Part 34

Könnyü nékünk, feleségem, könnyü, Pamlagon te és karszékben én, Idebenn a kényelmes szobában A meleg kemencze közelén.

Oh de vannak, kik most kinn bolyongnak A viharban szabad ég alatt, Fürteiket megczibálja a szél, A midőn mellettök elszalad.

Ablakokból itt-ott oly hivólag Kandikál ki egy-egy mécsvilág, De ők tovább mennek… csavargónak Ki nyitná ki háza ajtaját?

Hejh pedig ki tudja, hogy mi volt az Ilyen, vagy mi lesz belőle még? Hogy tovább ne menjünk: egykor én is, Én is ily földönfutó valék.

Míg kifáradt, gyöngült lábaimmal Gázolám az országúti sárt: Lelkem addig csüggedetlen szárnyán Magasan fönn az egekben járt.

Igy ballagtam, ábrándozva: egykor A hazának mily kincset hagyok. S a ki láta, mit gondolt felőlem? Azt hivé tán, hogy tolvaj vagyok.

(Pest.)

Rózsabokor a domboldalon…

Rózsabokor a domboldalon, Borúlj a vállamra angyalom, Súgjad a fülembe, hogy szeretsz, Hejh, milyen jól esik nekem ez!

Lenn a Dunában a nap képe, Reszket a folyó örömébe’, Ringatja a napot csendesen, Épen mint én téged, kedvesem.

Mit nem fognak rám a gonoszok, Hogy én istentagadó vagyok! Pedig mostan is imádkozom… Szíved dobogását hallgatom.

(Pest.)

Meddig alszol még, hazám?

Meddig alszol még, hazám? A kakas rég felkelt. Kukorékolása rég Hirdeté a reggelt.

Meddig alszol még, hazám? A nap is föllépett, Beözönlő sugara Nem boszantja képed?

Meddig alszol még, hazám? A veréb is fenn van, Telhetetlen bendejét Tömi asztagodban.

Meddig alszol még, hazám? A macska is fenn jár, S tejes köcsögöd körűl Kotnyeleskedik már.

Meddig alszol még, hazám? Kaszálód füvére Csaptak a bitang lovak, S legelnek széltére.

Meddig alszol még, hazám? Ime vinczelléred Műveli, nem szőlődet, Hanem a pinczédet.

Meddig alszol még, hazám? Szántanak szomszédid, S a magokéhoz oda Szántják földed szélit.

Meddig alszol még, hazám? Míg rád nem gyul a ház, Mindig, míg a félrevert Harang föl nem lármáz?

Meddig alszol még, hazám? Szép Magyarországom? Föl sem ébredsz már talán, Csak a más világon.

(Koltó.)

Állj meg, feleségem…

Állj meg, feleségem, Mondok valamit, Játszuk el a multnak Jelenéseit, Mert illik dologhoz Fogni végre már, Isten drága napját Egyre lopni kár.

Eddig csak henyéltünk, Ennek vége lesz, Mert ez a léleknek Fásulást szerez. Munka, tett az élet, Tegyünk valamit, Játszuk el a multnak Jelenéseit.

Képzeld, hogy leány vagy, Az a lyányka még, Kivel ott a csendes Kertben mulaték. Itt a kályha lesz a Nagy fa, mely alatt Elmondám szerelmi Vallomásomat.

Támaszkodjál hozzá, S addsza kezedet, És figyelj, elmondom Szép beszédemet: – »Nagysám, én nagysádat Sze… sze… szeretem! Nagysádé szerelmem, Lelkem, életem!

Oh feleljen nagysám, Hogy viszont szeret!« »»Szeretlek, Sándorkám, Bírod szívemet…«« Persze, hát hogy is ne, Mondtad is te ezt! Mily anachronismus! Mondd, hogy nem szeretsz,

Mint akkor mondád. »»Én Nem szeretem önt.«« Nem szeretsz galambom? Szépen köszönöm. Pár hónapja csak, hogy Feleségem lett, S ím nyiltan bevallja Már, hogy nem szeret.

Hah! – vagy úgy… ni most meg Én feledtem el, Hogy csak játszunk, hogy a Multat játszuk el. Mennyi galibával Jár ez a dolog! Hagyjuk abba, jobb lesz, Már fáradt vagyok.

