Part 2
Oh éltem legszebb napja! kedves férfiú, Derék hajósok, bár lehetne tetteim Által mutatnom, mily barátotok levék! Menjünk fiam, köszöntsük végbúcsú gyanánt E lakhatatlan lakhelyet, hogy lásd magad, Miből éltem, mily hőslelkűnek születém, Mert azt hiszem, más ember, mint én, e nyomor Merő látását sem tudná kiállani, De engem megtanított a szükség reá.
KAR.
Megálljatok! Két férfiú közelg felénk; Egyik hajóslegényed, másik idegen, Hallgassátok meg őket, aztán menjetek.
(A szolga jő kalmárnak öltözve, egy másik hajóssal.)
KALMÁR.
Ez utitárstól kérdém, Achilles fia, A ki harmadmagával őrizé hajód, Hogy mondaná meg, hol találhatok reád. Mivel mindketten, nem szándékosan, hanem Véletlen folytán egy révben találkozánk. Kalmárhajómmal Ilion felől jövök, S hazámba tartok, Peparethos bortadó Földére,[17] s hallván, hogy mind hozzád tartozók Az emberek, kik itt a partra szálltanak, Nem akarám tovább folytatni útamat, Míg véled szólva méltó díjat nem nyerek. Mert nem tudod bizonynyal, mily új terveket Forralnak Argos seregében ellened, S nem is maradtak már a tervnél egyedül, Hanem halasztás nélkül tetté vált a szó.
NEOPTOLEMOS.
Hálás leszek hű gondodért, oh idegen, A mily igaz, hogy nem vagyok gonosz szivű; De fejtsd ki jobban, mit akartál mondani, Hadd ismerjem meg Argos ujabb terveit.
KALMÁR.
Az agg Phœnix, és véle Theseus két fia,[18] Hajóra szállva téged üldözőbe vett.
NEOPTOLEMOS.
S erőszakkal vinnének vagy szóval megint?
KALMÁR.
Azt nem tudom; csak a hallottat mondom el.
NEOPTOLEMOS.
És ily nagy hévvel indulnának ellenem, Az Atridák kedvéért Phœnix s társai?
KALMÁR.
Meg is tették már, tudd meg, nemcsak tervezik.
NEOPTOLEMOS.
De mint van, hogy Odysseus nem vállalta el E küldetést? Tán félelem tartóztatá?
KALMÁR.
Más embert ment keresni ő s Tydæus fia, Epen, midőn hajómat útnak indítám.
NEOPTOLEMOS.
Ki az, kiért Odysseus útra kelt maga?
KALMÁR.
Ez ember – – ámde mondd előbb nekem, ki ez, Ki itt jelen van? Halkan mondd, a mit akarsz.
NEOPTOLEMOS.
Ez a híres Philoktetes, oh idegen!
KALMÁR.
Ne kérdezz tőlem többet, ám minél előbb Bocsásd szélnek vitorlád s hagyd el e helyet.
PHILOKTETES.
Mit mond ez ember, gyermekem? Mit alkuszik Fölöttem oly titokban e kalmár veled?
NEOPTOLEMOS.
Még nem tudom, mi czélja; ám világosan Kell most előtted és előttünk szólnia.
KALMÁR.
Achilles sarja, rám ne zúdítsd a sereg Dühét, ha arról szólok, a miről tilos; Szegény létemre sok hasznom van általok.
NEOPTOLEMOS.
Én gyűlölöm az Atridákat, s ez nekem Legjobb barátom, mert azoknak ellene; Nem kell tehát, ha jó barát gyanánt jövél, Semmit sem eltitkolnod, a mit megtudál.
KALMÁR.
Vigyázz, mit tészsz, fiam!
NEOPTOLEMOS.
Már rég meggondolám.
KALMÁR.
Reád hárítok minden bűnt.
NEOPTOLEMOS.
Jó, csak beszélj.
KALMÁR.
Beszélek. Érte indult e két férfiú, Tydeus fia s Odysseus, az erőszakos, Esküt tevén, hogy visszahozzák biztosan, Akár szép szó, akár kényszer lesz fegyverük. Tisztán hallá mindenki a seregben ezt, Odysseus ajkáról; mert őt biztosabb Hit buzdítá e tettre, mint a másikat.
