Part 1

JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

XVII. KÖTET

POLITIKAI DIVATOK

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

POLITIKAI

DIVATOK

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

ELŐSZÓ.

Hiába mondják nekünk, válaszszátok külön a magánéletet a közélettől; tudjatok érzelmesek lenni, mint a német, praktikusok, mint az angol, elmések mint a franczia; költők azok, a nélkül, hogy politizálnának. Irjatok úgy, hogy az elmondott mese ne legyen feltünően magyar történet, tele a közélet lármájával; hogy tudja azt élvezni akármi nemzet szülötte is, egy szóval: ne irjatok mindig irányregényt.

Nem lehet szót fogadnunk; lehetetlen az.

Nálunk minden életregény, minden családi dráma annyira össze van nőve a nemzet közéletével, az általános bú és öröm, a történelmet alkotó közemelkedés és sülyedés minden egyes életregény alakulására oly határozott befolyással birt mindenkor, hogy ez alaphangot semmi költő nem mellőzheti, a nélkül, hogy élethűtelen, vagy épen frivol ne legyen.

Kérdezzétek meg a családi szakadások okait, – közélet viszályaira fognak visszavezetni.

Kérdezzétek meg nagy jellemek kiemelkedését, elbukását, – politikai catastrophákat fogtok találni.

Kérdezzétek meg a feldúlt életpályák viszontagságait, kérdezzétek meg az elszegényült falvak urát, – a közélet kuszált viharaira utalnak vissza.

Tudakoljátok az özvegyek könyeit, miért hullanak? az árvák sóhajait, hová repülnek? – azok mind-mind országos bajokhoz fognak elvezetni.

S ha rokonszenv után vágyó kebletek egy ideálért sóhajt, férfi vagy nő eszménykép legyen az, ott is fogjátok érezni, hogy a ki csupán az ábrándozónak volt ideálja, az csak félig töltötte be a szivet, s egész embernek azt ismerjük el, a ki nemcsak magának élt.

Saját légkörünk ez. Ezt lehelljük ki, ezt lehelljük be, mint éltetőt, mint fojtót; ez keserít, ez édesít, mint a gyümölcsöt a hegyi lég, melytől a szőlő édesebb lesz, a torma pedig keserűbb, mint a csendes lapályi kertben.

Nálunk mindenki benne él a közéletben; a munkás ettől várja jobb sorsát, a kereskedő üzlete felvirágzását; a tudománynak ez ad vállára szárnyat, vagy lábára lánczot; a jellem ebben edződik aczéllá, vagy olvad salakká; ennek saját cultusa van, saját dogmái, saját költészete és különösen saját divatjai.

Ki ne tudná, csak másfél évtized alatt hány politikai eszme vált uralkodó divattá közöttünk? hány áldozatot és mily nagyokat vitt magával? a kiknél az több volt, mint divat, s a kik hívek maradtak még akkor is eszméikhez, midőn azok már kimentek a divatból.

E korszakot igyekezett visszatüntetni regényem, melynek bizonyosan számos hibái között első helyet foglalhat az, hogy több munkája volt benne az emlékezetnek, mint a képzelmi erőnek.

Ismerős alakokat egyébiránt ne keressen e regényben az olvasó. A fényképezés szép tudomány, de nem művészet. Az életirás a historicus feladata, nem a költőé. Regényem nem élő személyeket, hanem a kort igyekezett híven visszaadni.

Pest, aug. 18-án, 1862.

_Jókai Mór._

MENDEMONDA.

Van egy híres városunk, melyről, daczára annak, hogy most kicsiny és szegény, egy időben a legtöbb telegrammot hordták szét a világot összekötő sodronyok; melynek azonban jó híre nem egyuttal jó szerencséje is.

