Part 11

És így az ifju Nyugonni hagyta gondolatjait, S hogy a kenyérből ki ne fogyjon, Másoknak gondolatjait Másolgatá. Keserves munka, Tán a favágásnál keservesebb. Elkezdte reggel s este végezé S gyakorta éjszakáit is A lámpa fénye látta elhaladni, S előbb alutt el ez, mint ő, És ennyi fáradás után is Elégszer állt az asztal üresen, És ablakára a fehér hideg tél Elégszer festett jégvirágokat, S a nő szemében megfagyasztá A könnyeket… de nem fagyaszthatá meg Örök hevű érzelmeit.

Igy jöttek évek, mentek évek, S megszaporodott a család, Hárman levének s nem sokára négyen, És négyszeres lett a nyomor Ott fönn a kis padlásszobában, Melynek falát Csikosra festé az eső És kiczifrázta a penész, Hol most egy ágyban hárman alszanak, Két gyermekével az anya, És láboknál a földön A durva szalmazsákon A férfiú… a felkelő nap Első sugára homlokára száll, Miként egy arany koszorú, miként egy Fényes meleg csók isten ajakárul.

XV.

Egyenként ébred a család, először A férj, ki legkésőbb alutt el, Aztán az anya, azután A kis fiú… s a csecsemő? Ez még nem ébred, mélyen alszik… Testvére s a szülők lábujjhegyen Járnak, s beszédök csendes suttogás, Hogy el ne verjék a kisdednek álmát.

Jó testvér, jó szülők, Miért e halk járás, e suttogás? Dobogjatok, tomboljatok. Lármázzatok… ne féljetek, A kisded föl nem ébred, Mert nem hallják a lármát a halottak… A kisded halva van, éhen hala!

Mit érezhet, mit érez a szülő, Midőn meglátja, hogy szülötte meghalt? Hát még azon szülő, kinek Éhen veszett el gyermeke, Szép ártatlan kis gyermeke?

Ha jobb kezének erejét Az én kezembe öntené az isten, Leírhatnám-e úgy is azt a kínt, Mely a szegény asszony szivét Ezer körömmel szaggatá?

Hagyjátok őt a holttetemre Borulva sírni, sírni, sírni, Zokogni, fölüvölteni, A fájdalomnak mély örvényiből A magas égre fölkiáltani, S az isten arczát káromlással, a Lélek sarával meghajítani!… Hagyjátok őt, hagyjátok őt, Ne bántsátok szent őrjöngésiben.

A férfi néma fájdalommal Állt a kicsiny halott előtt, Avvagy, ki tudja, tán örömmel? Örömmel, hogy kiszenvedett. A kis fiú pedig merően Nézé testvérét, és azon Gondolkodék, hogy ő is ilyen Halvány, ilyen fehér és mozdulatlan Leszen, ha majd meghal, ha többé Nem éhezik. – Lassan, lassan, de csak lefolytak Egymás után az órák, és az asszony Keserve meghalt kisdedére Ájulva vagy meghalva omlott, És szíve megkönnyebbedett, S lelkének fölvert habjai Nem ostromolták többé az eget, Csak halkan rezgedeztek, Mint a szellőben a kalászok. Ölébe vette a halottat S szelíden ringatá, És félig énekelve suttogott, Miként az erdő lombjai Az őszi alkonyatban:

»Alszol, kicsiny Kis magzatom; Mit álmodol? Mondd meg nekem, Szép álmokat Látsz, úgy-e bár? Hisz még nem a föld Ölében alszol, Anyád ringat még, Anyád ölel. – Aludj’, aludj’, Szép gyermekem, Fehér virág, Fehér sugár, Kit elnyel a Fekete föld. – Pirúl az ég, Megcsókolá Az alkonyat; Megcsókolom Én arczodat, S ez nem pirúl, Mért nem pirúl? Csak egyszer is Mosolyganál még Reám, anyádra, Lelkem szive, Kis magzatom! – Zöld sírhalom… Fehér kereszt… Alatta te… Fölötte én… Mi hulldogál rá? Nem az eső, Az én könyűm. – Halgassatok, ti Ákáczfa-lombok A temetőben, Kis gyermekemmel Beszélgetek, Szépet beszélünk, Hallgassatok. – Nem fáj fejed? Nem fáj szived? nem Nehéz a föld? mely Fölötted áll.