NEOPTOLEMOS.
S mi fordítá most oly hosszú idő után Az Atridák gondját e férfiú felé, Kit oly rég eltaszítának maguk közül? Mily vágy vezette? Tán az istenek keze S boszúja, mely a rossz tettet megbünteti?
KALMÁR.
Elmondom mindazt, mert bizonynyal nem tudod. Volt egy nemes jós, Priamos király fia, A kit nevére Helenosnak mondtanak; Midőn egy ízben éjjel kinn járt egyedül, Elfogta őt Odysseus, a gyalázatos, Álnok gonosztevő, s bilincset vert reá, S Argos sergébe vitte szép zsákmány gyanánt; Sok mindent jósolt ekkor, s egyebek között, Hogy addig nem veszik be Trója ormait, Míg vissza nem vezérlik ezt a férfiút Szép szóval a szigetről, melyen most lakik. Mihelyt hallá Laërtes sarja ezt a jós Ajkáról, tüstént megfogadta a sereg Előtt, hogy visszahozza Poeas gyermekét, Bizton remélvén, hogy szép szóval ráveszi; S ha így nem jönne, kényszerítni fogja őt, Fejével állva jót a biztos sikerért. Mindent hallottál. Ám most azt tanácsolom, Siess innen, te s más is, a kit érdekel.
PHILOKTETES.
Oh jaj nekem! Megesküdött hát a gonosz, Hogy a sereghez szép szavakkal visszavisz? Ép úgy rábirna, hogy mint apja egykoron,[19] Hadesből visszatérjek a halál után.
KALMÁR.
Ezt nem tudom. De most hajómra távozom; Rátok meg adja legjobb áldását az ég! (El.)
PHILOKTETES.
Nem szörnyűség, oh gyermekem, ha azt hiszi Laërtes sarja, hogy szép szóval rábeszél, És elvihet hajóján a sereg közé? Inkább követném gyűlölt ellenségemet, A mérges kigyót, mely megrontá lábamat! De ő kész minden szóra, mindent merni kész; S most is tudom bizonynyal, hogy megjő ide. Siessünk hát, oh gyermekem; válaszszon el Odysseustól a tág tenger minél előbb. El innen hát! A jókor használt gyorsaság A munka multán álmat és nyugalmat ád.
NEOPTOLEMOS.
Mihelyt a szemközt fúvó szél lecsillapul, Tüstént hajóra szállunk; most útunkban áll.
PHILOKTETES.
Ha vész elől futsz, mindig kedvező a szél.
NEOPTOLEMOS.
Tudom; de elleninket is feltartja most.[20]
PHILOKTETES.
Nincs a kalózra kedvezőtlen szél soha, Ha lopni vagy rabolni nyilik alkalom.
NEOPTOLEMOS.
Menjünk, ha tetszik; ám lakodból vedd előbb Magadhoz, mit szükséged és vágyad kiván.
PHILOKTETES.
Van ott, mit el kell vinnem a kevés közül.
NEOPTOLEMOS.
S mi az, mit nem találhatnál fel a hajón?
PHILOKTETES.
Van egy füvem, melytől mindig lecsillapul Sebem fájdalma és elalszik teljesen.
NEOPTOLEMOS.
Hozd hát magaddal. Mit kivánsz még egyebet?
PHILOKTETES.
Megnézem, nem szóródott el véletlenül Egy-két nyilam? nehogy más kézbe jussanak.
NEOPTOLEMOS.
A híres íjat tartod hát kezed között?
PHILOKTETES.
Az és nem más, melyet most nálam lát szemed.
NEOPTOLEMOS.
Szabad közelről néznem és érintenem? S imádva megcsókolnom szent isten gyanánt?
PHILOKTETES.
Igen, mind ebben, mind egyébben, oh fiam, Mi én tőlem függ, tetszésed szerint tehetsz.
NEOPTOLEMOS.
Bizonynyal vágyom értte, ám e vágy olyan, Hogy ha szabad, kivánom; ha nem, elhagyom.