Azon időben, hogy történetkénk kezdődik, még több része volt a boldogságban, mint a dicsőségben; vasárnaponkint a vidékről bevetődő utas igen jó fogalmakat szerezhetett magának a lakosság jóllétéről, midőn a templomokból kijövő köznépet végig nézte: csupa ezüst gombos férfiak, aranyfüggős, selyemruhás asszonyok, némelyik kék dolmánynak ezüst vitézkötőláncz egyik vállától a másikig, nagy római fejes csattokkal, a sötétkék dolmányok gombjai csiga alakuak, a világoskékeké laposak áttört munkával, a fekete ruháké filigrán; amazok a hajósok és molnárok, ezek a honoratiorok, közöttök a tanácsbeliek és táblabirák kardot is kötnek fel, sarkantyús csizmát húznak ünnepnapon és az mind ezüst; gomb, láncz, sarkantyú és kardhüvely, valódi, igazi ezüst, nem hazudott, nem chinaezüst; és a piaczokon a mi pénz forog, az mind pengő, fényes uj huszas és tallér és azokban a földszinti házakban is mindenkinek van ezüstje. Valódi ezüst korszak; nem a fényes, kérkedő arany idő, de a valódi, szilárd, komoly ezüst időszak, a miről csak Ovid meséiben olvasni még valamit.

(Most már ott is «lurida terribiles miscent aconita novercae».)

Egyik, a főtérre vivő utczáján ez ezüstös városkának, ily ünnepnap délelőttén két urasági hintót is lehete látni, a mint, a templom felől jőve, két átelleni kapun begördültek. Az egyik hintónak magas kalapos kocsisa, inasa volt, ezüst hajtókás kék egyenruhában; a másiknak pörge kalapos kocsisa és veres zsinóros huszárja.

Mikor a kapuk ismét bezárultak a hintók után, azokon is volt mit tanulmányozni. Az egyik kapu sárgára volt festve s egy óriási kétfejű sas terjedt egyik sarkától a másikig, a sas két csórában egy fehér szalagot tartott, s arra a szalagra nagy kék betükkel volt felirva e két szó: «SALVA QUARDIA.»

Az átelleni kapu pedig sötétzöldre volt festve, közepén nagy nemzeti czímerrel, a görbült keresztes koronával s a fölé fehér-veres lapidár betükkel irva e szavak: «NEMES TELEK.»

Ezek a frescok pedig kívül a kapun nem csupán diszítményül vannak oda festve, nem is azért különböztetik meg a házakat a többi mellettök levő épületektől, hogy tulajdonosaik ködös időben hazataláljanak, hanem ezeknek mélyebb közjogi jelentőségük volt valaha.

Ez a szó «nemes telek» vagy mint még II. Leopold idejéből hagyva maradt: «Salva quardia» azt jelenti, hogy ezen a kapun városi hatóságnak be nem szabad tenni a lábát, sem azért, hogy katonát bekvártélyozzon, sem azért, hogy házadót beszedjen, sem hogy benne akármiféle birói itéletet végrehajtani segítsen; mert ez nemesi Curia, városi hatóságtól, adózástól, bekvártélyozástól ment; közvetlen a megyei közigazgatás alatt áll; nem a város, de a vármegye földén épült, következőleg ezen a telken szabad lakni zsidónak, szabad korcsmát nyitni, hust kimérni; a miért is az olyan háznak, melynek kapuját ily hatalmas czímer szárnyai védelmezik, kétszerte több az évbére, mint más szomszédaiké.

Az említett két ház azonban se zsidólakás, se korcsma, se mészárszék nem volt, hanem azokban tulajdon birtokosaik laktak, a mi gyaníttatja gazdagságukat, mert az olyan háznak a levegője drágább.

Az, a ki a sarokházban lakik, egy gazdag terménykereskedő özvegye, nagyságos Holdváryné asszonyság és családja; a honczímeresben pedig tekintetes Hargitay János úr szintén becses családjával.

A két átellenes kapunak, ha nyiltak is, meg voltak a maguk külön sajátságai. A sárga kapun többnyire katonatisztek jártak ki és be, kik azon időben szolgálaton kívül nem viseltek egyenruhát, hanem jártak divatos fekete frakkban, magas tetejű kalappal, esős időben fekete carbonári köpönyegben, s csupán egészen simára borotvált arczukkal különbözteték meg magukat a polgáriaktól, csak egy félhold alakú arczszakállt hagyva meg szabály szerint.

