Part 4

És lett a zenére A szemérmetes Erzsók Teremében nagy vigalom. Mindennek előtte Összeütötte bokáját Vitéz Csepü Palkó, A tiszteletes két pej csikajának Jó kedvű abrakolója. Követé e csáberejű példát A többi legénység, Béhurczolva szelíden Egy pár fürge leányzót, Kik eddig az ablakon által Kukucsáltak kandi szemekkel, S kiknek már viszkete talpok A táncznak vágya miatt, Hallván a mennyei báju zenét, S kóválygani kezdtek Mindnyájan a táncz gyönyörében, Mint a ki nadragulyával Füszerezte ebédjét. A lábak dobogása pedig Rendes vala, Mint ama zaj, mit Néha a tiszteletes hall, Mikor űl a biblia mellett, S olvassa nagy elmerüléssel; És a mely zajra imígyen Teszi megjegyzését Jámbor szívvel: »Oh az a Palkó Istentelen ember! Megint nyaggatja csikóimat, A szegény párákat, Korbácsa csapásaival.«

Míg ily események Gazdagiták a világ történeteit A kocsmaterem közepén: Szélről a béke barátja, Bagarja s Harangláb, A fondor lelkületű egyházfi, Űltenek, ittanak egyre. – A helybeli lágyszivü kántor Még mindig pislogatott A szemérmetes Erzsók Ötvenöt éves bájaira. Arczúlata lelki tusának Volt tűkörözője. Látszék, hogy valamit Akar és nem akar, Vagy inkább, hogy valamit Merne, ha merne. Mikoron meglátta Harangláb, A fondor lelkületű egyházfi, Hogy a lágyszivü kántor Se’ széna se’ szalma: Hozzája vonúlt, S ily szókat láta helyesnek Intézni a késedezőhöz Bátoritásnak okáért Hangtalan hangon, Mint a sugólyuk Lakói beszélnek a színpadokon, Holott nők s férfiak által Szomorú- és vigjátékok adatnak. S közbe bohózatok és operák A közönségnek gyönyörére:

»Oh kántor uram! Hát elmegy a nap, Megjön az alkony, Utána az éj, Elűlnek a csirkék És ludak és verebek, Mielőtt ügyesen szőtt Tervünknek drága gyümölcse megérik? – Gondolja meg azt komolyan És nem csak ugy átabotába, Hogy századok adnak Tervkivitelre Egy ilyen pillanatot. Az ilyen pillanatokkal Fukaran kell bánni tehát Az előre tekintő Emberi léleknek, Valamint fukaran bánik Beszédeivel Biró uram, A bölcs aggastyán. – Előre tehát, Hogy az alkalom el ne sikoljék, Mint elsiklik néha a hal A halásznak körme közől, Ha ügyetlen kézzel Kap utána az ostoba filkó. – Rajta azért, Oh kántor uram! Most vagy sohasem. – Mért engedni helyet kebelében A félelem érezetének? Hiszen részt vett a győri csatában.«

Ekképen szóla Harangláb, A fondor lelkületű egyházfi. A helybeli lágyszivü kántor Egyebet nem válaszola, Mint a mi következik: »Oh te tudója szivem titkának! Igaz egy betüig Tartalma beszédidnek, Mint igaz a szent-írás. Bölcsen tudom azt. De a mint van okom, Nem hordani többé A titkolt szerelemnek Életölő fájdalmát: Szintúgy van okom, Elfojtani lelkem Mélységes mélyében e titkot. Ha az emberek itten Észre találnák venni?… Avvagy ha pofon vág A szemérmetes Erzsók E szörnyü merényért?… Hát feleségem, Az amazontermészetü Márta?… Ó én a legboldogtalanabb Valamennyi teremtmény közt, Mely látta a nap karimáját, A sugarakban uszót, Ha felleges ég Vagy éjszaka nem volt! – Olyan az én lelkem, Mint a Duna legközepében A szélvészhányta dereglye, Vagy mint a dióhéj, Mit a gyerekek Pocsolyába vetének: – Hánykodik erre, amarra… De bátorság; a ki nem mer, nem nyer. Oh szólj erre, Harangláb, Mondd meg nekem: ugy van-e vagy sem?… Akként áldja meg isten Életedet s unokáidat is, A mily őszinte leszen E kérdésemre a válasz, A melyet adandasz!«

