Part 35

Kínálgatja őket a jó háziasszony, Ne félj, hogy tisztjéből valamit mulaszszon, Hejh, mert ő nagyon jól tudja, mit mikép kell, A kötelességét ő jól megtanulta, Nem bánik könnyen a ház becsületével, Nem is foghatják rá, hogy fösvény vagy lusta. Ott sürög, ott forog, s mondja minduntalan: »Tessék, szomszéd uram, tessék, komám uram!«

Azok megköszönik, s egyet hörpentenek, S ha kiég pipájok, ujra rátöltenek, És mint a pipafüst csavarog a légben, Akkép csavarognak szanaszét elméik, És a mi már régen elmult, nagyon régen, Összeszedegetik, sorra elregélik. A kitől nincs messze az élet határa, Nem előre szeret nézni, hanem hátra.

A kis asztal mellett egy ifjú s egy lyányka, Fiatal pár, nem is a mult időt hányja. Mit is törődnének a multtal? az élet Előttök vagyon még, nem a hátok megett; Lelkök a jövendő látkörébe tévedt, Merengve nézik a rózsafelhős eget. Lopva mosolyognak, s nem sok hangot adnak, Tudja a jó isten, még is jól mulatnak.

Amott hátul pedig a kemencze körűl Az apró-cseprőség zúgva, zsibongva űl, Egy egész kis halom kisebb-nagyobb gyermek Kártyából tornyokat csinál… épít, rombol… Űzi pillangóit a boldog jelennek, Tennapot felejtett, holnapra nem gondol. – Lám, ki hinné, mennyi fér el egy kis helyen Itt van egy szobában mult, jövő és jelen!

Holnap kenyérsütés napja lesz, szitál a Szolgáló s dalolgat, behallik nótája. Csikorog a kútgém ott kinn az udvaron. Lovait itatj’ a kocsis éjszakára. Húzzák a czigányok valami víg toron, Távolról hangzik a bőgő mormogása. S e különféle zaj ott ben a szobába’ Összefoly egy csendes lágy harmoniába.

Esik a hó, mégis fekete az utcza, Nagy vastag sötétség egészen behúzta, Járó-kelő ember nem is igen akad, Egy-egy látogató megy csak haza felé, Lámpája megvillan az ablakok alatt, S fényét a sötétség hirtelen elnyelé, Eltünik a lámpa, a bennlevők pedig Buzgón találgatják: vajon ki ment el itt?

(Pest.)

Adorján Boldizsárhoz.

Mélységes völgyben, olyan mélyben, Hogy, a mik állnak közelében, A mozdulatlan gránitbérczek, Ezen vasnál vasabb falak, Még ők is, a mint ott lenéznek, Szédűlni látszanak… E mély völgynek legmélyebb fenekén, Hová a napvilág fél-feketén Jut el csak a sok bujkálás miatt, S hol a hold, ez a szép fonóleány Olyan kisérteties szálakat Ereszt éjenként ezüst guzsalyán, Mikéntha fonna szemfedőt magának… A völgyben ott, egy nagy szomorfüzfának Tövén, nyílt egy kicsiny virág. Homály és lombok takarák, Nem volt körűle semmi, semmi fény, Csak egy fagyott nagy harmat reszketett – Egy örökkévaló könny – levelén, Mint a gyémánt a vérzős seb felett. Mert a virág piros volt… nem csoda, Egy összetépett szívből támada. Kevés vándor fordult meg itt e tájon, Kevés szem akadott meg e virágon, De a ki látta őt, Hamarjában nem mehetett el, Ott állt csodálkozó szemekkel, E bű-növény előtt, És nézte, nézte, s érzett kínokat, Miktől a lélek szerteszét szakad, De míg igy ölte őt az, a mit láta, Szivott bódítón-édes illatot… Barátom, ez a fájdalom virága, Ez a virág lantod zenéje volt. –

Miért tiprád el ezt a szép virágot? Mért hallgatott el így kezedben a lant? Nem fájt, nem fájt, midőn a földhöz vágtad, S mintegy zokogva húrja ketté pattant? Nem kiáltott rád a lelk’ismeret, Midőn rá tetted gyilkos kezedet? Mert gyilkos vagy, megölted Nem testedet, De ennél sokkal többet, Jobb részedet; A lant a lelke a költőnek, S te, hah, te lelkedet öléd meg!… Egy költő-lelket semmisítni meg! Nem ismeréd tán küldetésedet? Szent és nagy ez valóban, A mely föld pusztulóban, Haldokló-félben van, a melynek már Nem használ sem eső, sem napsugár: Az a költő könnyhullatásitul S mosolygásától ujra fölvirul. Mivel felelsz majd, hogyha egykoron Az, a ki küldött, számadásra von? Ha mondja majd: »Nézz arra lefelé; A merre tetted útadat, Jól látszik, hosszú sivatag… A rád bizott földet nem míveléd!«