Elfáradtam. Most már Csak pihenhetek. Ülj le itten, majd én Melléd heverek, S rád hajlok fejemmel, Igy, kis angyalom… Munka után milyen Jó a nyugalom!

(Pest.)

Csendes tenger rónaságán…

Csendes tenger rónaságán Szeliden reng csónakom, Mint tavaszszal esti szellő Kebelén a rózsafa. Nem vagyok rá érdemetlen, Jó lélekkel mondhatom. A folyó, melyen jövék Ide, a hol most vagyok, Hosszu és vészes folyó volt: Villám futkosott fölöttem, Jobbra-balra éles sziklák Fenyegettek és alattam Örvényeknek torka nyílt… Evezőm minden csapása, Szívem minden dobbanása Az utósó lehetett vón. Én eveztem, csak eveztem, S a mi a legfő: akkor is még, A midőn vezértüzem A remény is kialutt, Még akkor sem csüggedék. Csüggedetlené a díj! – Díjam oly szép, olyan édes: Ringatózni véghetetlen, Nyúgodalmas tengeren, Boldogságos házasélet Nyúgodalmas tengeren. Félretettem evezőmet, Mért is volna az kezemben? Hisz mindegy, akárhová visz Vitorlámnak játszótársa, A kis gyermek-fuvalom; Mindegy az, mert mindenütt az Ég vesz engemet körűl, a Fellegetlen, tiszta ég… Úgy ereszkedik le ez A sík tengernek szinére, Engem úgy kerít be, mint egy Kék virágokból füzött Óriási koszorú. Mendegélek, mendegélek, Ringatózom, ringatózom. Gondtalan nyujtózkodom; Fejem édesen pihen Hitvesemnek lágy ölében; Szemeim szemébe néznek, E szemekbe, mik sötétek, S még is ragyogóbbak, mint a Mennyország arany lakói; És kezemben a lant, rajta Ábrándos dalt pengetek, Nem szabályos, nem kigondolt Mesterkélt dalt… ujjaimra Bízom, hogy mit verjenek, S futnak ezek a húrok közt Föl s le öntudatlanúl, Mintha kedvesem hajával Játszanának. És a dal Még is szép, mert hallatára A mennyből leszállnak a Csillagok, hogy közelebb Légyenek, s a hold kilép A tengerbül és figyelmez. – Igy lantolva, énekelve Vándorlok kis sajkámon, mint A delfínen Árion… Néha száll csak árboczomra Egy-egy síró vészmadár: Egy-egy fájó aggalom Jövendőd miatt, hazám; De minél beljebb jutok A tenger végetlenébe, Annál ritkábban jön ilyen Vészt jövendölő madár.

(Pest.)

Az éj.

Fekügyetek Már le, Emberek! Vagy ha jártok Halkan Lépjetek.

Lábujjhegyen Lassan Járjatok, S durva zajt ne Üssön Ajkatok.

Tisztelni kell A gyászt, Mert az szent… Éj, a gyászos Ifju, Megjelent.

Kedvese volt, És az Meghala; Azért gyászol, Szegény Éjszaka.

Csendesen a Földre Leborúl, Hull a fűre Könnye Szomorún.

Most egyszerre – Vajon Mi dolog? – Búsan bár, de Még is Mosolyog.

Ím, sírjából A hold Feljöve: Holt kedvese Halvány Szelleme.

Találkoznak Édes Keservvel, Ölelkeznek Kínos Gyönyörrel.

És beszélnek… De ki Tudja, mit? A mit senki Nem sejt, Nem gyanit.

Nem is volna Ezt jó Tudnotok, Mert e beszéd Örök Nagy titok.

Csak az őrült Hallja, A midőn Rá a lázas, Rémes Óra jön;

S a haldokló, Ha már Csak egy-két Pókhálószál Tartja Életét;

Még egy hallja, Még egy Harmadik: A költő, ha Ébren Álmodik.

A merengő Költő Érti még Ama szellem- Hangok Rejtelmét.

De nem szólhat Róla, Ne kérdezd… Elfelejti, Mire Fölébred.

(Pest.)

A haraghoz.