S őszintén szóla Harangláb, Mondván: »Úgy van, kántor uram!«

»No, ha úgy van: hát neki vágok!« S ezzel a helybeli lágyszivü kántor Fölemelte s letette a kancsót; Csak hogy mikoron fölemelte, Csordultig vala az, – És a midőn letevé, Üres vala az, Valamint üresek zsebeim Most, mikor ezt éneklem Nagy lelkesedéssel Költői dühömben. – Annakutána a lágyszivü kántor Egyet rántott a lajblija szélén, S kétségbeesett elszántsággal, Mint a ki hidegfürdőt Éltében először használ, Oda rontott A szemérmetes Erzsókhoz.

HARMADIK ÉNEK.

Oh nagyon is jó szívü közönség, Különösen ti, Szép lyánykái hazámnak, Kiket annyira szeretek én, Hanem a kiktől Nem nyerek egy makulányi szerelmet, – Ha szépen kérlek benneteket: Ugy-e nem fogtok haragudni reám, Hogy a helybeli lágyszivü kántornak Szerelemvallásától S a táncz kellő közepéből Drága figyelmeteket A templom tájékára csigázom? Hol a leleményes eszű fogoly Épen mostan ereszti Magát lefelé a harang kötelén, Valamint leereszkedik a pók Gyakorta szobám tetejéről Saját fonalán.

És íme leért, És kutyabaja. A kötél ugyan azt akará, Hogy hála fejében Hagyná ott bőrét tenyerének; Hanem a hűséges bőr Konokúl így szólt a kötélhez: »Én ugyan itten nem maradok, Avvagy ha maradnom kell, Hát szinte maradjanak itt Hús és csont testvéreim is.« A kötél jó szíve megindult E ritka bizonyságán A szép testvérszeretetnek, S lemonda kivánságáról.

Már este felé volt. A nap gombócza piroslott, Valamint a paprika, Vagy mint a spanyolviasz. Oh te piros nap! Mért vagy te piros?

Szégyen-e vagy harag az, Mi arany súgáraidat Megrezesíti, Mint a bor az emberek orrát? Nem szégyen, de nem is harag az, Csak én tudom ennek okát, Én, kit földöntúli izék Földöntúli izékbe avattak. Ez vésznek előjele, A mely még ma lesujt a világra, Miként a mészáros taglója lesujt Az ökörnek szarva közé. S nem csak a nap hirdette a vészt, A már közelállót; Az egész természet Elhagyta a régi kerékvágást. Két kutya, melyek előbb Őszinte barátságnak Példái valának hosszu időktől, Most egymást marta dühödve Egy nyomorú juhbőr-darabért, Mit a mészárszéknek előtte találtak. S még száz ily példát zengene lantom, Melyek mind iszonyú pusztúlást Jóslának a földnek, De csak a legnevezetesbet Közleni légyen elég: A lágyszivü kántornak felesége Ma nem ivott meg többet Egy messzely pálinkánál.

Igy állt a világ, A midőn a szentegyházi fogoly Elereszté a mentő kötelet, S ekképen szóla magában: »Lenn volnék… Hála a mennyek urának! Most egyenest a szemérmetes Erzsókhoz. Ó szemérmetes Erzsókom, Szivem mühelyének Örök árendása te! nemde Vársz epedve reám? Valamint én várom a tiszteletestől Kontójának megfizetését, Melyért nála hetenként Kunyorálok hiába. Nem fogsz te sokáig várni reám; A szerelem lesz sarkantyúm, Hozzád rohanok, Mint a malaczok gazdasszonyaikhoz, Ha kukoriczát csörgetnek.«

Még bé sem fejezé Költői beszédét, S íme rohant a szemérmetes Erzsókhoz, Mint a malaczok gazdasszonyaikhoz, Ha kukoriczát csörgetnek. A midőn megfogta kilincsét A kocsmai ajtónak: Ketyegett hő szíve erősen Üdv-kéjek gyönyörétől. A mint benyitott a terembe, A táncz még egyre dühöngött, S csak a béke barátja, Bagarja, vevé őt észre, S őszinte örömmel Idvezlette, kiáltván: »Jó napot adj’ isten, Fejenagy koma!« (Mert ő, a nagy férfiú, volt ez,) »Jó napot adj’ isten; Hát kelmed is eljött?«

