Part 3

»A mit bátyánk mondott, közös akaratunk, Csak ne bánts minket is, jobbágyaid vagyunk!« A többi óriás ekképen esengett: »Fogadj el örökös jobbágyidúl minket.«

Felelt János vitéz: »Elfogadom tehát Egy kikötéssel a kendtek ajánlatát: Én itt nem maradok, mert tovább kell mennem, Itt hagyok valakit királynak helyettem.

Már akárki lesz is, az mindegy énnekem, Kendtektől csupán ez egyet követelem: A midőn a szükség ugy hozza magával, Nálam teremjenek kendtek teljes számmal.«

»Vidd, kegyelmes urunk, magaddal e sípot, S ott leszünk, mihelyest jobbágyidat hívod.« Az öreg óriás ezeket mondotta, S János vitéznek a sípot általadta.

János bedugta a sípot tarsolyába, Kevélyen gondolva nagy diadalmára, És számos szerencsekivánások között Az óriásoktól aztán elköltözött.

XXI.

Nem bizonyos, mennyi ideig haladott, De annyi bizonyos, mennél tovább jutott, Annál sötétebb lett előtte a világ, S egyszerre csak annyit vett észre, hogy nem lát.

»Éj van-e, vagy szemem világa veszett ki?« János vitéz ekkép kezdett gondolkodni. Nem volt éj, nem veszett ki szeme világa, Hanem hogy ez volt a sötétség országa.

Nem sütött az égen itt sem nap, sem csillag; János vitéz csak ugy tapogatva ballag, Néha feje fölött elreppent valami, Szárnysuhogás-formát lehetett hallani.

Nem szárnysuhogás volt az tulajdonképen, Boszorkányok szálltak arra seprőnyélen; Boszorkányoknak a sötétség országa Rég ideje, a hogy birtoka, tanyája.

Ország gyűlését ő kelmök itt tartanak, Éjfél idejében ide lovaglanak. Most is gyülekeznek ország gyülésére, A sötét tartomány kellő közepére.

Egy mélységes barlang fogadta be őket, A barlang közepén üst alatt tűz égett. Ajtó nyilásakor meglátta a tüzet János vitéz s annak irányán sietett.

Mikor János vitéz oda ért: valának Egybegyülekezve mind a boszorkányok. Halkan lábujjhegyen a kulcslyukhoz mene, Furcsa dolgokon is akadt meg a szeme.

A sok vén szipirtyó benn csak úgy hemzsegett, Hánytak a nagy üstbe békát, patkányfejet, Akasztófa tövén nőtt füvet, virágot, Macskafarkat, kigyót, emberkoponyákat.

De ki tudná sorra mind előszámlálni? Csakhogy János mindjárt át kezdette látni, Hogy a barlang nem más, mint boszorkánytanya. Erre egy gondolat agyán átvillana.

Tarsolyához nyult, hogy sípját elővegye, Az óriásoknak hogy jőjjön serege; Hanem megakadt a keze valamiben, Közelebb vizsgálta s látta, hogy mi legyen:

A seprők voltak ott egymás mellé rakva, Miken a boszorkány-nép oda lovagla. Fölnyalábolta és messzire elhordá, Hogy a boszorkányok ne akadjanak rá.

Ekkor visszatért és sípjával füttyentett, És az óriások rögtön megjelentek. »Rajta, törjetek be szaporán, legények!« Parancsolá János, s azok betörének.

No hisz’ keletkezett czifra zenebona: A boszorkány sereg gyorsan kirohana; Keresték a seprőt kétségbeeséssel, De nem találták, s igy nem röpülhettek el.

Az óriások sem pihentek azalatt, Mindenikök egy-egy boszorkányt megragadt, S ugy vágta a földhöz dühös haragjába’, Hogy széjjellapultak lepénynek módjára.

Legnevezetesebb a dologban az volt, Hogy valahányszor egy-egy boszorkány megholt, Mindannyiszor oszlott az égnek homálya, S derült lassankint a sötétség országa.

