Part 14

Nyelvek és fülek… csend, Figyelem! Szóm fontos beszédre Emelem.

Halljátok, mit ajkim Zengenek; Egyszersmind az ég is Hallja meg.

Hosszan nyuljon, mint e Hurkaszál, Életünk rokkáján A fonál.

Valamint e sültre A mi szánk: Mosolyogjon a sors Szája ránk;

S pályánk áldásával Öntse le, Mint e kasát a zsír Özöne.

S életünk fölé ha A halál Romboló torát meg- Ülni száll:

Egy gömböcz legyen a Magas ég. És mi a gömböczben Töltelék!

(Székes-Fejérvár.)

Mi haszna, hogy a csoroszlya…

Mi haszna, hogy a csoroszlya Az ugart fölhasogatja? Hogyha magot nem vetsz bele, Csak kóróval leszen tele.

Hejh kis leány, pillantatod Mélyen a szivembe hatott; Mint a földet a csoroszlya, Azt keresztűlhasogatta.

De hiába hasogatta, Azért csak bú terem rajta! Ültesd bele szerelmedet, Ugy nő rózsa tövis helyett.

(Pápa.)

Járnak, kelnek sokan…

Járnak, kelnek sokan zöld erdőben; Vagyon a nap épen lemenőben. Rózsákat fest utósó sugára Dombtetőre, lombok sudarára.

De veszik ők mind ezt csekélyebbnek, Semhogy rajta megörvendezzenek; Párosult két vad galamb búgása – Ebben fakad örömök forrása.

Járok, kelek én is zöld erdőben. Nap lementén van gyönyörüségem, Nap lementén, nap piros sugarán, A mint játszik a lombok sudarán.

Csak ne volna galambok búgása – Ebben fakad bánatom forrása; Mert ha látom szép páros voltokat, Megsiratnom kell árva magamat.

(Mező-Berény.)

1843.

* *

Távolból.

Kis lak áll a nagy Duna mentében; Oh mi drága e lakocska nékem! Könnyben úszik két szemem pillája, Valahányszor emlékszem reája.

Bár maradtam volna benne végig! De az embert vágyai vezérlik; Vágyaimnak sólyomszárnya támadt, S oda hagytam ős lakom s anyámat.

Kínok égtek a szülőkebelben, Hogy bucsúmnak csókját rá leheltem; S kínja lángi el nem aluvának Jéggyöngyétől szeme harmatának.

Mint ölelt át reszkető karával! Mint marasztott esdeklő szavával! Oh, ha akkor látok a világba: Nem marasztott volna tán hiába.

Szép reményink hajnalcsillagánál A jövendő tündérkert gyanánt áll; S csak midőn a tömkelegbe lépünk: Venni észre gyászos tévedésünk.

Engem is hogy csillogó reményem Biztatott csak, minek elbeszélnem? S hogy mióta járom a világot, Bolygó lábam száz tövisre hágott.

… Szép hazámba ismerősök mennek; Jó anyámnak tőlök mit izenjek? Szóljatok be, földiek, ha lészen Útazástok háza közelében.

Mondjátok, hogy könnyeit ne öntse, Mert fiának kedvez a szerencse – – Ah, ha tudná mily nyomorban élek, Megrepedne a szive szegénynek!

(Pozsony.)

Az én mátkám.

Istenem, be várva várom Azt az órát, a midőn, Kit nekem rendelt a végzet, A leány ölembe jön.

És ugyan ki és minő lesz Majd az én szerelmesem? Ugy sovárgok tudni, mint még Nem sovárga senki sem.

Szőke, barna lesz-e fürte? Szeme kék vagy fekete? Felnyuló-e, mint a czédrus, Gömbölyű-e termete?

Szép a szőke, szép a barna, Mind a kettő szép, ha szép; Hátha még a bájjal aztán A jóság is frígybe lép!

Isten, ilyet adjsza nékem, S nem bánom – csak ilyet adj – Akár szőke, akár barna, Akár kicsiny, akár nagy!

(Pozsony.)

Érik a gabona…

Érik a gabona, Melegek a napok, Hétfőn virradóra Aratásba kapok.

Érik szerelmem is, Mert forró a szivem; Légy te aratója, Édes egyetlenem!

(Pest.)

Jövendölés.

»Mondád, anyám, hogy álmainkat, Éjente festi égi kéz; Az álom ablak, melyen által Lelkünk szeme jövőbe néz.