Kiapadsz-e, harag, Te zuhatagos Vad bérczi patak, Mely zúgva rohantál A mélybe, s vetettél Szilaj habokat… Kiapadsz-e, harag, Szivembül örökre? Hát csendes házimadár Lesz az erdei sasból, Mely körmeit egykor A bősz zivatar Hátába ütötte, És rajta lovagla Kevély diadallal? Hát vállatrántó És fejbillentő És hálósapkás Jó békés polgár Lesz a tüzes ifju? Ki néha magával Nem bírt, kinek ez Volt a neve egykor Mindenkinek ajkán: Haragos Petőfi! Mily aggalom ez, mily Hiábavaló! Nem hagyhat el engem Nemes indulatom, Az ifju-harag; Nem apadt ki szivembül E zuhatagos Vad bérczi patak, S nem fog kiapadni. Csak csendesedett Most némileg árja, Mert róna mezőkön Megy útja keresztül, Mezőiden hegy s völgy Nélkűli jelen. De ott a jövendő Sziklás vadona, Mélységeivel… Ha majd oda ér Haragom pataka! Megnőve folyammá Ugy fog lezuhanni Elleneidre, hazám, Mint a feneketlen Örvénybe a féktelen Niagara!

(Pest.)

Egy apához.

Mindent tevél, a mit szabad És a mit nem szabad, Hogy visszatartsad ellened Szegűlt leányodat; Bekeriték őt apai Tekintélyednek falai,

S úgy volt ármányaid között Mint hálóban a hal, És fenyegetted haragod Gyilkos villámival… És még is elment gyermeked Az ifiúval, kit szeret.

Mi volt forrása tetteid Sötét folyóinak? Tán a szülői aggalom A jövendő miatt? Ez volt a szép palást, a mely Rút önzésed takarta el.

Árúnak tartád gyermeked, S rá alkuvál is már… Szeretném tudni: mennyiért Kérték s mi volt az ár?… Vásárra vitted, tehetéd, Mert hisz te adtad életét.

Te legalább ezt gondolod. Hah, milyen lázitó, Mily iszonyú tett volna ez, Ha nem voln’ olyan ó, Ha minden istenadta nap Meg nem történnék újolag.

Van embervásár, szinte van Ott túl a tengeren, De az adó-vevő fehér S az áru szerecsen, Míg itt mi nálunk az apák Magzatjaikat árulják.

Igy cselekvél te is… vagy mondd Hazugnak szavamat, Tégy tanuságot róla, hogy Szeretted lyányodat, Beszélj!… egy hangod sem lehet, Mely megczáfolna engemet.

Midőn ármányod szétszakadt, S leomlott minden gát, S az ifju végre elvivé Magával a leányt. Annyit se mondál nékiek: Vajon lesz-e mit ennetek?

Levontad rólok kezedet, Ugy távozának el, Bár meggyőződésed vala, Hogy első, a kivel Találkoznak, a nyomor lesz, S majd el sem hagyja őket ez.

De szép hited, tisztelt apa, Tudd meg, nem teljesűlt, S ha tán a szükség egykoron Reájok nehezűl, Te lészsz utósó, a kinek Segélyeért könyörgenek.

S ők boldogok, (érdemlik is Sok szenvedésökért!) Oly véghetetlen boldogok, Hogy hozzájok se fér A gyűlölség és a harag, Hogy néked megbocsátanak;

S kivánják: légy boldog te is!… De bár kivánjanak Neked minden jót, hasztalan; Mert ki elhagyja csak Egy pillanatra gyermekét, Örökre elhagyj’ azt az ég.

(Pest.)

Okatootáia.

Van egy ország, úgy híják, hogy Okatootáia; Második szomszédja Chína, Az első Ausztrália.

És ez, hogy Ausztráliának Tőszomszédja, vajmi jó! Nem lopózhatik be hozzá A civilisatio.

Oh a tántoríthatatlan, A dicső Ausztrália! Ő magát e gonosztól nem Hagyja elcsábítania.

O, noha már Chína is kezd Mendegélni csendesen, Ő még most is, mint a szikla, Áll erősen egy helyen.

Áldd a sorsot, áldd az istent, Okatootáia, Hogy Chínán is túl vagy még, hogy Szomszédod Ausztrália.

Boldog ország! mert bár érzi A szükség sok nemeit: Legalább egy, és a fő, a Lelki szükség nincsen itt.