PHILOKTETES.
Szentül beszélsz, szabad lesz hát neked, fiam, Ki egyedül adád meg, újra látnom a Nap fényét, újra látnom Oeta ormait, Az ősz atyát s barátimat; ki ellenim Fölé emelsz a porból, melybe sülyedék. Ne félj, szabad lesz kézbe fognod íjamat, Elvenned, visszaadnod; s dicsekedhetel, Hogy egyedül te érintéd erényedért; Mint én is egykor jó tett által nyertem el.
NEOPTOLEMOS.
Nem sajnálom, hogy láttalak s barátomul Fogadtalak; mert a ki jót jóval fizet, Akármi kincsnél többet ér az oly barát. Menj hát be.
PHILOKTETES.
Jöjj te is velem; károm miatt Szükségem van rád, hogy karoddal gyámolíts.
(Mindketten a barlangba mennek.)
KAR.
_Első versszak._
Beszéd után tudom – nem látta enszemem – Mint kötözé örökkön forgó kerékre Kronos mindenható fia azt a vakmerőt, ki Ágyához közelgett;[21] Ámde mást soha sem láttam, nem hallottam soha másról, Kit oly rettenetes sors ére, mint ezt, Bár senkinek se’ tett rosszat, se kárt, Ám igazakhoz igaz volt, S mégis elvesz ily méltatlanul. Ámulat fog el, Kérdve, miként, miként tudá Ily egyedül, s nem hallva mást, Mint zuhogó habok szavát, Tűrni e gyászos éltet?
_Első ellenversszak._
Magányosan, nem birva megtört lábait, Senkije sem volt, kinek elpanaszolja, Sóhajtva, könnyezve a vérző maró seb Gyötrő szenvedését; Nem volt senkie, ki az életadó föld kebeléről Gyógyító füveket szakítva írul, Lecsillapítsa égető sebe Vérözönét, ha előtört; Mint a dajka-vesztett gyermek, ődöngött egyedül Erre vagy arra kínosan, Merre utat talált nehéz Lépteinek, ha elpihent Lelke maró gyötrelme.
_Második versszak._
Nem táplálta a föld magva, gyümölcse őt, Sem más, mit eledellé tesz az emberkéz, Csak gyors íja adott röpke nyilával Táplálékot az éhség ölte gyomornak. Oh nyomorult ember! Tíz év óta nem enyhítik a bor cseppjei szomját, Ám hol az állott víz pocsolyába gyűlt, Csak arra tekintett.
_Második ellenversszak._
De most, hogy nemes ősök sarja talált rá, Boldog s nagy lesz a sok nyomornak utána; Tengerjáró hajón visszavezérli Sok hold mulva atyjának ősi lakába, Melisi nymphákhoz, Sperchios viruló partjaira, hol az érczpaizsú hős Isteni láng közt égbe emelkedett Az oetai ormon.[22] (Neoptolemos és Philoktetes jönnek a barlangból.)
NEOPTOLEMOS.
Jer, ha akarsz. Miért némulsz egyszerre el Ok nélkül, honnan jött e dermedt ámulat?
PHILOKTETES.
Ah, ah, ah, ah!
NEOPTOLEMOS.
Mi baj van?
PHILOKTETES.
Semmi szörnyű; menj tovább, fiam.
NEOPTOLEMOS.
Talán a kór lepett meg és kinoz megint?
PHILOKTETES.
Épen nem. Azt hiszem, tüstént megenyhülök. Jaj istenem!
NEOPTOLEMOS.
Miért kiáltsz istenhez ily fájdalmasan?
PHILOKTETES.
Irgalmat kérek tőle s enyhítő segélyt. Ah, ah, ah, ah!
NEOPTOLEMOS.
Mi kín gyötör? Nem mondod? Mért e némaság? Bizonynyal baj lepett meg, nyilván látható.
PHILOKTETES.
