Part 11

Akadtak gyöngédtelen példálózók, a kik felemlegették, hogy mikor a régi nagy urak pávát süttettek, a fejét meg a farkát épen szokták hagyni, hogy azokról megismerhető legyen, nem adott-e fel a szakács pulykát a páva helyett.

Ámbátor, mondának mások, a csalódás nem kár. A ki úgy lakott jól a kakassal, mintha fáczánhúst evett volna, arra nézve úgy is mindegy.

A korcsmáros látva, hogy nagyon köztudomású kezd lenni a tréfa, átcsapott a nagylelkűségbe.

Mikor Melchior készen volt a vacsorájával, kivett a zsebéből egy tízpengőst (egy másikat), «no hogy ne mondja uraságod, hogy ebben a korcsmában rászedték, hát tudja meg, hogy nem a pávafarkú galambot süttettem ám meg, hanem csak egy fiókot, a minek az ára két huszas: itt a tíz pengő forintja».

Mindenki el volt ragadtatva a derék vendéglős becsületessége és lelkiismeretes eljárása fölött.

Már erre Melchiornak is kezet kellett szorítani vele.

Amaz is visszaszorította szivélyesen.

– Tehát az a galamb, «a ki beszélni tud», jó helyen van? kérdé Melchior sokat jelentő hangnyomattal.

– Bizony jó helyen, biztosítá őt a korcsmáros.

Melchior még ott szivarozgatott egy ideig, azután aludni ment s reggelig ki sem nézett szobájából.

Korán reggel fölkeresé a vámbiztos s mosolygó arczczal adta át neki az ezer pengőst.

– Tessék tovább utazni, uram, minden rendben van.

– Örülök rajta, felelt rá Melchior.

Ő tudta, hogy minek örül!

A VÉN CSONT.

Olyan vagyok, mint a búvár, ki a tenger fenekén jár, – odafenn tán vihar zúg; ég és tenger ölelkezik, mesék óriás szörnyei verik egymást szárnyaikkal, tán a vihar robajába emberi harcz is elegyíti szavát; ágyúdörej, árbocztörés, gályák összeroppanása, elmerülő hajók lakosságának halálkardala?… Idelenn nincs semmi: a búvár szedi a kagylókat, mikben a gyöngyök termenek, jár a tengerfenék állatnövényei között, s tán ha a korallok piros erdejében egy tört horgonyra bukkan elszakadt kötéllel, egy iszapba elsülyedt ágyút talál, vagy egy halottat lel, kinek arcza oly ismerős, akkor gondol csak azokra, a mik feje fölött történnek, s tán a mire felbukik a víz felszinére, új lélekzetet venni, már akkor se vihar nincs, se csata, síma és csendes minden. Győztes vihar odább vonult, legyőzött tenger elpihent, a mi összetört, elsülyedt…

Megint csak a leégett városban vagyunk: ah de most nem látjuk annak romjait, tavasz van, virágzanak a fák!

Minden ház kertekkel, fákkal van körülvéve, fehér és rózsaszin virágerdő takarja el a kormos üszköket, zöld fű is sarjadt már a falakon.

És a természet pompája nem volt elég, a kidűlt, bedűlt falak még zászlókkal és májusfákkal is fel vannak diszítve. Tetőtlen épületeken sokszor látni ilyen május-fákat, bevégzett építés örömczégéreül; ezuttal a bevégzett rombolás örömjelei voltak azok; zászlók, virágok kormos falakon, szétrepedt ablakodukba tűzve, magánosan álló tűzfalakra felvonva, tornyok lecsüggő kapocsvasaiba felaggatva.

Egy kert az egész város képe, az utczák felszántva bombáktól s bevetve vascserepekkel, a piaczok bezöldülve a legszebb zabvetéssel.

Egyik főtéren állt egy régi kétágú akáczfa; egy bomba úgy esett a két ág közé, hogy derékig kétfelé repesztette, ott benszorult és nem pattant szét. A széthasadt fa úgy nyomorékul is kivirágzott s valaki a beleékelt bomba nyilásába tűzte épen a háromszín lobogó nyelét.

A gyermekek felmásztak a viruló fákra s a kormos házfalakra, onnan ujjongtak és daloltak alá.

