Part 43

De a mit szinpadon A népnek hirdetünk, Ne hazudtolja meg A cselekedetünk. Ha meg nem teszszük azt, A mi föladatunk: Akkor gyalázat ránk, Szinészek nem vagyunk!

Igy ni…

– – – – – – – Igy ni, látod, ennyi az egész, Mi van ebben?… nemde megy? No de hogy páratlan ne legyen, Nesze hát még ez az egy.

Jaj! te kis csík, már elsiklanál? A világért sem szabad! Három a táncz s minden, a mi jó! S igy vedd három csókomat.

Ráadásul még a többihez Tedd el a negyediket! Bizony isten örömest adom, Édes örömest neked!

Végre – azt mondják – úgy jó a pénz, Hogyha megszámlálva van; Hanem a csók csak nem pénz talán?… Hadd legyen hát számtalan.

(Pest.)

Zsuzsikához.

Kicsinke szőke kis leányka, Az én szerelmem nagy! És tárgya e nagy szerelemnek Kis szőke lány, te vagy.

Mit mondasz erre, szőke kis lány?… De ez csak fele még. Azon volnék én, hogy te lennél Én nékem feleség!

Eljösz-e hozzám? el?… szépséges Szép fejkötőt veszek, S csak azt mondom: kimondhatatlan Hüséges férj leszek.

Őrzöm szemem fényét, de téged Még jobban őrzelek, Hogy drága egészségednek ne Ártson hideg, meleg.

Ott fenn lakunk Pest városában, Az élet ott vig ám! De az atyushoz is lejárunk, Kivált pénzfogyatán.

Hogy suttogják majd, ha az utczán Végig megyek veled: Petőfi felesége… erről Csinál szép verseket.

Csinálok ám, teringettét is, Hogy bámulnak bele! Maholnap egész Magyarország Nevemmel lesz tele.

Ugy estenként csak neki űlök, Te meg majd azalatt Lefekszel szépen s melegíted Előre ágyamat.

S ha elkészűl egy-egy dicső vers, Én is levetkezem, Hozzád simúlok és azt mondom: Menj beljebb, gyermekem!

Igy éldegélnénk… hát csak ennyit Akartam mondani. Mit szólsz rá szőke kis lány, lesz-e Belőle valami?

(Duna-Vecse.)

Virít a kikirics…

Virít a kikirics – Csak viríts, csak viríts… Én ugy is hervadok, Hervadok, száradok, Csak viríts, kikirics!

Süt a nap sugára Halovány orczámra; Sütni fog maholnap Alacsony siromnak Kis keresztfájára.

Anyám, édes lelkem! Mért zokogsz mellettem? Ki annyit szenvedett, Mint szegény gyermeked, Jobb annak oda lenn.

V. Ferdinándhoz.

Igaz-e, királyom, A mit mondogatnak? Nálad híre sincs a Szabad akaratnak.

Megtennél te mindent A magyar javára; Csakhogy titkos önkény Korlátokba zára.

S nem csak közdolgokban Vagy te korlátozva; E gyalázatos kény Elhat ten lakodba.

A mi örömednek Volna kútforrása, Elzárják előled, Hogy szemed se lássa.

És kinek, kinek vagy Ilyen szolgarabja? Szolgádnak, királyom, Ki sajátod lopja! –

Ha ez így van: sorsod Szívemből sajnálom… Ugy nézz a szemembe Jó öreg királyom.

(Pest.)

Batthyány és Károlyi grófnék.

Nekem nincs semmim, semmim e hazában, De én egészen az övé vagyok; Bánat- s örömkönny forr szememben, a mint Sötétül napja avvagy fölragyog.

Örömkönyűim, oh ti gyér vendégek Mi nálunk a hű honfiszem felett! Ha föl nem törtök most a telt kebelből, Édes terhétől szívem megreped.

– Láttátok-é a két tündérvirágot? Borús hazánknak két sarkcsillagát? Evezhetsz bátran, nemzetem hajója! Nem veszthet az czélt, a ki ilyet lát.