Ezek voltak szavai Bagarja uramnak, A béke barátjának; De a széles tenyerű Fejenagy, A helység kalapácsa, A »jó napot adj’ isten«-re Nem mondta: »fogadj isten«, Nem mondott semmit; De nem is hallotta beszédét Bagarja komájának, Dehogy hallotta, dehogy… Ő csak látott – Oh mért kellett látnia ekkor? Mért nem született vakon inkább? És átaljában mért született?… Ott látá térdepelésben A helybeli lágyszivü kántort A szemérmetes Erzsók Ötvenöt éves lábainál. E látványra szivét, A tiszta szerelmü szivet, Pokolbeli kínnak Százharminczhatezer bicskája Hasitotta keresztűl, S fölgyujtá agyvelejét A haragnak czintmasinája legott. Mint prédájához a macska, Zajatlan léptekkel S szeme égő üszkével Sompolygott a lágyszivü kántor Háta mögé, A ki titokban Gyötrődő szive érzelmét Ekkép foglalta szavakba: »Szemérmetes Erzsók, Koronája az asszonyi nemnek, S kezelője a bornak S a pálinkának! Lesz-e engedelem számomra szivedben, Ha lelkem tartalmát Előtálalni merészlem?… De nekem már mindegy, akár van, Akár nincs engedelem számomra, Kimondom: Mi furja az oldalamat. Kimondom, igen, Nem holmi czikornyabeszéddel, De az érzés egyszerü hangján: – Keblem kápolnájában A hűséges szerelemnek Az öröklétnél Félrőffel hosszabb gyertyája lobog Szent lobogással. S éretted lobog az, Ó szemérmetes Erzsók! S ha meg nem koppantod A viszonszerelem koppantójával: El fog aludni, És vele el fog aludni Életem is!… Itt várom itéletemet;

Most, rögtön, ezennel Mondja ki szűz ajakad: A reménység zöld koszorúja Övedze-e homlokomat, Vagy a kétségbeesésnek, Bunkósbotja Üssön agyon?…«

»Én ütlek agyon… Én vagyok a kétségbeesés« Szólt… nem! mennydörgött egy hang, A széles tenyerű Fejenagynak hangja; S széles tenyerével megragadá A lágyszivü kántor gallérját, S fölemelte a térdepelésből, Hogy talpa sem érte a földet, Aztán meg letevé, Hogy az orra is érte a földet; »Én ütlek agyon…« Folytatta tovább A széles tenyerű Fejenagy, »Én morzsolom össze Csontjaidat, Mint a malomkő A búzaszemet! Hogy mertél… de előbb Téged vonlak kérdőre, oh Erzsók! Mondd meg nekem azt: A hűtlenségnek fekete posztaja Vagy az ártatlanságnak Patyolatlepedője takarja-e lelked? Oh, szólj nekem erre!«

A szemérmetes Erzsók Nem szóla reá; De tengervízszinü szemének Bájdús kifejezéséből Ezt silabizálta ki mennyei kéjjel A széles tenyerű Fejenagy: »Oh széles tenyerű Fejenagy, Helységünk kalapácsa S csapra ütője szivem hordójának! Még kétkedel?… Ártatlan vagyok én, Mint az izé…« Érté e néma beszédet A helybeli lágyszivü kántornak Dühteljes dögönyözője, S engesztelve sohajtott: »Lelkem lelke, bocsáss meg, Hogy kételkedni merék Hűséged aczél lánczának Állhatatosságában. – Most pedig, oh kántor! Téged veszlek elő; Készülj a meglakolásra – Rémséges leszen az, Valamint rémséges a bűn, Mit elkövetél. Példádon okúljanak a késő unokák, Hogy kell csábítni az ártatlanságot, Hogy kell konkolyt hinteni Két szerető szívnek Tisztabuzája közé!«