A zöld kapunál pedig azon nyalka ifjaknak volt jelenésük, kiket azon időben patvaristáknak és «vármegye urainak» szoktak nevezni; fiatal serkedő bajuszszal ajkaikon, büszke öntelt kedélylyel hamvas arczukon, s ha néha-néha egy-egy tökéletes kiborotvált arcz is közelített a zöld kapu felé, hogy az oroszlánfej fogai közt levő kopogtatót megemelje, s vele épen oda, a hol a hármas zöld halomra a kereszt tövén a korona van festve, hármat koczogtasson, úgy az nagyon rossz szem lett volna, mely az első tekintetre fel nem ismerte volna benne, hogy az se nem pap, se nem katona, hanem szinész.

Mind a két család bizonyos előhangot viselt a város egyik része előtt. Mind a két családnak volt egy hajadon leánya, ki az illető tánczvigalmakban és társas körökben a bálkirálynői rangot tudva és öntudatlanul viselte.

Ilyenformán a két szomszéd kapu két tökéletesen organisált pártot képviselt, melynek kortesvezérei és nyers tömegei, zászlói, előharczosai, csatái, győzelmei és veszteségei, sőt még az akkori korlátolt divatlapirodalmi üzlet mellett is külön moniteurjei voltak; mindkét félnek meg levén a maga vidéki levelezői rangra emelt tollfogható embere, a ki a «Pesti Divatlap» és «Honderü» hasábjain az illető magán- és közvigalmakat, műkedvelői előadásokat, az azokban működők bájait és toilettjét nagy buzgalommal leirja, nem kimélvén a magasztalást saját ügyfelétől s az oldalvágásokat az ellenfél számára.

A hogy e divatlapi adatok nyomán meggyőződésre lehet jutni, úgy tünik ki, hogy a sárga kapu pártja volt győzedelmesebb a fényes tánczvigalmak, a kedélyes piqueniquek, s a feledhetlen emlékű házi estélyek csatamezején; míg a zöld kapu pártját találjuk diadalra jutottnak, midőn vándor szinészek pártolása, műkedvelői előadások, jótékony sorsjátékok s egyéb hazafias mulatságok kerültek szőnyegre.

Ezen vivmányokat ugyan mind a két fél ismét telhetőleg törekedett ellenczáfolatokkal gyöngíteni, hanem a komoly és pártatlan szemlélő előtt meghamisíthatlan tény marad az, hogy midőn ** herczeg, ki a portugalli királylyal rokon, itt keresztül utazott, a tiszteletére rendezett dalidóban Holdváry Serafine kisasszonynyal nyitotta meg a tánczot s emlékül egy szép opál gyűrűt is ajándékozott neki, melynek kövében egy természetes kereszt volt alakulva; míg másfelől az is históriailag megállapított tény marad, hogy midőn a védegylet esztendeje volt, Hargitayné asszonyságnak a város szépeit kivétel nélkül sikerült oda terrorizálni, hogy a védegyleti vigalomban honi kelmékben jelenjenek meg.

Hanem az újabb időkben a zöld kapu egyszerre jelentékeny veszteséggel volt kénytelen visszavonulni, mely annyival leverőbb lehetett a hívekre, miután egészen véletlenül jött. A catastroph onnan eredt, hogy Hargitayné asszonyság egy ízben, mindenre kiterjedő figyelme mellett, azon felfedezésre jött, hogy a városban tényleg létező koldusok szabályszerűleg mind, azonban szabálytalanul elütő variatiókban rongyosak, – s miután azt emberi észszel megakadályozni nem lehet, hogy koldusok legyenek a világon, mert ha a most meglevőket ma rögtön felszülné valami hatalom más valami állásba, holnap újak lépnének az elhagyott állomásokba, e szerint az emberbaráti részvétek törekvései egyedül oda öszpontosulhatnak, hogy a nyomoruságba némi organisatió hozassék be; – úgy vélekedvén Hargitayné asszonyság, hogy ha a koldusok számára egyenruhát varratnának, az mind rájok nézve sokkal ildomosabb volna, mind pedig a közönségnek lehetővé tenné a megkülönböztetést, hogy ki az igazi koldus? és ki a kontár?

Az eszme igen helyes volt, a terv kivitelére szokásos és kedvezékeny eszköz egy műkedvelői előadás rendezése, melynek tiszta jövedelme a jótékony czélra fordíttassék.