Egyetlen nagy torony maradt csodára épen, a mellől is le volt égve a templom, nagy baj volt feljutni a harangjaihoz, de azért reggel óta harangoztak benne ünnepre, pedig ki tudja? tán nem is ünnepnap volt.

Az utczákon pedig néptömeg hullámzott, mint Urnapján szokott, mikor azokat a díszes zászlókat hordták a czéhek, a miken annyi szalag lobogott, a hány leány férjhez ment a városban; a mik mind ott égtek el a szép két tornyú templomban.

És ezen a napon minden ember ismerős volt és senkinek sem volt semmi panaszkodni valója, s a kitől azt kérdezték: mi ujság? – bizonyosan azt felelte rá: nagyon jó.

Ez volt a felmentő sereg bevonulásának napja.

De ki volna képes álomlátásokat leirni ébren, úgy a hogy azok álmodva voltak? Az első lovast, ki keresztül vágtatott a hidon, vállán panyókára vetett mentével, egy percz mulva koszorúkkal telefűzve mindkét karja. Azután a harsogó zenekart, mely egy régvárt, rég elfojtott, titokban énekelt dalt harsogtatva vonul végig az utczán; és aztán a dobszóra lépő csapatot, mely ragyogó arczczal, rongyolt ruhában halad a romok közt végig – és az apák, anyák, testvérek és szeretők örömét, kik rég látott kedveseikre ismernek és azt az önfeledt tombolást, őrjöngést, mely minden ház faláról omlik, kiált, aláviharzik az érkezőkre, mint dal, mint üdvrivallás, mint virágzápor, mint köny, mint csók; a képet, mely a napbarnította arczok, a közéjük vegyült ismerők, a lábnyomaikat csókoló hölgyek és a paripák lábai elé boruló hajadonok rettenetes csoportozatából támad? El e képpel! Ez az őrülésre vezet.

Más toll, más kéz, más lélek, más levegő kell arra, a mi ezt érthetővé tudja tenni.

Kezemet idűlt fájdalom, fejemet lázas szédülés, szivemet sok év hideg gondja, tollamat igen jól ismert tapasztalatok figyelmeztetik, hogy irjunk csendesen, mert a felhevítő dolgok – nem valók beteg embernek.

Tehát el e lázas képpel! úgy is elmult ez már régen.

Távol a főutczák zajától, a városnak azon szegletében, melyet a tűz nem hamvasztott el, állt akkor még egy ódon alakzatú ház. Még a franczia háboru alatt épült, földszintre, mint szokás, hanem a háztető maga van emeletre véve két sor ablakkal. A ház ablakait kiülő vaskosarak védik, s redőnyei le vannak zárva az utcza felől. Kapuján alig látható már (tán idő mosta le, vagy segítettek is kaparni) a salva quardia jelvénye. Két oldalán kertek vannak, miknek vén gyümölcsfái a kerítésen át nyujtogatják ki csonka, félig száraz karjaikat, mintha azok is mind rokkantak volnának gazdájukkal együtt.

Ez a ház az öreg Kolbay őrnagyé.

Az öreg most is a régi vén csont. Az ő házát nem ékesíti zászló, mikor a többi mind repülni készül, az ő kapujából nem bámészkodik ki látvágyó nőcseléd, az ő ablakai nyitva sincsenek, még csak kertje fáiról sem hull virág az utczára, mikor e nagy riadal végig megy a városon. Kapu és ablak zárva marad.

Ez a ház nem égett le a nagy tűzvészben s Kolbay nem mozdult ki belőle az egész ostrom alatt.

Szomszédai mind ott hagyták lakásaikat, mert ezt a részt különösen járták a bombák; ő maga cselédet sem kapott, a ki az ottlakás rémeit kiállta volna, de ő ki nem mozdult onnan.

Tizennégy bomba talált be az udvarába és kertébe, a szomszédjába hullottakat nem számította. Egy sem gyujtott, csak a fákban tett kárt. A kik ostromszünetek alatt bámlalódni arra vetődtek, gyakran látták a hadastyánt, a mint keresztlábtójára felmászva, nagy nyugalommal fürészelgeté a bombasértett fák tört csontjait s kenegette be a sebeket iszapos agyaggal.

Néhány régi ismerőse az átváltozott világból a leghevesebb tüzelések idejében meglátogatta, rá akarva birni, hogy hagyja el veszélyes lakhelyét s menjen be velök biztosabb helyre, a várba.