Föl, föl, barátom, drága minden percz, A föld futócsillagjai vagyunk, Csak addig élünk, míg leszaladunk; Maholnap a biró előtt lehetsz. Föl, föl, barátom, illeszd össze lantod, Leheld beléje búbánatodat, Hisz a költő, ha a legfájóbb hangot Sohajtja, akkor a legboldogabb. Dalold el mind, mivel szived teli, S minden hang, a mely ajkadon kijő, Lelked darabja légyen… Oly dicső Kín és gyönyör között elvérzeni!

(Pest.)

Van-e egy marok föld…

Van-e egy marok föld a magyar hazában, A melyet magyar vér meg nem áztatott? Hajh, de már nem látszik a nagy ősök vére, Fiaik befesték ujra feketére A földet, rá kenték a gyalázatot!

S így hazugság itt az örök-igazság is, Hogy az oroszlán nem szűlhet nyúlfiat, Ti dicső apák, ti bajnok oroszlánok, Ha ti a halálból most föltámadnátok, És látnátok satnya maradéktokat!

S ez a faj dicsekszik őse érdemével, Híres hajdanával úgy hetvenkedik… Hát majd a jövendő fog-e dicsekedni Mi velünk? vajon nem fogja emlegetni Orczapirulással e kor gyermekit?

Erre semmi gondunk. Tengünk, mint az állat, Megelégszünk azzal, hogy van kenyerünk, Messze elmaradtunk a világ sorától, Kitöröltek a nagy nemzetek sorából, Élni nem tudunk és halni nem merünk.

Szégyen, szégyen! egykor mi valánk a sorsnak Számadó könyvében a legelső szám, S most leghátul állunk, semmit nem jelentve… Kik lábunk ölelték egykor térdepelve, Most arczul csapkodnak… szégyen rád, hazám!

S jaj nekem, százszor jaj, hogy szülőm ellen kell Kart emelnem, hogy megostorozzam őt, Gyermek a szülőjét… engem jobban éget A seb, melyet rajta vágok; és nagy vétek, Jól tudom, az ily tett ég és föld előtt.

S én ezek daczára sem fogok pihenni, Érezzek bár százszor több fájdalmakat, S verjen meg bár engem a nagy isten érte… Addig ostorozlak, nemzetem, mig végre Földobog szived, vagy szívem megszakad!

(Pest.)

A rab oroszlán.

A végtelen birodalom helyett Adának néki egy kis ketreczet!

Vas-rostélyos kicsiny ketreczben áll Az oroszlán, a sivatag-király.

Hagyjátok őt békében állani, Szentségtelenség háborítani.

Ha elrablák a szabadságot tőle, Hadd gondolkozzék legalább felőle;

Ha el nem éri a fa sudarát, Hadd lépjen árnyékára legalább.

Ott áll merően, méltóságosan, Még mostan is mily méltósága van!

Elvették szabadságát, mindenét, De nem vehették hős tekintetét.

Merően áll, miként a pyramíd, a mely Sokszor nézett reá komor köveivel.

Ott járnak kósza gondolatjai, Magát szülőföldére képzeli,

A melynek sivatagjait vele Együtt zugá be a szamum szele.

Ez a szép föld, ez volt a szép idő!… De tömlöczének őre jő,

S merengésének eltünik világa, Mert vesszejével őt ez főbe vágta.

Vessző s egy ily ficzkó parancsol néki, Oh minden égnek minden istenségi!

Ilyen mélyen hajolt magas feje, Ilyen gyalázatot kell tűrnie!

S a bámuló otromba néptömeg Gyalázatán még egy nagyot röhög.

Hogy mersz pisszenni, léha söpredék? Ha szét találja törni tömlöczét,

Ugy összetéphet, ugy széjjeltagolhat, Hogy lelked sem marad meg a pokolnak!

(Pest.)

Szeretlek én, szeretlek téged…

Szeretlek én, szeretlek téged, Kedves kis angyalom, Csak az fáj, hogy szerelmemet be Nem bizonyíthatom.