Szerény állat itt a lélek, Nem kér szénát, abrakot; Mint szamár a gazt: zabálja A kalendáriomot.

A minek következtében Nem nagy számmal lelhetők A költők, müvészek és más Kapa-kaszakerülők.

Az pedig, ki bolond fővel Arra szánja el magát, Csináltasson egy szép szekrényt S zárja bele a fogát,

Minthogy ezen mesterségnél Fölösleges itt a fog; Harapnia nem leszen mit, Legfölebb csak nyelni fog.

Megvan itten az a szép is, Hogy különvált s nem vegyes A bagarja s a kutyabőr, A paraszt és a nemes.

Kutyabőr! ez itt a fő-fő, Becsben párja nincs neki, És ezért sok úri ember Saját testén viseli.

De habár rangjával kissé Nagyra van az úri rend, Nem mondhatni, hogy nem gondol A köznéppel odalent;

»Nyisd ki markod, mind a kettőt«, A paraszthoz ígyen szól, »Nyisd ki markod, jó barátom, Nesze semmi, fogd meg jól.«

Azzal vagdalkoznak némely Nem t’om milyen emberek, Hogy ez országban nyilvános Épületek nincsenek.

Mit? nyilvános épület nincs? Hát az akasztófa mi? S ezt bizony majd minden falu Határában láthatni.

Oh e nemzet büszke nemzet, Épen erre tart sokat, S ebben talán fölül is múl Minden más országokat.

Virágozzál, dicső ország. Nagyra termett natio, S még soká ne háborgasson A civilisatio!

(Pest.)

Mosolyogj rám…

Mosolyogj rám, édes feleségem! Nincs virág a földön és az égen Csillag, a mely képviselhetné a Kedvességben mosolygásodat.

Már ha rajta arczodon a felhő, S fúvalom, mely elröpítse, nem jő: Tedd szelíddé, aranyozd meg, kérlek, Mosolyodnak hajnalával azt. –

Puszta télben a kert puszta fája Milyen vágygyal, mily ohajtva várja A tavaszt, mely néki majd virító Lombot ád és zengő madarat!

A vándor, ki messze földön jára, S éjjel ér be falva határára, Várja, várja: mikor csillog rá már Házából a nyájas mécsvilág?

S a beteg, ki bús ágyán az éji Sötétséget hosszan, hosszan nézi S egyedül: mint várja epedőn a Támadó nap első sugarát!

S a halottak, koporsóba zárva, Miként várnak a föltámadásra!… Oh de hát én, én még mindezeknél Jobban várom mosolygásodat.

Mosolyogj hát, én kérlek, hű férjed, A kinek ha szíve könyvét érted, Tudhatod, hogy benne mindenik sor Egy élet, mely érted halni kész.

Tudhatod, hogy arczod tükre lelkem, És pedig nagyító tükre, melyben Hosszu és mély tőrdöfés az, a mi Kis redő csak homlokod fölött.

Mosolyogj hát, üdvem alkotója!… Ajkad, kezed, térded csókolója, Álmaid hiven-virasztó őre, Életednek árnya, férjed, kér.

(Pest.)

Honvágy.

(_Béranger_ után francziából.) Mondátok: »Jer Párizsba, ifju pásztor, Használni magas tehetségedet. Pénzünk, gondunk, a tanulás, a színház Feledtetik majd a mezőt veled.« Én eljövék, de milyen arczom! a sok Tűznél tavaszomat leégetém. Adjátok vissza, vissza falumat És a hegyet, hol születém!

Bús és hideg láz fut rajtam keresztül, Beteljesítvén kivánságtokat. E szép bálokban, a hol királynék a Hölgyek, haldoklom a honvágy miatt. Nyelvem hiába csínosítám, és a Müvészet fénye hasztalan vakit. Adjátok vissza, vissza falumat És vídám vasárnapjait!

Estéinket s a vén meséket s durva Danáinkat méltán lenézitek. Büvészeinken túltesz Operátok, Mely a tündér hont közelíti meg, A szentek szentének hódolva, a menny Hangversenytektől vészi hangjait. Adjátok vissza, vissza falumat És estenkénti dalait!