Anyám, álmodtam én is egyet, Nem fejtenéd meg, mit jelent? Szárnyim növének, s átröpűltem A levegőt, a végtelent.«

‚Fiacskám, lelkem drága napja, Napomnak fénye! örvendezz; Hosszúra nyujtja élted isten, Álmodnak boldog titka ez.‘ –

És nőtt a gyermek, lángra lobbant Meleg keblén az ifju kor, S a dal malasztos enyh a szívnek, Midőn hullámzó vére forr.

Lantot ragadt az ifju karja, Lantjának adta érzetét, S dalszárnyon a lángérzemények Madárként szálltak szerteszét.

Égig röpűlt a bűvös ének, Lehozta a hír csillagát, És a költőnek súgarából Font homlokára koronát.

De méreg a dal édes méze; S mit a költő a lantnak ad, Szivének mindenik virága, Éltéből egy-egy drága nap.

Pokollá lett az érzelemláng, És ő a lángban martalék; A földön őt az életfának Csak egy kis ága tartja még.

Ott fekszik ő halálos ágyon, Sok szenvedésnek gyermeke, S hallá, mit a szülő bús ajka Kínjának hangján rebege:

‚Halál, ne vidd el őt karomból, Ne vidd korán el a fiut; Soká igérte őt éltetni Az ég… vagy álmunk is hazud?…‘

»Anyám, az álmok nem hazudnak; Takarjon bár a szemfödél: Dicső neve költő fiadnak, Anyám, soká, örökkön él.«

(Kecskemét.)

Halálvágy.

Sírt nekem, sírt és koporsót, Mélyen fekvőt föld alatt! Hol nem élnek érzemények, Hol nincs többé gondolat.

Oh fej, oh kebel, te kettős Átok életem felett! Mért kinozni lángcsapásu Ostorokkal engemet?

Mért a vágy e lázas agyban, Szállni csillagok fölé? Hogyha őt a sors haragja Földön csúszni rendelé.

Vagy ha száll e vágyak szárnya, Mért nincs rajta égi toll? Mely vigyen, hol a magasban Halhatatlanság honol!

És ha puszta nekem üdvben E világ, mért e kebel? Megteremtve, hogy lakóul Örömet fogadjon el.

Vagy ha van szív, mely a kéjben Föllobogva érzene, Mért reám e jégtekintet? Boldogságnak istene!

Sírt nekem, sírt és koporsót, Mélyen fekvőt föld alatt, Hol nem élnek érzemények, Hol nincs többé gondolat…

(Kecskemét.)

Farkaskaland.

‚Pajtás, te ettél, véres a fogad; S mi szenvedünk éhségi kínokat.

Mogorva a tél, puszta a határ, Rajt a vihar légparipája jár,

Csak ember és állatnak nincs nyoma… De most beszélj: hol volt a lakoma?‘

Igy kérdi társát a farkassereg, Kit érkezéskor üdvezeltenek.

A jóllakott nem késik szólani, És tőle ily beszédet hallani:

»Ott a vityilló pusztaközepen, Él a juhász és felesége benn.

A ház mögött pedig terűl az ól, Honnan juhoknak bégetése szól.

E lakhoz éjszakának idején Két útazó súhant. Egy úrfi s én.

A pásztornéra titkon foga fájt Az úrfinak, s én éhezém a nyájt.

Ott sompolygott ő a kunyhó előtt. Juhot nem kaptam én… megettem őt.«

(Kecskemét.)

Pálnapkor.

Itt van a tél, a hideg tél Közepe, Zúgolódik az idő kinn Ízibe.

Zúgolódjék! egyéb dolga Nincs neki; Úgy akarja, hagyjuk kedvét Tölteni.

Hisz nekünk ez úgy sem árthat, Igaz-e? Meg nem fázunk – jó meleg van Ide be.

A kandallón pattog a fa, Ég a tűz, S a kulacsnak kotyogása Fagyot űz.

Hát a csók piros menyecskék Ajakán? Az hevíti ám az embert Igazán.

Háborogj hát, istenadta Ideje! Föl sem veszszük… víg barátim, Igaz-e?

(Kecskemét.)

Matildhoz.

Mért vagy hozzám olyan idegen? Mért tekintesz rám oly hidegen? Hidegen, mint téli napsugár, Melynek mosolya is fagygyal jár.

