Part 15

Jaj ha tudnám, hogy másnak vár csókjára Tündér orczád tejben úszó rózsája: Bujdosója lennék a nagy világnak, Vagy od’adnám magamat a halálnak.

Ragyogj reám, boldogságom csillaga! Hogy ne legyen életem bús éjszaka; Szeress engem, szívem gyöngye, ha lehet, Hogy az isten áldja meg a lelkedet.

(Debreczen.)

Nem megyek én innen sehova…

Nem megyek én innen sehova, Noha sorsom itten mostoha; Hát ha volna még mostohább is, Nem maradnék-e itt tovább is?

Nagyon kedves nekem ez a hely; Elmegy majd a tavasz, menjen el, Elmehet a nap, a csillagok… De én nem mék, én itt maradok.

Fa vagyok én, lelkem a gyökér, Gyökér nélkül a fa meg nem él; S hogy téphetném azt ki földéből, Ide való mátkám szivéből?

Azért nem mék innen sehova, Noha sorsom igen mostoha; De ha volna még mostohább is, Megmaradnék itten tovább is.

(Debreczen.)

Hejh nekem hát vigasztalást mi sem ad?

Hejh nekem hát vigasztalást mi sem ad? Bánatomban le kell innom magamat. Az irgalmát, ide avval a borral! A bú vagy én, de egyikünk bele hal.

Úgy sem tetszik ez a világ én nekem; Sok már, a mit életemben szenvedtem, Nagyon is sok e parányi életre! Annyi baj közt kinek volna még kedve?

Nem vagyok én gyökeres fa, virágzó, Hanem vagyok letörött ág, fonnyadó; Nem vagyok én az örömnek rózsája, De vagyok a szomorúság gyászfája.

Én előttem ilyen élet nem élet, Hol az ember de semmit sem remélhet. Volna bár e pohár borban halálom, Hogy lehetne bajaimtól megválnom!

(Pest.)

1844.

* *

Honfidal.

Tied vagyok, tied, hazám! E szív, e lélek; Kit szeretnék, ha tégedet Nem szeretnélek?

Szentegyház keblem belseje, Oltára képed. Te állj, s ha kell: a templomot Eldöntöm érted;

S az összeroskadó kebel Végső imája: Áldás a honra, istenem Áldása rája! –

De én nem mondom senkinek, Ki nem kiáltom: Legkedvesebbem hogy te vagy A nagy világon.

Titkon kisérem lépteid, S mindegyre híven; Nem, mint az árny az útazót, Csak jó időben.

De mint az árnyék nő, midőn Az est közelget: Nő búm, ha sötétedni kezd, Hazám, fölötted.

És elmegyek, hol híveid Pohárt emelve A sorstól új fényt esdenek Szent életedre;

S kihajtom egy cseppig borát A telt üvegnek, Bár keserű… mert könnyeim Belé peregnek!

(Debreczen.)

Elmondanám…

Elmondanám: »Megállj, leányka, Megállj, virágom, csillagom! Egy istenadta szívet bírok; Nesze, ha kell, neked adom.«

Elmondanám, hogy: »Szívem tenger, Uralkodjál e tengeren! Jól jársz vele, mert a legszebb gyöngy, A hűség gyöngye itt terem.«

Elmondanám, hogy: »Tiszta fényét E gyöngy örökre tartja meg.« Elmondanám ezt, s többet ennél; De nem mondom, mert nincs kinek.

(Debreczen.)

Tél végén.

Örültök úgy-e a kies tavasznak? Maholnap eljő, s annyi élvet ad! A réteken majd méhek táboroznak, Megostromolni a virágokat.

S a míg elszántan ütközetre mégyen A szűz bimbók mézéhes ellene: Csicserg a szomszéd lombozat hüsében Madárajakról lelkes harczzene. –

Elzárkoztában a kihalt kebelnek Engem virág, dal, méh nem érdekel… Ohajtásim még is mi végre kelnek? Hogy menjen a tél, menjen gyorsan el.

Én a tavaszt csak annyiból kivánom, Mert melegebbek lesznek a napok, S mint mostan, akkor hűlt rideg tanyámon Kopott ruhámban fázni nem fogok.

(Debreczen.)

Fütty.

Adta finnyás közönsége! Csúnyaság, a mit mivel: Minden este megköszönti Társaságunk’ füttyivel.