Már csaknem egészen nap volt a vidéken, Az utolsó banya volt a soron épen… Kire ismert János ebbe’ a banyába’? Hát Iluskájának mostoha anyjára.

»De«, kiáltott János, »ezt magam döngetem!« S óriás kezéből kivette hirtelen, Hanem a boszorkány kicsusszant markából, Ucczu! szaladni kezd, és volt már jó távol.

»A keserves voltát, rugaszkodj’ utána!« Kiáltott most János egyik óriásra. Szót fogadott ez, és a banyát elkapta, És a levegőbe magasra hajtotta.

Igy találták meg az utolsó boszorkányt Halva, János vitéz faluja határán; S minthogy minden ember gyülölte, utálta, Még csak a varju sem károgott utána.

Sötétség országa kiderült végképen, Örökös homálynak napfény lett helyében; János vitéz pedig rakatott nagy tüzet, A tűz minden seprőt hamuvá égetett.

Az óriásoktól azután bucsút vett, Szivükre kötvén a jobbágyi hűséget. Ezek igérték, hogy hűségesek lesznek, S János vitéz jobbra és ők balra mentek.

XXII.

Vándorolgatott az én János vitézem, Meggyógyult már szíve a bútól egészen, Mert mikor keblén a rózsaszálra nézett, Nem volt az többé bú, a mit akkor érzett.

Ott állott a rózsa mellére akasztva, Melyet Iluskája sirjáról szakaszta; Valami édesség volt érezésében, Ha János elmerült annak nézésében.

Igy ballagott egyszer. A nap lehanyatlott, Hagyva maga után piros alkonyatot; A piros alkony is eltünt a világról, Követve fogyó hold sárga világától.

János még ballagott; a mint a hold leszállt, Ő fáradottan a sötétségben megállt, S valami halomra fejét lehajtotta, Hogy fáradalmát az éjben kinyugodja.

Ledőlt, s el is alutt, észre nem is véve, Hogy nem nyugszik máshol, hanem temetőbe’; Temetőhely volt ez, ócska temetőhely, Harczoltak hantjai a rontó idővel.

Mikor az éjfélnek jött rémes órája, A száját mindenik sírhalom feltátja, S fehér lepedőben halvány kisértetek A sírok torkából kiemelkedtenek.

Tánczot és éneket kezdettek meg legott, Lábok alatt a föld reszketve dobogott; Hanem János vitéz álmai közepett Sem énekszóra, sem tánczra nem ébredett.

A mint egy kisértet őt megpillantotta: »Ember, élő ember!« e szót kiáltotta. »Kapjuk fel, vigyük el! mért olyan vakmerő, Tartományunkba belépni mikép mer ő?«

És oda suhantak mind a kisértetek, És körülötte már karéjt képeztenek, És nyultak utána, de a kakas szólal, S a kisértet mind eltünt a kakasszóval.

János is felébredt a kakas szavára, Testét a hidegtől borzadás átjárta; Csipős szél lengette a síri füveket, Lábra szedte magát s utra kerekedett.

XXIII.

János vitéz egy nagy hegy tetején jára, Hogy a kelő hajnal rásütött arczára. Gyönyörüséges volt, a mit ekkor látott, Meg is állt, hogy körülnézze a világot.

Haldoklófélben volt a hajnali csillag, Halovány sugára már csak alig csillog, Mint gyorsan kiröppent fohász, eltünt végre, Mikor a fényes nap föllépett az égre.

Föllépett aranyos szekeren ragyogva, Nyájasan nézett a sik tengerhabokra, Mik, ugy tetszett, mintha még szenderegnének, Elfoglalva térét a végtelenségnek.

Nem mozdult a tenger, de ficzkándoztanak Sima hátán néha apró tarka halak, S ha napsugár érte pikkelyes testöket, Tündöklő gyémántnak fényeként reszketett.

A tengerparton kis halászkunyhó álla; Öreg volt a halász, térdig ért szakála, Épen mostan akart hálót vetni vízbe; János oda ment és tőle ezt kérdezte:

»Ha szépen megkérem kendet, öreg bátya, Átszállít-e engem tenger más partjára? Örömest fizetnék, hanem nincsen pénzem, Tegye meg kend ingyen, köszönettel vészem.«

»Fiam, ha volna, sem kéne pénzed nékem«, Felelt a jó öreg nyájasan, szelíden. »Megtermi mindenkor a tenger mélysége A mi kevésre van éltemnek szüksége.