Be sokat szeretnék mondani, S alig merlek megszólítani! Alig merlek nézni, hejh pedig Elnéznélek világ végeig!

Emelj föl magadhoz engemet, Fogadd el neked szánt lelkemet, Anyibul ha megérdemli tán, Hogy szeretni képes igazán.

Oh, szerelmem forró szerelem, Forróbb, mint a dél nyár közepen; Ha a nap ily tűzzel sütne ránk, Rég elégett volna a világ.

(Debreczen.)

Dinomdánom.

Hegedűszó, furulyaszó, czimbalom… Van-e még, kit a búbánat terhe nyom? A kinél van, igazítsa el a bút, Nehogy _neki_ mutassuk meg, hol az út?

A búbánat gonosz vendég, rosz madár, A kebelbe életet, vért lopni jár. A búbánat szívet rágó ürgefi; Borral lehet, borral kell kiönteni.

A bor éleszt, a bor éget, mint a csók – Csókot, lyányka, hosszut, édest, lángolót! Csókod lángja, mint a napfény, mennyei, Mely az élőfán a lombot neveli.

Lombon fakad, lombon fejlik a virág, Lomb ne’kül, virág ne’kül mit ér az ág? Hogyha pusztán s szárazon a törzsök áll, Hamar éri a sodró vész, a halál…

Hah halál, te nagy kérdésjel, melyre még Nem felele sem idő, sem bölcseség, Mivel áldasz, mivel versz a sír után? Van-e ott is élet és bor és leány?

Mit törődöm, mit tünődöm még sokat! Élek most, és ölelem, mi élvet ad; S mi ad élvet, hogyha nem bor és leány? Éljen a lyány, éljen a bor… húzd, czigány!

(Kecskemét.)

L......né.

Én alkotóm! mindenható vagy: Hozd vissza a pillanatot, Midőn e hölgy a szerelemnek Első tüzére gyúladott; Midőn ajkán a vallomásnak Első, szent hangja reszkete, S ott én legyek, kit csókra hí föl Édes kedves tekintete!

S mit adjak érte?… E husz éves Életnek vedd el tavaszát, A szép remények tündérföldét, Mit lelkem a jövőben lát; S ha nyílik út embernek égbe, És üdvességet osztasz ott: E túlvilági üdvességből Végy el egy drága századot!

(Pest.)

Barátimhoz.

Nos, fiúk, nem szólt a szarka Házfödélteken? Vagy ki álmodá meg, hogy ma Vendégtek leszen?

De mi a kő! mért e hosszu Méla bámulás! H’sz én vagyok, ha nem csalódom, Én és senki más.

Vagy feledve már talán a Régi jó barát? Nem hihetem, hogy reátok Illenék e vád.

A szövetség, melynek szála Minket összefont, Áll, a mig csak vért bir a szív És velőt a csont.

No de kissé meglepett tán Jöttem, úgy-e bár? Hja, öcséim, velem a sors Furcsa tánczot jár.

Köztem s közte folyton folyva Tart a háború, S majd lenyom, majd, mint a pelyhet, Végtelenbe fú.

De azért nem csüggedünk ám, A ki lelke van! Szembeszállok ő kelmével Bátran, szilajan.

S tán ha látja sors komám, hogy Csüggedés nem ért: Egykor annál bőkezűbben Nyujtja majd a bért…

Eh, de mit most okoskodni! Csapjatok kezet; Jó barát markába csapni Kedves élvezet.

S mely bennünket ily váratlan Együvé hozott, Áldomással ünnepeljük A pompás napot!

(Pápa.)

Én.

A világ az isten kertje! Gyom s virág vagytok ti benne, Emberek! Én a kertnek egy kis magja, De az úr ha pártom fogja: Benne gyom tán nem leszek.

Tiszta e kebelnek mélye; Égi kéz lövelt beléje Lángokat. És a lángok szűzen égnek Szent oltárúl az erénynek El nem romlott szív alatt.

Nem építek sors kegyére, Tűrök, mit fejemre mére, Jót, rosszat; Mit ma ád, elvészi holnap; Majd megadja, a mit elkap – Jellemképe változat.

Mint a róna, hol születtem, Lelkem útja tetteimben Egyenes; Szavaimmal egy az érzet, Czélra jutni álbeszédet Tétovázva nem keres.