Én láttam, láttam!… megmutatta őket Szent vágyaimnak a szövétnekfény; Hanem mi volt e fény a lánghoz képest, Mely ekkor égett keblem belsején!

Ott álltak ők, mint égi jelenések. Szokatlan köztünk ilyen látomány: Hahogy sokáig néztem volna őket, Szemfényemet vesztettem volna tán.

S hallottam édes ajkaik zenéjét; Hallottam őket halkan mondani, Mit tetteik rég fennszóval beszélnek, Hogy ők a honnak hű leányai.

Miért nem voltam a lég ajkaiknál? Hogy vittem volna szét e hangokat, Mint napvilágot, mindenegy magyarhoz, Kit éj környékez honfibú miatt.

Ragyogjatok ti ébredő hazámban Hajnalsugárral, testvér csillagok! Sugárotokra, Memnon szobraképen, A nemzetáldás zengedezni fog.

(Pest.)

A királyok ellen.[3]

Tudjuk, hogy játék kell a gyermekeknek; Midőn a népek gyermekek valának, Magoknak czifra, ragyogó játékszert, Bibor karszéket s koronát csináltak. S rá nyomták ezt egy fajankó fejére, S felültették e fajankót a székre.

S itt a királyság, ezek a királyok, S ők, a hol ülnek, a hol fejök szédül, Azt gondolják a kábitó magasban, Hogy uralkodnak isten kegyelmébül. Csalatkozásban éltek, jó királyok, Nem uraink, csak bábjaink valátok.

De nagykorú lett a világ, s a férfi Nem gondolt többé gyermekjátékával, Le hát a bíborszékekről, királyok, És fejetekről le a koronával! Ha nem teszitek azt le fejetekrül, Leütjük, s majd a fej is véle gördül.

Igy lesz, s nem máskép. A bárd, mely Lajosnak Párizs piaczán lecsapott nyakára, Első villáma volt a zivatarnak, Mely rátok készül, s kitör nem sokára; Igen, ma-holnap meglesz érkezése, Nem én vagyok már első mennydörgése!

Egy rengeteg lesz a föld kereksége, S e rengetegben vadak a királyok, Kergetjük őket, és fegyvereinket Szilaj gyönyörrel sütögetjük rájok, S vérökkel fogjuk ezt az égre írni: Hogy nem gyermek már a világ, de férfi.

1845.

* *

Lehel.[4]

Melyik szerelmes nem választ magának A számtalan közűl egy csillagot? És melyik költő nem választ magának A számtalan közűl egy bajnokot?… Ezt Toldy Miklós, azt Kont lelkesíti; Ki a vitéz, ki engem föltüzel? Ki e vitéz?… a kürtharsogtatással Országokat reszkettető Lehel!

Ez volt a hős, ez volt a kürt!… e hősnek Halála egy nagy égzengés vala; Kilencz száz év mult, és ez égzengésre Most kél a viszhang: lantomnak dala. Ti jászok és ti kúnok, hallgassátok, Mert, ugy hiszem, legjobban érdekel Titeket, ő, a kürtharsogtatással Országokat reszkettető Lehel.

Mi a legjobb köszörükő? a bosszu; Ez fente meg a magyar kardokat, Mi a leggyorsabb fergeteg? a bosszu; Ez hordja mostan a magyarokat. Éles kardokkal, szélvészrohanással A németek földére érnek el; Elől száguld a kürtharsogtatással Országokat reszkettető Lehel.

Hiába fented kardodat, magyarság! Felsőbb hatalom eskütt ellened. Harczod koporsó, óriás koporsó, A melybe dicsőséged temeted. Nagy lakomája volt ez a halálnak, S kit el nem költe: mint rab vesztegel. Ezek között a kürtharsogtatással Országokat reszkettető Lehel.