Mi volt lágyabb, az Én karjaim Vagy a koporsó?… Aludj’, aludj’, Szivem galambja, Jó éjszakát, De egyre kérlek: Álmodj’ felőlem, Legyünk együtt.«

S mig így altatta a holt gyermeket, Mellette maga is elszenderűlt, S mig ő alutt, a férj azon tünődék, Miből szerez koporsót? Miként ásatja meg a sírt? Egy árva fillér sem volt birtokában. Körültekintett a szobában, Ha tán találna valamit, A melynek egy kis becse van, Hogy azt eladja… semmi, semmi sem volt! Mi jött eszébe, hogy e gondolatra Elsápadt és megreszketett? Ujján a gyűrüt pillantá meg, Lelkénél drágább jegygyürűjét… Ezt kell tehát eladnia, Hogy meztelen ne menjen A földbe gyermeke? E drága kincstől kell elválnia, Melyet szeménél jobban őrizett, Mit ujjáról le nem szakíthatott Olyan sok évnek oly sok nyomora; El kell most tőle válnia?

Hajszálai őszültenek meg A gond miatt… s nem volt más menedék!

Midőn ujjárul a gyürűt levonta, Olyan volt, mintha kebléből a szívet Szakítanák ki gyökerestül… Ketté lett vágva multja és jelenje, Fölbontatott a híd, mely a tavaszt A télhez kapcsolá, Eltört a lépcső, melyen a Földről a mennybe járt! De meg kellett történnie, Hogy meztelen ne menjen A földbe gyermeke. –

Szépen temették el a kisdedet, Kemény fából volt a koporsó, A szemfedő selyemből, És sírhalmához nagy követ tevének, Mert drágán kelt el a gyürű, S árát rá költék mind a temetésre… Lelkére nem vehette a férj, Hogy jegygyürűje árából csak egy Garast is tartson meg kenyérre, Bár erre olyan nagy szüksége volt. Méreggé vált vón benne e kenyér, Mely őt megölte volna, És néki még soká kell élnie!

XVI.

Megmondta ő, hogy gondolatjai Fejébe nem halhatnak el, Hogy eljön a nap, a midőn Ezek kijőnek börtönükből, S bejárják a világot.

És úgy történt. A mit sok évi Erőködés meg nem hozott, a mért Hiába volt olyan sok fáradás, Meghozta egy véletlen pillanat. Egy titkos nyomdát fedezett föl Alant, elrejtve föld alá, S ott kinyomatta műveit. Mi volt ezen müvekben? az, Hogy a papok nem emberek, De ördögök, S a királyok nem istenek, Hanem csak emberek, És minden ember ember egyaránt, S az embernek nem csak joga, Hanem teremtőjéhezi Kötelessége is Szabadnak lennie, Mert a ki isten legszebb adományát Meg nem becsűli, Magát az istent sem becsűli az! Kijött a könyv, s ország-világban Ezrével olyan gyorsan terjedett el, Mikéntha villám hordta volna szét. Mohón nyelé el a szomjas világ E tiszta enyhitő italt, És lelke tőle megfrisült, De elsápadt a hatalom, kiűlt Ránczokba szedett homlokára a düh És elmennydörgé haragos szavával: »Ez lázitó könyv! Vallást s fölséget sért, Szerzőjének lakolnia Kell a törvény szerint.« És a megrémült nép utána mondá: »Valóban, e könyv lázitó, Vallást s fölséget sért. Szerzőjének lakolni Kell a törvény szerint. A törvény szent és sérthetetlen!«