És az ég szivem földébe Drága fádat ülteté be, Szerelem! Koszorúba fűzöm ágit, Koszorúm szerény virágit A hazának szentelem.

(Kecskemét.)

Szeget szeggel.

Jaj, a hátam, jaj, a hátam Oda van! Szomszéd bácsi kiporozta Csúfosan. Átkozott a görcsös fütykös Somnyele! Melylyel engem oly pogányul Csépele.

Mért is tart hát kertet s benne Körtefát? És az isten rá gyümölcsöt Minek ád? Csábitólag kandikált a Körte rám; Csábjait ki már sehogy sem Állhatám.

Átugortam a palánkon – Átesém! Hogy megingott bele májam És vesém. S nem elég ez; szomszéd bácsi Rajta kap, S akkor jött még a valódi Haddelhadd.

Én teremtőm! mért is értem E napot? Megrakott, hogy minden csontom Ropogott. Nesze, monda, nesze másik, Harmadik! És a mindentudó tudja, Hányadik.

Jelen volt a holdvilág a Lakzinál; Búsan nézte: szomszéd bácsi Mit csinál. Fellegekből vett magára Gyászmezet, És megosztva szenvedésem Könnyezett.

Ő, csak ő nem könyörűle Egyedűl; Három a táncz! monda, s egyre Hegedűlt, – Hegedűlt a bottal hátam Közepén, Keservesen, siralmasan Jártam én.

… De’szen jól van! kiheverem Én e bajt, S visszakapja még a kölcsönt, Vissza majd. Tudjuk, hányat vert az óra, Tudjuk ám! Ön is rak a tüzre rosz fát, Bácsikám.

Ablakunkhoz estenként mért Sompolyog? Vettem észre, hányadán van A dolog. Más szemében ő a szálkát Megleli, S az övében a gerendát Feledi.

A deákné vászonánál Ő se jobb: Engem dönget a lopásért S szinte lop; Lopni jár ő, csókot lopni Nénihez, Míg anyánk a bibliában Levelez.

Tegye lábát ablakunkhoz Ezután: Fogadom, nem nézek által A szitán. Megugratni vagy anyánkat Hívom át, Vagy leöntöm dézsa vízzel A nyakát!

(Puszta-Palota.)

Megúnt rabság.

Mindent elkövettem, A mit lehetett, Jó remény fejében, Hogy majd megszeret.

Féktelen, szilaj volt Lelkem, mint a tűz, Melyet a szél meggyúlt Háztetőkön űz;

És lettem szelíd láng, Min melegszenek Őszi estén békés Pásztoremberek.

Voltam mélybe omló Bérczi zuhatag, Habjaim robajjal Szakadoztanak;

S lettem méla csermely, Halk, morajtalan, Kedvemet lelő a Part virágiban.

Voltam sziklahomlok, Zordon és magas, Hol lakott mennydörgő Villám s büszke sas;

S lettem völgy ölébe Rejtezett berek, Melyben csalogányok Búja kesereg.

Voltam… mi nem voltam! Mivé nem levék! És a lyányka most is Csak a régi még.

Nem, tovább nem űzöm! Mert ez drága bér; Tán ily áldozattal A díj föl sem ér.

Szerelem, lerázom Fölvett lánczodat, Kedves láncz, igaz, de Még is láncz marad.

Most hát lelkem, repdess Régi szárnyadon, Merre a szabadság Végtelenje von.

(Debreczen.)

Temetőben.

Fölhangolom olykor a lant idegeit, Megzengeni téged, oh kellemes élet! – Mert kellemes az, noha sok sebet ejt, És rengetegekbe nem egy uta téved.

De bármi magasra törekszik a dal, Bármint csalogassam az életi mézzel: Mélázva örömtelen hangjaival Mindenkor a sírban, a sírban enyész el.

Kivánatos a tavasz éke nekem, Indúlok is olykor örűlni virághoz; S mig kertbe röpíti sugárit a szem, Lábam temetői keresztek alá hoz.

Itt élek a szív komoly álmainak A halk temető morajatlan ölében; Ákáczai lombja rezegve inog, Hintázza az est fuvalomja szelíden.

A szobrok a domboru hant elején Mindannyi betűi egy isteni lapnak; Nagy gondolatit mikor olvasom én: A sírba, a sírbul az égbe ragadnak.