Igy egyszerűen a szavamra, Ha tetszik, nem hiszed, És én mikép oszlassam el, ha Vannak, kétségidet?

Születtem volna gazdag úrnak, Bizonyság-tételért Egy-egy gyémántkövet dobnék el Minden kis szavadért.

Ha királynak születtem volna, Letenném koronám Egy kis virágkoszorúért, mit Kezecskéd fűzne rám.

Volnék szivárvány: kérnélek, hogy Színeimet elfogadd, És festess bennök szallagot, mely Övezze derekad.

Ha volnék a világlátó nap: Ott hagynám az eget, S a nagy világ helyett nem néznék Mást, mint szemeidet!

(Pest.)

Mit csinálsz, mit varrogatsz ott?

Mit csinálsz, mit varrogatsz ott? A ruhámat foltozgatod? Rongyosan is jó az nékem… Varrj inkább egy zászlót, feleségem!

Sejtek, sejtek én valamit, A jó isten tudja, hogy mit, De elég, hogy szól sejtésem… Varrd meg azt a zászlót, feleségem!

Nem maradhat igy sokáig, Mi hogyan lesz, majd elválik, Elválik a csatatéren… Varrd meg azt a zászlót, feleségem!

Drága áru a szabadság, Nem ingyen, de pénzen adják, Drága pénzen, piros véren… Varrd meg azt a zászlót, feleségem!

Ha ilyen szép kéz varrja meg, A győzelem belé szeret, S mindig ott lesz közelében… Varrd meg azt a zászlót, feleségem!

(Pest.)

A puszta, télen.

Hejh, mostan puszta ám igazán a puszta! Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda, A mit a kikelet És a nyár gyüjtöget, Ez nagy könnyelműen mind elfecséreli, A sok kincsnek a tél csak hűlt helyét leli.

Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával, Sem a pásztorlegény kesergő sípjával, S a dalos madarak Mind elnémultanak, Nem szól a harsogó haris a fű közül, Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedül.

Mint befagyott tenger, olyan a sík határ, Alant röpül a nap, mint a fáradt madár, Vagy hogy rövidlátó Már öreg korától, S le kell hajolnia, hogy valamit lásson… Igy sem igen sokat lát a pusztaságon.

Üres most a halászkunyhó és a csőszház; Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz; Mikor vályú elé Hajtják este felé, Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül, Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül.

Leveles dohányát a béres leveszi A gerendáról, és a küszöbre teszi, Megvágja nagyjábul, S a csizmaszárábul Pipát húz ki, rá tölt és lomhán szipákol, S oda-oda néz: nem üres-e a jászol?

De még a csárdák is ugyan csak hallgatnak, Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak, Mert a pincze kulcsát Akár elhajítsák, Senki sem fordítja feléjök a rudat, Hóval söpörték be a szelek az utat.

Most uralkodnak a szelek, a viharok, Egyik fönn a légben magasan kavarog, Másik alant nyargal Szikrázó haraggal, Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő, A harmadik velök birkozni szembe jő.

Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek, A rónára halvány ködök telepűlnek, S csak félig mutatják A betyár alakját, Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló… Háta mögött farkas, feje fölött holló.

Mint kiűzött király országa széléről, Visszapillant a nap a föld pereméről, Visszanéz még egyszer Mérges tekintettel, S mire elér szeme a tulsó határra, Leesik fejéről véres koronája.

(Pest.)

Minek nevezzelek?…

Minek nevezzelek, Ha a merengés alkonyában Szép szemeidnek esti-csillagát Bámulva nézik szemeim, Mikéntha most látnák először… E csillagot, A melynek mindenik sugára A szerelemnek egy patakja, Mely lelkem tengerébe foly – Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek, Ha rám röpíted Tekinteted, Ezt a szelíd galambot, A melynek minden tolla A békesség egy olajága, S a melynek érintése oly jó! Mert lágyabb a selyemnél S a bölcső vánkosánál – Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek, Ha megzendülnek hangjaid, E hangok, melyeket ha hallanának A száraz téli fák, Zöld lombokat bocsátanának, Azt gondolván, Hogy itt már a tavasz, Az ő régen várt megváltójok, Mert énekel a csalogány – Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek, Ha ajkaimhoz ér Ajkadnak lángoló rubintköve, S a csók tüzében összeolvad lelkünk, Mint hajnaltól a nappal és az éj, S eltűn előlem a világ, Eltűn előlem az idő, S minden rejtélyes üdvességeit Árasztja rám az örökkévalóság – Minek nevezzelek?