Sötét kunyhóink s dűlő templomunkat Magam is kezdtem én csekélyleni. Itt megragadnak a sok emlékszobrok, Kivált e Louvre s díszes kertjei. Pompás kastélyok, mint légtűnemények, Miket beszínez a napalkonyat. Adjátok vissza, vissza falumat S harangját s a kis házakat!

Téritsétek meg a bálványimádót; Haldokló félben istenéhez tér. Kutyám ott lenn vár engem a tűzhelynél, S anyám, bucsúnkra emlékezve, sír. Százszor látám a hófuvást, vihart, s ha Vadállatok nyájunkra törtenek. Adjátok vissza, vissza falumat S botom s a barna kenyeret!

Mit hallok, ég, mily nyugtalanná lettem! Mondják: »menj, indulj holnap, ha virad. Szülőfölded letörli könnyedet, s majd Éledni fogsz hazád ege alatt.« Isten veled szép ragyogó hely, Párizs, Hol elbájolva áll a jövevény. Ah újra látom, látom falumat És a hegyet, hol születém!

(Pest.)

A magyar politikusokhoz.

Lenézik a szegény költőket Ez elbizott, kevély urak, Kik a megyék s ország gyülésén Fényes szerepet játszanak. Pusztulj az utból, jó fiú, ki Kopottan ballagsz ott gyalog, Mert eltiportat ezen úr, ki Hintón melletted elrobog.

Azért vannak tán olyan nagyra, Hogy őket paripák viszik, S mig a költő tengődik éhen, Az ő szolgájok is hizik? Vagy, a mi még szebb, azt gondolják Talán, hogy fontosabbak ők Az emberiség mérlegén, mint E haszontalan verselők?

Ti, kik ugy fölfuvalkodátok, Tudjátok-e, mik vagytok ti? Az apró napi események Mulandó pásztortüzei. Éjenként lát a vándor, a mint Föl-föllobogtok magasan, S reggel felé a nagy tüzeknek Már csak hideg, holt hamva van.

Hozzátok képest, mikor égtek, A költők kicsiny csillagok, E messze csillámló szikráknál Százszor nagyobbak lángitok; De hamvatokat is midőn már A szellők régen elvivék, A távolságban a kis csillag Még akkoron is egyre ég.

Tanuljátok meg, mi a költő, És bánjatok szépen vele, Tanuljátok meg, hogy a költő Az istenség szent levele, Melyet leküld magas kegyében Hozzátok, gyarló emberek, A melybe örök igazságit Saját kezével irta meg.

S habár más nemzet föl se venné A költőket, ti magyarok, Költőitek előtt, ti nektek Illő, hogy fejet hajtsatok. Oh, a magyar költőknek vajmi Nagy honfi-érdemök vagyon… Szégyen, ha elfelejtettétek! Még nincsen túl fél századon.

Nyelvünk, egyetlen kincsünk, melyet Apáink örökségiből El nem rabolt még az enyészet, Az ellenünk eskütt idő, Nyelvünk is veszendőben volt már, Hozzája közel volt a vég, Az országútra kitaszítva Halálos bajban feküvék.

Kevély urak, e szent betegnek Milyen segélyt nyujtottatok? Ha hozzá léptetek, azért volt, Hogy rajta egyet rugjatok! Költők valának ápolói, E rongyos, éhes emberek, Ők ápolák s menték meg… és ti Őket még is lenézitek!

(Pest.)

Czakó temetésén.

(✝ öngyilkosság által deczember 14. 1847.) Könnyez a részvét… oh még a Gyűlölség is, ha itt vóna. Ejtene egy drága-gyöngyöt, Egy könyűt e koporsóra.

Magasan röpűlő szellem Sűlyedt a mély semmiségbe, Tavasz dől, az ifjuságnak Tavasza, a sír telébe.

Keresett-e rokon lelket, S nem talált egy jó barátot? Vagy ki oda lépe hozzá, Eltaszítá őt magától?

Nagy a világ, nagy a világ, Benne miljom embertárs van, S ő e nagy világban, ő e Milliók közt állt magában.

Végre lelt egy jó barátot, Jó barátja a fegyver lett, Mely szivéről lesegíté Az életet, e nagy terhet.

Könnyez a részvét… oh még a Gyűlölség is, ha itt vóna, Ejtene egy drága-gyöngyöt, Egy könyűt e koporsóra.

(Pest.)