Bús, tompa harang konog a faluban. Új gödröt amott komor emberek ásnak. Gyászhanga kiséri áhítatosan A holtat honához a hamvadozásnak.

Sejtése szivemnek aligha csaland: Nem messze lehet keze már az időnek, Mely engem is ágyba tesz itten alant, S szememre halál örök álmai jőnek.

Isten neki! üssön, ha ütnie kell, Mely pályafutásom elállja, az óra; Létem fonalai, szakadozzatok el, Társim, bucsucsókot a hervadozóra.

S mit sorsom elérni nem engede, nem! Bár vágyaimon koszorúba szövődék: Isten veled, égi virág… szerelem! S a föld hajnali csillaga, napja… dicsőség!

(Gödöllő.)

Élő halott.

Egem ki nem derűl, Ha jő a kikelet; Egem be nem borúl, Ha látom a telet.

Mint őszi alkonyon A félhomályu köd, Fásult egykedvüség Mereng szivem fölött.

Ellenség, jó barát, Végeztem veletek; Senkit sem gyűlölök, Senkit sem szeretek.

Nincs semmi örömem, Nincs semmi bánatom; Érzelmim, vágyaim Mind, mind elaltatom.

Ohajtásim közül Ébren csak egy marad: Aludjam én… minél Elébb… a föld alatt.

(Debreczen.)

Kördal.

Bús az ember, ha nincs kedve; Borba van a kedvmag vetve. Hát azért iszunk mi mindig, Meg sem állunk tíz-husz pintig.

Van minékünk pinczénk, házunk, Mindazáltal itt tanyázunk, Itt tanyázunk nap hosszában, Itt tanyázunk a kocsmában.

Itt tanyázunk, mert van nékünk, Mert van nékünk feleségünk. Nyelves, szájas mind az asszony; Rá az ember hogy hallgasson?

Van minékünk egy kis pénzünk, De a pénzre mi nem nézünk; Úgy is holtig él az ember, Költeni ha mer, ha nem mer.

Hát azért csak iddogálunk, Míg fel nem kötik az állunk, Iddogálunk nap hosszában, Iddogálunk a kocsmában.

(Pest.)

Szemrehányás.

Már ezt föl nem tettem rólad, Szív barátom! Te ugyan derék legény vagy, A mint látom.

Oh te szív, te szív, te csalfa, Háládatlan! Szólj: ki véde annyi baj közt Szakadatlan?

Sorscsapási buzogányok Súlya ellen, Mondd, ki őrze? mondd, ki óva? Nemde mellem?

Lám, e mellnek bizton voltál Rejtekében, Bekeríte csontfalával Bástyaképen.

S ím, hogy fordult most a koczka, S a szerencse Kis szeszélye víg ajakkal Rád köszönte:

Mostan – ahha, háládatlan! – Örömödben Háborogva, zajgva tombolsz Őröd ellen.

Égsz, dagadsz… alig hogy bírom E keresztet!… Mellemet majd meggyujtod, majd Megrepeszted.

(Pest.)

Lopott ló.

Mint a porszem szélvész Fuvatán, Röpül a legény gyors Paripán.

‚Honnan, atyafi, oly Hevenyén?‘ »Pusztáról csikóval Jövök én.

A nyerítő ménes Ott legel; Pej csikómat onnan Loptam el.

Túri vásár nincsen Messze már; Szegény legény oda Lovon jár.«

‚Ejh, nem ugy, jó földi, Nem ugy ám! Adja kend csak vissza Paripám.

Enyim a ménes, mely Ott legel. A csikót kend tőlem Lopta el.‘

De szavára nem hajt A betyár; Ő kegyelme már jó Tova jár.

Még is a gazdának Vígaszul, Hátrafordulván, így Válaszol:

»Föl se vegye kárát, Gazd’ uram; Hiszen úgy is elég Lova van.

Hejh, csak egy szivet bírt E kebel – Azt is a kend lyánya Lopta el.«

(Kecskemét.)

Az utósó alamizsna.

A költő és a sorsharag Egy anyaméhből született; Ikertestvérek voltak ők, Együtt bolygák az életet.

Fa, mint most, akkor is virúlt, Árnyában sok megnyúgodott; De használt a költőnek is: Ágáról tört koldúsbotot.

S ezek valának társai: Koldúsbot és a sorsharag; Elhagyja minden hűtlenűl, Csak e kettő, mi hű marad.

