Part 44

Hát megtörtént a párbaj? élsz-e még? Ha főbe lőttek: tudósits felőle; Ird meg tüstént, hogy Pestre felrohanjak, És bosszut álljak éretted, barátom! Szó a mi szó, de nekem igazán Nem tetszik, hogy te minden balgaságért Kész vagy koczkára tenni éltedet. Azt gondolod: lelked-tested szakál? s ha Leborotválnak, újolag kinősz? Csalódol! mert az élet csizmatalp, S ez nem lesz új, ha egyszer elkopott; Azért kiméld a drága csizmatalpat, A melyet nem szab kétszer senkinek Az ég vargája, a kőszívü sors. S azt gondolod tán: annyi a barátom, Mint fönn az égen a csillag? ha egy Lehull közűlök, észre sem veszem? Hiszen tudod jól: mily kis számotok van Nektek, kik engem őszintén szerettek, Kik föntartjátok szívem melegét. Mért e kis számot megfogyasztani?… És Ida, Ida, e kedves leány, Ha téged elveszt ő, mivé lesz? ő, Kinek kivűled nincsen senkije!? Te vagy világa… lennél oly kegyetlen, Reá szakadni hagynád a világot? S van még egy – a hon! Vagy már elfeledted? Feledhető-e, a miről beszéltünk A lelkesűlés lángóráiban? Ki tudja, mit hoz a kétes jövendő, Mely álmainknak legkedvesbike, S akkor hazánknak ránk szüksége lesz. Látod, barátom, élted mily becses, Azt a világhoz mennyi láncz köti, S te még is könnyelműn koczkáztatod. Ha még nem tértél, térj eszedre már, S ne légy, mint voltál, olyan balgatag, Vagy igazabban: oly kétségbesett. Kétségbe esni! milyen gyávaság! Kinek van erre több s nagyobb oka, Mint én nekem? de én szégyenleném ezt. A szenvedésnek lángjában szivem Szét fog pattanni, mint a porczellán, De, mint a jégcsap, szétolvadni nem! Megállj, ha Pestre ismét fölmegyek, Majd megtanitlak én kétségbeesni, Hogy unokád is megemlegeti! Vásárra ott benn termek nálatok, S viszek portékát, de nem holmi gyapjút, Vagy bőrt, vagy posztót s effélét, azért Nagyon hiszem, hogy nem lesz kelete. Mert hajh! jó gazda ám a magyar ember! A mit kutyákon, kártyán s más egyében Eltékozol, meggazdálkodja könyvön. A könyvvel úgy van, mint hajdan zsinóros Nadrágjával s prémes mentéivel volt, Melyet nagyapja s édes apja vett, Az szolgált még az ő fiának is. Hazám! még sem vagy oly boldogtalan, Minőnek első pillanatra látszol, A lelki szükség nem bánt tégedet; Minden szükséged van, de lelki nincs, Ettől az egytől megmentett az isten… – – – A mint mondottam: a vásárra majd Meglátsz, barátom; akkor fölmegyek, S te rám sem ismersz, úgy megváltozám; A szép természet megváltoztatott, Beteg kedélyek e hű orvosa; Beteg valék én ott ti nálatok, A pesti utczák holthideg kövén, Hosszú, sötét árnyként vonult utánam A csüggedés, az életunalom. Ujjá születtem! a falusi lég, a Sötét erdőknek zúgó lombjai, Lombok fölött a csattogó madár, A fák alatt a hallgatag virágok Föléleszték elájult lelkemet; Nem gyűlölöm, mint eddig, a világot; Már csak haragszom rája, csak haragszom, Hogy olyan gyáva, hogy föl nem kiált Elzárt, elorzott boldogságaért, hogy Meg nem torolja kincse elrablóin Évezredeknek szenvedéseit. De hinni kezdem, hogy dicső napoknak Érjük maholnap fényes hajnalát, Midőn a népek mind fölemelik A föld porába gázolt fejüket, S végigmennydörgik a föld kerekén: »Legyünk rabokból ismét emberek!« Ez nagyszerű, de véres kor leszen, És úgy is illik, hogy véres legyen! Már vízözön volt, most egy vérözön kell, Hogy megtisztúljon a világ a szennytől, A mely fölötte meggyülekezék; Egy vérözön kell! és ha az lefolyt majd, A megmosdott föld tiszta, szép leend, És lakni fognak emberek fölötte, Hasonlitók az isten képihez.