Miután a nyelve megállott, Két keze kezdett mozgani A széles tenyerű Fejenagynak: A helybeli lágyszivü kántort Úgy ütögette a földhöz, Mint a gyertyát mártani szokták. A helybeli lágyszivü kántor El kezdett bőgni, a mint még Nem bőgött soha Sem temetéseknél, Sem a soksípú orgona mellett. Bőgése zavarnak Lett okozója A mulatók közt. Megbomlott a táncz; A kancsal hegedűs, A félszemü czimbalmos S a bőgő sánta huzója Feledte tovább hallatni Hangszere égi zenéjét. A nép oda csődült, Karéjt képezve, holottan A széles tenyerű Fejenagy Példát ada a késő unokáknak, Hogy kell csábítni az ártatlanságot, S hogy kell konkolyt hinteni Két szerető szívnek Tisztabuzája közé. A helybeli lágyszivü kántor Bőgései közben Ily szókkal esengett A helység kalapácsához: »Csak addig várjon, a míg Egy szócskát, egy kicsi szócskát mondok – Aztán verjen kelmed agyon, Ha jónak látja.«

A széles tenyerű Fejenagy, Ki már belefáradt A példaadásnak kedvéérti Földhözütésbe, Ezeket szuszogá: »Beszéljen, kántor uram! Mentse magát, Meghallgatom én az okos szót Minden időben… Mentse magát.« S a helybeli lágyszivü kántor Igy mentette magát, Heverve a földön: »Bűnös vagyok egy részt, Nem tagadom, Mert megszeretém Lángzó szerelemmel A szemérmetes Erzsókot… De tehettem-e róla? Oh a szerelem Nem oly portéka, a melytől Elzárni lehetne a szívet; Tündéri madár ez, a melynek Ajtó sem kell, hogy a szívbe röpüljön, Mint bölcsen tudhatja kegyelmed. – De szerelmemet én Titkoltam volna örökké, Elvittem volna magammal A más életbe, a hol tán Nincsen is élet – Ha nem veszi észre Harangláb. Ő észrevevé, S bujtotta tüzem, Mi okért, mi okért nem? Arról nincs tudomásom. Ő volt, ki, midőn ma Az isteni tisztelet alkalmával Kegyelmed az álomnak karjába hajolt, Ezt javasolta nekem: Zárjuk kelmedre az ajtót, S így zárva levén, Ma baj nélkűl tehetem Hódításaimat A szemérmetes Erzsóknál… S én balga, szavát fogadám!« Mind ezeket mondá A helybeli lágyszivü kántor A megbánásnak örömtelen hangján.

Mint megfordúl a rézkakas A templom tetején, Ha más tájról kezd fúni a szél, Ugy vett más fordulatot A széles tenyerű Fejenagynak Lelke s irányt, Mikor e szók érinték füle dobját. »Mit szól kend erre, Harangláb?« Voltak szavai, S nem szeliden mondott szavai. »Igazolja magát kend, Vagy akkép vágom fültövön, Hogy azonnal megsiketűl bele.«

Oda álla Harangláb, A fondor lelkületű egyházfi, S rendűletlen nézve szemébe A széles tenyerű Fejenagynak, Ily bátor szókra fakadt:

»Igazolni fogom magamat, Nem, mintha remegnék A kend fenyegetésitől. Jobban felkösse gatyáját, A kitől meg kelljen ijednem… Érti-e kend ezt? – Mind igaz, a mit kántor uram szólt, A ki, úgy mellesleg mondva, Gyáva, haszontalan ember, Hogy oly pimaszúl rám vallott. – Én bujtogatám őt, Hogy csapja el a kelmed keziről A szemérmetes Erzsókot, Mert én kendet utálom, Mint a kukoricza-gölődint.«

»Ugyan úgy-e?«

»Biz úgy ám!«

»Hát kend azt gondolja talán, Hogy én kendet szeretem Avval a macskapofájával?«

»Micsodával?«

»Avval a macskapofájával!«

»Macskapofámmal? Hát te, te süldisznó? A ki kovácsnak tartja magát, Pedig holmi czigánytól Tanulta meg a kalapálást…«

»Hát még mesterségemet is Gyalázni mered? Te hitvány templomegér… No megállj! majd megkalapállak.«

S úgy megütötte Öklének buzogányával A fondor lelkületű egyházfinak orrát, Hogy vére kibuggyant. Erre Harangláb Ügyesen leütötte fejéről a kucsmát, Megkapta hajának fürtözetét, S oly istenesen kezdette czibálni, Mint a harang-kötelet.