És aztán a füttyök mellett Milyen a jövedelem? A szinész elébb-utóbb is Csak megszökni kénytelen.

Ejh, egy rókát kétszer nyúzni, Ez, urak, még sem megyen; Már ha fütty van, legalább hát Tele színházban legyen!

(Debreczen.)

Végszó ***hoz.

Isten veled, te elpártolt barát, Veszett ebként ki szívem megmarád, Isten veled; Fogadd a vett sebért emlékül, Mely fölszivárog belsejébül, Lelkemnek vérét, könnyemet.

Nem a legelső rajtam már e seb, De egyik sem volt fájóbb, mérgesebb A sok között, Melyet vétkes könnyelmüséggel A hűtelenség fegyverével Bennem baráti kéz ütött.

Dúsgazdag bánya a tapasztalás, Melyből sok ember életkincset ás – Nem én, nem én! Gyönyörszomjas szivem… remélve… Az annyiszor megnyílt örvénybe Hanyatthomlok rohan, szegény.

Remény, remény, mért vagy te szép virág? Téged nekünk az ég miért is ád? Azért-e csak? Hogy hervadandó kelyhed légyen, Hová csalódás éjjelében Szemünk harmatjai hulljanak…

De nem panaszlok, bár keblem teli, S az elfojtás még inkább neveli Búm tengerét; Ugy is ki tudja? hogyha hallnád Lelkem kiáradó fájdalmát: Talán már meg sem értenéd.

Nem is kivánom megtérésedet, Akár ohajtod, akár megveted Uj frígyemet. Az istenség is tehetetlen Egygyé büvölni e kebelben A szertezúzott lánczszemet…

Nem lánczszem az, nem! egy világ vala, Melynek napjául a hit lángola, A drága hit! Rá jött a végitélet napja, S már semmi föl nem támaszthatja Ledúlt világom romjait.

Isten veled hát, elpártolt barát, Ki ábrándim ködét elzavarád, Isten veled! Fogadd a multakért emlékül Megcsalt barátság gyötrelmétül Utószor omlott könnyemet.

(Debreczen.)

A dal.

Bölcsőben sír az éber csecsemő; Bölcső előtt A dajka zeng – el szokják a dalok Altatni őt.

Sok szenvedésem síró gyermeke A fájdalom; Dalt dalra költök – dalaimmal őt Elaltatom.

(Debreczen.)

A nemes.

Deresre huzzák a gazembert, Bünét botokkal róni le; Lopott, rabolt, és tudj’ az ördög, Még mit nem mívele.

De ő kiált ellenszegűlve: »Hozzám ne nyúljatok! Nemes vagyok… nincs nemesembert Botozni jogotok.«

Hallottad e szót, meggyalázott Ősének szelleme? Most már őt húzni nem deresre: Akasztófára kellene!

(Debreczen.)

Szomjas ember tünődése.

Ejnye, mi az istennyila! Üres már a láda fia? Üres ám – Jaj pedig be ihatnám!

Száraz kút a gégém csapja, Süti a szomjuság napja; Még meggyul, Ha rá boreső nem hull.

Hm, biz a nem tréfa volna, A felhőből hogyha folyna Boreső – Volna! itt a bökkenő.

Volt a szőlőben határom, De eladtam tavaly nyáron, S az ára Garatomon lejára.

A kocsmából meg már régen Kikopott az emberségem; »Addsza – ne!« Ilyen szépen főznek le.

… Valami jutott eszembe! Zálogúl majd azt teszem be. Előre, Hitvesem fejkötője!

Jaj de hisz már sírba zártam Szerelmetes hitestársam, S ott véle Nyúgoszik fejkötője.

Oh miért is emlékezem Halálodra, én kedvesem? Könny gördül Azonnal két szemembül.

Hátha könyeimnek árja, Uram bocsá’! borrá válna: Akkor még – Hejh, akkor többet sírnék.

(Debreczen.)

Halvány katona.

Volt a honvédő legénység Harczra készülőben; Volt egy ifju a sereg közt, Halovány szinében.

»Hát kendnek tán az inába Szállt a bátorsága?« Kérdi egy tiszt gúnyolón, »hogy Képe olyan sárga.«

‚Tiszt uram‘, felelt az ifju, ‚Már az az én gondom: Mérthogy olyan sárga képem? Én azt meg se mondom.