(Dömsöd.)

Erdőd, május 17. 1847.

Nevezetes a tennapi napom, Furcsa dolgokat kellett hallanom. Szerencséje, hogy az bánt ugy velem, A kinek a leányát szeretem.

Mondott volna csak felényit is más, Majd megtudná, mi a bosszuállás, Majd kiálltunk volna a mezőre, Zöld mezőre folyna piros vére.

De még hagyján, hogy én nekem esnek, Hejh van, a mi jobban fáj szivemnek, Az még sokkal jobban fáj én nekem, Hogy téged is bántanak, kedvesem.

Sokat szenvedsz, édes lelkem, szenvedsz, És csak azért, mert engemet szeretsz. Tűrj galambom, tűrj még egy keveset, Maj’ megszakasztom szenvedésedet.

Légy csak egyszer az én feleségem, Nem lesz párod a földkerekségen, Nem lesz párod boldogság dolgába, Még csak nem is vágysz a más világra.

A gyüldei ifjakhoz.

(Nem hiteles szövegü.) A honnak egy igaz zászlója van. Ezt mi álljuk körül. S ti elhagyátok a hon zászlaját, – Elhagyátok, oh ifjak, hűtlenül!

Szégyen, gyalázat! Hát az oroszlán Rókák fészkébe tér? Silány rongyot hogy cserélhettetek A haza szentséges zászlójaér’?

Hol van szabadság, ott van a haza. S ti elválhattatok E két szentségtől, és olyan korán, Mert hisz’ fiatalok vagytok, fiatalok!

Nem jó idők! A féreg eddig a Vén fákat rágta csak; Ti ifjak vagytok, ifju csemeték, S a férgek már belétek hullanak.

Hát a férgest mi várja? Rothadás. S a rothadás halál. Minket levágnak, tűzre tesznek tán; De lelkünk lesz a láng, mely égbe száll.

(Pest.)

Fölösleges aggalom.

Világdöntő kaczajra Nyilnék meg ajakam, Ha olyan szörnyüképen Nem szégyelném magam: Mindeddig azt hittem, hogy én Okos emberként ragyogok, Pedig nem volt s nincs s nem leszen Oly tökfilkó, mint én vagyok!

Előre-hátra engem Az élet hányt-vetett, Epedve szomjazám már A nyúgott életet; S mit tettem? megházasodám, Hogy kipihenjem magamat… Házasság s nyugalom! van-e Ennél bolondabb gondolat?

S barátaim miattam Aggódtak rémesen, Hogy vélem együtt szépen Majd lantom is pihen, Mivel szélnek kell fujnia, Hogy zugjon a fák levele, S szélcsendben ugy hallgat, miként A fák, az ember kebele.

Kérlek, kedves barátim, Hogy ne aggódjatok, Mint eddig nem hallgattam, Eztán sem hallgatok, Sőt még majd nem is győzitek Végig hallgatni lantomat… Házasság s nyugalom! van-e Ennél bolondabb gondolat?

1848.

* *

A mágnásokhoz.

(Nem hiteles szövegü.) Dicsőséges nagy urak! hát hogy vagytok? Viszket-e úgy egy kicsit a nyakatok? Új divatu nyakravaló készül most Számotokra, nem czifra, de jó szoros.

Tudjátok-e, mennyit kértünk titeket? Hogy irántunk emberiek legyetek, Vegyetek be az emberek sorába… Rimánkodott a szegény nép, s hijába!

Állatoknak tartottátok a népet: Hátha most mint állat fizet ti néktek? Ha megrohan mint vadállat bennetek. S körmét, fogát véretekkel festi meg?

Ki a síkra a kunyhókból, miljomok! Kaszát, ásót, vasvillákat fogjatok! Az alkalom maga magát kinálja, Ütött a nagy bosszuállás órája.

Ezer évig híztak rajtunk az urak, Most rajtok a mi kutyáink hízzanak! Vasvillára velők, aztán szemétre, Ott egyék a kutyák őket ebédre!

Hanem még se!… atyafiak, megálljunk, Legyünk jobbak, nemesebbek ő náluk; Isten után legszentebb a nép neve, Feleljünk meg becsülettel nékie!

