha egykor ismét oly boldog lész, mint a hogy én imádkozom utolsó órámban érte: még akkor is becsülni fogsz, midőn nem szerethetsz többé. Lelkem, áldásom mindenütt nyomodban jár…

«A siron túl is hű szeretőd, Béla.»

A mint az utolsó szót leirta, a háta mögül csendesen eléje nyult egy fehér asszonykéz, s a leirt lapot kiszakítá a tárczából.

Béla meglepetten ragadta meg a fehér kezet s hátra tekinte… A fehér kéz Judit keze volt.

Felszökött helyéből, odaborult lábaihoz, átölelte, megcsókolta és azután azt kérdezé tőle:

– Hogyan jöttél te ide?

– Nem magad idéztél-e elő? szólt Judit a kitépett lapot felmutatva. Nem tudod-e azt, hogy mikor a halált hívod, én egy perczczel hamarább érkezem meg, mint az.

Béla nem állhatta meg, hogy ne sírjon, mint egy gyermek, midőn ezt a nőt karjai közt tartá. Hogy állhatott volna ellen a könyeknek, a ki ennyire szeretve volt és a ki ennyi boldogságot semmivé lenni látott?

– Hogy jöttél utánam?

– Csodálatos utakon. Később majd elmondom azt. Ezer veszély, merénylet, ravaszság, futás, vakmerőség között; lelkem ösztöne vezetett, és fejem fölött volt az Isten, ki a víz fenekén is megőrzött és visszahozott. Elhozott idáig is.

– És miért jöttél? Tudod, hogy itt a végzetnek a vége.

– Miért jöttem? Azért, mert láttam, hogy sorsod balra fordul, hogy minden veszve van már. Semmim sincsen, csupán te vagy: tégedet meg kell szabadítanom. Életemnek feladata ez, magam kivántam, rám mérte az Isten, s én elvállalom azt. Tudtam jól, hogy te mit fogsz tenni, ha a végpontra érsz! Megölöd magadat. Azért jöttem utánad, hogy kezed és szived között álljak. Most életed nem a tied többé; te elvetetted azt, ime e papir bizonyítja, én fölvettem; tehát az enyim. Nem látok magam előtt semmit, sem veszélyt, sem veszteséget, sem saját bajomat, sem a másét, én csak téged látlak; – a te kezedet fogom és el nem bocsátom azt többé.

– De hát mit akarsz? Lehetséges-e élni tovább? kiálta fel Béla mély keserűséggel.

– Oh oly messze én nem gondolkozom. Nekem csak egyik pillanattól a másikig van gondolatom. Mi lesz velünk? hogyan jutunk tovább? hol állunk meg? mi történik azután? az mind titok lelkem előtt; de hisz minden perczben arról gondolkozom, s minden percz új gondolatot ad.

– Tehát azt kivánod, hogy fussak? én!

– Azt, hogy kövess, a merre én megyek.

– Gyáván? Meghunyászkodva?…

– Nem úgy. Álruhában. Közönyösen. Szekeret, lovat vettem, átöltözöl kocsisnak; a hogy idáig eljutottam, innen ki is jutok: ahoz nem gyávaság kell, ahoz bátorság kell. Vagy nagyobb erőnek hiszed azt, ha egy férfi egy rövid percz alatt agyán egy golyót átröpít, mint mikor egy asszony viharban, éjszakán, álutakon, csatázó táborokon keresztül, egyedül a félországot átutazza, hogy hitves társára találjon?!

A nő oly erővel ragadta meg e szavaknál férje karját, hogy az leroskadt előtte.

– Mondom én neked, folytatá heves szemrehányás hangján a nő, hogy gyáva légy? – Én csak azt mondom, hogy légy velem. S ha élni nem lehet, ha menekülni nincs mód, ha meg kell halni: én is ott leszek!

– Oh tudom. És ez fáj legjobban nekem.