A hasonló nehézségű vállalat akadályai szerencsésen leküzdettek. Sikerült egy szindarabot felfedezni, melyben minden részvevő tagnak olyan szerepe legyen, a milyent óhajt; a szerepek kiosztattak, betanultattak, az olvasó-, igazgató-, emlék-, diszlet- és jelmezpróbák megtartattak, az előadás napja is ki volt már tűzve, midőn épen a határidő előtt egy nappal maga a fő indítványozó és rendező, maga a zöld kapu parancsnoknéja kijelenté, hogy leánya, Judith kisasszony, nem fog fellépni. S hogy minden további rábeszéléstől, szabódástól, magyarázástól megmeneküljön, még az nap el is utazott családostól falura; elszántan mindaddig vissza nem térni, míg az ebből támadt zaj le nem csendesül. Járjanak miatta a koldusok ezentúl is a szokott jelmezekben.

Ez elhatározás elég rejtélyes, azonban semmi titok sincs olyan mélyen elásva, hogy azt a szomszédok fel ne kutassák.

Egy arab példabeszéd azt mondja: «ha meg akarod ismerni magadat, veszsz össze a szomszédaiddal, majd azok aztán elmondják, hogy milyen ember vagy?»

Ha tehát okvetetlen meg kell tudnunk, mi történik Hargitayék házánál, menjünk a szomszéd házba, ott majd mindent elmondanak felőlük.

A sárga kapus házban épen víg dinnyeszüret van; válogatott társaság együtt, ennyit tudnunk szabad; és már most, miután az ablakvasra felkapaszkodnunk nem illik, hogy onnan leskelődjünk be, mi látni és hallani való van a házban? húzzunk szépen szalmaszin keztyűt s várjuk meg azt az ismerős barátunkat, a ki amott jön az utczaszögleten, ő is ide tart s majd az bevezet bennünket, mint tisztes látogatókat illik.

Egy kissé ugyan meg fogjuk ezzel a barátunkkal járni, mert ő nagyon szórakozott ember, s majd csak az előszobában fogja észrevenni, hogy keztyüit otthon feledte, s azzal homlokára üt, visszafordul, azt mondja, valamit otthon felejtett, s haza megy keztyűt húzni, minket pedig otthágy az előszobában az inasok között, kik az uraságok után hozott mantilleokat tartják karjaikon, s nagyot nevetnek a hirtelen jött és eltávozott vendégen.

– Hát ezt a csodabogarat mi lelte, hogy úgy visszaszaladt? Kérdi János, Blum Perflexné inasa. Nehogy pedig valaki azt gondolja, hogy ez a Perflex valami szittya keresztnév, se azt ne itélje, hogy tán mint «perplexitás»-ra czélzó gúnynév használtatik, meg kell magyaráznunk, hogy ez ettől jön: «Verpflegs-Commissaer», a mi «ellátási biztost» jelent; a lakosság által azonban rövideden csak «Perflex» czím alatt van inaugurálva.

– Bizonyosan most vette észre, hogy nem ide akart jönni, hanem a szomszédba, felel rá Jóska, Baraczkyék lakája, nagy kötött fehér keztyűjében nyujtogatva az öt ujját, mintha szűk volna neki.

– De isz oda ugyan többet be nem megy: hiszen ki van tiltva a háztól.

– Oh persze! Én a szobaleánytól tudom, hogy jegyben is jár a kisasszonynyal.

– No én meg a huszártól tudom, a kinek ki van adva a rendelet, hogy ha Lávay jön, azt kell neki mindig mondani, hogy senki sincs otthon.

A vitát félbeszakítja Venczi megjelenése (ez a házi inas), ki a belső szobából jön ki, a honnan nagy hahotahang tör elő; magának Venczinek is oly vidám mosolyra van nyitva a szája, hogy mind a két sor foga kilátszik, épen mint Blaubart agyoncsiklandott feleségének a viaszbáb-bódéban; egy nagy tálczát hoz ki feldarabolt dinnyehéjakkal, messzire eltartva magától, hogy piros ruháját be ne fenje.

– Min röhögnek odabenn? kérdi a Perflexné inasa.