S szerzője rémesen lakolt. Az utcza közepén Fogták el őt, s elhurczolák. »Megálljatok«, szólt esdekelve, »Oh irgalom, megálljatok! Nem akarok én menekűlni, Mindenhová megyek nyugottan, Csak egy kevéssé várjatok. Nézzétek azt az ablakot, Az én szobámnak ablaka, Ott nőm és gyermekem lakik. Vezessetek hozzájok egy, Csak egy rövid kis pillanatra, Mig egyszer ölelem meg őket S egy isten-hozzádot mondok nekik, Aztán nem bánom én, hurczoljatok, De én bucsú nélkül nem mehetek. Inkább megyek le a pokolba A búcsuzás után, Mint föl a mennybe búcsu nélkül. Nem vagytok férjek és apák? Mit mondanátok, és mit érzenétek, Ha véletek mások bánnának így? Nekem nincs senkim a kerek világon, Csak nőm és gyermekem, És ő nekik sincs a világon Kivűlem senkiök, de senkiök; Ereszszetek, jó emberek, Ereszszetek, hadd lássuk egymást Még egyszer és talán utószor. Ne rajtam szánakozzatok, De ő rajtok, hisz ők ártatlanok, Hisz nem vétettek ők Sem a törvénynek, sem ti nektek, Ne öljétek meg őket!… Oh istenem, ha szavaimra Nem indultok meg, könnyeim Indítsanak meg… e könyűk Szivem vérének cseppjei, Halálveríték lelkem homlokáról!«

Zokogva térdepelt le, S mint szebb időkben egykor kedvesének, Most a poroszlók térdeit ölelte, De ők kegyetlen, gúnyos röhögéssel Emelték őt fel s vitték a szekérhez, Mely ott az ő számára állt. Midőn látá, hogy nem használ a szép szó, Düh szállta meg, s előszedé Testének minden erejét, hogy Erőszak által győzzön, menekűljön. Oroszlánbátorsággal és Őrült erővel küzködött, De hasztalan! legyűrték, megkötözték, S bedobták őt a szekér mélyibe, Ott ordított, mint a vadállat, Ordított ilyen átkokat:

»Átok reátok s maradékitokra, Ti emberbőrbe öltözött, Sátánokkal bélelt fenevadak, Kiknek keblében szív helyett Undok varangyos béka van! Borítsa el pofátokat A fekély olyan vastagon, Mint a gazság van lelketek felett, És aztán faljanak föl a Szemétdomb férgei! Átok reátok és királyotokra, Kinek nevében az erényt A mészárszékre viszitek! Átok reád, bitang, lator király, Ki istennek tartod magad, S ördög vagy, a hazugság ördöge!… Ki bízta rád a milliókat? Farkasra a nyájat ki bízta? Kezed vörös, mint bíborod, Arczod sápadt, mint koronád, Szived fekete, mint a gyász, Mely műveid után huzódik, Miként az esti hosszu árnyék. Meddig bitorlod még a Rablott hatalmat, rablott jogokat? Lázadjanak föl, mint az óczeán, Alattvalóid, és ha zsoldosidnak Százezrivel kiállasz ellenök, Ne adja isten, hogy meghalj vitézül Ott a csatán, mint illő férfihoz; Te légy, ki megkezdd gyáván a futást, Fuss és bújjál el trónusod alá, Mint ágy alá a megszeppent kutya, Onnan kotorjanak ki és kaczagva Köpködjenek könyörgő szemeidbe A gyermekek s vén asszonyok, S kik egykor lábad csókolák, Azoknak csókold majd te lábait, Azok rugdossák ki egyenként Vigyorgó fogadat, Azok rugdossák ki belőled a Nyomoruságos hitvány életet! Dögölj meg oly kétségb’esetten, A milyenné engem tevél!… Oh nőm… oh gyermekem…«

XVII.

Alutt-e s most fölébredett? vagy Eszét veszíté s ez most visszajött? Egy óra vagy több hónap óta volt Magán kivűl?… Szilveszter nem tudá. Gondolkodék, gondolkodék, Mi történt és mi történik vele? Körülnézett, nem láta semmit, Sötét volt, éktelen sötét. Igy szólt magában: »Éj van csakugyan, Aluttam s álmodtam, Álmam csak félig jut eszembe. De az borzasztó egy álom vala, El sem beszélem hitvesemnek, Nem háborítom föl vele. Csak már viradna, ilyen nyomasztó Éjem tán még nem volt soha. Alszol, szerelmem? alszol, kedvesem?… Alszik bizonynyal, mert nem válaszol. Aludjatok, szeretteim, Aludjatok szép csendesen. S még sem virad! mikor fog már viradni? Megfojt e sűrü vastag éj! Emeld föl, hajnal, fényes arczodat, Vagy csak mutasd meg ujjadnak hegyét… Ugy ég a homlokom, mikéntha Egy tűzokádó hegy vón a fejemben; Majd szétröpűl az agyvelőm!«

S hogy megtörölje izzadt homlokát, Kezét emelte föl… hah, Mily csörrenés!… Megcsördült rajta a nehéz bilincs. Most már mindenre jól emlékezett, S végigfutott rajta’ a hideg, Mint a romok között a szél.