Még alig volt reggel…

Még alig volt reggel, már megint este van. Még alig volt tavasz, már megint itt a tél. Még alig, Juliskám, hogy megismerkedtünk, S már feleségem vagy, már rég azzá lettél.

Még alig hogy játszánk apáink térdén, s már Maholnap ott alszunk nagyapáink mellett… Csak annyi az élet, mint futó felhőnek Árnya a folyón, mint tükrön a lehellet.

(Pest.)

Kinn a ménes, kinn a pusztán…

Kinn a ménes, kinn a pusztán, A betyárok országutján. Benn a csikós a csárdában, Iszik isten igazában.

Hadd igyék, ha kedve tartja, Ha kiszáradott a torka, Nem is csoda ily melegben, Süt a nap esze-veszetten.

De ha beballag kend, bátya, Iszogatni a csárdába, Legyen gondja a ménesre, Bizza kelmed jó kezekre.

Ott kinn hagyott három bojtárt, Egy sem ér egy hajító fát, Mind a három azzal mulat, Hogy alszik a kalap alatt.

Hevernek a földön hanyatt, Orczájok a kalap alatt, Egyebökkel nem gondolnak, Ha megpörköli is a nap.

Hát amott Kecskemét felől A homoktorlatok megől Ki lépegett szép lassacskán Egy szép sötétpej paripán?

Szép, tűzes ló, de még rajta A legény tüzesebb fajta, Bátorság van a szemében, Karikás-ostor kezében.

Csak jön, csak jön, halk lépést tart, Egyszer a méneshez ugrat, Kiszakít egy jó nagy falkát… Kis-Kunság, most isten hozzád!

Fárad a nap, már alant jár, Egyre nyargal még a betyár És előtte a paripák, Csattog-pattog a karikás.

Jön a csikós a csárdából Gyógyulóban mámorából, A bojtárok ébredeznek, Nagy híja van a ménesnek.

El az egész kerületbe Ló-keresni szedtevette!… De hiszen kereshetik mán Kit Szabadkán, kit Kikindán.

(Pest.)

Vas-uton.

Tenger-kéj veszen körűl, Közepében lelkem fürdik… A madár röpűlt csak eddig, Most az ember is röpűl!

Nyílsebes gondolatunk, Későn indulánk utánad, De sarkantyúzd paripádat, Mert elérünk, elhagyunk!

Hegy, fa, ház, ember, patak És ki tudja, még mi minden? Tünedez föl szemeimben S oszlik el, mint köd-alak.

A nap is velünk szalad, Mint egy őrült, a ki véli, Hogy őt, össze-visszatépni, Űzi egy ördögcsapat.

Futott, futott, s hasztalan! Elmaradt… fáradva dől le A nyugati hegytetőre, Arczán szégyen lángja van.

S még mi egyre röpülünk, Egy sziporkát sem fáradva; Ez a gép tán egyenest a Más világba megy velünk! –

Száz vas-útat, ezeret! Csináljátok, csináljátok! Hadd fussák be a világot, Mint a testet az erek.

Ezek a föld erei, Bennök árad a műveltség, Ezek által ömlenek szét Az életnek nedvei.

Miért nem csináltatok Eddig is már… vas hiányzott? Törjetek szét minden lánczot, Majd lesz elég vasatok!

(Pest.)

Feleségem nevenapján.

Kis Juliskám, feleségem Neve napja vagyon most! Adjatok rám ócska mentét, Rókaprémest, zsinorost.

És le most e bugyogóval, Magyar nadrágot nekem! És el bajuszpödrőért a Patikába hirtelen!

Mielőtt elébe lépek, Igy csipem ki magamat, Legyen újra föltámasztva A hajdankori divat,

Az a régi idő, melyben Még roszúl öltöztenek, De a mellett jót kivántak Egymásnak az emberek. –

Jót kivánok én is néked, Ez természetes dolog, Csak hogy a jó annyiféle, Hogy alig választhatok.

Hogy lehetne valamennyit Egy szóban kimondani? Ne legyenek életednek Bánatai, bajai?

Eh, ez nem is jó kivánság! Bánat és baj kellenek; A hol árnyék nincsen, ott a Fényt sem igen látni meg.

Ifjuság! ez a minden jó, Éld le ifjuságodat… Ez rövid, s aztán meghalni? Nem nagyon víg gondolat.