»Akasztófára!« dörg a német császár, »Akasztófára e zsiványokat! Haha, hittétek-e ti száraz fák, hogy Teremni fogtok még virágokat? Lám, kivirúltok újolag. – Mivelhogy A vezér elsőséget érdemel: Előre hát, te kürtharsogtatással Országokat reszkettető Lehel!«

Kilépe a hős: »Isten néki, császár, Függjek koszoruként ez oszlopon. – Német vagy, nem t’om: lesz-e emberséged? Meghallgatod-e végkivánatom? Szeretnék egyszer még kürtömbe fujni, Vén bajtársamtól hadd bucsúzzak el!« Ekkép beszélt a kürtharsogtatással Országokat reszkettető Lehel.

Megkapta kürtjét s úgy megfujta a hős, Hogy a császár megsiketült bele, Megsiketűlt és eldőlt… innen-onnan Kilenczszáz éve, s még föl nem kele. Nem is kel ő fel többé. – Jászberényben Még megvan a kürt csorba élivel, Mit megcsorbított a császár fején a Győzötten is még győzelmes Lehel.

Álmos vagyok és még sem alhatom…

1845. vagy 1846. Álmos vagyok és még sem alhatom; Ébren vagyok és mégis álmodom. Gyertyám pislog komorhomályosan, Mint a lidércz, mely temetőbe’ van; S ki nem merem kezemet nyujtani: Elvenni hamvát vagy eloltani. Ágyamban fekszem mozdulatlanul. Előttem el rém rém után vonul. Hiába húnyom be szemeimet, Látom még akkor is e rémeket. És milyen rémek, milyen alakok! Arczomról hideg izzadás csorog. Ott mély árokban egy koldús halott, Fölkél és rágja a koldúsbotot. Kemény. Beléje törnek fogai, Látom szájából a vért omlani. Itt egy öreg czigány a deresen, Ütik, verik kinoskeservesen. Vernek le róla húsdarabokat; Fájdalmában, mint a kutya, ugat. Hát az mi ott? torony vagy óriás? S mit mível? kútat vagy sirgödröt ás? Nem sír lesz az, nem. Kút; mert ott hever Mellette a nagy százakós veder; Most leereszti a roppant vedert… Nem víz, de vér, mit a kútból kimert. Itt egy ifjú, ki lenyakaztaték, Viszi fejét, markolva üstökét, S szólván: »nem én, de te vagy a zsivány!« Bedobja azt a bíró ablakán. Ott akasztófa, rajta csecsemő; A csecsemőnek anyja oda jő, Megfogja lábát, s húzza, húzza le, S körűltánczolja a bitót vele. Itt egy leány, két béka űl szemén, Nyúzott patkány van orrának helyén, Hosszú férgekből vannak fürtei, S őt félkigyó-félember öleli. – – Ily szörnyeket lát lázas képzetem. Elkergetném s el nem kergethetem. Mindenki alszik, csak magam vagyok Nem alvó. Csend van, csak fogam vaczog.

Távozol hát ifjuságom?

Távozol hát ifjuságom? Oh bízvást távozhatol, Nem siratlak. Búcsúm tőled: Keserű, hideg mosoly.

Nem valánk mi jó barátok. Úr voltál te, én kutyád; Korbácsoltál, uszítottál Egyre tüskén-bokron át.

Néha dobtál irgalomból Száraz csontokat nekem; S akkor büszkébb voltam, semhogy Alamizsnád elvegyem.

Távozzál hát, ifjuságom, S halld hozzád végszavamat: Vidd magaddal emléked, vagy Vidd magaddal átkomat!

Ez a világ egy nagy kocsma, jó áros…

(Nem hiteles szövegü.) Ez a világ egy nagy kocsma, jó áros, Benne a Sors az örökös kocsmáros, Éjjel, nappal tele van az vendéggel: Öreg, ifjú, gazdaggal és szegénynyel.

Ez utósók között vagyok magam is; De a kocsmáros goromba s nagy hamis: Nem tudom mivel keveri italom, Olyan keserű, hogy meg nem ihatom.

És ha néha úgy elszánom magamat, Hogy fejéhez vágom a poharamat, Hozzám símul szép leánya: a Remény, Megcsókol és ekkép bíztat: »oh szegény,

Jó fiú! csillapítsd le nagy haragod, Csókjaimtól édesül majd italod…« Én ekkor egy jobb jövő reményiben Poharamat fenékig kiüritem!