Mindenre jól emlékezett… Elfogták őt az utcza közepén, S elhurczolák erőnek erejével, És kedvesét és gyermekét Nem láthatá, nem mondhatott nekik Isten-hozzádot, nem tekinthetett Még egyszer a kedves szemekbe, Mik boldogsága s gazdagsága voltak! S most itt van a börtönfalak között, A föld alatt, ki tudja milyen mélyen, Mélyebben, mint a rothadó halottak A temetőnek fenekén! S mikor lát újra fényes napvilágot, Mikor láthatja újra kedvesit? Talán soha! S miért jutott e kárhozat helyére? Mert amit isten meghagyott neki, Tudtára adta azt az embereknek, Hogy egy közös jó van, miből Egyenlőn jár mindenkinek A rész, s ez a közös jó a szabadság! Ki ebbül elvesz egy porszemnyit is Mástól, halálos vétket követ el, S azt ki szabad, azt ki kell irtani!

»Oh szent szabadság, érted szenvedek«, Szólt elözönlő fájdalommal a rab, »S ha a világban magam állanék, Mint álltam egykor hosszu évekig, Nyugottan ülnék most e kőpadon S büszkén mint trónján a bitor király, S oly boldogan viselném e bilincset, Mint jegygyürűmet egykor viselém! De hitvesem van és van gyermekem… Mi lesz belőlök nélkülem? Ki fogja eltáplálni őket Kenyérrel és szerelemmel? S mi lesz belőlem nélkülök? Oh szív, ha kővé válni nem tudsz, Miért meg nem hasadsz!«

Sírt, jajgatott, dühöngött, És az örök sötétség Egykedvüleg szemlélte őt, Mig végre lassacskán elhallgatott, Kifáradt lelke megadá magát, És mozdulatlan néma volt s oly Érzéktelen, mint a kő, melyen űlt, Mint a sötétség, mely reá borult. Nem érzett, csak gondolkodék, Alant röpűltek gondolatjai, Mint a meglőtt szárnyú madár:

»Koporsónak testvére, börtönöm, Ki épitett, ki fog ledönteni? Mióta állsz, meddig fogsz állni még: Ki űlt előttem e rideg kövön? Ilyen martír, mint én vagyok, Vagy egy haramja tán? Itt hamvadott el csontja e helyen Vagy látta még az isten szép világát? Szép a világ, az erdők és mezők, A bérczek és a rónaságok, a Virágok és a csillagok… talán én Többé nem is látom már ezeket, Vagy oly későn, hogy akkorára Még nevöket is elfelejtem… Ha itt egy évig kéne lennem, Hol minden percz egy örökkévalóság, Hol az idő oly lassan ballag el, Mint két mankóján a vén sánta koldus… Egy évig? és ha tízig itt leszek, Tízig vagy húszig vagy többig talán? Jertek föl hozzám, ti halottak, Kik egykor e helyen szenvedtetek, Beszélgessünk egy keveset, Tanítsatok meg, az időt Hogyan kell itt eltölteni, Jertek föl hozzám, ti halottak, Talán én is halott vagyok már, S a sírban álmodom… rosz álom… Halott vagyok, kit élve Temettek el… Halott vagyok… már nem dobog szivem… E reszketés, melyet keblemben érzek, Beteg lelkem végvonaglása ez.«

Végtére megszűnt gondolkodni is, Nem volt szivében és fejében Sem érzelem, sem gondolat, Ott űlt merőbben a szobornál, S farkasszemet nézett az éjjel, Melylyel megtömve volt a börtön.