Érd el (persze én velem) az Ősz hajak késő korát, Hanem ez ne légyen más, mint Álarczban az ifjuság.

(Pest.)

Szilveszter éje 1847-ben.

I.

Hejh, vannak ma számadások! Házi asszony, házi gazda, Mit bevett és kiadott az Év folytában, összeadja.

Vizsgálják a pénzes erszényt, Mennyi volt benn s mennyi van még, S törlik le a verítéket, Melylyel azt a pénzt szerezték.

Feleségem, lásd, milyen jó, Hogy minékünk nincsen pénzünk: Nem piszkoljuk be kezünket, S nem csorog a verítékünk.

Amazoknak a ládáik, Mi nekünk szíveink telvék… Az milyen szegény gazdagság! Ez milyen gazdag szegénység!

II.

Még csak egy magam valék Tavaly ilyen tájban, Az idén már kettecskén Vagyunk a szobában.

Furcsa lesz, ha már ez egy Darabig majd így mén: Esztendőre hármacskán, Azután négyecskén.

III.

De félre, félre a tréfával Hisz beteg mellett állunk! Beteg, haldoklik az esztendő, Ez a mi drága kedves jó barátunk… Fonjunk áldásból líliomfüzért, Megkoszorúzni haldokló fejét.

Ő adta össze kezeinket, Válhatlanúl örökre, Ő szállitá föl lelkeinket Nem ismert és nem sejtett örömekre… Fonjunk áldásból líliomfüzért, Megkoszorúzni haldokló fejét.

Az a kevés bú, mit koronként Szivünkre rá cseppente, Nem keseríté boldogságunk, Sőt azt még sokkal édesebbé tette… Fonjunk áldásból líliomfüzért, Megkoszorúzni haldokló fejét.

Haldoklik ő, már csak néhány halk Szívdobbanás van hátra, S az örök éj borúl e szemre, Mely boldogságunk hajnalfényét látta… Fonjunk áldásból líliomfüzért, Megkoszorúzni haldokló fejét.

IV.

Az esztendőnek a halála Oly ünnepélyes egy halál! Ilyenkor minden jobb halandó Elzárkozik, magába száll.

S nem hogy barátnak, hanem még az Ellenségnek is megbocsát, És ez valóban nagyszerű, szép; De én is így tegyek-e hát?

Csak a zsarnok s a szolgalélek, E kettő az én ellenem, S én zsarnokoknak s rabszolgáknak Bocsássak meg?… nem, soha sem!

Az isten ítélőszékénél, Még ott sem mondok egyebet: »Hogysem ezeknek megbocsássak, Inkább elkárhozott legyek!«

(Pest.)

1848.

* *

A téli esték.

Hova lett a tarka szivárvány az égről? Hova lett a tarka virág a mezőkről? Hol van a patakzaj, hol van a madárdal, S minden éke, kincse a tavasznak s nyárnak? Oda van mind! csak az emlékezet által Idéztetnek föl, mint halvány síri árnyak. Egyebet nem látni, hónál és fellegnél; Koldussá lett a föld, kirabolta a tél.

Olyan a föld, mint egy vén koldús, valóban, Vállain fejér, de foltos takaró van, Jéggel van foltozva, itt-ott rongyos is még, Sok helyen kilátszik mezítelen teste, Ugy áll a hidegben s didereg… az inség Vastagon van bágyadt alakjára festve. Mit csinálna kinn az ember ilyen tájban? Mostan ott benn szép az élet a szobában.

Áldja istenét, kit istene megáldott, Adván néki meleg hajlékot s családot. Milyen boldogság most a jó meleg szoba, S meleg szobában a barátságos család! Most minden kis kunyhó egy tündérpalota, Ha van honnan rakni a kandallóra fát, S mindenik jó szó, mely máskor csak a légbe Röpűl tán, most beszáll a szív közepébe.

Legkivált az esték ilyenkor mi szépek! El sem hinnétek tán, ha nem ismernétek. A családfő ott fenn űl a nagy asztalnál Bizalmas beszédben szomszéddal s komával. Szájokban a pipa, előttök palaczk áll Megtelve a pincze legrégibb borával; A palaczk fenekét nem lelik, akárhogy Iparkodnak… ujra megtelik, ha már fogy.