Legyünk nagyok, a mint illik mi hozzánk, Hogy az isten gyönyörködve nézzen ránk; S örömében mindenható kezével Fejeinkre örök áldást tetézzen.

Felejtsük az ezer éves kínokat, Ha az úr most testvérének befogad, Ha elveti kevélységét, czímerit S teljes egyenlőségünk elismeri.

Nemes urak, ha akartok, jőjetek! Itt a kezünk, nyujtsátok ki kezetek, Legyünk szemei mindnyájan egy láncznak, Szüksége van mindnyájunkra hazánknak.

Nem érünk rá várakozni, szaporán! Ma jókor van, holnap késő lesz talán. Ha bennünket még mostan is megvettek, Az úristen kegyelmezzen ti nektek!

Vörösmartyhoz.

(Midőn a nemzetgyülésben aug. 21-én ő a hadügyben a többséggel szavazott.[6])

Hallgassak-e, mivel szeretlek, Miként atyámat szeretem? Hallgassak-e, mert te neked sem Fáj majd ugy a szó, mint nekem?… Hogy is tehetted, a mit tettél, Az isten szent szerelmeért! – Nem én tépem le homlokodról, Magad tépted le a babért.

Azért hagyád el a muzsákat, Azért tevéd le lantodat, Hogy, földre szállván az egekből, Tüstént besározd magadat. Sarat, sarat kell látnom rajtad! Inkább szeretnék látni vért – Nem én tépem le homlokodról, Magad tépted le a babért.

Ime a sas, ha itt alant van A földön, milyen nagy madár, S olyan kicsiny, hogy alig látszik, Midőn a fellegekben jár. Te fönn valál nagy, s lenn kicsiny vagy; Az ember ily csodát nem ért, – Nem én tépem le homlokodról, Magad tépted le a babért.

Megunta azt a szennyes pályát A nemzet, melyen eddig ment, Kiküzködé magát belőle, S uj czélt tüzött ki odafent, S ti visszahurczoljátok őt a Mocsárba, honnan már kiért. – Nem én tépem le homlokodról, Magad tépted le a babért.

Mit bánom én, hogy nem magad vagy, Hogy ott száz és száz van veled? Habár ott volna valamennyi, Itt kéne lenni te neked. Ha a költő is oda hagyja, Ki küzd aztán a jó ügyért? – Nem én tépem le homlokodról, Magad tépted le a babért.

Te voltál a nemzet költője? Te irtad azt a szózatot, Mely szólt egy országnak szivéhez?… Azt most már szétszakíthatod, Mert hieroglif lett belőle, A melyet senki meg nem ért. Nem én tépem le homlokodról, Magad tépted le a babért.

Ki hitte volna? én nem hittem, Hogy neved is, e fényes név, Hazánk egén csak rövidlétü Futócsillag volt, nem egyéb. Omoljatok, szemem könyűi, E lehullott szép csillagért! – Nem én tépem le homlokodról, Magad tépted le a babért.

(Pest.)

Egész világ…

Egész világ a harczmezőn, Csak én nem vagyok ottan, Ki harczi vágyat annyiszor Éreztem és daloltam.

S a vágy, a láng még most is ég, Még most se halt ki bennem, Rohannék és maradni kell, És nem lehet elmennem.

A szégyen és a fájdalom, Kettős könyűje áztat, Szivemre szállt a fájdalom, Nem, nem az: a gyalázat.

Oh gyermekem, oh gyermekem, Még meg se vagy születve, S szivemre már is kínt hozál S gyalázatot nevemre!

Ha megleszesz, ha élni fogsz, Úgy fogsz-e majdan élni, Hogy nevünkről elvész e szenny, Mely azt miattad éri?

De az soká lesz, addig én Leszállhatok a sírba… Fejfámra ne legyen nevem Sötét betűkkel írva!

Jőjön csak a tavasz! a fák Zöldelni fognak akkor, Az én hiremnek fája is Kizöldül a tavaszkor!

(Debreczen.)

1849.

* *

Ujév napján, 1849.

Megérte ezt az évet is, Megérte a magyar haza; A vészes égen beborult, De nem esett le csillaga. Meg van vagdalva, vérzik a kezünk, De azért még elbírja fegyverünk, S a merre vág Ott hagyja fájó vérnyomát.