Zsibbadni kezdtek tagjai, Eszméletét kezdé veszítni, Feje huzódott lefelé, S ledőlt hosszában a kövekre… Elájult-e? vagy elalutt?

Soká fekütt ott mozdulatlanúl, Talán nem véve még lélekzetet sem;

Egyszerre, mintha lőpor által Vetették volna föl, mikéntha Égő vasat sütnének oldalához, Fölugrott, s oly szívszaggató Hangon, hogy a hideg falak Utána jajdulának, Ekkép kiálta föl: »Megállj… megállj!« S kiterjesztette két kezét.

Soká, soká állott igy, azután Lankadtan hullatá le kezeit, Leroskadott ülő helyére, Fejét keblére hajtá, S két nagy könyűvel két szemében, S oly hangon, mintha lelkét Sohajtaná ki, ezt nyögé:

»Nem állt meg… elment… itt hagyott… Mindennek vége van!«

Mi lelte őt? ki hagyta itt? Minek van vége?… álmodott?

Nem álmodott, az nem volt puszta álom… Valónak képtelenség,

S még is való! A mint ott hosszában fekütt, előtte Egy hölgyalak jelent meg, Kiben rá ismert hitvesére, Oda hajolt melléje, Fülébe ezt sugá: »Én már kiszenvedék, Isten veled!« S megcsókolá a férfi arczát, S ez erre ugrott föl… midőn Kinyíltak szemei, Még látta kedvesét, de Egy pillanatnál kevesebb alatt Eltünt az, és a börtön, a mely Világos volt, ismét sötét lett Mint villámlás után az éjfél.

»Én már kiszenvedék, isten veled!« Ismétlé a hallott szavakat, »Ezt mondta édes hangja, melyet Nem hallok én többé soha: Én már kiszenvedék, isten veled… Isten veled hát, lelkem lombja te, Kit rólam lesodort a vész; Ha téged elvitt, mért hagyott meg engem? Mit ér, mit ér az ilyen lombtalan fa? S hová sodort el a vihar? Hol foglak föltalálni téged Habár elhervadottan is, Hogy életemnek maradékát Szent romjaidnál kisohajtsam!… Nekem többé nem kell az élet, Mert czélját elveszítém; Te voltál czélja életemnek Te általad s te érted éltem, Szerelmem istenasszonya! Te egy magad voltál valóság; A többi? az emberiség, szabadság, Ez mind üres szó, puszta ábránd, Melyért bolondok küzdenek. Te egy magad voltál valóság, Szerelmem istenasszonya! És én örökre elvesztettelek! Föltúrhatom, mint a vakondok, az Egész földet, nem foglak megtalálni… Por lesz belőled, mint akárki másból, Olyan por, mint a többi, nem különb, És elvegyűlsz közötte, mintha Növény vagy állat lettél volna csak. De tűrném veszteségemet, Békén türném ez óriási terhet, A míg alatta megszakadnék, Csak elbucsúztam volna tőle, csak Egy szót mondhattam volna még neki, Egy kis rövid szót… vége, vége van, Az isten ezt sem engedé meg. Milyen kegyetlen az az isten! S a balga ember térdet hajt előtte, Atyjának híja és imádja őt… Zsarnok vagy, isten, és én Átkozlak tégedet! Ott űlsz az égi trónuson hideg Méltóságodban érzéketlenűl, Csak úgy, mint itt a földi zsarnokok, S uralkodol kevélyen, és naponként Hajnalsugárral s megrepedt sziveknek Vérével ujra s ujra fested Királyi széked kopott bíborát! Légy átkozott, zsarnoknál zsarnokabb, A mint te megtagadtál engem, Ugy tagadlak meg tégedet. Egy rabszolgáddal kevesebb lesz, Vedd vissza ezt az életet, a melyet Mint alamizsnát dobtál le nekem, Vedd vissza és add másnak ismét, Hadd tengődjék most rajta más, Nekem nem kell ez alamizsna-élet, Elédbe vágom azt, hogy összetörjék, Mint a haszontalan cserép!« Ugy orditott a rab, hogy a sötétség Megijedett és reszketett belé, Ezt orditá, s veszett dühében Fejét a falhoz vágta és leroskadt, S a fal megkondult a rémes csapástól, Mikéntha néki fájna az.