Még ma úgy is kipiroslik, Hogyha nem egyébtől: A kardomról rája feccsent Ellenség vérétől.‘

(Debreczen.)

Eger mellett.

Hol jó bort érezek, betérek; Ne térnék hát Egerbe? Ha ezt a várost elkerülném, Az isten is megverne.

Egy úttal azt is megtekintem, Hol vítt Dobó nagy lelke; És felköszöntöm, a ki őt oly Dicsőn megénekelte.

S ha majd, a mint hiszem, a bortól Hatalmas kedvem lészen: Még verset is csinálok – Pesten Eladhatom jó pénzen.

Áll a határzat, áll erősen, Be kell Egerbe mennem! Mert annyi édes vonzerőnek Szivem nem állhat ellen.

(Andornak.)

Egri hangok.

Földön hó, felhő az égen – Hát hiszen csak hadd legyen! Rajta nincsen mit csodálni, Télen ez már így megyen. Én ugyan nem is tudnám, hogy Tél vagyon, Ha ki nem pillantanék az Ablakon.

Itt benn űlök a melegben, Környékez sok jó barát, Töltögetve poharamba Egri bérczek jó borát. Jó barátok, jó borocska – Kell-e más? Kebleinkben a kedv egy-egy Óriás.

Kedvemnek ha magja volna: Elvetném a hó felett, S ha kikelne: rózsaerdő Koszorúzná a telet. S hogyha földobnám az égre Szívemet, Melegítné a világot Nap helyett! –

Ide látszik a hegy is, hol Dobó a hír könyvibe Nagy neve örök betűit Török vérrel irta be. Hejh, az volt ám még az ember, Biz az ám! Mig olyan lesz, sok viz elfoly A Dunán.

Elvirult már a magyarnak Tettvirágos tavasza! Hosszu gyáva tespedésben Pang, sínlődik e haza. Megjövend-e még az elszállt Kikelet? Lesz virány e régtől puszta Hon felett?…

Eh de hagyjuk, hagyjuk ezt most! Úgy is ritkán vígadok; E napot ne háborítsák Legalább a bánatok. S a sopánkodásnak ugy sincs Sikere, S mit tehet mást a lant gyönge Embere?

El tehát a hon bajával, Most ez egyszer el vele! A kitört bút minden ember Új pohárral öntse le. Új pohár bort hát, barátim, Új pohárt! S ismét újat, az előbbi Ha lejárt.

Igy!… de ím, mit veszek észre? Egy század minden pohár; A jelen hátam mögött van, Lelkem a jövőben jár. A jövőben vígan élek, Boldogon! Mert nem árva már az egykor Árva hon.

(Eger.)

Javulási szándék.

Mikor térsz már az eszedre, te Sándor? Tivornya éjjeled és napod; Az istenért! hisz az ördög elvisz Ha még soká így folytatod.

Szeretetreméltó barátom, Nézd meg csak a tűkörben magadat; Hát ember az, a kit ott látsz? mennykő! Tükröd kisértetet mutat.

Fiú, légy hát okosabb valahára, Szedd rendbe rendtelen életedet; Hidd el, kedves pajtásom, az ember Korhelység nélkül is ellehet.

Naponként egy messzely borocska, Én úgy hiszem, ennyi untig elég. S mi a szerelmet illeti: jobb lesz Talán szeretők helyett feleség.

De mit beszélek? mit beszéltem! Messzely borocska és feleség? Én és feleség, én és messzely bor? No hisz csupán az kellene még!

O nem, nem! engem a rendes élet Időnek előtte megölne, tudom; Költő vagyok, költőileg kell Végig rohannom az életuton!

(Pest.)

Fürdik a holdvilág az ég tengerében…

Fürdik a holdvilág az ég tengerében, Méláz a haramja erdő közepében: Sűrű a füvön az éj harmatozása, De sűrűbb két szeme könnyének hullása.

Baltája nyelére támaszkodva mondja: »Mért vetettem fejem tilalmas dolgokra! Édes anyám, mindig javamat akartad; Édes anyám, mért nem fogadtam szavadat?

Elhagytam házadat, földönfutó lettem, Rablók, fosztogatók közé keveredtem; Most is köztök élek magam szégyenére, Ártatlan útasok nagy veszedelmére.

Elmennék én haza, itt hagynám ezeket, Örömest itt hagynám! de most már nem lehet: Édes anyám meghalt… kis házunk azóta Régen összeroskadt… s áll az akasztófa.«

(Pest.)