A hegyoldalt venyigesor takarja…

A hegyoldalt venyigesor takarja, Megvert engem az úristen haragja, Avval vert meg engemet, Hogy venyigét teremtett, Venyigére gerezdet, gerezdet.

Apám után szép vagyonhoz jutottam, Vagyonomat egy fillérig elittam; Most napszámra dolgozom, Ha napszámom kikapom, Kocsmába mék, eliszom, eliszom.

Védegyleti dal.

Van-e szebb láncz a világon, Mint mely minket összefűz? Bűvös karikába gyűjte Minket a szent honfitűz.

Sír volt keblünk, és halottja Volt a hazaszeretet; Nagyszerűen űljük e föl- Támadási innepet!!

Nemzetünk, e nagy folyó, mely Mindig száz felé szakadt, Egyesítse innepénél A különvált ágakat.

Millió és millió száj És egyetlen hang legyen, Mely kiáltsa lelkesedve A magasztos innepen:

»Elfogadjuk, bármi durva, A mit a hon méhe szül; Bármi lágy és bármi pompás, Semmit, semmit e kivül!«

És ne szóljon áldozatról, Lemondásról senki sem; Kötelesség! mit az ember Hon jólléteért teszen.

S a király, a honnak atyja, Mint valóban jó atyánk, Karjait kiterjesztendi, És az áldást mondja ránk.

(Pest.)

A magyar nemzet.

Oh ne mondjátok nekem, hogy Hajnallik hazám felett! Látom én: az ő számára Sző a sors szemfödelet. S kérni istent nem merem, hogy Nemzetem gyógyítsa fel, Mert e nemzet, elhigyétek, Életet nem érdemel.

Figyelemmel átforgattam A történet lapjait, S fontolóra vette lelkem, A mit e hon végbe vitt. S mit találtam ott fölírva Századok bötűivel? Azt találtam, hogy e nemzet Életet nem érdemel.

Jóra termett nép honában Egy a szív, az akarat. A közérdek mellett minden Különérdek elmarad. Itten oltárt minden ember Ön bálványaért emel – És az ilyen önző nemzet Életet nem érdemel.

Voltak egyesek közöttünk, Tiszta, hű, nagy szellemek, A kik mindent, a mit tettek A hazáért tettenek. Hány volt köztök, kiket a hon, Maga a hon veszte el! És az ily hálátlan nemzet Életet nem érdemel.

Más hazában híven őrzik Mind azt, a mi nemzeti; Ősi kincsét a magyar nép Megveti és elveti, A magyar magyarnak lenni Elfeled vagy szégyenel, És az ily elkorcsult nemzet Életet nem érdemel.

Oh de mért elősorolnom E szegény hon vétkeit? Lesz-e sors, oh lesz-e isten, A ki minket megsegit? A nagy isten szent kegyéből Jő-e megváltási jel? Lesz-e még e nemzet olyan, Hogy halált nem érdemel?

(Pest.)

Sorshuzás előtt.

Kétszázezer forint! reá Gondolni is alig merek. Nagy úr leszek, mennykő nagy úr. Föltéve persze: ha nyerek.

Vajon hová teszem e pénzt? Mindenh’á, csak ládámba nem! Meg nem penészedik az én Ládámba, hiszem istenem.

A mint nyerek: elnyargalok Tóth Gáspárhoz nagy hirtelen, És e jó urnál eddigi Kontóm szépen lekvittelem;

Aztán (most már kész pénzemért!) Jó téli öltönyt varratok; Mert közel a tél, s mostani Ruhámban meg is fagyhatok.

Mily jól esik majd: ha fogat Vicsorgat én rám a hideg, Hahá! mily jól esik: fügét Mutatni ő kegyelminek.

Ugy ám, de hátha nem nyerünk? Ha nem nyerünk: isten veled, Jó téli öltöny! – de se baj, Megszoktam már a hideget.