Ezek késő éjjel is ott találták a hadastyánt ablakában könyökölve, a mint nézte nagy gyönyörűséggel, hogy szeli keresztül az eget egy-egy olyan tüszkölő csillag, s jön közelebb, mind közelebb, egyszerre aztán hirtelen alácsap, mint az ölyv a martalékra, föld rendül, ég csattan utána.

«Pompásan lőnek. Gyönyörűen lőnek» mondogatá ilyenkor az ablaka alatt megálló ismerősöknek, mert a kaput magának kellett volna kinyitnia s azt csak nem kivánhatták tőle, de nem is tette volna.

Mikor egy bomba fenn a légben pattant szét, figyelmezteté a vele beszélgetőket, hogy álljanak a tulsó fal mögé, mert a szétrugott érczdarabok ilyenkor minden irányba repülnek; de ő maga meg sem mozdult az ablakból.

Ha aztán valamelyik elő találta hozni, hogy tán mégis jó volna rá nézve, ha elhagyná ezt a magános bagoly-odut, már csak az élet unalmai végett is, a veszélyt nem is számítva, akkor egyszerre félbeszakított minden beszélgetést, s azt mondta:

– Szép tudomány a hadi tudomány.

És azzal betette az ablak redőnyeit a legjobb ismerőse orra előtt is s nem állt többet semmi szép szónak.

Igy élte végig az ó-divat embere az új korszak divatjait is, azoknak fényével és nyomorával, azon a helyen, a hol az utolsó franczia háboru után lováról leszállt.

Mikor a bevonulási zaj, zúgás lecsendesült, a vártér felől egy fiatal pár közeledett a bezárt ajtaju ház felé: egy szép fiatal hölgy, ifju katonatiszt karján. A hölgy mindkét kezével kisérője karjába fogózott s mintegy libegni látszott rajta, mint ugyanannak másik karjára akasztott tarka nagykendője. Meleg volt – kivül is – belül is.

A Kolbay-ház elé érve, a fiatal hölgy finom ujját ajkára tevé, csendet intett, s a messze elnyilt kapu-hasadékon bekémlelt az udvarra; azután megfogta a zörgetyüt az ajtón, s nagyon erősen megkoczogtatta vele a hangadó vasat.

De még azután kétszer is be kellett kukucsálni s újra kezdenie a zörgetést, míg egy mogorva rekedt hang odabenn az udvaron megszólalt: «no, ki az? mit akar itt?»

– Én vagyok itt, Kolbay bácsi, szólalt meg erre a legcsengőbb, leghamiskásabb hang, én vagyok itt, Szerafine.

– No az más; dörmögött odabenn, jóval szelidülten a fogatlan oroszlán, s kopogó nehéz léptek után nyikorgott a kulcs a zárban, nyikorgott az ajtó sarkaiban, s a mint a fiatal hölgy kisérőjével belépett rajta, ismét visszazuhant az: olyan volt már a járása, hogy magától is becsukódjék.

A hadastyán feszülten nézett végig a fiatal katonán, ki barna, vörös zsinóros egyenruhában állt előtte, melynek hajtókáján három aranycsík jelölé az ezredesi rangot.

– Van szerencsém vőlegényemet bemutatni Kolbay bácsinak, szólt rögtöni bevezetéssel Szerafine a feszes öreg úrhoz, közelebb simulva hozzá.

– Kérem, kérem, huzódozék ez, ne nyuljon ahoz a vállamhoz, mert fáj. – A kezemhez se, az is fáj. Tudja már, hogy minden tagom fáj. Régi sebek, a miket ország és fejedelem védelmében kaptam, s a mik kiujulnak, kivált «ilyenkor» – tavaszszal.

– Nem ismer rá? kérdé csintalanul mosolyogva Szerafine s közelebb vonva az ifju tisztet a hadastyánhoz.

Ez még jobban megtámasztá állát a gőgtartó szőrnyakravalóba, s száraz rövidséggel mondá:

– Nincsen szerencsém.

– Én vagyok Zeleji Róbert, szólalt meg akkor a tiszt maga, ismerős nyájassággal.

Kolbay arcza csak mozdulatlan maradt, mint a kőoroszláné ott a kúton.