Megy a juhász szamáron…

Megy a juhász szamáron, Földig ér a lába; Nagy a legény, de nagyobb Boldogtalansága.

Gyepes hanton furulyált, Legelészett nyája. Egyszer csak azt hallja, hogy Haldoklik babája.

Fölpattan a szamárra, Haza felé vágtat; De már későn érkezett, Csak holttestet láthat.

Elkeseredésében Mi telhetett tőle? Nagyot ütött botjával A szamár fejére.

(Kún-Szent-Miklós.)

A csaplárné a betyárt szerette…

A csaplárné a betyárt szerette, De a betyár őtet nem szerette. Csaplárnénak örökbe vett lyánya Volt a betyár egész boldogsága.

A csaplárné ezt megirigyelte, Irígységből a leányt elverte, Elverte a háztól a világba; Pedig ott kinn tél, fagy volt javába.

A szegény lyány ment egy kis darabot, Aztán leűlt, űltében megfagyott. Esett ez a betyárnak tudtára, S csaplárnénak lett kínos halála.

Betyár ezért hóhérkézre került, De nem bánta ő, még inkább örült; Mert mióta a lyányt elvesztette: Pipa dohányt sem ért az élete.

(Pest.)

Árvalyányhaj a süvegem bokrétája…

Árvalyányhaj a süvegem bokrétája, Árva leány a szerelmem violája; Azt magamnak kinn a pusztán szakasztottam, Ezt magamnak a faluban választottam.

Gyönyörű kis szőke leány a kedvesem, De hogy jó lesz még abban sem kételkedem. A kék virág tiszta búza között terem, Mátkámnak is kék virág van a szemiben.

(Laczháza.)

Vándorélet.

(Barabás rajzához.) Szent Kleófás! Milyen karaván… Nem lehet más, Mint oláhczigány; Avvagy e szép utazási rend S pőre purdék serege mit jelent? Ott huzódik a diszes csapat Hosszu sorban zöld erdő alatt; A családfő vén, kehes lovon, Kit kötőfékszárnál fogva von Ügygyel-bajjal egy izmos legény… No hisz izzad még az is szegény! Mert bizony már régen lehete, Hogy gabanczuk a csikófogat Elhullatta… s most mi élete? Koplalásban tölt gyásznapokat. Ily esetben aztán ép erő Nem tudom, hogy volna nyerhető. S a mi több, ki rája nehezűl, Nem csak a jó dáde egyedűl: Oldalain egy-egy tarisznya lóg, S mindenikben rajkók láthatók; Ki-kidugván borzas fejöket, Pityeregnek szörnyü éneket, Mert helyök nem legkényelmesebb; A gyaloglás? még keservesebb! Ugy sipognak, mint az orgona, S tudja isten, meddig tartana? De nagyapjok hátra-hátra rúg, S meglapulnak szépen a fiúk.

Megy megettök férj, menyecske, lyány Egymás mellett és egymás után. Ki bagóz, ki füstöt ereget, Képezőleg terhes felleget, Mely szemet rág, s fojtja a tüdőt. Tán dohányuk paprikában főtt.

Leghátul kóczmadzagon pedig Egy lopott malacz hetvenkedik. Boldogúlni nem lehet vele! Sejti tán, hogy napja alkonyúl, Azért viseli magát oly roszúl. De segít a meszelő nyele, Melylyel a derék családanya Nagy vitézül neki rohana.

Igy intéznek bátor lépteket Faluvégtől falu végeig. Ily hős népet mi sem rettegtet… Csak a szél! ezt megsüvegelik. S okosan! mert e kaján elem Mértéken túl emberségtelen. Néha rájok a midőn akad: Súg fülökbe olyan dolgokat, Hogy lábszárok is remeg bele, Mintha volna nyárfa levele.

De ha szél úr könnyü szekeren Gyors lovakkal más vidékre hajt: Régi kedvök ismét ott terem, S fumigálnak minden földi bajt.

(Pest.)

Betegségemben.

Megmondtam úgy-e? térj eszedre! S te nem fogadtad szavamat; Tovább üzéd eszeveszetten Az ostobáskodásokat.

Most szépen vagy, szépen… de úgy kell Az ilyen szeleverdinek! Hanem mit prédikálok? késő Eső után a köpönyeg.