(Pest.)

Oh, mi szép…

Oh mi szép a vándorélet… oh az Irigylendő vándormadarak! Nem tudják ők, nem tudják: mi a tél? Egy tavaszból másba szállanak.

Vándorolni… vándorolni, mint a Fecske, mint a gólya, szabadon: Add e sorsot én nekem teremtőm, Hajdan ez volt a kivánatom.

Oh mi szép a házi élet… oh az Irigylendő házi madarak! Mit törődnek ők téllel, tavaszszal? Fészkeikben olyan boldogak.

Házasodni, házasodni… élni, Halni a szerelmi lánczokon: Add e sorsot én nekem teremtőm! Mostan ez az én kivánatom.

Egy kritikushoz.

Nagyságos úr! ismer engem, Tudja azt a rosz szokásom, Hogy az igazságot isten És ember szemébe vágom.

Nagyságos úr! ön nem isten, Még nem is nagy ember ám, Önnek hát az igazságot Mért hogy ki nem mondanám?

Nagyságos úr! eh, kimondom, Ön nékem már nem árthat, Censurázni nem akarok, S igy nem rejiciálhat.

Nagyságos úr! szükséges hogy A költőnek lelke légyen, Önnek pedig lélek helyett Spongyia van a szivében.

Nagyságos úr! a spongyia Lángot nem vet, szikrát nem ád, Mind hiába ütik-verik; Minek üti-veri tehát?

Nagyságos úr! valahányszor Az ön verseit olvasám, Tudja, mi jutott eszembe? Az, hogy: asinus ad lyram.

Nagyságos úr! Kecskeméten Az ön atyja csizmadia; Jobb lett volna önnek is e Mesterséget folytatnia.

(Pest.)

Legenda.

»Megint panasz, hát már megint panasz! És a kiről szól, mindig csak pap az. Tart a panasz estétől hajnalig, Az ember még csak nem is alhatik!« Igy szólt az úristen nagy bosszusan. »Már megtekintem, ott alant mi van.« Felkelt az ágyról, gyertyát gyujtatott, Felöltözék és utra kelt legott. A mint elérte volna a kaput, Szent Péter mint a bunda úgy alutt: Mert tennap egy uj vendég érkezék, S ily alkalomkor lakmát tart az ég, Mivel mostanság úgy áll a világ, Hogy új lakó a mennyben ritkaság. Ilyenkor aztán Péter bácsinak Kezében a kancsók jól forganak. »Keljen már kend fel, Péter! hallja kend?« Igy szólt az úr, a midőn oda ment, Hosszan czibálván üstökét, fülét. »Kelj föl, hogy a mennykő üssön beléd!« Fölébredt végre s nyitja a kaput, S az úr egy hulló csillagon lefut, S a földre ép oda ereszkedett, A honnan a panasz fölérkezett. Egy ifju ember mondá a panaszt; S az isten ekkép szólitá meg azt, S megszólitása hangzott nyájasan: »Beszélj, no, mondd, mi a bajod, fiam?« »Hejh, jó atyám, de nagy az én bajom! Kapaszkodjék csak föl az ablakon, S kit ott a pap ágyában látni fog, A menyecskének férje én vagyok.« Az úr nagy halkkal fölkapaszkodott, S nagy istentelenséget láthatott: Mert a mint aztán leereszkedék, Igen furcsán csóválá meg fejét, Ily szavakban törvén ki sóhaja: »Biz e, fiam, kurucz história! Segitnék rajta édes örömest; De már késő, mert minden megesett. Hanem vigasztalásul mondhatom, Hogy a papot pokolba juttatom, Bár eddig is már a pokol fele, Sőt több felénél, pappal van tele.«

Visegrád táján.

Ki mondja meg… Visegrád táján A bágyadt alkony Nem Zách Klárának megtört szelleme?