És lantja! lantja hová lőn? Hisz a költőnek lantja van… Igen bizony, volt lantja is, Mely zenge bűvösbájosan.

Megpenditette húrjait Mennydörgő éjben egykoron, S a mennydörgésnek ágyuja Elszenderűlt e hangokon.

S az ég, a barna, haragos, Midőn danáját hallaná: Feledni kezdé a boszút, S csillagmosolylyal néze rá.

És a költő megéhezett, És emberek közé mene. Tudá: az emberszív kemény; De vélte: lágyít a zene.

S mely a vihart elaltatá, És földeríté az eget, Elandalító hurjain Az ének újra zenegett.

De melyet ég, vihar megért, A dalt ember nem érti meg… És ím a lant elszégyenűl, S fájdalmában ketté reped. –

Ez volt a lant története. A költőbül tovább mi lett? Soká nyögé – nem tudni, hol? – Az inségterhes életet.

Egy újabb nemzedék előtt Évek multán megjelenék. Nem őszült ő meg… fürteit A gond, a bú kitépte rég.

»Egy-két garast, egy-két garast!« Halk hangja így esedeze; S mint szélringatta száraz ág, Remegve nyúlt ki két keze.

A részvét megkérdezte őt: ‚Ki vagy, nyomornak embere! Kit sujtoló istenharag Ily könyöretlen megvere?‘

S nevét elmondja, s újra esd: »Egy-két garast…« – ‚Megállj, jövel, Örök dicsőség gyermeke! A bőség szarva födjön el.

Neved ragyog, miként az ég Csillagsugáros éjfelen; Mely egykor árván hangozék, Bámulja lantod a jelen.

Jövel tehát! jövel, cserélj Bársonyt e koldusrongy helyett; Borostyán koronázza főd Dús asztalnál legyen helyed!‘

»O szép beszéd… o köszönet! De én semmit sem éhezem, És nincsen is szükség reá, Hogy elcseréljem rongymezem.

És a borostyán… oh mi szép, Mi jó lehet lángifjunak; De száraz törzsön a galyok Többé meg nem fogamszanak.

Hanem ha dobsz egy-két garast: Fogaddsza hálaszózatom; Mert pénzre vár az asztalos… Koporsómat csináltatom.«

(Pest.)

Ki vagyok én, nem mondom meg…

Ki vagyok én? nem mondom meg; Ha megmondom: rám ismernek. Pedig ha rám ismernének, Legalább is felkötnének.

Nincs a fokos a kezemben, Hogyha kéne verekednem; Nyerges lovam messze legel, Nem t’ok futni, ha futni kell.

Hogy is tudnék futni mostan? Mikor a fejem tele van; Nem csak fejem, de szívem is – A bor meg a leány hamis.

Ha elhagyom galambomat, Kialuszom mámoromat, S rajtam ütnek a hadnagyok: Majd megmondom, hogy ki vagyok!

(Pozsony.)

Merengés.

Jó Petőfi, te sem félhetsz, Hogy két vállad valahogy A szerencse áldásának Nagy terhétől összerogy.

Adománya mindössze is E lantocska és a dal, Mit belőle búsan, vígan Érzelmid játéka csal.

Hátha így találna szólni Egy tündérvilági hang: »Nos, fiam, mi kell? jó kedvem Íme mindent megadand.«

Mondaná, hogy: »Rád ruházom A bübájat, a varázst, Daljaid, mivé kivánod, Azzá testesülni lásd.

Hogyha kell hír: minden hangod Egy borostyángaly legyen, Mig Petrarca koszorúja Nem vet árnyat fürtiden.

– Hisz Petrarca és Petőfi Félig-meddig már rokon; Annál inkább osztozhatnak A borostyánlombokon. –

Hogyha kincs kell: mind megannyi Gyöngygyé válik éneked, Mígnem gyöngygyel rakhatod ki Gombod, sarkantyúszeged.«

Mit felelnél mindezekre, Mit felelnél, jó fiú? Tudom én szived bibéjét, Tudom, a szél honnan fú.

Te bizony csak ezt felelnéd: Szép a hír és jó a kincs; És hogy őket ne kivánnám, Abból ugyan semmi sincs.

De ha már ezermesterré Engeded, hogy válhatom: – Van a hírnél, van a kincsnél Egy igézőbb hatalom;

Mint csillagfüggés az égen Változatlan, végtelen, Ugy függ rajta és csak rajta Vágyban égő kebelem! –

Hadd legyen hát egy lépvessző, Egy kalitka énekem, S a legszebb madárt: egy lyányka Szívét fogja meg nekem.