De micsoda járat vetett téged ide? Az óperencziás tenger ez, tudod-e? Azért semmi áron által nem vihetlek, Se vége, se hossza ennek a tengernek.«

»Az óperencziás?« kiáltott fel János, »Annál inkább vagyok hát kiváncsiságos; De már igy átmegyek, akárhová jutok. Van még egy mód hátra… a sípomba fuvok.«

És megfújta sipját. A sipnak szavára Egy óriás mindjárt előtte is álla. »Át tudsz-e gázolni ezen a tengeren?« Kérdi János vitéz »gázolj által velem.«

»Át tudok-e?« szól az óriás és nevet, »Meghiszem azt; foglalj a vállamon helyet. Igy ni, most kapaszkodj’ meg jól a hajamba.« És már meg is indult, a mint ezt kimondta.

XXIV.

Vitte az óriás János vitézünket; Nagy lába egyszerre félmérföldet lépett; Három hétig vitte szörnyü sebességgel, De a tulsó partot csak nem érhették el.

Egyszer a távolság kékellő ködében Jánosnak valami akad meg szemében. »Nini, ott már a part!« szólt megörvendezve. »Biz’ az csak egy sziget«, felelt, a ki vitte.

János ezt kérdezte: »És micsoda sziget?« »Tündérország, róla hallhattál eleget. Tündérország; ott van a világnak vége, A tenger azon túl tűnik semmiségbe.«

»Vigy oda hát engem, hűséges jobbágyom, Mert én azt meglátni fölötte kivánom.« »Elvihetlek«, felelt az óriás neki, »De ott életedet veszély fenyegeti.

Nem olyan könnyü ám a bejárás oda, Őrizi kapuját sok iszonyú csoda…« »Ne gondolj te azzal, csak vigy el odáig; Hogy bemehetek-e vagy nem, majd elválik.«

Szófogadásra így inté az óriást, A ki tovább nem is tett semmi kifogást, Hanem vitte őtet és a partra tette, És azután utját vissza felé vette.

XXV.

Tündérország első kapuját őrzötte Félrőfös körmökkel három szilaj medve. De fáradságosan János keze által Mind a három medve egy lett a halállal.

»Ez elég lesz mára«, János ezt gondolta, Nagy munkája után egy padon nyugodva. »Ma ezen a helyen kissé megpihenek, Holnap egy kapuval ismét beljebb megyek.«

És a mint gondolta, akkép cselekedett, Második kapuhoz másnap közeledett, De már itt keményebb munka várt ám rája, Itt őrzőnek három vad oroszlán álla.

Hát neki gyürközik; a fenevadakra Ráront hatalmasan, kardját villogtatva; Védelmezték azok csunyáúl magokat, De csak mind a három élete megszakadt.

Igen feltüzelte ez a győzedelem, Azért, mint tennap, most még csak meg sem pihen, De letörölve a sűrü verítéket, A harmadik kapu közelébe lépett.

Uram, ne hagyj el! itt volt ám szörnyű strázsa; Vért jéggé fagyasztó volt rémes látása: Egy nagy sárkánykígyó állt itt a kapuban; Elnyelne hat ökröt, akkora szája van.

Bátorság dolgában helyén állott János, Találós ész sem volt ő nála hiányos; Látta, hogy kardjával nem boldogul itten, Más módot keresett hát, hogy bemehessen.

A sárkánykigyó nagy száját feltátotta, Hogy Jánost egyszerre szerteszét harapja; S mit tesz ez a dolog ilyen állásába’? Hirtelen beugrik a sárkány torkába.

Sárkány derekában kereste a szívet, Ráakadt és bele kardvasat merített; A sárkány azonnal széjjelterpeszkedett, S kinyögte magából a megtört életet.