Ki mondja meg… Visegrád táján A vad, sötét éj Nem Zách Bódognak bosszus szelleme?…

A Honderühöz.[5]

Oh Honderü, te Lázárok Lázára, Te csak nevednek két bötűje vagy, Nevednek vagy csak két végső bötűje… Huzd meg magad, nehogy tovább ragadj. E két bötű elől, hátúl olvasva Egyformán mondja meg mi-létedet. De én becsüllek! mert hisz aranyával Fizetted egykor költeményimet.

Oh Honderü, te olyan szemtelen vagy, Mint Kecskemétnek piaczán a légy; Egyébiránt alávalóbb a légynél: Az még röpül, te csuszva, mászva mégy. De minden ember nem néz láb alá, majd Elgázolnak… vigyázz, mondom neked! Javad kivánom! mert hisz aranyával Fizetted egykor költeményimet.

Oh Honderü, mi aztán a jutalmad E sok jeles tulajdonságidért? Hiába, olyan a világ, mint régen Az érdem becsüléséhez nem ért. Lám annyi útál tégedet, ki a hont Ha nem deríted is, de dőrited. Szegény! Sajnállak… mert hisz aranyával Fizetted egykor költeményimet.

De, Honderü, te vélem összetűztél, Te általad váltig karmoltatom… Mióta van, hogy meri ingerelni A hős oroszlánt a hitvány majom?… … De megbocsátok, hogy muzsámat mostan Oly irgalmatlanúl becsméreled; Hisz aranyával fizetéd, s fizetnéd Most is (ha adnám) költeményimet.

(Pest.)

1846.

* *

Legszebb versem.

(Nem hiteles szövegü.) Sok verset írtam én már össze, S nem mindenik haszontalan; De a mely hírem megszerezze, A legszebb vers még hátra van.

Legszebb lesz az, ha majdan Bécscsel Hazám boszúja szembe száll, S én villogó kardom hegyével Száz szívbe ezt irom: halál!

(Ér-Mihályfalva.)

Kovács Jánosné emlékkönyvébe.

Jellemtelenség e kor bélyege; Pedig csak egy, csak egy: a jellem az, A mi az embert emberré teszi. E nélkül hitvány, öntudatlan tárgyak, Vagy legfölebb is állatok vagyunk. Oh hölgy! könyörgök hozzád, a haza S az emberiség kettős szent nevében: Ha gyermekekkel áld meg majd az isten Olts gyermekid szivébe jellemet, Szeplőtelent s megtántoríthatatlant. És nem szükség, hogy mást is adj nekik, Mindent adál, ha jellemet adál.

(Debreczen.)

Emlékversek T. M. kisasszonynak.

A szerelemnek asztaláról Nem ittunk mi közös pohárból; Még is, ha egy hosszú öröm lesz életem, Azt én leányka, csak neked köszönhetem. S ha meg fogom siratni a napot, A melyben életem fogantatott, Ha nem lesz a világon többé örömem, Azt is leányka, csak neked köszönhetem. – Csodálkozol? ezt föl nem foghatod? Gondolkozzál csak… kitalálhatod.

(Nagy-Károly.)

Száműztem magamat.

Száműztem magamat az emberek közűl, Magányba mentem és mélyen rejteztem el; Magam voltam csak ott és még sem egyedűl, Együtt valék a múlt ezer emlékivel. És minden emlék oly gyász dolgokat beszélt Mik fölforgathatnák a szív s ész tengelyét,

Végig tekintettem tulajdon sorsomon És a világ sorsán. Az és ez oly sötét! S az éjben, mely minket homályával bevon, Nem látjuk már az ég vezérlő jobb kezét; Csak ugy botorkálunk majd ide majd oda. Ha botlunk s elesünk, valóban nem csoda.

Igy van. S e gondolat, ez oly engesztelő, Nagy úr ez, mely minden megbántást eltemet; E gondolat, miként varázsvessző, elő- Idézi ama mély rejtekből lelkemet, A melybe zárkozék, midőn az emberek Olyan sokszor s olyan nagyon sértettenek.