Ez iszonyu látvány Megragadá gyöngéd idegét A szemérmetes Erzsóknak, S a szegényke Ájulat örvényébe bukott. Bagarja, a béke barátja, Fölemelte szelíden, S ápolva tevé őt Az ágy párnái közé. Élettelenűl feküvék ott, Mint a lepuskázott vadlúd A tó közepén. – De most jön a haddelhadd!

A midőn a vitéz Csepü Palkó, A tiszteletes két pej csikajának Jó kedvű abrakolója Látá, hogy komolyabb kezd lenni A dolog fordúlata: Fejenagynál terme serényen, S magát frígyestársának ajánlá. Őt kedves kötelek csatolák A széles tenyerű Fejenagyhoz: Nála tanúlá tudnillik A kovács-mesterséget Valami két hétig. – Hanem ekkor eleblábolt, Mert nem volt hajlama a mesterséghez. Vakarta i’kább a lovat, Semmint patkolta. De azért kedveltje maradt A széles tenyerű Fejenagy, S neki most is »mester uram« volt.

»Mester uram!« Kurjanta vitéz Csepü Palkó, A tiszteletes két pej csikajának Jó kedvű abrakolója, »Ne féljen semmit, mester uram, Itt vagyok én is.« S ezzel neki ugrék A fondor lelkületű egyházfinak, Hátán termett, s kezdte püfölni. Nem bírta Harangláb Csepü Palkónak terhét, És összerogyott, De véle rogyott A helység kalapácsa is, Mivel üstöke mindig Marka között volt még. Nagyszerű volt ez esés, Igy hullnak alá a kövek A romladozó várak tetejéről A völgy mélységébe. A tusázókhoz több forró vérü legény Csatlakozék, Két pártra szakadva. S lett rúgás, harapás, Fejbetörés, vérontás és a többi.

A lyányzók pedig elvonulának A kocsmateremből, Mint elvonul a napnak sugara, Ha zivatar támad. S elkotródott a lyányok után A béke barátja, Bagarja.

NEGYEDIK ÉNEK.

Merre, Bagarja uram, Test-épületének Élő oszlopain, Oh merre szalad kend Gyors szaladással, Mint a kugli-golyóbis? Hát férfihoz illik Megfutamodni a harczi veszélytől? Lemondani a csatabajnak Hősi jutalmáról, A dicsőség tölgykoszorújáról?

Ne kárhoztassuk a jámbort! A gondviselésnek Választott embere ő, Ki elhárítani termett A vég pusztúlást falujáról. Avvagy ha nem ekképen cselekednék, Mért híná őt a világ A béke barátjának?

Ő e nevezetnek megfelelőleg Intézé tette irányát, S könnyű inakkal iramlott Az öregbírói lakáshoz, A melynek előtte Méltóságosan állott A kaloda.

Bagarja, a béke barátja, Alva találta A kevés szavu bírót, A bölcs aggastyánt. Ottan feküvék ez Testének egész hosszában A pamlagon… Azaz a fapadon. Párnáúl ködmöne szolgált, Az öregebbik, Mert az ujat kímélnie kellett. – Bagarja uram Megdöfte az oldalbordáját, Hogy az álom sűrű ködét Szétoszlassa szeméről. De korán sem volt ez Oly könnyű munka, minőnek Első látásra talán Gondolja az ember. Soká bajlódék véle Bagarja, Míg fölnyílt az egyik szeme nagynehezen, S lelki nyugottsággal kérdezte:

»Mi baj?«

»Baj van, bíró uram, és nagy baj! Csak talpra, de gyorsan, Ha azt nem akarja, Hogy vége legyen helységünknek, Vége örökre! Kiütött a háboru, és dúl. A szemérmetes Erzsók Csapszéke lőn a csatatér. Az egész falu népe Egymást kaszabolja, Hogy nézni iszony. Potyognak az emberek, Mint a legyek őszi időben. A föld a kifutott vértől Olyan, mint a vörös posztó. Az enyészet gyászlobogója Leng a szomorú csatatéren. Tápászkodjék föl, bíró uram, És menjünk szaporán! Mert csak bíró uram az, Ki követ gördíteni képes A rohanó romlásnak elébe.«

Így végzé a csata festését A béke barátja, Bagarja. A kevés szavu bíró, A bölcs aggastyán, Fölnyitva szemének másodikát is, E kérdést látá szükségesnek: »Hát menjünk?«

»Pedig tüstént!« volt a felelet.