Minek nevezzelek, Boldogságomnak édes anyja, Egy égbe rontott képzelet Tündér leánya, Legvakmerőbb reményimet Megszégyenítő ragyogó valóság, Lelkemnek egyedűli, De egy világnál többet érő kincse, Édes szép ifju hitvesem, Minek nevezzelek?

(Pest.)

Olaszország.

Megunták végre a földöncsuszást, Egymás után mind talpon termenek, A sóhajokból égiháború Lett, s láncz helyett most kardok csörgenek, S halvány narancs helyett a déli fák Piros vérrózsákkal lesznek tele – A te dicső szent katonáid ők, Segítsd őket, szabadság istene!

Nos, elbizott hatalmas zsarnokok, Orczáitokrul a vér hova lett? Orczátok olyan kisértetfejér, Mikéntha látnátok kisértetet; Azt láttatok, valóban megjelent Előttetek Brutusnak szelleme – A te dicső szent katonáid ők, Segítsd őket, szabadság istene!

Alutt Brutus, de már fölébrede, S a táborokban lelkesítve jár, Mondván: »ez a föld, honnan elfutott Tarquin s a melyre halva hullt Caesár; Előttünk meghajolt ez óriás, S ti a törpéknek meghajoltok-e?« – A te dicső szent katonáid ők, Segítsd őket, szabadság istene!

Eljő, eljő az a nagy szép idő, A mely felé reményim szállanak, Mint őszszel a derűltebb ég alá Hosszú sorban a vándormadarak; A zsarnokság ki fog pusztulni, és Megint virító lesz a föld szine – A te dicső szent katonáid ők, Segítsd őket, szabadság istene!

(Pest.)

Egy könyvárus emlékkönyvébe.

Az életczél boldogság, de elébb Fáradni kell, hogy ezt a czélt elérd, Ugy ingyen ahhoz senki sem jut el, Ahhoz nagyon sok mindenféle kell: A becsülettől soha el ne térj Sem indulatból, sem pedig dijért, Szeresd hiven felebarátidat, Ne vond föl közted s más közt a hidat, A hon nevét, a drága szent hazát Szivednek legtisztább helyére zárd, S imádd az istent, s mindenek felett Áruld erősen költeményimet.

(Pest.)

A jó tanitó.

Van biz ott a sok rosz között, Van jó tanító is; Volt nekem sok rosz tanítóm, Volt nekem egy jó is.

Meg is maradt a fejemben, Úgy emlékszem rája, Mintha vén kopasz fejével Most is itten járna.

Kopasz volt az istenadta, Nem tehetek róla; Vén legény volt, ifjusága Régen elvirúla.

Elhervadtak virágai, Egy maradt meg épen, Egy nagy bazsarózsa nyílott Az orra hegyében.

Talán minden reggel ujra Kivirult az orra, De nem csoda, mert gondosan Táplálgatta borral.

Már hiába, ha ez olyan Különös plánta volt, Hogy nem szivelt egyebet, mint Pinczei harmatot.

Ez alatt az orr alatt egy Nagy bajúsz ácsorga, Egyik rúdja égbe készült, Másik le a porba.

A bajúsz alatt szája volt, Szájában pipája, Lapátnak is beillett vón Köpczös szopókája.

Zrínyijét még valamikor Árpád idejében Készitették, semmi szín sem Volt már a szinében.

Gombok voltak akkorák rajt, Mint egy-egy pogányfej, Használták is tán a török Hadban buzogány helytt.

Mindenféle zsinórral úgy Ki volt kanyargatva, Hogy a mennydörgős mennykő is Eltévedett rajta.

A szabó jó szűkecskére Szabta a nadrágot, De azért egy kicsit még is Pötyögősen állott. –

Hosszan bajlódtam tán vele, De megérdemelte, Mert szörnyen jó ember volt az Istenteremtette.

Olyan jó tanító volt ő, A milyen csak kellett, Esztendőn át asztal alatt Hevertek a könyvek.

Ha leczkémből fél betűt sem Tudtam felmondáskor, Azzal vigasztalt, hogy se baj, Megtanulom máskor.

Ki is mutattam iránta Jószivűségemet, Vittem neki ajándékot, Mikor csak lehetett.

Lelopkodtam sonkát, kolbászt Saját kéményébül, Ez volt ajándékom, s ő még Meg is hítt vendégül!