Megengesztelt szivem egy zöld olajfa-ág!… Minden tőled kapott sebem felejtve van; Megbékülő jobbom fogadd el, oh világ, Nem volnál rossz, ha nem volnál boldogtalan, Boldogtalan vagy, s én sajnállak tégedet, S a kit sajnálunk, azt gyülölnünk nem lehet.

Juliához.

Piros orcza, piros ajkak, Barna fürtök, barna szem, És ez arczon és e szemben Mennyi lélek, istenem!

Oh ha birhatnám e lelket, Ezt a lelkes kis leányt!, Szólj, leányka, mondd, hogy téged A szerelem még nem bánt.

Nem, nem! Azt mondd, hogy szeretsz már, Mondd, hogy engemet szeretsz, És ez a szó életemnek Egy új teremtője lesz.

Én szeretlek, és szerelmem, E végetlen áradat, Mint a földet az özönvíz, Eltemette multamat.

Nem tudom, mi voltam eddig, Ámde azt sem, mi leszek; Tőled függ, hogy sötét árnyék, Vagy fényes sugár legyek.

Mit határzasz?… már látásod Megépíté mennyemet; Oh leányka, ezt a mennyet Nem szabad ledöntened!

Im letérdelek előtted S esdve nyujtom föl karom; Vonj föl engem kebeledre, Vagy borúlj rám, angyalom!

1847.

* *

Haza tértem.

Haza tértem és letettem A vándorbotot kezembül, S veszem a lantot helyébe, Mely sokáig félre téve Hallgatott, most ujra zendül.

Melyik a leglélekrázóbb, A legfájóbb húr e lanton? Azt veszem, hogy ujjaimtól A húr s ennek hangjaitól Bennem a szív megszakadjon.

Messze jártam, sokat láttam; Sokat?… oh nem, csupán egyet: Azt, hogy e hon ereje fogy, Hogy meghalni készülünk, hogy Elfajult a magyar nemzet.

Alkotmányunk egy vásártér, Melyen lelket adnak-vesznek, Adnak-vesznek olcsó pénzért, Egy kis czímért, egy ebédért… Jó éjszakát ily nemzetnek!

Elmegyünk a más világra… Nem a magasból esünk le, Mint madár, melyet lelőnek Közeléből a felhőnek S onnan hull a mély tengerbe.

A pornak vagyunk szülötti, Az alacsony úti pornak, Nincsen emberméltóságunk, Mint a féreg csúszunk-mászunk, Mint a férget eltipornak.

Jaj azoknak, jaj azoknak, Kiket magyar anyák szűltek, Kik hazájok pusztulását, Nemzetök vég vonaglását Nem nézhetik egykedvűleg!

(Pest.)

Mint megfogamszott átok…

Mint megfogamszott átok, az őszi köd Sötéten űl a puszta világ fölött.

Mi sötétebb, mint e ködborulat? Az ifjunak arcza, ki benne halad.

Megy a komor ifju, ragadja lova. Száguldó paripán, komor ifju, hova?

»Mit tudta, hová megyen ősapánk, midőn A paradicsomból kiűzve lőn?

Mit tudja, hová megyen az, ki szerelmet Nem nyerve, a lyánytul örökre bucsút vett?«

S így czéltalanúl az ifju halad. Előtte, utána ködborulat.

Minden komor, minden sötét, Csak két dolog, a mi kis csillámot vét:

Egy sárga tövisfa, a reggeli dértül S az ifju halvány arcza szeme könyétül.

S nagy a csend, s a csendben nem hallani mást, Mint egy sohajt és varju-károgást.

Oda járok, hova…

Oda járok, hova senki nem megyen, Hogy a világ szeme észre se vegyen. Neki adom ott magam a bánatnak, Szememből a könnyek csak úgy szakadnak.

Soha, soha ilyen őrült szerelem! Nem tudom én mit fog tenni én velem! Mérföldekre belátom a világot, Szerelmemben egy lépésre sem látok.

Örökös bujdosásban van a lelkem, Egyre űzi nyughatatlan szerelmem, Hol lesz, hol lesz az én megpihenésem? Öledben-e, lyány, vagy a sír ölében?

Várady Antalhoz.