Fiam, elvesztem; nem titkolhatom tovább Előled szenvedésemet – jaj! jaj nekem! Elfog már, elfog! Én szegény, boldogtalan! Fiam, elvesztem; pusztulok már; jaj nekem! Oh jaj nekem, jaj, oh jaj, ah, ah, jaj nekem! Az istenekre, oh fiam, ha itt közel Kardod van, vágd le gyökeréig lábamat, Oh vágd le gyorsan, és ne kiméld éltemet! Fiam, vágj!
NEOPTOLEMOS.
Mi új kínok rohantak rád oly hirtelen, Hogy ennyi jajveszéklés tör ki ajkadon?
PHILOKTETES.
Tudod fiam –
NEOPTOLEMOS.
Mit?
PHILOKTETES.
Oh fiam, tudod –
NEOPTOLEMOS.
Hogyan? Mit sem tudok.
PHILOKTETES.
Mit? Nem tudod? Jaj, jaj nekem!
NEOPTOLEMOS.
Szörnyű teherként súlyosúl a kór reád.
PHILOKTETES.
Szörnyű, kimondhatatlan! Oh szánj meg, fiam!
NEOPTOLEMOS.
De mit tegyek hát?
PHILOKTETES.
Meg ne rémülj s el ne hagyj; Időnként vissza-visszatér a kór, s emészt, Míg nem lakott jól.
NEOPTOLEMOS.
Jaj, jaj, oh boldogtalan! Boldogtalan valóban ennyi kín között! Kivánod-e, hogy tartsalak s felfogjalak?
PHILOKTETES.
Nem ezt, nem; ámde vedd kezedbe íjamat, Mint épen most kivántad, s míg lecsillapul A kór emésztő lángja, mely most meglepett, Tartsd és őrizd magadnál addig. Rendesen Álom fog el, ha szenvedésem véget ér; Előbb nem csillapul le; akkor hagyjatok Nyugodtan szenderegni. És ha ezalatt Megjönnek üldözőim, kérlek, íjamat Nekik ne add, sem önként, sem kényszer miatt, Sem csellel rászedetve, mert úgy megölöd Magaddal azt, ki védelmedhez fordula.
NEOPTOLEMOS.
Bízzál vigyázatomban; más hozzá nem ér, Mint én s te; add hát, és szerencse lesz velünk.
PHILOKTETES.
Im vedd; de engeszteld meg az irigy eget, Ne hozzon ez rád annyi bajt és szenvedést, Mint rám és arra, a kié előbb vala.[23]
NEOPTOLEMOS.
Oh istenek, adjátok ezt meg: adjatok Jó széllel kedvező utat, s vezessetek, Hová az isten rendel s készül a hajó!
PHILOKTETES.
Imád nem teljesül be, félek gyermekem! Mert mély sebemből újra ömlik a sötét Véráradat, új gyötrelmek várnak reám. Ah, ah, jaj! Jaj lábam, lábam, mennyi kínt adsz még nekem! Megindult, Megindult már, közel van! Én boldogtalan! Itt van, látjátok! Oh de el ne fussatok! Oh jaj, jaj! Oh gaz kephallen, bár hatolnák át meg át E gyötrő kínok kebledet! Jaj, jaj nekem! És újra jaj! S ti a sereg vezérei, Agamemnon, oh Menelaos, vajha kóromat Ti hordoznátok és oly hosszú ideig! Jaj kínok! Miért nem jösz már végre, oh halál, halál! Hiszen mindennap hivlak! oh jövel, jövel! Ragadj meg engem, oh fiam, nemes barát, És égess porrá Lemnos lángoló tüzén,[24] A mint én egykor szintén porrá égetém Zeus gyermekét e fegyverek jutalmaul, A melyeket most őrizetbe vett kezed. Mit szólsz, fiam? Mi az? Mért hallgatsz? Hol vagy, hol vagy, oh fiam!
NEOPTOLEMOS.
Régóta szenved szivem kínjaid miatt.
PHILOKTETES.
Végy bátorságot, oh fiam; dühvel rohan Reám a kín, de ismét gyorsan távozik. Csak kérlek, oh ne hagyj itt engem egyedül!
NEOPTOLEMOS.
Bízzál, itt maradunk.
PHILOKTETES.
Maradsz?