(Pest.)

Szerelemnek rózsafája…

Szerelemnek rózsafája… Árnyékában heverek, Hulldogálnak homlokomra Illatozó levelek.

Szerelemnek fülmiléje Csattog a fejem fölött, Képzetemben minden hangja Egy-egy isten-álmat költ.

Szerelemnek poharában Ajkamat fürösztgetem, Nem oly édes másból a méz, Mint ebből a gyötrelem.

Szerelem fejér felhői Erre felé lengenek, Mintha engem látogatni Jőne egy angyalsereg.

Szerelemnek holdvilága Rám arany palástot vet, Eltakarja, felejteti Vélem szegénységemet.

(Pest.)

Hideg, hideg van ott kinn…

Hideg, hideg van ott kinn, Arról nem tehetek, Nem is törődöm véle, Szobám elég meleg.

Egykor… de mi közöm most A múlthoz én nekem? Nem, nem leszek hálátlan Irántad, jelenem.

Te foglald egyedűl el Egészen lelkemet! Száműzve a jövő s mult, Remény s emlékezet.

Mi is az a jövő s mult? Ha zordon vagy ha szép, Az mindegy, így is úgy is Tolvajnál nem egyéb.

Két tolvaj a jövő s mult, Incselkednek veled, Hogy szép szerén magokra Vonják figyelmedet,

S míg jobbra balra nézesz Ellopják hirtelen A szép virágot, melyet Eléd tett a jelen.

Nem fogtok most ki rajtam, Zsebmetsző czimborák, Pusztuljatok szemembül, Lóduljatok tovább.

Te állj, te állj előttem, Barátságos jelen, Jó ízüen merengek Mosolygó képeden.

Nem vagy merész kalandor, Regényes vad legény, Kinek fél vállán mente, Sastoll a süvegén.

Fejeden házisapka, Rajtad hálóruha, Kezedben egy pohár bor, Szádban török pipa.

Hadd rázzam meg, kedélyes Barátom, kezedet, Egy nagy karszékben töltöm Estém szemközt veled.

Füstöljünk, iddogáljunk… Vidáman ránk ragyog A lámpa, feleségem Szeme s a csillagok.

(Pest.)

Rózsavölgyi halálára.

Vén muzsikus, mit vétettem én neked, Hogy mindig csak szomorítasz engemet? Keseregtem, mikor szólt a hegedűd, Hejh nem szól már, s ez nekem még keserűbb, Ez nekem még keserűbb!

Régi sorsa magyaroknak a bánat, E nélkül már tán élni sem tudnának, Ha már igy van, ébredj föl, vén barátom, Hadd busuljunk legalább a nótádon, Hadd busúljunk nótádon!

Czudar nemzet biz a magyar, hiába, Nem igen néz se előre se hátra, Elfeledte, a mi történt ezelőtt, A jövő meg? bánja is ez a jövőt, Bánja is ez a jövőt!

Egyszer ember csak a magyar, mikor a Fülét szivét megtölti a muzsika, Könnybe lábbad a két szeme ilyenkor, Eszébe jut a siralmas hajdankor, A siralmas hajdankor.

Sirathatjuk is a multat, Mohácsot, Kiket ott a török fegyver levágott; Ha őket eltemették vón rendesen, Húsz ezer sír állna ottan egy helyen, Húsz ezer sír egy helyen!

És mikor már kibusúltuk magunkat, Megfeszítjük lelkünket és karunkat, És ha akkor ott volna az ellenség, Ha még annyi volna is mind elesnék, Mind egy szálig elesnék!

Akkor aztán bízni kezdünk magunkba’, Hogy telik még mi tőlünk is nagy munka, Hogy kivirít még a magyar nép fája, S lombjait majd isten, ember csodálja, Isten, ember csodálja! –

Ébredj föl, vén muzsikus, vén barátom, Hadd busúljunk, lelkesedjünk nótádon, Olyan isten igazában tudtad te, Hogy hol fekszik a magyarnak a szive, A magyarnak a szive.

Mért hagytál el? hiszen mi rád nem untunk, Pedig veled ötven évet mulattunk, Gyere vissza, áldom azt az istened, Kezd el ujra, kezd el azt az ötvenet, Kezd el azt az ötvenet! – –

Addig híttam, hogy sírjából megjelent, Megjelent, de csak addig volt idefent, Míg kezével hajlékára mutatott… Mi van benne? hegedű és koldusbot, Hegedű és koldusbot!