Ott fekszik a rab, zúzott homlokának Alutt vérében a kövek felett, Ott fekszik, és nem halt meg, és él! Hozzá van nőve a keserves élet, Hozzája nőtt letéphetetlenűl, Miként lelkéhez a kínszenvedés, Mint börtönéhez az örök sötétség.

XVIII.

Tiz éve már, hogy e négy fal között ül! Tiz év még ott kinn a szabadban is sok, Hát még ott benn az iszonyú odúban!… Megnőtt szakálla és megnőtt haja, S ő sokszor nézte, nem fejér-e már? De azt mindig csak feketének látta, Pedig fejér volt már, mint a galamb, Csak hogy nem látszott színe a sötétben.

Tiz éve már, s ő néki e tiz év Egyetlen egy hosszú végetlen éj volt, És egyre várta, hogy mikor virad már?… Koronként ugy tetszett neki, Hogy már több század, több évezred óta Van e helyen, hogy a világ már Az ítélet napján rég túl vagyon, Hogy a föld régen elenyészett, Csak e börtön maradt belőle, És őt magát a börtönben feledték.

Kihalt immár a szenvedély szivéből, Nem átkozódék többé isten ellen, Eszébe sem jutott sem isten, Sem ember többé nékie, Kihalt szivéből már a bánat is, Csak néha sírdogál, midőn Álmából ébredett, mert Álmában meg-meglátogatta őt Ama szép tünemény, örökké Imádott kedvesének szelleme, Ki hozzá még a síron túl is oly hű! De mihelyest fölébredett, Eltűnt a kedves szép alak, És sírt a rab, sírt, sírdogált.

De mért nem látogatta meg fia? Hisz ő neki volt fia is; Mért nem jött ez hozzá soha? Ezt kérdezé, s ekkép felelt magának: »Fiam még él bizonynyal, mert ide Élő nem jön, csak a halott jöhet, Csak te jöhetsz, szerelmem angyala! Fiam még él s már nagy lehet, Azóta rég felnőhetett. Vajon mi lett belőled, Szegény árvám, szegény fiam?… Ki tudj’, a szükség mire vitte, Talán rabló lett s hóhér temeté el… És hátha apja nyomdokát követte, És most, mint apja, föld alatt lakik, Talán ép ebben a börtönben, Talán épen szomszédom itten? Fiam, fiam, szeretsz-e engemet. Emlékszel-e apádra, gyermekem?«

De hallga, mily nesz, mily szokatlan hangok! Figyelmez a rab, mindinkább figyel, Ugy elmerűl a hallgatásba, Hogy lélekzeni sem mer, S bezárt lelkét e hangok megnyiták, Mint a virág kelyhét a napsugár, És ajka mosolyogni kezd, Tíz hosszu esztendő után először!

Madárka szállott a börtön falának Párkányzatára közel ablakához, Ott űl a kis madár s dalolgat, Ah, milyen édesen dalol! És szólt a rab, vagy csak gondolkodék, Mert szólni nem mert, nehogy elzavarja A kedves vendéget szava:

»Oh istenem, mi jól, mi jól esik! Először hallok ilyen hangokat, Mióta itt vagyok, pedig már Nagyon rég óta vagyok itt. Dalolj, dalolj, kis madaram, dalolj, Eszembe jut dalodról, Hogy egykor éltem, hogy még most is élek, Eszembe jut dalodrul ifjuságom, A régen, régen elszállt ifjuság, A szép tavasz, s ezen tavasznak Virága, a szép szerelem! Dalod fölkelti szenvedésimet, De egyszersmind meg is vigasztal, S a megvigasztalt fájdalom talán Még édesebb, mint maga az öröm. Dalolj, dalolj, kis madaram, dalolj!… Ki küldött hozzám tégedet! Ki mondta néked, hogy e falra szállj, A melyre nem száll átoknál egyéb?… Szentséges ég, e sejtelem, Ez engemet megöl, Boldogságával öl meg engemet! Egy sejtelem azt súgja nékem, Hogy én szabad leszek, Hogy nem e dögvészes helyen halok meg, De kinn az isten szép ege alatt… Te kis madár ott a falon, te Szabad világnak szabad vándora, Te a szabadság hírmondója vagy! – Ez így van, így lesz, nem kételkedem. Erős légy, szív, ha meg nem tört a bú, Ne törjön meg majd az öröm. Valóban úgy lesz. A világ megúnja A jármot végre s a gyalázatot, S le fogja hányni, és először is Kinyitja e sírhalmok ajtait. S első örömkönyűi Azoknak orczájára folynak, a kik Itt a szabadságért szenvedtenek. Te kis madár ott a falon, te Szabad világnak szabad vándora, Te a szabadság hirmondója vagy!«