NEOPTOLEMOS.
Igen, ne félj!
PHILOKTETES.
Nem kivánom, hogy eskű által kösd magad.
NEOPTOLEMOS.
Ugy sem szabad távoznom innen nélküled.
PHILOKTETES.
Add zálogul kezed rá.
NEOPTOLEMOS.
Itt van, maradok.
PHILOKTETES.
Most arra, arra –
NEOPTOLEMOS.
Mit szólsz? Merre?
PHILOKTETES.
Oda fel –
NEOPTOLEMOS.
Mit őrjöngsz újra? Mért tekintsz az égre fel?
PHILOKTETES.
Bocsáss, bocsáss!
NEOPTOLEMOS.
Hová?
PHILOKTETES.
Bocsáss el végre már!
NEOPTOLEMOS.
Nem hagylak el.
PHILOKTETES.
Megölsz, ha hozzám ér kezed.
NEOPTOLEMOS.
Elhagylak hát, ha jobban érted, mi segít.
PHILOKTETES (leroskad).
Oh föld, fogadj el haldokolva, mint vagyok; Mert kínjaim közt többé fenn nem állhatok.
NEOPTOLEMOS.
Úgy látszik, nemsokára álom fogja el A férfiút; mert hátra hajlik már feje; Izzadság üt ki teste összes tagjain, És lába végén felpattant sötét ere, Melyből vér ömlik. Hagyjuk őt, barátim, Nyugodtan, enyhe álom hadd szálljon reá.
(Philoktetes elszunnyad.)
ELSŐ FÉLKAR.
_Versszak._
Szállj ide bánatot és bajokat feledő Enyhe lehelletű álom! Szállj ide boldogító isten! Fogd le szemét, tartsd ott A sötét fátyolt, mely rája borul. Ide, ide, gyógyító! Oh fiam, vigyázz, hova állsz, Merre mégysz, mi lészen ezentúl Tenni valónk? Látod már! Mért halogatjuk a tettet? Ki az alkalmat meg tudja ragadni, Pillanat alatt övé a győzelem.
NEOPTOLEMOS.
_Közdal._
Semmit sem hall már, az igaz; de tudom, hogy az íjat Hasztalanul nyertük, ha e férfiú nem jön el innen. Rá vár a koszorú, érette külde az isten; Szégyen, nem sikerült tettel hazugul dicsekedni.
MÁSODIK FÉLKAR.
_Ellenversszak._
Oh fiam, isten itéljen ezek fölött; Ámde ha újra felelsz majd, Halk, susogó hangon Küldd szavadat hozzám; Mert álomtalan a beteg álma, Szeme, füle lát és hall. Ám te, a mint lehet, oly Titkosan add tudtomra, miként Hajtod végre a tervet. Jól tudod, kiről beszélek: Ha vele egy akaraton vagy, Látom előre a sok bajt és zavart.
KAR.
_Végdal._
Jó szél fúj, fiam, jó szél! Itt fekszik végtelenül, lehúnyt szemekkel, Melyeket éji homály fed, – Kegyes, elnyomó álom, – Tagjainak nem ura, nincs keze, lába, Úgy pihen itt, mint Hades ölén a halott. Vigyázz, helyén legyen beszéded. A mennyire érteni képes eszem: Legjobb a veszélytelen munka.[25]
NEOPTOLEMOS.
Hallgassatok, némuljon el e balgaság; Mert mozdul már szeme s emelkedik feje.
PHILOKTETES.
Oh álmat váltó napfény, oh idegenek! Ti, kik reményemen túl oltalmaztatok! Mert el nem hittem volna azt, fiam, soha, Hogy oly részvéttel nézzed szenvedésemet, S oly türelemmel itt maradj segélyemül. Az Atridák bizonynyal nem viselheték Oly könnyen ezt, nem a derék vezéri pár! De te, fiam, nemes szívű vagy és nemes Törzsnek szülötte, és azért föl sem vevéd Sebem rossz bűzét, kínos ordításomat. És most, fiam, hogy szenvedésem elpihent, S az enyhítő felejtés árnya száll reám, Emelj föl engem karjaiddal, gyermekem, S mihelyt megszünik e zsibbadó bágyadás, Menjünk hajódra, ne halaszd el útadat.