(Pest.)

Egy emlék a kórházban.

(_Moreau_ után francziából.[1]) E durva ágyon végvonaglásomban Még szánakozó könnyeket lelek, Mert a dicsőség és lángész illatja Árasztja el e fájdalom-helyet. Itt énekelt ő, itt imádkozott és Halt meg, reményeinek özvegye, S én ismétlem, számlálva szenvedésim: Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede!

»Bátorság, költő!« így beszéltek hozzám, »Gondunk leszen lantodra és reád.« Tennap mondák, s ma a vészben nekem csak Az irgalom nyitá meg ajtaját. Reszkess, gonoszság! végdalom megpendül, S ha meghalok, rajtad lesz bélyege… Ah, kiesik az irótoll kezembül; Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede!

Ha hosszu sóhajtásaim után egy Vigasztaló szó hangzanék nekem, Ha volna itten egy baráti kéz, mely Megmelegítné reszkető kezem! De a barátok nem hallják keservem, Estéjök lakomában foly ma le, S nem veszik észre társok távollétét… Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede!

Megátkozom én születésem napját; De a természet olyan gyönyörű, De minden este erdők illatával Lebeg a szellő ablakom körűl. Sétálni párosan virágos fűben, Bent a fák közt merengve űlni le: Oh mily boldogság, milyen szép az élet!… Szegény Gilbert, mennyit nem szenvede!

(Pest.)

A völgy s a hegy.

Ha én hegy volnék! (sóhajtott a völgy) Ha én hegy volnék! milyen isteni A csillagok szomszédságábul A nagy világra letekinteni.

Az a boldog hegy, ott uralkodik Királyi széke dicső magasán, Körűlövedzi hódolattal Fejét a felhő tömjénfüst gyanánt.

A kelő nap, első sugáriból, Tesz homlokára arany koronát, S a lemenő palástul adja Rá végsugárainak bíborát.

Ha én hegy volnék! Itt elbújva kell Áttengenem homályos éltemet, A szomszédig sem láthatok, s a Szomszédból sem láthatnak engemet. –

Ha én völgy volnék! (sóhajtott a hegy) Ha én völgy volnék! oh milyen rideg Ez a magasság, e dicsőség A melyet tőlem úgy irígylenek.

Engem talál az első napsugár És az utósó is rajtam ragyog, És még is mindig olyan puszta És még is mindig oly hideg vagyok.

Pillangó, harmat, csalogány, virág… Hiába hívom, egyik sem szeret, S mi oda lenn enyelgő szellő, Az ide fönn csatázó fergeteg.

Ha én völgy volnék! élnék ott alant A nagy világtól mélyen rejtve el, S cserélgetném a boldogságot A szép tavasz kedves szülöttivel!

(Pest.)

Feleségek felesége,

Feleségek felesége, Lelkemadta kicsikéje! Jer ide már az ölembe, Mulassak veled kedvemre.

Szerettelek lyánykorodban, Szeretlek most százszor jobban, Nem százszor, de ezerszerte, Ha meg nem haragszol érte

Nem is tudja a nőtelen, Mi az igazi szerelem; Hogy’ tudná az istenadta? Még csak akkor tanulgatja.

Nőtelen ember szerelme Csak virág a kalap mellett; S most a szerelem én nékem Lélekzetem, szívverésem.

De boldogok is vagyunk ám, Ugy-e, lelkem kis Juliskám? Meg se várjuk a halálunk, Elevenen égbe szállunk!

(Pest.)

Ne feledd a tért…

(_Moore_ után angolból.) Ne feledd a tért, hol ők elestek, Az utósó s a legjobb vitézek; Mind elmentek és kedves reményink Velök mentek, egy sírban enyésznek.

Oh, ha visszanyernők a haláltól A sziveket, mik előbb dobogtak, Ujra víni a szabadság harczát Színe előtt a magas mennyboltnak!

Pillanatra ha lehullna lánczunk, Melyet ott ránk a zsarnok szoríta: Nincsen ember, nincsen isten, a ki Minket ujra megkötözni bírna!

Vége van… de bár a történetben Ottan áll a győző-név ragyogva, Átkozott az a dicsőség, a mely A szabadok szíveit tapodja.

Sokkal drágább a sír és a börtön, Melyet honfi-névnek fénye tölt meg, Mint a győzedelmi oszlop, a mit A szabadság romjain emeltek.

(Pest.)

Az országgyüléshez.