Venczi erre a kérdésre egyszerre elhagyja a mosolygást s komoly arczot ölt; oly rögtöni átmenettel, hogy az ember alig ismer rá, mint lehetett amaz iménti keresztbenyult pofából egyszerre ez a hosszú meredt szemű ábrázat? Venczinek ugyanis az a megbecsülhetetlen nagy erénye van, hogy soha, még tréfából sem szokott igazat mondani; a mi aranyat érő tulajdon, ha applicálva látjuk egy belső cselédnél, a kitől társai azt kérdik, mit csinálnak odabenn?

Most ugyan azt kérdik: mit nevetnek? de kérdhetnék máskor azt: mit suttognak? mit sóhajtanak? mit sírnak? mit pörölnek? s ugyan már minek mondaná ő meg ezeknek a parasztoknak az igazat? Egy percz alatt talált ki a számukra valamit.

– Hát hogyne röhögnének, mikor az a kékhajtókás cserepár tiszt az kérdezte tőlem, mikor a görögdinnyét körülhordtam: «ugyebár, ez tök mazsolaszőlővel?»

Gondolja magában Venczi: nektek ez is jó.

Jó is, mert nagyon nevetnek rajta; Venczi velük.

– Hát ti min «mosolyogtatok» idekinn? Behallatszott.

– Azon, hogy Lávay úr az elébb benyitott, belépett, meg kilépett, s avval elszaladt, azt mondta visszajön.

– Hó! kiált Venczel egyszerre, megint hosszúra kapva a pofáját, ezt meg kell mondanom odabenn; hisz épen ő rajta nevetnek.

Azzal a terembe tér s nehány percz mulva visszajön.

– No már most nevessünk tovább, hanem az uraság azt izeni, hogy idekinn szabad nevetni akármilyen nagyon, de nem fennhangon. Tehát rajta.

Venczi próbát tesz le belőle, hogyan lehet kaczagni, extasisba jönni, felnyitott állkapczával hanyatt dűlni a nevetés miatt – egy hang nélkül? a mitől a többi cselédség majd szétesik, a ki nem szokta még meg nevetni – némán.

A figyelmeztető bejelentés azonban úgy látszik, hogy használt, mert odabenn a teremben minden elcsendesült, alig hangzik annyi nesz, mintha valaki egy-egy pompás cantaloupot, befalás közben, magasztalna.

Lávay úr, ki nehány percz mulva keztyűsen tér vissza, semmi nyomát sem találja az arczokon, hogy az ő balesetein mulattak. Az inasok az előszobában sietnek pálczáját átvenni s hüledezve bámulják annak fogantyúján a furcsa faragványokat, míg Venczi ismerős mosolygással nyitja meg előtte a terem ajtaját.

Odabenn mindenki örvendetes meglepetést mutat megjelentén, Serafine kisasszony eléje lebben s kezét nyujtja neki, egy valóban finom, selyempuha kezecskét, szép rózsaszín körmökkel, s közel hajolva hozzá, hogy szép szőke fürtei szinte arczához érnek, elbűvölő mosolylyal üdvözli.

– Hozta Isten. Már kétkedtem önben, hogy nem jön el.

– Épen azt feledtem honn, a miért jönnöm kellett, szólt az ifju ember, egy aranymetszésű könyvecskét nyujtva át Serafinenek.

– Ah, a mit ön igért: Pusztafi költeményei. Köszönöm.

– Lávay úr megint oly későn jött, szól az ozsonnaasztal végéről egy női hang, úrias szenvelgéssel. A szót emelő asszonyságról nehéz volna kitalálni, hogy az Serafine mamája, anyira elütnek egymástól. A mama alacsony, kerek termetű, fekete hajjal, apró fekete szemekkel; minden embonpointja mellett látszik rajta, hogy még nem mondott le minden igényéről a szépnek tartatáshoz, a mit divatos toilettje s csodálatos fantasia alkotta frizurája is bizonyítanak. Serafine kisasszony pedig nyulánk, sylphidi alak, halványpiros arcz, villámló kék szemek, szellemdús metszésű száj, finom áll, sarkastikus szemöldök és proteusi alakulásra képes hang.

– Lávay úr mindig elkésik tőlünk, ismétlődik panaszos hangon a szemrehányás, mire Lávay úr egy hang mentséget sem képes felhozni s annálfogva nagyon ügyetlen alakot mutatna a jól összeismerkedett társaság közepett, ha Serafine ki nem segítené.