NEOPTOLEMOS.
Oh mint örvendek, hogy reményemen felül Életben látlak s nem gyötör több fájdalom; Mert minden jel halálodat mutatta már, Midőn e szörnyű kínok rád rohantanak. Kelj fel tehát; s ha tán inkább kedvedre van, Ezek vihetnek; ellenökre nem leszen A fáradság, ha így tetszik nekem s neked.
PHILOKTETES.
Emelj te föl s állíts lábamra, oh fiam! De ezeket ne bántsuk, hogy idő előtt Ne érezzék a rossz bűzt; a hajón magán Elég terhökre lesz jelenlétem nekik.
NEOPTOLEMOS (megragadja és fölemeli).
Legyen. Kelj fel hát és támaszkodjál reám.
PHILOKTETES.
Csak bátran! Hosszú megszokás taníta rá.
(Kiegyenesedik.)
NEOPTOLEMOS.
Jaj, jaj! Mihez fogjak most, mit tegyek tovább?[26]
PHILOKTETES.
Mi baj, fiam? Hová tévednek szavaid?
NEOPTOLEMOS.
Ah nem tudom, mit mondjak, oly zavart vagyok!
PHILOKTETES.
Mért vagy zavart? ne mondj ilyesmit, oh fiam!
NEOPTOLEMOS.
De már idáig ért e kínos állapot.
PHILOKTETES.
Csak nem rémített vissza kórom undora, Hogy el ne vígy magaddal úti társadul?
NEOPTOLEMOS.
Undor lesz arra minden, ki természetét Meghazudtolja, azt tevém, mi nem helyes.
PHILOKTETES.
De a nemest segítve, tetted és szavad Atyádra nem lesz meghazudtolás soha.
NEOPTOLEMOS.
Szégyen fog érni; rég gyötör e gondolat.
PHILOKTETES.
Nem tettedért; de félek, szavadért az ér.
NEOPTOLEMOS.
Oh mit tegyek, Zeus! Ismét oly gonosz legyek, Ki a valót titkolja és gazul beszél?
PHILOKTETES.
E férfiú – ha meg nem csalt itéletem – Hajóra száll és engem itt hagy hitlenül.
NEOPTOLEMOS.
Nem hagylak el; de az gyötör régóta már, Hogy a hajón majd bánatodra viszlek el.
PHILOKTETES.
Mit mondasz ezzel, oh fiam? Nem értelek.
NEOPTOLEMOS.
Nem titkolom: Trójába, Argos népei Közé, az Atridákhoz kell jönnöd velem.
PHILOKTETES.
Oh jaj! mit mondasz?
NEOPTOLEMOS.
Ne sóhajts, míg nem tudod –
PHILOKTETES.
Mit kell megtudnom? Mily szándékod van velem?
NEOPTOLEMOS.
Előbb bajodtól mentelek meg; azután Megyek bevenni Trója ormait veled.
PHILOKTETES.
Valóban ez szándékod?
NEOPTOLEMOS.
Szükség kényszerít, Ne lobbanj hát haragra, hallva ezt a szót.
PHILOKTETES.
Elvesztem, eladattam! Mit tevél velem, Oh idegen? Add vissza tüstént íjamat!
NEOPTOLEMOS.
Nem adhatom, mert azt kivánja jog s haszon, Hogy megfogadjam az uralkodók szavát.
PHILOKTETES.