Ott hagyja fájó vérnyomát, Haramja csorda, képeden! Hogy majd az ítéletnapon E bélyeg vádolód legyen, Vádolód az isten szine előtt, És gyujtsa rettentő haragra őt. Te ellened, Ki ránk veszett fogad fened!

De mit az ítélet nekünk? Ha lesz is az, sokára lesz! És a mi több, és a mi fő – Az isten könyörűletes. Még majd kegyelmet adna nékik ő… Ne várakozzunk! E vérengező Kutyák felett Tartsunk magunk itéletet!

Tartsunk oly véritéletet, Hogy elborzadjon a világ; Majd addig szórjuk rájok a Szörnyű halálos nyavalyát, A míg hirmondónak marad csak egy, Ki majd otthonn reszketve mondja meg, Hogy jaj neki, Ki a magyart nem tiszteli!

Nekünk most az isten kevés, Mert ő nem eléggé kemény; Hozzád imádkozom, pokol! Az új esztendő reggelén: Öntsd szíveinkbe minden dühödet, Hogy ne ismerjünk könyörűletet, Mig e gazok Közűl a földön egy mozog!

Buda várán újra német zászló!…

Buda várán újra német zászló! Hova legyek lelkem haragjától? Arczunk piros, de nem zsarnok-vértül, Hanem saját szivünk szégyenétül!

Egy kezünkön rajt van a láncz ismét, Várjuk-e, hogy amazt is lekössék? Hogy megint a régi nóta járja, En kinunkra, világ csúfságára.

Kár azoknak a szabadság kardját Kézbe venni, kik csak azért tartják, Hogy a zsarnok a porig alázza, S száradjon rá vér helyett gyalázat.

Tedd le azt a fegyvert, magyar nemzet, Téged isten nem arra teremtett, El onnan a csatatérrül, lódulj, Messziről nézz csak rá a kuczkóbul!

Ha urad jön, térdepelj le szépen, S csókold meg a korbácsot kezében, S várd el békén míg reád halált szól, És kirúg a nemzetek sorából!

Oh hazám, oh nemzetem, magyar nép, Nem döbbent meg, nem riaszt föl e kép? E rettentő gondolatra föl kell Állanod, habár a sírban fekszel.

Azt hiszem, hogy a mi most levágott, Balsorsod volt és nem gyávaságod, S ha a balsors csüggedést nem hoz rád, Elszegődik a szerencse hozzád.

Uj erővel és uj bátorsággal Álljunk szembe ama haramjákkal, Szent az ügyünk, velünk van az isten, Vagy velök sincs, ha mi velünk nincsen.

Dobogjatok szíveink kevélyen, Diadalmunk előérzetében! Pirulj arczunk, pirulj zsarnok-vértül, És ne saját szívünk szégyenétül!

(Debreczen.)

Jött a halál.

Jött a halál, hogy elsöpörjön minket A föld szinéről, jött a döghalál, Reánk lehelte rothadó lelkéből Azt sátándühhel a gonosz király. Tombolt a vész irtóztató erővel A végitélet végórájaként, És im, mi élünk még és nem halánk meg, Csak meghajoltunk, de el nem törénk!

Él a magyar, még áll a hon, s hol egykor Olyan halotti volt a hosszu csend, Minő zajt üt most ott a harczoló kard! Minden csengése egy világra cseng! Oh népem, eddig önmagad se tudtad, Hogy létezel, most tudja a világ; Utósó voltál, s íme a legelsők, Most még ők is bámulva néznek rád.

Melyik magyar nem szégyenlé előbb, hogy Sors átkából magyarnak született? S melyik nem büszke most reá, hogy isten Kegyelméből e nemzet tagja lett? Méltóbb vagy a legdrágább koszorúra Mint bárki más, méltóbb vagy igazán! Oh hol keressek, hol lelek virágot, Dicső fejedre illőt, szent hazám!

De béfejezve nincsen még a munka, A melyet néked béfejezni kell; Csak félig van még a csomó elvágva, Mit szét kell vágnod kardod élivel. Majd akkor illet a koszoru téged, Ha e munkát végkép bevégezéd, S ekkor nem én foglak megkoszorúzni, Hanem az egész nagy emberiség!

Előre hát, oh nemzetem, ne állj meg! Hogy állanál meg pályád közepén? Fél útadon vagy, fölértél a hegyre, S könnyű már annak, a ki völgybe mén. Elő, elő a zászlóval kezedben! Egész Európa te utánad jő; Te vagy, hazám, most a világ vezére, Mily nagy szerep, milyen lelkesitő!