Hejh, János vitéznek került sok bajába, Míg lyukat fúrhatott sárkány oldalába; Végtére kifúrta, belőle kimászott, Kaput nyit, és látja szép Tündérországot.

XXVI.

Tündérországban csak híre sincs a télnek, Ott örökös tavasz pompájában élnek; S nincsen ott nap kelte, nap lenyugovása, Örökös hajnalnak játszik pirossága.

Benne tündérfiak és tündérleányok Halált nem ismerve élnek boldogságnak; Nem szükséges nekik sem étel, sem ital, Élnek a szerelem édes csókjaival.

Nem sír ott a bánat, de a nagy örömtül Gyakran a tündérek szeméből könny gördül; Leszivárog a könny a föld mélységébe, És ennek méhében gyémánt lesz belőle.

Szőke tündérlyányok sárga hajaikat Szálankint keresztülhúzzák a föld alatt; E szálakból válik az aranynak ércze, Kincsleső emberek nem kis örömére.

A tündérgyerekek ott szivárványt fonnak Szemsugarából a tündérleányoknak; Mikor a szivárványt jó hosszúra fonták, Ékesítik vele a felhős ég boltját.

Van a tündéreknek virágnyoszolyája, Örömtől ittasan heverésznek rája; Illatterhes szellők lanyha fuvallatja Őket a nyoszolyán álomba ringatja.

És a mely világot álmaikban látnak, Tündérország még csak árnya e világnak. Ha a földi ember először lyányt ölel, Ennek az álomnak gyönyöre tölti el.

XXVII.

Hogy belépett János vitéz ez országba, Mindent, a mit látott, csodálkozva láta. A rózsaszín fénytől kápráztak szemei, Alig hogy merészelt körültekinteni.

Meg nem futamodtak tőle a tündérek, Gyermekszelídséggel hozzá közelgének, Illették őt nyájas, enyelgő beszéddel, És a szigetbe őt mélyen vezették el.

A mint János vitéz mindent megszemléle, S végtére álmából mintegy föleszméle: Kétségbeesés szállt szivének tájára, Mert eszébe jutott kedves Iluskája.

»Itt hát, hol országa van a szerelemnek, Az életen által én egyedül menjek? A merre tekintek, azt mutassa minden, Hogy boldogság csak az én szivemben nincsen?«

Tündérországnak egy tó állott közepén; János vitéz búsan annak partjára mén, S a rózsát, mely sírján termett kedvesének, Levette kebléről, s ekkép szólítá meg:

»Te egyetlen kincsem! hamva kedvesemnek! Mutasd meg az utat, én is majd követlek.« S beveté a rózsát a tónak habjába; Nem sok híja volt, hogy ő is ment utána…

De csodák csodája! mit látott, mit látott! Látta Iluskává válni a virágot. Eszeveszettséggel rohant a habokba, S a föltámadt leányt kiszabadította.

Hát az élet vize volt ez a tó itten, Mindent föltámasztó, a hova csak cseppen. Iluska porából nőtt ki az a rózsa, Igy halottaiból őt föltámasztotta.

Mindent el tudnék én beszélni ékesen, Csak János vitéznek akkori kedvét nem, Mikor Iluskáját a vizből kihozta, S rég szomjas ajakán égett első csókja.

Be szép volt Iluska! A tündérleányok Gyönyörködő szemmel mind rá bámulanak; Őt királynéjoknak meg is választották, A tündérfiak meg Jánost királyokká.

A tündér-nemzetség gyönyörű körében S kedves Iluskája szerető ölében Mai napig János vitéz ő kegyelme Szép Tündérországnak boldog fejedelme.

(Pest.)

1844.

* *

A HELYSÉG KALAPÁCSA.

_Hősköltemény négy énekben._ ELSŐ ÉNEK.