A mint van, úgy van; most a dolgon Már változtatni nem lehet, És legjobb, a mit tehetek, ha Előveszem türelmemet.

Ah, türelem! reád lelkemnek Valóban nagy szüksége van; Itten heverni a kórágyon, Kínok között, magányosan!

Lám, irtózám a házasságtól, Mondám, hogy nem kell feleség; Pedig egy szép, egy hű menyecském, Ha volna most, mi jól esnék!

Hozzám hajolna, édes ajka Elcsókolná fájdalmamat, És ölelése enyhet adna, Minőt az orvosság nem ad. –

S tán eddig is azért ejték csak Nő elleni beszédeket, Mivelhogy senki, senki nem volt, Nem volt, ki engem szeretett.

S ha lenne… oh, ha lenne! érzem: Szeretni tudnék végtelen! – Megérem-e, hogy nekem is lesz Szép csendes házi életem?

(Pest.)

Szerelem- és pipadal.

Szeretlek én téged, pipám! És a dohányt, mely benned ég; Hogy is ne? füstöd fellege, Miként galambom szeme, kék.

Szeretem én galambomat, Miként szeretem a dohányt; Hogy is ne? pipa és leány Érettem égnek egyaránt.

S miként a lyányszem s mint a füst, Nem kék-e a menny födele? S miként ezek, a mennyfödél – Csillagtüzben – nem lángol-e?

Hasonmásául alkotá Az ég e kettőt én nekem, Hogy látva őket, lássam azt, Kitől boldogságom nyerem.

(Pest.)

Egy estém otthon.

Borozgatánk apámmal; Ivott a jó öreg, S a kedvemért ez egyszer – Az isten áldja meg!

Soká nem voltam otthonn, Oly rég nem láta már, Úgy megvénült azóta – Hja, az idő lejár.

Beszéltünk erről, arról, A mint nyelvünkre jött; Még a szinészetről is Sok más egyéb között.

Szemében »mesterségem« Most is nagy szálka még; Előitéletét az Évek nem szünteték.

»No csak hitvány egy élet Az a komédia!« Fülemnek ily dicsérést Kellett hallgatnia.

»Tudom, sokat koplaltál, Mutatja is szined. Szeretném látni egyszer, Mint hánysz bukfenczeket.«

Én műértő beszédit Mosolygva hallgatám; De ő makacs fej! föl nem Világosíthatám.

Továbbá elszavaltam Egy bordalom neki; S nagyon-nagyon örültem, Hogy megnevetteti.

De ő nem tartja nagyra, Hogy költő fia van; Előtte minden ilyes Dolog haszontalan.

Nem is lehet csodálni! Csak húsvágáshoz ért; Nem sok hajszála hullt ki A tudományokért.

Utóbb, midőn a bornak Edénye kiürűlt, Én írogatni kezdtem, Ő meg nyugodni dűlt.

De ekkor száz kérdéssel Állott elő anyám; Felelnem kelle – hát az Irást abban hagyám.

És vége-hossza nem lett Kérdezgetésinek; De nekem e kérdések Olyan jól estenek:

Mert mindenik tükör volt, A honnan láthatám: Hogy a földön nekem van Legszeretőbb anyám!

(Duna-Vecse.)

Ebéd után.

Ugy jól laktam, hogy még!… Egyet nyujtózom, és Aztán tied vagyok, Imádott heverés!

Oh kedves pamlagom, Be áldott puha vagy! Ki téged föltalált, Az volt ám még az agy. –

Kölyök, pipát ide… Siess, a nagyapád! Nincs rútabb valami, Mint az a lomhaság.

Add errébb hát, ökör! Én nyuljak érte tán? Nem elég tőlem, hogy Föltátom rá a szám?

Istentelen legye! Ingerkedik velem… Kergesd el… a kutya Ott ül a fülemen.

Az ember élete Méreggel van tele; Csodák csodája, hogy Meg nem pukkad bele.

Húzd a függönyt odább Azon az ablakon, Hadd lám, az épités Ott kinn meddig vagyon?

Á, szépecskén halad, Munkálnak mindenütt… De tedd b’ az ablakot, A nap szemembe süt.

Disznó forró idő!… No semmi; legalább Ki ott kinn dolgozik, Nem hűti meg magát.

(Duna-Vecse.)

Zsuzsikához.