– Légy férfi, Béla. Legyen erőd, mint van nekem. Nem az a legerősebb, a ki akkor tudja elszakítani az életet, a mikor azt meg tanulta vetni; hanem az, a ki újra fel tud állni, ha a sors lesujtotta. Újra fogjuk kezdeni az életet, egészen elejétől újra. Elhagyjuk a ragyogó pályákat, a miken eddig jártunk, s leszünk azok, a kik kezükkel keresik a kenyeret. Kezünkön kéreg fog támadni, s az sziveinket is bevonja. Elvonulunk olyan zugába a hazának, a hová hír sem jár s leszünk földmívelők. Én a munkát szeretem, s ha te meg vagy, semmim sem hiányzik; minden kenyér jóizű nekem, ha téged látlak. Nem érzesz-e hasonlóan? – Egykor azt mondtad nekem: számodra egy egész világ vagyok; most egy egész világ elveszett rád nézve: hát én mi vagyok most neked?…

– Egész világ! – sóhajtá Béla s kebléhez ölelé a drága nőt, kinek szerelme magasabb, mint a csillagjárás.

– Tehát velem fogsz jönni? szólt az örömre gerjedten.

– Veled mindenüvé.

– Megfogadod, a mit én mondok? Rám bizod magadat?

– Felöltöm cseléded gúnyáját és szolgállak híven, mint egy rabszolga.

– Lesz bátorságod egy fényes mult után egy sötét, egy lemondott jövendő elé menni?

– Ha nem lesz, tőled fogom azt kölcsönözni.

– Jó. Én hiszek neked. Hiszem, hogy nem akarsz megcsalni, nem akarsz kijátszani látszó engedékenységgel. Ne szólj senkinek, jőjj rögtön velem. A kapuban vár kocsim. A mint a szabadba kiérünk, az álruhát felveheted. És azontúl bízd magadat reám. Engem sok ravaszságra tanított már a kénytelen gyakorlat. Egyet ne felejts el. Mindennek, a mi téged ér, örömnek, bánatnak, jó és balszerencsének, fele az enyém. A mit magaddal tész, velem is teszed. Ha szabadulsz, engem is szabadítasz, ha elbukol, veled bukom, ha kétségbe esel, magaddal rántasz. Ne félj: szégyent én nevedre nem hozok; s ha úgy körülhálózna bennünket a sors, hogy nem volna más váltság, mint vagy a fej, vagy a szív, akkor én volnék, a ki azt mondanám: «férjem, a harmadik út még nyitva van. Pætus! nem fáj a kés!»

Béla elragadtatva szorítá karjai közé Arria eszményképét s e rettentő órájában a kétségbeesésnek boldogabbnak érzé magát, mint valaha.

… A Hit s a Remény összetörnek, meghalnak, de a Szerelem még akkor is megmarad, túléli a testvérnemtőket!…

Egy könnyű szekerke állt az utczán, melyen Judit idáig utazott; négy oszlopú ernyővel, a mit nálunk ekhónak hínak.

Könnyű volt észrevétlenül felülni és eltávozni. Ezernyolczszáz minden alakú utazó-jármű volt ott sáncznak tolulva, ha egy eltünt közülök, ki gondolt vele.

A mezőre kiérve, Judit kocsisa leszállt s átadta a gyeplüt Bélának. Elmondta urának, hogy viselje magát, ha kocsisnak akar látszani: a bajuszát kifenve bajuszkenőcscsel, s a kurtaszárú pipát a szája végébe szorítsa; igyék pálinkát, hogy a hangja rekedt legyen; s ha valamit kér a korcsmában, erősen kiabáljon; ha más kocsissal összejön a csárdában, meg az istállóban, ne legyen hozzá kevély, de ne is traktálja; ha a tekintetes asszonynyal beszél, levegye a kalapját; mihelyt a legkisebb alkalom van rá, káromkodjék bőven és hangosan; aztán a lovakat meg ne itassa etetés előtt, szénát elébb adjon nekik, azután abrakot; a rudas lovat Csillagnak híjják, a nyergest Vidámnak; el ne cserélje őket, mikor befogja, mert akkor össze-vissza járnak; a rudast kell mindig szólongatni, mert a nyerges úgy is nagyon serény; aztán az ostorral csak a hasát kell csipkedni a lónak, mert a ki a hátára üt vele, elárulja, hogy ujoncz kocsis; az a jó paripa bőrén két nap is meglátszik.

Ez utasítások alatt Béla felvette a kocsis-jelmezt; a fényes díszes öltözetet Judit elzárta a kocsiszekrénybe; a kocsis átadott ostort és makrapipát; Béla visszafordult nejéhez s rekedtes hangon kérdezé:

– Merre hajtsunk tensasszonyom?

Olyan nevetni való ez! Egy férj, ki beszegődött saját feleségéhez kocsisnak.