– Kérem. Lávay ezúttal az én vendégem, nem mamáé. Nem is lesz hozzá szerencséje a társaságnak, mert én elviszem magammal: nekünk van valami fontos értekezésünk.

– Ah! hangzik erre a gúnyoros félkaczaj minden ajkról.

– Ugyan kérem, szól előre voltigirozva egy fiatal főhadnagy, régi ez a viszony, Serafine kisasszony?

– Azt önnek ugyan nincs oka kérdezni; de ha akarja, hát nagyon régi. Gyermekkorunktól kezdődik.

– Úgy, Lávay úr nagyon fiatal ember.

– Aha! cseng közbe egy hölgyi hang, higyje el főhadnagy úr, hogy ők együtt jártak iskolába.

Ez Blumné szava; a legkedvesebb rágalmazóé a két víz közötti téren.

– A mennyiben én tanítottam Serafine kisasszonyt olvasni, siete a magyarázattal Lávay.

– Valaha olvasni, most szavalni, – jegyzi meg rá hamis mosolygással Blumné asszonyság.

– Oh Lávay úr híres szavaló! E magasztalással egy magas, daliás alakú férfi tör elő, kinek sima arcza, kicsinyre borotvált bajuszkái, szépen előresimított hajfürtei, miket vendéghaj gyanuja terhel, egészen ifjatag tekintetet igyekeznek adni. Ez Fertői Boldizsár. Nagyon híres szavaló! A minap a vármegyegyűlésen a hogy szónokolt, bizonyomra, Anschütz nem szavalt volna jobban.

Ez aztán a tűszurás! Egy megyei szónokot szinészhez hasonlítani.

Már erre egy mély gordonkahang is megszólal. Ez Kolbay bácsi, nyugalmazott őrnagy. Magas, szikár vén legény; ki most is azon divatot viseli mind kívül, mind belül, a mivel nyolczszáztizenhatban elmaradt, folyvást ugyanazt a meggyszin huszárruhát, magas szárú csizmát, pedig nem tudja már maga se fel-, se lehúzni; azt a feszes lószőr nyakörvet, mely fejét egyenesre tartja; bajuszát, üstökét most is úgy kiviaszkolja, hogy ég felé áll mind a három, s a históriával is ott állt meg, a hol a bécsi congressuson a fejedelmek tiszteletére rendezett tűzijáték rakétái elpattogtak. E napon túl nincs történet, nincs eszme, nincs divat rá nézve; ott megállt vele a világ.

– Bizzon öcséém urram, szól az öreg, még most is kettősre véve minden mássalhangzót, mint mikor még escadront kommandirozott; csak az imént volt, hogy maga még mint kis diák nekem az egzámentben egzerczicziumot hozott, s most már a vármegye dolgát is megegzerczirozza. Tudja-e még, mikor úgy félt a vén zsidótól a szomszédban, hogy vérét veszi a gyerekeknek? s ihol van ni; ma már a zsidóemanczipáczióról beszél!

Az öreg rococo észrevétele általános tetszésben részesül; maga Lávay is mosolyog rajta. Fiatal kedély nehezen érti azt meg, hogy mi a sértő?

Az elébbeni főhadnagyhoz most egy kapitány is csatlakozik, egy izmos vállú, idegen szabású férfi, erősen ragyavert veres arczczal, de kinek szemeiből csupa ügyetlen jószivűség néz ki.

– Mutasson be hát bennünket egymásnak, sürgeti Serafine kisasszonyt az első.

– «Zeleji Róbert főhadnagy», «Artmann kapitány», «Lávay Béla».

Zeleji és Lávay erre kezet szorítnak, míg a kapitány, ki leveses kanállal pusztít egy tányérba halmozott ananászfagylaltot, jókedvű megjegyzéssel mond:

– Ah! ez a név nekem kedves; nekem is van egy kedves rokonom, a kinek neve Bella, hanem az leány.

Újabb kaczaj a jövevény rovására.

– Pedig én nem is tudom, hogyan jutott öcsém uram a Béla névhez? pattog a hadastyán. Tudtomra Albertnek keresztelték.