Szeretnek az istenek engem, Rémítő módra szeretnek: Megajándékoztanak ők Oly ritka tüdővel, Mely a csatavészek Világrendítő dúlakodásit Illendőn elkurjantani képes, S melyet tőlem minden kántor irígyel. És hogy férfi legyen, Méltó e tüdőhöz, Lőn az égi hatalmak irántami hajlandóságából A széles tenyerű Fejenagy, A helységi kovács, Vagy mint őt a dús képzeletű nép Költőileg elnevezé: A helység kalapácsa. – Ti, kik erős lélekkel birván Meg nem szeppentek a harczi morajtól, Halljátok szavamat! De ti, a kiknek szíve Keményebb dolgoknál A test alsó részébe hanyatlik, Oh ti kerűljétek szavamat!

* * * »Ámen!« szólt az áhítat Szent hangján A menny szolgája; s az egyház Négy fala, régi szokása szerint, Komolyan mondotta utána, hogy: »Ámen.« A nép pedig, a mely esti imára Gyűlekezett a szentegyházba, azonnal Elhordta magát, S egy-egy kancsó bor előtt Otthonn vagy a csapszék asztala mellett Dícsérte az istent. A becsukott templomban csend lett; Nagyobb csend nincs a mocsárok partjainál sem, Mikor a gém, bíbicz s béka elalszik. Csend vala hát; Csak két éhes pók harczolt Életre, halálra Egy szilvamagon-hízott légy czombja felett; De, oh balsors! a czombot elejték. Egy egér fölkapta, s iramlott Véle az oltár háta mögé A tiszteletes reverendájába, S lakomáz vala, S a pókok szeme koppant.

Hah, de mily szörnyű zaj, Mily lárma riasztja Egyszerre az egyház Temetői nyugalmát! Mennydörgés? Vagy kásának forrása fazékban?… Nem! Ott ember hortyog.

Ugy van! ez emberalak. Egy zugban két öklére hajolva Alszik… hanem íme fölébredt, Miután elhortyantotta magát. Ásít… szemeit dörzsölve körülnéz… Lát és sejt… sejtése pogány. Megy az ajtóhoz; megrázza kilincsét. És rázta hijába. Éles eszével Átlátta azonnal A dolog állását, És ezt mondotta: »Bezártak.« S még egyszer mondotta: »Bezártak.« Azután, mint férfihoz illik, Téged híva segédül, Lelki jelenlét! S kére: ne hagyd el. S te nem hagytad el őt. Védő szárnyadnak alatta Ily gondolatok születének Nem tökkelütött koponyájában, Mialatt orrát mutató ujjára tevé:

»Hogy szabaduljak? Kiabálni potyára, Valamint a puskagolyóbics Kétannyira nem megy, Mint a mennyire megy: Szintugy az emberi hang. Igy hát hahogy orditanék is Meghallani nem volnának Képesek a falubéli fülek, Mert innen a helység Majd félórányira fekszik Lenn a völgy tekenőjében. – Leugorjam az ablakon által? Az igaz, gyerkőcze-koromban A cseresznyefa legtetejéről Gyakran ugortam alá, Ha csősz-szagot érzék. De az régen volt. Már az idén A negyvenedikszer Értem meg a krumplikapálást. Lelkem hüvelyét A férfiuság kora Megnehezíté; S ha leugornám: Nyakamat szegném, Vagy más bajom esnék.«

Igy főzte a gondolatok seregét Feje bográcsában A bölcs férfiu, a ki Az idén már negyvenedikszer Éré meg a krumplikapálást. Ezután folytatta tünődve: »Mást kell kitalálnom… Vagy itt húzom ki az éjet, S ez nem lesz módnélkűli mulatság.« S komoran nézett a híg levegőnek Egy pontjára, Miként a gólyamadár néz Fenekére a tónak, Mikor a prédát lesi, melylyel A kémény tetején Várakozásba merűlt fiait Megvendégelni akarja.