»Nem bánom«, szóla szokott nyugalommal A bölcs aggastyán, S miután uj ködmöne rajt’ volt, És botja kezében: Utnak eredtek. – Szomszéd volt a kevés szavu bíróhoz A hívatalában pontos kis-bíró. Beszóltanak ehhez az ablakon által, És mondák: jőne velök. S szót fogadott a hívatalában Pontos kis-bíró, Bár nem nagy örömmel, Mert legszebb kedvtöltésében zavarák: Éppen feleségét verte. Mikor a kántorlak elébe jutottak, Az amazontermészetü Márta Szomszédnéjával Akkor végzette pörét, Mely onnan eredt, Hogy a rosz lelkű szomszédné Egy tyúkját agyon ütötte, Mert ez mindig az ő csirkéi közé járt S elette előlök az árpát.

Képzelni lehet, Hogy mekkora volt dühödése Az amazontermészetű Mártának Hallatlan kára miatt; De azt már képzelni lehetlen, Hogy mekkora lett dühödése, A midőn a béke barátja Tudtára adá férjének csínját. Szólni akart, De a szó elakadt gégéjén. Szeme vérszinü lett S arczúlata kék, És reszkete minden tagja, Valamint a kocsonya. Szétnézett vizsga tekintettel, Mellette hevert egy seprő-nyél, Azt fölragadá, S bőszülve kiálta: »Utánam!«

A midőn a kevés szavu bíró, A béke barátja, Bagarja, A hivatalában pontos kis-bíró S az amazontermészetü Márta Elértenek a csatahelyre: Iszonyú vala a látvány látása, A melyet láttak. A harcz járta javában. A béke barátja, Bagarja, Nem füllentett, mikor azt mondá A kevés szavu bírónak, Hogy az enyészet gyászlobogója Leng a szomorú csatatéren. Ugy volt egy betüig! A kemencze a honnan – A kancsal hegedűs, A félszemü czimbalmos S a bőgő sánta huzója Az ifjuságot tánczra vidítá Hurjai bájos pengésével, – A kemencze lezúzva Ugy mered a levegőbe, Mint valami sziklai vár A tatárjárásnak utána. Tört asztalnak s tört poharaknak Romjai lepték A véráztatta szobát, S a vérnek közepette Búsongva tünődött Egy leharapott fül.

Az amazontermészetü Márta Hős elszántsággal törte magát át A vívó tömegen, Mígnem férjére talált, Ki egy szögletbe vonultan, Kínjában most is nyögve, kuczorgott.

Oh Hamlet! mi volt ijedésed, Mikoron megláttad atyád lelkét, Ahhoz képest, a mint megijedt A helybeli lágyszivü kántor Feleségének látásán! Egy fél-ép asztal alá bújt, S kezeit könyörögve kinyujtá Az amazontermészetü Mártához. De ez nem könyörűlt. Megfogta egyik lábszárát, S kihúzta az asztal alól, És addig döngette, a míg csak A seprő-nyélben tartott. Aztán ott ragadá meg haját, A hol legjobban fáj, És elhurczolta magával, Mint a zsidó a lóbőrt; S ekkép vígasztalta: »Jerünk csak, Itt a világ szeme láttán

Nem akarlak csúffá tenni… de otthonn Majd megkapod a magadét!« S miután ura volt mindenha szavának Az amazontermészetü Márta: Hinni lehet, hogy most sem szegte meg azt.