(Pest.)

A huszár.

Szegény legény vagyok, Nincs semmi vagyonom Szivem sem az enyém, Rég birja galambom.

Életemet pedig, Hazám, te szent hazám, Kész áldozat gyanánt Te néked áldozám.

A mi még megmaradt, Te szűz becsületem, Magammal viszlek el, Te sírba szállsz velem.

(Szalonta.)

Nyakravaló.

Nyakravaló nélkül akarod megvédni hazádat? Oh te szamár te, minő ostoba képzelet ez? Honszeretet, bátorság s más, mind kóficz, az a fő A katonában, hogy nyakravalója legyen. Mészáros Lázár, a kitől én ezt tanulám, s ő Tudja, hogy a legfő hősben a nyakravaló, Mert hisz az ő hada, mely oly hősleg megfutamúlt volt, Egytül egyig mind, mind nyakravalóba’ vala. Nyakravalótalanok, takarodjatok a csatatérrül… Éljen Mészáros s éljen a nyakravaló!

(Debreczen.)

Egy goromba tábornokhoz.[7]

Tábornok úr, én nem tartom magam Nagy embernek, de akkorácska csak Vagyok, hogy oly parányok, a minő ön, Levett kalappal szóljanak velem. S ön engemet gorombaságival Elhalmozott, hogy két orczám pirúlt. Igen, pirúltam, de nem magamért, Pirúltam a magyar sereg miatt, Hogy annak egy ily tábornokja van. Tábornok úr, van ellenség elég, Gorombáskodjék azzal, ott szabad, De bánjék szépen a jó honfiakkal, Különben azt hiszszük, hogy őket el Szándékszik ön kergetni a seregből, És ez kemény vád lenne majd, kemény vád. S gorombaságit épen rajtam űzi! Nem fél-e ön, hogy tollamnak hegyére Tüzöm fel önt? ez a toll, istenemre, Hegyesb a tőrnél s lelkiismeretnél, S a kit megszúrok véle, fáj neki Még akkor is, ha a sír férgei Czirógatják ott lenn a föld alatt. Kiírnám önt itt név szerint, de a mit Saját kardjával tenni képtelen, Tollammal tenni én nem akarom, Nem fogom önt megörökíteni. Csak azt ajánlom, hogyha még leszen Szerencsétlenségünk egymáshoz, akkor Beszéljen vélem emberségesen; Mert én ugyan nem tartom magamat Nagy embernek, de akkorácska csak Vagyok, hogy oly parányok, a minő ön, Levett kalappal szóljanak velem.

Jegyzetek.

[Footnote 1: Hégésippe Moreau, Francziaország egyik legszebb lelkű és legszerencsétlenebb költője. Született Párizsban 1810-ben s meghalt 1838-ban sok évig tartó koldús-nyomor után egy kórházban, isten és embertől elhagyatva. Költeményeit halála előtt nem rég adta ki, s dicsősége még jókor érkezett… temetésére. Nyolcz évi koplalásának dija pompás temetés volt. – Gilbert, kiről e dalának végsorai szólnak, előtte-élt franczia költő volt s szinte, mint ő, nyomorban és kórházban halt meg. – És ezek Francziaországban történtek, a nagy és fényes Francziaországban!… mit mondjon, mit tegyen a magyar költő? hallgasson és, ha lehet ily szomoru vigasztalástól, vigasztalódjék. A költő mindenütt édes gyermeke az inségnek.]

[Footnote 2: Sietek lefordítani e költeményt, mely megbecsülhetetlen érdekű talán nem csak én reám, hanem minden olvasóra nézve, mert a dicső Béranger irta és irta a februáriusi forradalom, a köztársaság kikiáltása után és irta hatvannyolcz éves korában! és végre, mert ez legszebb költeményei között talán a legszebbik. (Petőfi jegyzete.)]

[Footnote 3: »E verset még 1844-ben irtam; nem szükséges megmagyaráznom, miért hevert mindeddig iróasztalomban, annak is a fenekén.« Jegyzi meg Petőfi 1848-ban, midőn e költeményét a »Mártius tizenötödike« czímű lapban kiadta.]