– Nem volt szerencsém.

Itt látni való volt, hogy az ismerkedés nem erőtethető, mert ha még tovább fűzik, a harmadik válasz az fog lenni: «nem akar lenni szerencsém.»

– Bácsikám, én pedig egy igen fontos kéréssel jöttem kegyedhez.

– Hozzám? kérdé elbámulva a hadastyán, – kéréssel? Az én kedves szép hugom? Bámulok! Miben szolgálhatnék én, öreg csont, valakinek? Mostani világban! Szép leánynak? A kinek vőlegénye van. Ezredes kapitány, a mint látom. Ki kérne én tőlem valamit? Tessék besétálni hozzám, ott le is ülhetünk. Halljuk, mit tehetek én a legszebb Szerafinnak. Uram, erre az ajtó.

Róbert mondhatta volna az öregnek: «hiszen jól tudom én ez ajtók járását, évekig mindennapos voltam a házadnál, itt sakkoztunk együtt óra hosszat», azonban a hadastyán úgy viselkedett iránta, mint a kit először lát magánál, udvariasan, de hidegen és e hidegség is oly epesárga volt.

– Tessék helyet foglalni, szólt az öreg úr, egy rozzant bőrpamlagra mutatva. Rendetlen a házam, magam vagyok, a ki szolgál és takarít; cselédnek nem tetszett ez a hely. Nos Szerafin, legszebb leány a városban, hát mondja, mivel szolgálhat önnek a legvénebb, legostobább öreg csont a világon, a ki olyan bolond volt, hogy elfelejtette magát eltemettetni, mikor észrevette, hogy már meghalt?…

– Hát édes bácsi, én arra akartam kérni, hogy legyen nekem a násznagyom.

– Ah, ah, tehát lakodalom lesz! Tánczolni fognak! Sok vendég lesz. Sok vidám újmódi ember; kell oda egy vén paróka is, a kin nevessenek a többiek; a ki bolondokat mondjon, mikor okosat akar mondani, s tettesse magát süketnek, mikor valami lefőzés érte, s nem tudja azt visszaadni. Hát mulatságba hí engem, ugy-e galambom; legszebb tündérkisasszony a nap alatt.

– Nem mulatságba kedves bácsi, arra nincs se helyünk, se időnk. Csak egy rövid szertartásból fog állni az egész. Bácsinak kell képviselni családunkat, mert anyám beteg s közelebbi rokonaim nincsenek megtalálható állapotban.

– Tehát az asszonyság még mindig beteg?

– Tudja bácsi, hogy minő baja van; monda Szerafine kissé szomorúbban.

– Igen, igen. Nagyon megzavarta az a nagy szerencsétlenség. Lelkére vette nagyon. Még mindig úgy fél, úgy retteg és nem mer kibujni a kuczikból?

– Sőt ennek épen az ellenkezőjébe csapott át; a mióta a vár föl van mentve, valami kegyetlenség szállta meg, ölni és halomra mészároltatni akar. Róbertet azzal unszolja, hogy addig nem egyezik összekelésünkbe, míg neki egy olyan napernyőt nem szerez, melynek a fogantyuja valamely megölt hadvezér vállpereczéből készült, s a jó, szelid Lávaynénak egész nap van vele küzdelme; erővel ki akar rohanni, hogy a mint ott a hadifoglyok a sánczépítésnél dolgoznak, a konyhaedényeket a fejükhöz hajigálja. Szegény mama.

Ezen a nagyon nevetni való állapoton könyezni kezdtek Szerafine szemei.

– Láthatja Kolbay bácsi, hogy ő szegény nem lehet jelen esküvőnkön. Azért kérem, legyen olyan jó és legyen nekem násznagyom.

Az öreg úr erre csikorgó térdekkel kelt fel csikorgó karszékéből, s rideg, kenetlen hangon, mely épen úgy csikorgott, mint minden kulcs, zár, ajtósark, kútágas és szélvitorla a házon, viszonza a nyájas atyafiságos kérésre.

– Én pedig kegyednek, legszebb és legbájosabb tündérkecsü hugom, nem leszek násznagya a menyegzőjén.

Szerafine tréfásan tartá szemei elé kezét ernyő gyanánt, mintha azt akarná lesni alatta: tréfa-e ez, vagy komoly szó?