Ne hozd, ne hozd azt a bort, kis leány! Hisz már a nélkül is részeg vagyok – Megrészegített kellemed, Fölfordította eszemet, Nem ihatom… nem kell… sok, a mi sok.

Vagy a borban szerelmet hozsz talán? Azt, angyalom?… szerelmedet?… nekem?… Úgy addsza azt a poharat, Iszom, mig egy csepp sem marad, Legyen bár méreg, addsza, lenyelem!

(Duna-Vecse.)

Magány.

Messze, messze a világ zajátul E kis faluban, Itt kivánok élni én ezentul, Csendben, boldogan.

Boldogan! mert hajh a nagy világban Boldog nem valék; Üldözött az utczán és szobámban A föld és az ég.

Nem volt biztos sem napom, sem éjem; Vad hiúz-szemek Támadásra, elfogásra készen Egyre lestenek.

Összeszedtem végre sátorfámat, S szépen megszökém, S itt vagyok, hol a nap újra támad Éltem bús egén.

Szent magány! hegylánczaid tetőin Át, nem látnak ők, Szívtelen, rémarczu üldözőim … A hitelezők.

(Duna-Vecse.)

Álmodom-e?

Álmodom-e? Vagy látok igazán? S a kit látok, Tündér-e vagy leány?

Akár leány, Akár tündér lenne, Mit bánom én, Csak belém szeretne!

(Duna-Vecse.)

Éjjel.

Kinézek én, benéz a hold Szobámnak ablakán; Sugárait szerelmesen Mosolygva hinti rám.

Szegény bohó! mit kandikálsz Olyan szerelmesen? Avvagy talán azt gondolod, Hogy képedet lesem?

Eszem ágába’ sincs biz a, Hogy téged nézzelek. Isten hirével elmehetsz – Mit gondolok veled!

Ott általellenben lakik Az én kedves babám; Azt várom én, ha valahogy Még megpillantanám.

(Duna-Vecse.)

Ivás közben.

Hányadik már a pohár?… csak Ötödik? Teremt’ ugyse! becsülettel Működik. Máskor megfe-felelek kétannyinak, S lábaim most már öttől is inganak.

Ing a lábam, a nyelvem meg Elakad – Torkom a therpomyléi Szorulat, Ledionas a bor, mely csepege, Gondolatim Sex… Rex… Xerxes serege.

Sehogy se t’om kifejezni Magamat – Azt hiszitek, hogy talán a Bor miatt? Ne higyétek, édes atyámfiai, Nekem a bor nem szokott megártani.

Nekem a bor hogymikép is Ártana? Hát hiába voltam volna Katona? Úgy biz, a ki fölmarkolta, katona – Még pedig bakancsos voltam valaha.

Zöld hajtókás, sárga pitykés Közlegény… Egész a közlegénységig Fölvivém! Jó: bakancsom hogy hamar lerúghatám; Még idővel degradáltak volna tán.

Tyhű, látjátok, ott az könnyen Megesik, Mert a katonai pálya Fene sik; Legkivált az olyfélének, mint magam, Kinek kissé akaratos feje van.

Útmutatást nekem ne is Adjatok, Szent Dávid hárfájára sem Hallgatok! Orrnál fogva senki engem nem czibál, – Azt cselekszem, a mi tetszik… tudja Pál, Mit kaszál.

… Eh, de én itt egyre-másra, Mint malom, Csak darálok, csak darálok, S szomjazom. Adjatok bort! a malom jól nem megyen: Hogyha nincs nedv, a mi hajtsa, bőviben.

Hadd igyam hát! hogy forogjon Kerekem – Meg sem állok, csak a kancsó- Feneken, Bárha mingyárt – a mint Falstaff szólana – Bárha, mondom, egy mérföldig tartana.

Hol is hagytam?… tudja gólya… Úgy, igaz! A malom volt az utósó… Vagy nem az? Mit is mondtam a malomról… én bizon Hogyha présbe csavarítnak sem tudom.

Annyi szent: a szemem héja Oly nehéz, Mint malomkő… tán az álom Környekez. Elég is ma a tivornya, ágyba hát! Álmodozzuk folytatását… jó ’jszakát!

(Debreczen.)

Füstbe ment terv.

Egész uton – haza felé – Azon gondolkodám: Miként fogom szólítani Rég nem látott anyám?