[Footnote 4: Ezen s a következő három költeményt Kovács Mihály túrkevei reform. tanitó küldte be a Petőfi-kiadás számára. A három elsőt, Petőfi költeményeinek tizenhat ivre terjedő kéziratával, Fazekas Lajos volt nagykőrösi tanár ajándékozta 1858-ban a beküldőnek. E három költemény is azok közül való, melyeket a költő gyüjteményeiből kihagyott; a negyedik: az »Ez a világ« kezdetű, nincs az emlitett kéziratokban s csak később jutott, mint Petőfiének vélt költemény, a közlő birtokába.]

[Footnote 5: A Honderü engem legközelebb többek közt arrogantiával vádol; bizony ha csak oly parányi arrogantia volna is bennem, mint benne jóravalóság, ő rája nem is hederítenék, nem hogy még megénekelném.]

[Footnote 6: Én ha verset irok, nem irom a magam mulatságára, hanem irom azért, hogy kiadjam, hogy mások gyönyörködjenek benne vagy okuljanak rajta. (Elérem-e czélomat vagy nem? az nem tartozik ide.) Sokan voltak, kik e költeményem kiadását ellenezték. Nem tehetek róla. Én érzem a legnagyobb fájdalmat, hogy erre kényszerülve vagyok mert én szerettem, és tiszteltem legjobban Vörösmartyt mind azok közt, kik őt valaha szerették, de elveimet még sokkal jobban szeretem és tisztelem mint őt. Szivem sajog és vérzik, de kérlelhetetlen maradnék, ha elvérezném is belé. Brutus talán sirva szúrta le jóltevőjét, apját, Caesart, de leszúrta. Hogy Vörösmartyt elitélem, nagy áldozat, melyet szivem tesz elveimért; de bár mily nagy ez áldozat, kész vagyok és mindenkor kész leszek sokkal nagyobbakat is tenni értetek, szentséges elveim!]

[Footnote 7: E tábornok nem Mészáros Lázár volt.]

BETÜRENDES TARTALOMJEGYZÉK.