– Kolbay bácsi nem fog az én násznagyom lenni?

– Nem fogok, mert nem akarok; ismétlé az öreg úr házsártosan. Nem vagyok arra való ember, hogy valamely actióban részt vegyek, a mi ebben az epochában történik, legyen az bár csak egy násznagyság viselése és nem több, egy ujkori ezredes lakodalmán. Vén csont vagyok, vén hányt-vetett csont, a milyent láthattatok eleget, kéz-, lábszárcsontokat a régi rácztemető helyén heverni, a gyermekek lapdáztak velök, egymást hajigálták, diót, mogyorót törtek velök. A vén csont engedte magát ide-oda dobatni, nem protestált azért, hogy nyugalmából felzavarták, de nem is adott tanácsot a gyerekeknek, hogy ne menjenek a jégre sinkánkozni. Ilyen vén csont vagyok én is. Meghaltam, nem érzek semmit, nem mozdulok helyemből se előre, se hátra. – Értek én valamit abból, a mik itt történnek körülöttem? Nem; semmit; mint egy napfényre került csont-koponya. Tudom-e én, mi a hűség, mi az árulás? mi a szeretet, mi a gyűlölet? mi a hőstett, mi a szörnytett a mai világban? Én nem tudom azt. Egy mult századból hazajáró lélek vagyok, a kit a felvilágosodott gyermek is kinevet. Egy mumia. Ki ért engem? ki kérdezi az én tanácsomat? De nem is adnék. Maradok, a ki voltam s új bőrbe nem buvok, akárhogy fujják is a fülembe a feltámadás trombitáját.

Szerafine ki hagyta tombolni a rosszkedvű hadastyánt s remélte kedélyével engedékenységre birhatni.

– Hiszen kedves bácsi, nem arra szólítjuk mi fel, hogy üljön lóra és jőjjön a zászló után, hanem hogy mint családunk jelenlegi feje, adja ránk, ha már ennyire vagyunk, áldását.

– Áldást! csattant fel az öreg úr, megrázva merev nyakát. Hát kell a mai világban áldás is valamire? Szerencsejáték minden, koczka, istenkisértés. Ez a házasság is az, mondjátok: va banque! aztán «vagy hatot, vagy vakot!» Még czeremonia is kell? Még családfő is kell? – Respublika! – Egyik őrmester az egyik oldalon, másik a másik oldalon s megvan a násznagy. Minek arra az én öreg csontom?

Ez a fordulat már bántotta Szerafinét.

– Szóljon már ön is Róbert, talán ön jobban szivéhez tud szólni.

A fiatal tiszt megfogta az öreg hadastyán kezét, s olyan meleg hangon kérte:

– Tegye ön meg ez áldozatot Szerafine kedvéért.

Az öreg pedans feszességgel válaszolt:

– Főhadnagy úr (ignorálta az ezredesi egyenruhát, ő csak főhadnagyul ismeré). Ne higyje azt, hogy én tréfás kedvemben vagyok ma. Nálam az enyelgés, tréfálózás napjai nagyon régen elmultak. Nekem ez az egész úgy tetszik, mintha mind csak álom volna. Várostrom, hulló rakéták, ablakom alatt szétpattogó bombák, síró asszonysereg, csörömpölő hadcsapatok: mind csak álom és álmodás. Azután a diadalünnep, a felzászlózott romok, az ujjongó tömeg: mind álom, a mi fejemet elkábítja. A kiket látok, azok is csak mind álomalakok és mit azoktól hallok, az is mind álom, álom; elmuló álom.

– De az, a mit mi mondtunk e perczben, az még sem álom; – az, hogy mi szeretjük egymást és hogy férj és nő fogunk lenni. – Sietett közbeszólni Róbert.

– Az is álom!

– Ah, bátyám, szólt neheztelve Szerafine.

– Az is álom. Ti nem szeretitek egymást; és az nem szerelem, mely benneteket összekötött. Ez a fényes álomlátás volt az, mely benneteket összehozott. A leány látott egy ifjut, paripán, koszorúkkal elhalmozva, diadalmas hadjáratból visszatérve; az ifju látott egy leányt a felmentett város küszöbén állva, zászlóját meghajtva előtte és mind a ketten azt álmodták, hogy egymásba szerettek. Azután a leány beszélt azokról, a miket szenvedett, az ifju hőstetteiről, a miket kivívott és azt hitték, hogy nagyon szeretik egymást, pedig az nem igaz, ti nem szeretitek egymást, s majd mikor föl fogtok ébredni, mindenitek azt mondja: bánom, hogy álmodtam ezt!