Csikorgott a börtön zárában a kulcs, A kis madár ijedve szállt tova, Megnyílt az ajtó, és a börtönőr A rabnak azt mondá: »Szabad vagy.«

Följajdult a rab édes örömében, S oda kapott fejéhez, mintha Eszét ragadta volna meg, Mely el akarta hagyni őt.

»Megvan!« szólt gyermekes örömmel, »Megvan! nem hagytam elrepülni, Nem tébolyodtam meg… tudom, Mi történt: én szabad vagyok… Szabad tehát a nemzet, a haza?«

A börtönőr mogorván válaszolt: »Mi gondod a hazára, golyhó? Köszönd meg, hogy te vagy szabad.«

De a rab ezt nem hallá, mert esze Már messze, messze járt… bejárta A félvilágot, azt a sírt kereste, A melyben édes kedves hölgye alszik. »Először is hozzád megyek, Lelkem halotta«, így szólott magában, »Hozzád megyek; miként te fölkerestél, Ugy fölkereslek én most tégedet, Hogy megcsókoljam azt a földet, Mely néked nyúgodalmat ád!… Oh, mily soká tart, míg e lánczot Kezem-lábamról leverik; Ez a nehány percz hosszabb, mint valának Itt átnyomorgott hosszu éveim!«

XIX.

Mint anyjának tejét a gyermek, Olyan mohón, oly édesen Szivá a szabad levegőt, S minden lehellet egy-egy kínos évet Emelt le bágyadt lelkiről, Míg ez könnyűnek érezé magát, Mint a pillangó, s szerte röpködött A természetnek uj virányin S szivének régi szép emlékein. Megifjitá a tiszta levegő, Megifjitá lelkének erejét, De teste vén és roskatag maradt, Csak vánszorogva, botra dőlve ment; Hosszú fejér haját s szakállát A szellők búsan lengeték. Tíz év alatt száz évet élt.

Elért a házhoz, melynek egykor Padlásszobájában lakott, Merőn megnézett minden embert, De nem lelt köztök ismerősöket. Tán új lakók valának, vagy hogy Nem ismert rájok, elfeledte őket. Kérdezte: emlékeznek-e Ama szegény családra, mely Ott fönn lakott, de már fölötte régen? Ezek s ezek valának tagjai. »Oh, én emlékszem, jól emlékezem«, Szólott egy jámbor öreg asszony, »Szegény menyecske, olyan szép teremtés És oly jó lelkü volt… de férje Istentelen gonosztevő volt, A mért aztán meg is lakolt ám, Elfogták és börtönbe dobták, S ha meg nem halt, még most is ott van. Midőn megtudta felesége, Hogy férjét elfogták, s nem látja többé, Szörnyet halt, szíve megrepedt. Én föl nem érem észszel, oly rosz Embert hogy lehetett szeretni, Hogy lehetett meghalni érte.«

Szilveszter érzéketlenűl Hallgatta a beszédet, mintha Nem ő vón, a kiről beszélnek, S azt kérdezé: »Hová temették Az ifju asszonyt, és mi lett fiából?«

»Fiából nem tudom, mi lett,« Felelt a vén asszony, »nem láttam őt A temetés után soha. Hová temették a menyecskét, Azt sem tudom… szerettem volna Temetésére menni, de Épen keresztelőbe hítak.«

»Majd megtalálom«, szólt magában a férj, »Majd megtalálom kinn a temetőben, Megnézek minden sírt egyenként, Mig az övére akadok.«