A. B. emlékkönyvébe 223 A bánat? Egy nagy óczeán 251 A bilincs (kép) 267 A bokor a viharhoz 408 A bokrétát, melyet 233 A borhoz 180 A borozó 123 A bujdosó 445 A csaplárné a betyárt szerette 150 A csárda romjai (kép) 238 A csavargó 170 A csillagos ég 335 A csonka torony 309 A dal 145 A Dunán 122 A faluban utczahosszat (kép) 156 A farkasok dala 286 A felhők (kép) 290 A férj haza jő betegen 255 A gólya 316 A gyáva faj, a törpe lelkek 395 A gyüldei ifjakhoz 460 A haraghoz 354 A hazáról 225 A hegyek közt 406 A hegyoldalt venyigesor takarja 453 A helység kalapácsa (4 kép) 28 A hevesi rónán 265 A hó, a holt föld téli szemfedője (kép) 197 A hold elégiája 348 A Honderűhöz 456 A honvéd 429 A huszár 464 A hűtelen barátokhoz 219 A hűtelenhez 431 A jegygyürű 227 A jó aggastyán 263 A jó öreg kocsmáros 216 A jó tanitó 368 A király és a hóhér (kép) 382 A király esküje (kép) 388 A királyok ellen 451 A királyokhoz 377 A kis béres 330 A koldus sírja (kép) 345 A költészet 328 A költő s a szőlővessző (kép) 227 A kutyák dala 286 A külföld magyarjaihoz 179 A leánykákhoz 181 A ledőlt szobor 383 A letarlott 234 A mágnásokhoz 461 A magyar ifjakhoz 291 A magyar nemes (kép) 222 A magyar nemzet 279 A magyar nemzet 454 A magyar nép 396 A magyar politikusokhoz 357 A magyarok istene 382 A majtényi sikon 303 A márcziusi ifjak 395 A mióta én megházasodtam 337 A mióta szerelembe 233 A munkácsi várban 323 A nap 204 A nap házas élete 175 A naphoz 174 A négy ökrös szekér (kép) 221 A nemes 145 A nemzetgyüléshez 393 A nemzethez 402 A nép 265 A nép nevében 297 A puszta, télen (kép) 366 A rab 346 A rab oroszlán 364 A régi jó Gvadányi 168 A sivatag koronája (kép) 241 A sivatag lakói 334 A sorshoz 202 A szabadsághoz 382 A szájhősök 336 A székelyek 423 A székelyekhez 405 A szél 291 A szerelem 296 A szerelem, a szerelem 141 A szerelem országa 343 A szerelmes tenger 257 A szeretőm nyalka gyerek 218 A szökevények 249 A táblabiró (Töredék) 117 A tavaszhoz 386 A tél halála 373 A téli esték (kép) 362 A természet vadvirága 182 A tintás üveg 184 A Tisza (kép) 288 A XIX. század költői 284 A toronyban delet harangoznak 200 A türelemről 307 A vándorlegény (2 kép) 331 A varró leány 208 A vén zászlótartó (kép) 410 A világ és én 200 A világtól elvonulva 232 A virágnak megtiltani nem lehet 143 A virágok 330 A völgy s a hegy 371 A zsiványság vége 224 Ablakodból 228 Adorján Boldizsárhoz 363 Akaszszátok föl a királyokat 416 Alacsony kis ház 232 Alkony (kép) 315 Alku (kép) 223 Állj meg, feleségem (kép) 353 Álltam sirhalma mellett 194 Álmaim 242 Álmaimban gyakran 231 Álmodom-e? 154 Álmodtam szépet, gyönyörüt 273 Álmos vagyok és még sem alhatom 452 Álom 435 Ambrus gazda (kép) 165 Amott a távol kék ködében 250 Amott az a hegy 317 Amott fönn egy csillag ragyog 192 Annyit sem ér az élet 250 Anyám, anyám 198 Anyám tyúkja 372 Apám mestersége s az enyém 190 Arany Jánoshoz 287 Arany Jánosnál 350 Arany Laczinak 308 Arczképemmel 235 Árvalyányhaj a süvegem bokrétája 150 Átok és áldás 257 Augusztus 5-én 326 Ausztria 386 Avvagy én már soha 236 Az alföld (kép) 167 Az álom 256 Az apostol (4 kép) 77 Az árva lyány 301 Az éj 354 Az elhagyott zászló 322 Az első dal 446 Az ember 335 Az ember ugyan hova lesz 254 Az én képzeletem nem 270 Az én mátkám 127 Az én pegazusom 328 Az én szerelmem 179 Az én szívem 254 Az én torkom álló malom 162 Az erdei lak (kép) 207 Az erdélyi hadsereg 423 Az erdőnek madara van 296 Az év végén 420 Az időhöz 312 Az itélet 312 Az országgyüléshez 372 Az öreg úr 184 Az őrágyhoz 437 Az őrűlt 246 Az özvegy 256 Az utánzókhoz 172 Az utósó alamizsna 138 Az utósó ember 217 Az utósó virágok 339 Az volt a nagy, nagy munka 340 Azokhoz az én jó pesti pajtásaimhoz 206 Azokon a szép kék hegyeken túl 336 Azt hivém, hogy 236

Bánk bán 384 Bányában 306 Barátaim megölelének 255 Barátim, csak vigasztalással 194 Barátim vagytok 253 Barátimhoz 132 Barna menyecskének 260 Batthyány és Károlyi grófnék 451 Be szomorú az élet én nekem 195 Beaurepaire 373 Befordultam a konyhára (kép) 140 Béranger legujabb dala 408 Beszél a fákkal a bús őszi szél 337 Betegségemben 152 Biró, biró, hivatalod 348 Birom végre Juliskámat 310 Bizony mondom, hogy győz most a magyar 423 Boldog éjjel 182 Boldog pestiek 166 Boldogtalan voltam 155 Bolond Istók (kép) 62 Bordal 380 Borús, ködös őszi idő (kép) 269 Boszú 435 Bölcselkedés és bölcseség 347 Bucsú 412 Bucsú 434 Bucsú a nőtlenségtől 336 Bucsú a szinészettől 166 Bucsú 1844-től 188 Bucsú Kún-Szent-Miklóstól 214 Bucsú-pohár 311 Buda várán újra német zászló 463 Búm és örömem 219 Busúlnak a virágok 277

Carmen lugubre 161 Czakó temetésén 358 Cs. E. kisasszony emlékkönyvébe 187 Csak úgy omlanak most hozzám 334 Csal 435 Csalogányok és pacsirták 266 Csatában 427 Csatadal 414 Csendes élet 339 Csendes tenger rónaságán 353 Csokonai (kép) 177 Csuklyában jár a barát 286