– Magyarul Béla annyi, mint Albert, viszonza Lávay.

Serafine erre karjába ölti kezét.

– Menjünk innen, ezek itt önnek mind ellenségei; egyik elvenné évei számát, másik jó hirét, harmadik nevét, negyedik férfi czimét, – ha lehetne.

– Engemet is e rablók közé ért? Kérdi Zeleji.

– Ön is elvenne tőle – valamit, de a mit épen nem lehet fegyveres kézzel elvenni.

– Ez sok egy főhadnagyi szívnek! kiálta fel Artmann százados, tréfás részvéttel fordulva Zelejihez.

– S nekünk nem szabad e conspiratio titkaiba beavatkoznunk? interpellálta Blumné Serafinet.

– Oh miért ne? Szegény cselszövő volna az, a ki minden kérdésre kétféle válaszszal ne volna készen. E napokban fogja városunkat meglátogatni Pusztafi; arról értekezünk, hogyan kellene őt fogadnunk?

– Ki az a Pusztafi? kérdé Kolbay őrnagy inquisitori arczczal.

– Sajnos, hogy azt a nevet magyar ember nem ismeri; ő jelenleg a magyar nemzet legelső költője.

– Ah! Hát versiró? Mint izé volt: az a Csokonai. Ismertem, az is nagy korhely volt; az is járt itt, mert itt szeretik a poétákat, a poéták meg a jó bort, s Neszmély ide közel fekszik. Hát legjobb is, ha Pusztafi fráter akkor kutyagol le ide, mikor a nádor keresztül fog utazni, akkor valami hasznát is vehetjük. Irhat mindjárt valami köszöntő verset, valami szép acrostichont, a mi elől-hátul nagy betűvel megy ki, ha tud.

Lávay arcza, mely eddig egészen közönyös volt, e szóra át kezde melegülni.

– Alig hiszem, hogy tudjon hozzá, szólt mosolyogva, mert Pusztafi – republikánus.

– Micshoda? kiálta fel a hadastyán, magas páthosszal. Rephublikhánush! S szabadon jár az ilyen dühös állath? Nem tartják azt kötve?

– Hiszen, kérem, magyarázá Lávay, ez csak theoria. Ez csak belső meggyőződés. Olyan, mint ha valaki rationalista; azért nem szünt meg keresztyén lenni.

– De én kikérem az ilyen theoriákat! Tréfáljon, bolondozzon ilyenekkel a franczia; nekünk nem valók. És én azt mondom, hogy úgy kerüljön valaha szemem elejbe az az ember, hogy…

– Valami nagyot ne mondjon, Kolbay bácsi, vágott szavába Serafine, mert pár nap mulva itt lesz, s akkor hozzánk is eljön.

– No – akkor én nem leszek itten.

– Az már más.

– Azért is itt fogok lenni!

Az ifjuság aztán nevetett az öreg úr zélusán, csak Lávay nem, a miért ki is kapott az öreg úrtól.

– Mikor minden ember nevet, csak öcsém uram nem nevet olyankor soha. Nem jó jel! Nagyon mély dolgokon töri a fejét. Nem szeretem az ilyen embert. Nem ott jár az esze, a hol másé. Pedig nem jó öcsém uramnak az a republikánus társaság, higyje el nekem. Már a szivére veszedelmet hozott általa, még a fejére is azt hozhat.

– Jerünk innen, suttogá Serafine Bélához, ne hallgasson rájuk! s átsétált vele a mellékterembe, ott leültek egy causeusere, míg velük átellenben egy karszéken Charlotte foglalt helyet, ki nyomban követte a távozókat.

Ez a Charlotte igen kellemes teremtés. A ház örök éber felvigyázója. Társalgónő, ki Serafinet sehol el nem hagyja, s a míg az ébren van, szemeit le nem hunyja mellette.

És arra nagy szüksége van, hogy szemeit ébren tartsa, mert különben a jó kisasszony már húsz év óta agyonsüket; egy hangnak ő nem hallója; azért ugyan minden társaságban részt vesz, megfigyeli a beszélők arczán, miről lehet szó? s versenyt kaczag a nevetőkkel a mondottakon, a mikből ő egy szót sem hallott.