»Megvan!… ahá, megvan!« rikkanta, S komoly orczájára derű jött: Mint kiderűl példának okáért A föld, mikor a nap Letépi magáról A felhők hamuszín ponyváját; Szintén így kiderűl A sötétlő konyha is éjjel, Ha kólyika kezdi gyötörni A mopszli-kutyácskát, S a tekintetes asszony Réműlve kiált A cselédi szobába: »Panni te! kelj fel, Rakj tüzet, és melegíts téglát… De szaporán!« Panni pediglen Föltápászkodik… egy-két Botlásnak utána Kijut a konyhába… kovával, aczéllal Meggyujtja a taplót, Taplóval a kéngyertyát, Kéngyertyával a szalmát, Szalmával a fát, Hogy téglát melegítsen Hasacskájára a mopszli-kutyának. Mondom: valamint ilyenkor Kiderűl a konyha sötéte, Úgy oszlott a ború Hősünk komor orra hegyéről, Midőn e szót ejtette ki: »Megvan!«

S a kiváncsi világ azt kérdi: mi van meg? Hegyezd füledet, Kiváncsi világ! Lantom neked elzengendi: mi van meg. S ha ekkorig aggodalommal Néztél hősünk sorsának elébe, S netalántán arczodat Érette a búnak könnye füröszté: Most már szemeid pilláin Az öröm könnyének Gyöngye ragyoghat, Mint fekete atila-dolmányon A csinos ezüst gomb – Mert megvagyon a szabadúlás terve, Jeles terv! illő Ily okos emberhez.

»Sikerűlni fog, és sikerűlnie kell!« Mondá a szentegyházi fogoly diadalmasan. »A toronyba megyek fel, És a toronyablakon által Leereszkedem A harang kötelén… De ha megkondúl? Majd úgy intézzük a dolgot, Hogy szólni ne tudjon: A kötél jó hosszu.«

Mig a bölcs férfiu tervét, Leleményes eszének Fényes tanuját, Teljesülés koronázza: Pihennénk tán egyet, – aztán Uj erővel Térjünk a tettek más mezejére.

MÁSODIK ÉNEK.

Regényes domb tetejében A helység nyúgati részén, Honnan faluszerte Legjobban látni sarat, port, Már mint az idő járása vagyon; – Mint mondom: a helység Nyúgati részén, Környékezte csalántól S a növények több ily ritka nemétől, Áll a díszes kocsma, a melyet Sajátjának nevez Isten kegyiből És egykori férjének szorgalmából A szemérmetes Erzsók asszony… Mint őt nevezék.

Lantom, kegyes égnek ajándoka! zengd el: Honnan ez elnevezés.

Erzsók asszonyom ékes, Holdkerek arczulatán, – hol még csak Ötvenöt év lakozik, – Örökös hajnalnak Pirja dereng. S innen ez elnevezés. Vannak ugyan, kik Állítni merészek, Hogy Erzsók asszonyom arczát Nem a szende szemérem, Hanem a borital festette hasonlóvá A hajnali pirhoz. De ezek csak pletyka beszédek; Mert Erzsók asszony nem is iszsza a bort… Csak ugy önti magába. Ilyen a rágalom aztán! Oh ez előtt nincs Szentség a föld hátán, A legszűzebb ártatlanságnak Tiszta vizét is Bémocskolja iszappal, A hóra sarat hány, És… De hová ragadál? Oh fölhevülésnek Gyors talyigája!

Vissza tehát A szemérmetes Erzsók Ötvenöt éves bájaihoz.

Bájos vala ő! Mint a pipacsból Font koszorú, Vagy mint a bakter dárdájába ütődött Éjjeli holdsúgár. És ennek okáért Látogatá őt Az egész falu népe Oly szorgalmatosan; Elannyira, hogy Be se’ nézett más kocsmába… Az igaz, más kocsma nem is volt A faluban.

Ide járt hát A falu népe, kivált Vasárnapi délnek utána, És nagy mértékben vígadozott, S a vígadozásnak Végéről szó sem volt, Mig a kisbírói tekintély Tudtokra nem adta Szívreható mogyorófa-beszéddel, Hogy már haza menni tanácsos.

Ma is így megy A szemérmetes Erzsóknál. Az isteni tisztelet elmúlt, A csapszék népesedik, Valamint a mezőség, Hol a tehenek csordája legel, Megnépesedik Két szárnyú seregélyekkel A nyári napoknak Forró idejében.