Te pusztító tűz, oh te rémes szörnyeteg, Te álnokság mintája, mit tevél velem, Mint árultál el! Nem pirulsz, ha rám tekintsz, Ki térdeidnél esdekeltem, oh gonosz? Ez íjjal elraboltad tőlem éltemet! Add vissza, kérlek, add, esengek, oh fiam! Ne vedd el – ősi istenidre! – éltemet. Oh jaj nekem, szegénynek, még hozzám se szól! Nem adja vissza – mondja elfordult szeme. Oh révpart! oh hegyormok! oh vadállatok, Hű társaságom! oh ti lejtős szirtfalak! Hozzátok – mert másokhoz úgy sem szólhatok – Hozzátok hangzik ajkaimról a panasz, Lássátok, mit tett vélem Achilles fia! Trójába hurczol, esküdvén, hogy haza visz; És jobbját nyujtva, elrabolta íjamat, Az isteni Herakles szentelt fegyverét, Hogy felmutassa Argos népei előtt! Elfog s magával hurczol hős ember gyanánt, S nem tudja, hogy halottat öl meg és hiú Árnyképet. Ha erőm van, el nem fog soha; Hisz így is csak ravaszság által győze le. S most rászedetve, mit tegyek boldogtalan? Add vissza! térj magadhoz, légy a ki valál! Mit mondasz? Hallgatsz? Oh jaj, semmivé levék! Oh két nyilású szikla, im fegyvertelen, Táplálék nélkül térek hozzád vissza most, És elhagyatva sorvad benned életem; Nem ejtek el nyilammal több szárnyas madárt, Sem hegymászó vadat, nem, enmagam leszek Halottan étke annak, a mit én evém, S mire vadásztam, rám fog az vadászni most; Halálom lesz haláluk díja, e miatt, Kiről azt hittem, a rosszat sem ismeri, Veszsz el – de nem – tán újra fordul szándokod? Ha nem – úgy halj meg nyomorultan, gonoszul.
KAR.
Mit cselekedjünk? Rajtad áll most, oh király, Hogy elhajózzunk, vagy meghallgassuk szavát.
NEOPTOLEMOS.
Kimondhatatlan részvét hatja át szivem Iránta, nem csupán most, régtől fogva már.
PHILOKTETES.
Az égre, szánj meg, oh fiam! Ne tedd magad Az emberek csúfjává e csalás miatt.
NEOPTOLEMOS.
Jaj, mit tegyek, mit! Bár ne hagytam volna el Soha Skyrost! Oly iszonyúan szenvedek.
PHILOKTETES.
Nem vagy te rossz, csak a rossz emberek szava. Tanított bűnre; hagyd másokra ezt, kiket Megillet; add át íjamat s hajózz tovább.
NEOPTOLEMOS.
Most mit tegyünk, barátim?
(Odysseus rejtekéből hirtelen előlép.)
ODYSSEUS.
Mit tészsz, oh gonosz! Lépj vissza tüstént s add át e nyilat nekem!
PHILOKTETES.
Jaj, ki ez ember? Nem Odysseus hangja ez?
ODYSSEUS.
Odysseust látod, tudd bizonynyal, én vagyok.
PHILOKTETES.
Eladtak, elvesztem, jaj! Ő volt hát, a ki Hálóba font és elrabolta fegyverem!
ODYSSEUS.
Én voltam, tudd meg, senki más; nem tagadom.
PHILOKTETES.
Add vissza, oh add vissza íjamat, fiam!
ODYSSEUS.
Nem, ha akarná, sem teendi ezt soha; De te velök jösz, vagy erővel visznek el.
PHILOKTETES.
Oh rosszak rossza, oh te vakmerő gonosz! Erővel visznek?
ODYSSEUS.
Ha önként nem jösz velünk.
PHILOKTETES.
Oh Lemnos földe, oh Hephæstos pusztító, Tűzhányó bércze, el fogjátok tűrni azt, Hogy elragadjon ez az ember tőletek?
ODYSSEUS.
Zeus, tudd meg, Zeus, e földnek legfelsőbb ura, Zeus rendelé ezt; s én parancsait teszem.
PHILOKTETES.
Gonosz te, mily beszédet fogsz még költeni? Az istent is hazuggá tennéd kedvedért.
ODYSSEUS.
Nem, csak igazmondóvá. Jönnöd kell velünk.
PHILOKTETES.
Nem! mondom!
ODYSSEUS.
S én azt mondom, hogy követni fogsz.
PHILOKTETES.
Oh jaj nekem, szegénynek! Hát rabszolgaként Nemzett atyám, és nem szabadnak születém?
ODYSSEUS.