Mit mondok majd először is Kedvest, szépet neki? Midőn, mely bölcsőm ringatá, A kart terjeszti ki.

S jutott eszembe számtalan Szebbnél szebb gondolat, Mig állni látszék az idő, Bár a szekér szaladt.

S a kis szobába toppanék… Röpűlt felém anyám… S én csüggtem ajkán… szótlanúl… Mint a gyümölcs a fán.

(Duna-Vecse.)

Vizen.

Beszélgetnek sajkámmal A fecsegő habok; Feszítem a lapátot, Hogy szinte izzadok.

Anyám, ha mostan látnál, Tudom, hogy mondanád: »Az istenért!… ha feldőlsz… Nem féled a halált?«

Apám, ha mostan látnál, Tudom, hogy mondanád: »Az ördög hurczol arra, Szaggatni a ruhád.«

(Duna-Vecse.)

Boldogtalan voltam…

Boldogtalan voltam, Teljes életemben; Csak az vigasztal, hogy Meg nem érdemeltem.

Boldogtalan leszek Koporsóm zártáig; Csak az vigasztal, hogy Nincs messze odáig.

Hiába biztattok, Hiába beszéltek – Tudom azt az egyet, Hogy nem soká élek.

(Debreczen.)

Gyönge vagyok…

Gyönge vagyok, lelkem-testem Fáradt. Vessétek meg nekem azt az Ágyat. Vesd meg, rózsám, hadd fekügyem Bele, Hadd pihenjem ki magamat Benne.

Istenem! mi van ezen az Ágyon? Mindenütt nyom, minden felől Fázom. Nem vetette rózsám meleg Keze; Vetette a halál hideg Keze.

(Pest.)

Mi foly ott a mezőn…

Mi foly ott a mezőn? Patakvíznek gyöngye – Hát szeretőm arczán? A búbánat könnye.

Hadd folyjon a patak! Habjai mentében, Piros rózsa fejlik A zöld mezőségen.

De könnyed ne folyjon, Lelkem kis leánya! Elhervad a könnytől Orczáid rózsája.

(Pest.)

Mi nagyobb a nagy Szentgellérthegynél…

Mi nagyobb a nagy Szentgellérthegynél? Mi mélyebb a mély Duna vizénél? Dunaviznél mélyebb mély szerelmem, Szentgellértnél nagyobb nagy keservem.

Dunaparton fűbe heveredtem, Halásztak a halászok mellettem, Kihalásztak sok apró kis halat, Hálójokban alig hogy megakadt.

Ha azt tudnám, hogy az én hálómba Valami nagyon nagy hal akadna, Akkora, hogy berántana engem: Nekem is volna halászni kedvem.

(Pest.)

Pusztán születtem…

Pusztán születtem, a pusztán lakom. Nincs födeles, kéményes hajlokom; De van cserényem, van jó paripám: Csikós vagyok az alföldi rónán.

Szőrén szoktam megűlni a lovat, Ha ide vagy oda útam akad; Nem szükséges a nyereg a hátán – Csikós vagyok az alföldi rónán.

Gyócs a gatyám, patyolat az ingem: Nem vettem, a rózsám varrta ingyen. Hejh, maholnap az én piros rózsám Csikósné lesz az alföldi rónán.

(Kún-Szent-Miklós.)

A faluban utczahosszat…

A faluban utczahosszat Muzsikáltatom magamat; Tele palaczk a kezembe’, Tánczolok, mint veszett fene.

Huzd rá czigány, siralmasan, Hogy magamat kisírhassam. De majd ott az ablak alatt Húzzatok valami vigat.

Ott lakik az én csillagom, Az én bujdosó csillagom, A ki tőlem elbujdosott, S világát mással éli most.

Hejh czigányok, itt az ablak: Most a leges-legvigabbat! Ne lássa az a csalfa lyány, Hogy búsulok csalfaságán.

(Duna-Vecse.)

Elvennélek én, csak adnának…

Elvennélek én, csak adnának, De hiába szólok anyádnak! Megtagadja tőlem kezedet; Nem tudom, az oka mi lehet.

Olyan háborodott az elmém! Sokszor sírnék, ha nem szégyelném. Mért nem vagyok felhő az égen? Sírnom akkor nem volna szégyen.

Miért nem termettem búzának? Aratás van, most levágnának; Nem kellene soká szenvednem Ebben a keserves életben.