Jelen volt Közepette a vendégek seregének A helybeli lágyszivü kántor, Torkának szárazságával S szerelemvágyas kebelének Tengerkínjaival. Őt ugyan is A szemérmetes Erzsókért Öröműző lángok emészték, Mint a vér rozsdája emészti Ólmos fütyköseinket, a mikkel Tisztújítási csatákban Egymást simogatjuk. Ki vetemednék Bámúlatra tehát, Hogy ő egyikével Feje ablakinak Le-lenéz a folyó bor Billikomába, A másikkal azonban Andalgva mereng A szemérmetes Erzsók Kellemes arczán.

Nem maradott el A béke barátja Bagarja uram sem, A csizmacsinálás Érdemkoszorúzta müvésze. Méltóságos termetü férfi. Majd akkora volt ő, Mint a bajúsz orrának alatta. Oldala mellett A bort szörpölte Harangláb, A fondor lelkületű egyházfi, Ki, mikoronta Bagarja uram E kérdést terjesztette elébe: »Hát Fejenagy koma hol lehet?« Igy hallatta a választ: »Ott van, a hol van; Hanem itten nincs… s ma alig lesz.« S miután ezeket mély titku alakkal Elmondotta: kiprémzé Szája vidékét Sátáni mosolylyal. Bagarja uram pedig űle, S oly formán néze szemével, Mint nézni szokott a halandó, Ha nem érti a dolgot.

S vala még több érdemteljes egyén A vendégek koszorújában.

Megnyílt akközben az ajtó, S lett széles az ő nyílása, Mint szája a helybeli kántornak, Mikor éneket énekel A sok sípú orgona mellett. S ki volt, ki az ajtót Kinyitotta imígyen? Ha a hagyomány állításának Hinni szabad: Nem más, mint a vitéz Csepü Palkó, A tiszteletes két pej csikajának Jó kedvű abrakolója. Jöttek nyomban utána A hangászkarnak tagjai hárman: A kancsal hegedűs, A félszemü czimbalmos S a bőgő sánta huzója – Mind ivadéki A hősi seregnek, Mely hajdan Nagy-Idánál A harczi dicsőség Vérfestette babérját Oly nagyszerüen kanyarítá Nem-szőke fejére S nem-szőke fejének Göndör hajára.

A kancsal hegedűs, A félszemü czimbalmos S a bőgő sánta huzója Föltelepűlt kényelmesen A kemenczének tetejére; mi közben Vitéz Csepü Palkó, A tiszteletes két pej csikajának Jó kedvű abrakolója, Így adta bizonyságát Ékesszólási tehetségének:

»Bort!«

Fölfogta azonnal A szemérmetes Erzsók E szónoklat magas értelmét, S eszközlé annak teljesülését Nem fontolva haladván. Miután a vitéz Csepü Palkó Az orra alatti nyiláshoz Emelte a kancsót, És miután mértékletesen Egyet kortyanta belőle: (Körülbelül annyit, A mennyivel öt vagy hat ürgét Lehetne kicsalni lyukának Mélységeiből,) Annakutána Fölnéze az ég tájéka felé – A kemenczetetőre, S ilyféle szavakkal Terhelte meg a levegőnek Könnyű szekerét, Hogy szállítná azokat A derék hangászi fülekbe:

»Húzd rá, Peti, A fűzfán fütyülődet is, A ki megáldott!«

S Peti nem késett, A háromság más ketteje sem. Czimbalom és hegedű és bőgő Hangot adott… Jaj de mi hangok ezek! – Ezeknek hallata visszaidézi Tündérhatalommal Emlékezetembe Éltem legszebb idejét, A gyermek-időt. Látom, mint játsztam öcsémmel S kis házi kutyánkkal. Aztán a kutyát elvette öcsém, Én meg nem akartam od’adni, S így hajba kapánk. Mi jött ki belőle? Az jött ki belőle, Hogy a zajra apánk kirohan, Nálunk terem, és mindkettőnket Jól megnadrágol. Azalatt a kutyát mi elejtők, S rá hágtunk farka hegyére. Mikor e perczben mindhárman Összevisítánk: Ez összevisítás Alig lehetett szebb, Mint a Peti és két társa zenéje.