Az alatt a kevés szavu bíró, A bölcs aggastyán, Nem ékesszólásánál, De tekintélyénél fogva Lecsillapitá a harcznak fergetegét. A vérontásnak idője lejárt. Meghunnyászkodtak a küzdők, Mint a marakodó ebek, A mikor gazdájok előjön, S rájok bőgi: »Kimenj!« A háboru közkatonái Elsompolyodának. A fondor lelkületű egyházfi S a helység kalapácsa Bírói parancsra előállt, S mindkettő fölterjesztette ügyét. A kevés szavu bíró, A bölcs aggastyán, Megdorgálta keményen A fondor lelkületű egyházfit – S a helység kalapácsát, Mint kezdőjét a csatának, A hívatalában Pontos kis-bíró által Kalodába csukatta.

Ott nyögi most fájdalmát hősünk A kalodában. S csak azzal vígasztalja magát, Hogy elleneit megverte vitézűl, S ha innen az isten megszabadítja, Megkéri azonnal A szemérmetes Erzsókot.

* * * Te pedig, lantomnak húrja, pihenj! Nagy volt a munka, s bevégzéd Emberül e munkát.

Én is pihenek Babéraimon, Miket a hírnek mezején Borzas főmre kaszáltam.

Mostan akár ma megássa Gödrömet a sírásó, Bánom is én!

Azért én élni fogok, Míg a világnak Szappanbuboréka Szét nem pattan.

Pislogni fog a hír mécse siromnak Koszorús halmán, Mint éjjel a macska szeme.

Eljő az irígység Letépni babéraimat… de hiába! Nem fogja elérni; Magasan függendnek azok, Mint Zöld Marczi.

S ha sötét zsákjába dugand A feledés: Fölhasogatja sötét zsákját A halhatatlanságnak fényes borotvája.

Mutató tábla,

_mely azt mutatja, hogy az_

_I. énekben_

fölébred álmából egy fogoly, s szabadulást tervez – azonban az nincs megénekelve: hogy ki légyen ezen szabadulást tervező, álmából fölébredt fogoly? csupán azért, hogy később a meglepetés annál meglepőbb legyen. – A

_II. énekben_

már több foglaltatik: kié a helység leglátogatottabb kocsmája? mily ékes e kocsma birtokosnéja? miben sántikál a kántor? ki buzdítja merényének végbevitelére? sat. – A

_III. énekben_

megszabadúl a fogoly, s börtönéből a kocsmába megy; s a mily szörnyű dolgokat lát: oly szörnyű dolgokat cselekszik. Itt már az is orrára köttetik a nyájas olvasónak, hogy a fogoly nem más, mint a költemény hőse. – A

_IV. énekben_

a szörnyű dolgok véget érnek, s a költemény hőse szörnyű véget ér.

1845.

* *

SZERELEM ÁTKA.

Te, vitéz Barangó, hova oly vágtatva? Mért öltöztél fényes hadi pánczélodba? Mért fényesebb szemed fényes pánczélodnál S kezedben villogó kardod aczélánál?

Vitéz Barangónak leszen útja hosszu, Azért megy sebesen, mint halálos bosszu, De nem bosszu űzi, hanem a szerelem, Azért a tündöklő szikra szemeiben.

Szép szeretője van vitéz Barangónak, Híják szeretőjét a szép Ildikónak. Ildikónak arcza szép, mint az ég boltja; Szeme, mint a nap, a csillagot kioltja.

Barangó szerette őt véghetetlenűl, Föl is szólította, menjen hozzá nejűl. Ildikó felele: »Kezem neked adom, Hogyha teljesíted három kivánatom.

Hozz nekem az égből szivárványdarabot, Menyasszonyi ruhát majd abból varratok; Hozz nekem rózsákat a hajnal kertébül Koszorúnak főmre nászi ékességül;

Végső kivánságom a gönczölszekere, Ezen űljek, hogyha megyünk esketőre. Ha teljesíted e három kivánságot, Férjem leszesz, veled élek házasságot.«

Im ezek valának Ildikó szavai. Barangó alig hogy hallá kimondani, Paripáján termett s gyorsan elrobogott, S hozott először is szivárványdarabot.

Azután berontott a hajnal kertébe, És a legvirítóbb rózsákat letépte. Sok bajába kerűlt mindezt végbevinni, De vitézségének nem állt gátul semmi.