– Bátyám! Kiálta fel Szerafine, mit akart ezzel mondani? Mondja ki világosan.

– Kimondom világosan. Kegyed, tündéri szép hugom, most azt hiszi, hogy halálig szerelmes egy ifjuba, mert az délczeg, hirhedett, ragyogó, hős, mert fénybe is borítja azt, a kit magához ölel, mert hizeleg önnek, ha majd mondják az utczán: ime itt megy Zeleji Róbertné, a kinek férje ilyen meg ilyen vitéz volt; balladákat irtak róla, népdalokat énekelnek a nevéről! De ha egyszer fordul a koczka, ha a délczeg, ragyogó hősből száműzött földönfutó talál lenni, ha el kell tagadni a nevét, el, hogy tud róla valamit, akkor átkozni fogja ön, a kit most dicsőít és a szerencsétlenségben meg fogja vetni – és arról tudja meg, hogy az nem volt szerelem!

– Uram! Kiálta fel Szerafine, túláradó indulattal, felhevült szivének nem birva parancsolni. Ez sok volt. Ön utoljára látott engemet magánál.

– Adná az ég; de nem hiszem és nem fogok segíthetni rajtunk.

– Jerünk innen Róbert. Ha engemet szeret, egy üdvözlő szót se!

És azzal a leány hevesen karjára öltve vőlegényét, elhagyta nagybátyja szobáját.

Kolbay nagy csendesen betette a nyitvahagyott ajtót, s halkan motyogta magában, nyugodt, mogorva egoismussal:

– Tehát nem tartozom senkihez a világon.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Zeleji Róbert másnap oltárhoz vezette Szerafinét a jelenlevő celebritások ünnepélyes megjelenése mellett; abban az utolsó kápolnában esküdtek meg, mely körül a téli sátrak voltak építve s a mit épen hagyott meg az ostrom. Semmi rokon sem volt jelen. És ők valóban azt hitték akkor, hogy szeretik egymást.

A VÉGZET KEZDETE S A KEZDETNEK VÉGE.

Olyan vagyok, mint a buvár, ki a tenger fenekén jár…

Tört hajódarabok uszkálnak körülem, ismerős halottarczok szállnak a vízfenékre alá, s tört horgonyba botlik lábam.

A vihar utolsót zúdul odafenn; árbocz, vitorla eltünik, tört deszkadarabokon úszók maradnak csak fenn a haragos hullámokon, kik keresik a partot.

Mindennek vége van már, az utolsó ágyúszó elhangzott, mely az utolsó hőst lováról leüté. Halottakkal fedve a csatatér, csak egy csoport kozák portyázik alá s fel, a mocsár berkébe elbújt menekvők után vadászva.

Sásliliom, vizi rózsa jó oltalma az üldözöttnek, a széles kerek levelek, mik a víz szinét ellepik, nem engedik meglátszani a felszivárgó vért, mely a víz alá rejtőzött sebeiből feltör s elárulja ottlétét a kutatóknak.

A sárga sásliliomok között két arcz látszik ki félig a vízből, hanyatt fordulva.

Ifju, deli és halovány mind a kettő. Úgy hasonlítanak egymáshoz, mintha testvérek volnának.

Az egyik arcz Zeleji Róbert, a másik Pusztafi arcza.

A harcz viszálya összeterelte őket; mikor már vége volt mindennek, akkor találkoztak. Róbert egy csapat kozák ellen védte magát gyalog, nehány szuronyos vitézzel; Pusztafi egy huszár-szakasz töredékével segélyére rohant s kiszabadítá, visszaverve a kozákokat; egy percz mulva aztán ágyút fordítottak ellenük s egy kartácslövés a mocsárba verte az ellenállókat.

– Hágj kengyelembe s ülj mögém! kiálta Pusztafi barátjának; így vitte őt magával be a mocsárba; még egy kartácslövést küldtek utánuk, az megsebesíté Róbertet s megölte alattuk a lovat; mindketten a vízbe hullottak.