(Gödöllő.)

Befordúltam a konyhára…

Befordúltam a konyhára, Rá gyujtottam a pipára… Azaz rá gyujtottam volna, Hogyha már nem égett volna.

A pipám javában égett, Nem is mentem én a végett! Azért mentem, mert megláttam, Hogy oda benn szép leány van.

Tüzet rakott eszemadta, Lobogott is, a mint rakta; Jaj de hát még szeme párja, Annak volt ám nagy a lángja!

Én beléptem, ő rám nézett, Aligha meg nem igézett! Égő pipám kialudott, Alvó szívem meggyúladott.

(Pest.)

Lánggal égő teremtette!…

Lánggal égő teremtette! Nagy a harag a szivembe’; Úgy háborgok, úgy hánykodom Mintha volnék a Balaton.

Viszontagság az életem, Ezer bajba keveredem, Hogyha leányszemem volna, Egy pár kendőt tele sírna.

Eh, a sírás nem kenyerem! Kinek tetszik, pityeregjen. Én egy nagyot káromkodom, Úgy csillapul a haragom.

(Pozsony.)

A szerelem, a szerelem…

A szerelem, a szerelem, A szerelem sötét verem; Bele estem, benne vagyok, Nem láthatok, nem hallhatok.

Őrizem az apám nyáját, De nem hallom a kolompját; Rá-rá megy a zöld vetésre, Hejh csak későn veszem észre.

Tele rakta édes anyám Eleséggel a tarisznyám; Elvesztettem szerencsésen, Lesz módom a böjtölésben.

Édes apám, édes anyám, Ne bizzatok most semmit rám, Nézzétek el, ha hibázok – Tudom is én, mit csinálok!

(Székelyhid.)

Keresztúton állok…

Merre tartsak? Ez kelet felé visz, Az nyugatnak.

Akármerre megyek, Mindegy nekem, Mindenütt szomorú Az életem.

Mért nem tudom, hol vár A halál rám? Hogy egyenesen azt Választhatnám!

(Miskolcz.)

Síkos a hó, szalad a szán…

Síkos a hó, szalad a szán, Esketőre viszik babám, Esketőre viszik szegényt Mások kivánsága szerént.

Hajh, ha mostan hó lehetnék: A szán alatt beroskadnék; Fölfordulna, s kedves babám Még egyszer átkarolhatnám –

Átkarolnám, ajakára Csókot nyomnék utóljára, S melegétől hű szivének Elolvadnék… úgy halnék meg!

(Debreczen.)

Temetésre szól az ének…

Temetésre szól az ének, Temetőbe kit kisérnek? Akárki! már nem földi rab, Nálam százszorta boldogabb.

Itt viszik az ablak alatt; Be sok ember sírva fakadt! Mért nem visznek engemet ki, Legalább nem sírna senki.

(Debreczen.)

Kis furulyám szomorúfűz ága…

Kis furulyám szomorúfűz ága, Temetőben szomorkodik fája; Ott metszettem azt egy sírhalomról, Nem csoda, hogy oly siralmasan szól.

Ott hunytál le, kedves szép csillagom! Ragyogásod többé nem láthatom. Hogy ne volna hát sötét világom! Hogy volna hát élni kivánságom!

Haza ballag nyájam este felé, Én ballagok a temető felé, Kél a holdnak halovány orczája, Kél furulyám epedő nótája.

Addig epeszt a bánat engemet, Addig, addig nyögöm keservemet: Míg egyszer a hanggal egyetemben Lelkem is a más világba reppen.

(Diószeg.)

A virágnak megtiltani nem lehet…

A virágnak megtiltani nem lehet, Hogy ne nyíljék, ha jön a szép kikelet; Kikelet a lyány, virág a szerelem, Kikeletre virítani kénytelen.

Kedves babám, megláttalak, szeretlek! Szeretője lettem én szép lelkednek – Szép lelkednek, mely mosolyog szelíden Szemeidnek bűvösbájos tükrében.

Titkos kérdés keletkezik szivemben: Mást szeretsz-e, gyöngyvirágom, vagy engem? Egymást űzi bennem e két gondolat, Mint őszszel a felhő a napsugarat.