Nem; egyenlő vagy a legjobbakkal, s velök Fogod Tróját bevenni s elpusztítani.
PHILOKTETES.
Nem, szenvedjek bár százszoros bajt, nem soha, Míg megmarad számomra itt e meredek.
ODYSSEUS.
És mit fogsz tenni?
PHILOKTETES.
Tüstént szétzúzom fejem E sziklán, a mélységbe dobva magamat.
ODYSSEUS.
Ragadjátok meg, hogy ne hajtsa végre ezt!
(A szolgák megragadják Philoktetest.)
PHILOKTETES.
Oh kéz, mit kell szenvedned! Drága íjadat Elvesztéd és ez ember most hurokra fűz! Oh te, ki jóra, szépre nem gondolsz soha, Mily orvul támadál meg, mint szedél reá; Ez ifjat véve pajzsul, kit nem ismerék, S ki hozzám méltóbb volt, mint hozzád, s nem tudott Semmit, csupán azt tette, mit parancsolál; És már is szemmel láthatólag gyötri az, Mit vétkezett s mi által én úgy szenvedek! De rossz lelked, mely lesre mindig készen áll, Jól megtanítá furfangos csalásra őt, Kiben nem volt rá sem hajlam, sem akarat. S most megkötözve elragadnál, nyomorult, E partról, melyen egykoron hazátlanul, Elhagyva, mint élő halottat eldobál. Hah! Veszsz el! Sokszor kivántam már én ezt neked; De mit sem tesznek kedvemért az istenek; Örömben élsz te, engem fájdalom gyötör, Hogy életben maradtam ennyi baj között, Nevetségül magadnak és az Atrida Vezéri párnak, melynek most szolgál karod. Pedig csel által s kényszerítve indulál[27] Velök az útra; és engem boldogtalant, Ki önként jöttem hét hajón, eldobtanak, Miként te mondod – ők rád róják ezt a bűnt. – S most elvinnétek? Elhurczolnátok? Miért? Ki semmi s rátok nézve rég halott vagyok? Mért nem mondasz hát, oh te istentől gyűlölt, Bénának, rossz szagúnak? Hát most már lehet Áldoznotok, habár én köztetek vagyok? Hisz ezt hozád fel ürügyül, hogy eltaszíts. Veszsz el hát! El fogsz veszni, a ki ezt tevéd Velem, ha van igazság, még az ég alatt! S tudom, hogy van; hisz nem tettétek volna meg Máskép ez útat a boldogtalan miatt, Ha istenektől nem jő serkentő fulánk. Oh honi földem s mindentlátó istenek, Oh büntessétek, büntessétek végre már Mindnyájokat, ha megnyerém szánalmatok! Mert bár nyomorban élek, ám ha vesztöket Látnám, azt hinném, elhagyott a szenvedés.
KAR.
Haraggal telt, s haraggal szólt e férfiú Hozzád, Odysseus; nem hajtá meg őt a kór.
ODYSSEUS.
Sokat mondhatnék e szavakra válaszul, Ha rajtam állna; most csak egy szavam lehet: Hol ilyenekre van szükség, ilyen vagyok; S a hol igaz és jó ember kivántatik, Erényesebbet, mint én, nem találsz soha. Természetem győzelmet kiván mindenütt, Csak rajtad nem; neked örömmel engedek.
(A szolgákhoz.)
Oldjátok fel, többé hozzá ne nyúljatok; Maradjon itt! Hisz úgy sincs szükségünk reád, Ha fegyvered mienk lesz; mert ott van velünk Teukros, ki jól ért hozzá, mint bánjék vele; S hiszem, magam sem volnék rosszabb nyillövő, Miként te, s ép úgy eltalálhatnám a czélt. Mi szükség van rád? Élj Lemnosban boldogul! Mi távozunk, s tán meglehet, hogy én nyerem Ten íjad által a neked szánt hírnevet.
PHILOKTETES.
Jaj! mit tegyek, jaj! Fegyveremmel diszíted Magad hát s úgy jelensz meg Argos népe közt?
ODYSSEUS.
Ne szólj már többet hozzám, úgyis távozom.
PHILOKTETES.