– Siessünk a rekettye közé jutni, monda ekkor Pusztafi bajtársának. Itt elárul bennünket a ló hullája.

– Én nem siethetek, viszonza Róbert. Ballábamat nem birom; bizonyosan lövés érte. Pusztafinak úgy kellett magával vonszolni a rekettyésig.

Épen jókor rejtőztek el a sötétzöld zsombikok s a halvány liliomok közé; a vad kozák csapat már ott zajgott fejük fölött, vad ordítozással fürkészve a menekülteket. A lovak lubiczkolva gázoltak a vízben s hallani lehetett néha egy-egy vadállati kaczajt s aztán egy hosszú sikoltást, a mint egy víz alá bujt menekültet saját vére után megtaláltak és leszúrtak.

Egy lovas csapat alig két ölnyire lubiczkolt végig a helytől, a hol a két ifju vitéz rejtve volt.

– Végy egy nádszálat a szádba, azon keresztül lélekzhetel; s azután fogózzál a nád tövébe s húzd le magadat a vízfenékre, monda Pusztafi Róbertnek, – maga is úgy tett.

A kozákok megálltak ott fejük fölött lovaikat itatni.

Valamelyik közölük elkezdett egy dalt rekedt hangon énekelni, annak a végén a többiek nevettek.

Azután valamivel távolabbról valami mérges parancsoló szó kiáltott rájuk; arra egyszerre megindultak nagy csörtetéssel – épen azon hely felé, a hol a két bajnok volt elrejtve.

Azok ott lenn megszoríták egymás kezét, hallották a közelítő veszélyt.

Egyik kozák egyenesen rájok hajtott. A ló prüszkölése egyre közelebb hangzott már.

Hirtelen egy locscsanó zuhanat s egy halálordítás támadt. A közeledő kozák paripája egyikébe azon feneketlen örvényeknek lépett, mik a mocsárok hinárjában olyan jól rejtve vannak, s lovagjával együtt belezuhant. A paripa megint felszinre jött s kivergődött, hanem a kozák elmaradt. A két menekült ott látta őt vergődni egy ölnyi távolban saját rejteküktől; az is meglátta őket, s hirtelen feléjük nyújtá kezét s felnyitotta száját, talán társainak akart kiáltani: «itt vannak, fogjátok meg!» az iszap megfojtotta.

Társai azután lóhátról utána nyujtogatták dárdáikat, keresték a víz alatt, míg a hullát magától felvetette a víz, azt azután kilökték a partra, pedig ha feléleszthették volna, az megmondta volna nekik, hol van két előkelő menekült elbujva a víz alatt.

Azok azután kikerülték a veszélyes helyet s azontúl lándzsáikkal vizsgálták elébb a víz fenekét, úgy haladtak odább. Lubiczkolásuk még sokáig hangzott odafenn.

A mint eltávoztak, a két arcz ismét felmerült a víz szinére.

– Távol járnak, szólt Pusztafi széttekintve.

– Még vissza fognak jönni, súgá Róbert.

– Akkor újra eltününk előlük.

– Én nem soká állom ki, nyögé társa; most már érzem a seb lüktetését, a mint a vér tódul ki rajta.

– Várj, én majd kendőmmel bekötöm sebedet, hogy a vérvesztés miatt el ne alélj. A víz még jobban húzza a vért.

Pusztafi bekötötte zsebkendőjével társa meglőtt lábát.

– Hasztalan fáradsz velem, sóhajta Róbert. Az én dolgom be van végezve.

– Holt eb bánja dolgát, felelt rá a költő. Embernek küldetése van a míg él. Légy nyugodt, a mint az éj beáll, én vállamra veszlek s keresztül botorkálok veled a mocsáron.

– Mi haszonra? ott is vége van már mindennek.

– Ejh! A nap annyiszor feljön, a hányszor lemegy; nem fullad az éjszakába soha. Nekünk még dolgunk lesz idefenn.

– Velem csak a férgeknek odalenn.

– Ne beszélj így, Róbert. Ha én azt mondom, hogy nekem e mai napon mindenem elveszett, hát én igazat mondok. De neked még maradt valamid. Neked van nőd.

Róbert nagyot sóhajtott.

– Szép, derék és okos asszony, folytatá Pusztafi.

Arra azután nagyot hallgattak mind a ketten.