Part 10

A város végén utolérte őt Az úrfi nevelője. Alig lélekzett a jó férfiú, Sokat futott, hogy utolérje. Kiverte arczát a veríték, Törölgeté mind untalan, Mi közben a fiúval így beszélt, S beszédiben Nem volt nagyon sok összefüggés:

»Ne, tedd el ezt a pénzt, fiam, Nekem egy évi jövedelmem, Te nálad eltart évekig, Ha jól gazdálkodol. Nagy ember lesz belőled, Én mondom azt neked. Dicsőbb fiút még nem láttam te nálad. Én szórul szóra érzem azt, a mit te, De soha sem mertem kimondani. Féltem tőled s bámultalak, Midőn beszéltél. Az isten áldjon minden szavadért. Tanácsolom, parancsolom, Igen, parancsolom, fiú, hogy Tanúlj, végezd az iskolákat, Különben én Megátkozlak s megver az isten. Te nem magadnak születél, De a hazának, a világnak. Azt mondom néked, hogy tanúlj, A mit különben Nem is kén mondanom, Hiszen te úgy szeretsz tanúlni. És most az isten áldjon meg, fiam, Légy szerencsés, élj boldogúl, S emlékezzél meg rólam is koronként, De ha tanácsomat nem fogadod, Akkor felejts el engemet.«

Lehajlott a fiú, Hogy megcsókolj’ a jó ember kezét, De ő nem engedé, sőt a fiút Megölelé s arczát csókolta meg, S úgy távozott könnyes szemekkel. Mily jól esett ez a fiúnak, Szegény fiúnak milyen jól esett! Ez volt az első szeretet, Melylyel találkozott. Tizenhat évig kelle élnie S kínlódnia, Mig oly emberre akadott, Ki nem taszítá el magától, Ki megölelte őt!

X.

Kiért a városból az ifju. Midőn kiért a szűk falak közűl, Azt gondolá: börtönből szabadúlt, S mohón szivá a tiszta léget, Az isten legdrágább ajándokát, Melytől a láb erőt kap és a Léleknek szárnya nő.

Egyszer sokára visszanézett, Nagyot haladt már, messze volt a város, A házak összeolvadának Egymással, és a barna tornyokat Elnyelte félig a távol köde, S méhdongás volt az ezerek zaja. Az ifjú biztatá magát: »Tovább, tovább, Semmit ne halljak, és semmit ne lássak Onnét, hol eddig éltem, Ha életnek mondhatni éltemet.« S ment, mint a ki ostorhegyet fut.

S midőn végkép eltünt a város, S ott álla ő a végtelenben, Szabadnak akkor érzé csak magát. »Szabad vagyok!« kiálta föl, »Szabad vagyok!« Többet nem mondhatott, De könnyei beszéltek, S jobban mondták el érzeményeit, Mint nyelve mondta volna. Oh milyen érzés, milyen gondolat, Midőn az ember először szabad!

És ment az ifju, egyre ment, A merre szép táj csalta, arra Irányozá lépéseit. Megbámulá a síkot és hegyet, A sík mezőt és a hegy erdejét És mindent, a mi csak szemébe tünt, Mert minden oly új volt előtte, Először látta a természetet A természet szépségeit.

És ott a rengetegben, A fellegekbe Ágaskodó bérczek között, A hol mennydörgés a folyam zugása S a mennydörgés itéletnap rivalma… Vagy ott a puszták rónaságán, Hol némán ballag a csendes kis ér, S hol a bogárdöngés a legnagyobb zaj… Ottan megállt az ifjú, Körültekintett áhitattal, S midőn szemét s lelkét meghordozá A láthatár fönségein, Erőt vett rajta egy szent érzemény, Letérdepelt s imádkozék: »Imádlak, isten; most tudom, ki vagy, Sokszor hallottam és sokszor kimondtam, De nem értettem nevedet. A nagy természet magyarázta meg Hatalmad és jóságodat… Dicsértessél, dicsértessél örökre! Imádlak, isten; most tudom, ki vagy.«

A merre csak ment, mindenütt Oly szépnek látta a természetet, De benne mindenütt az embert Olyan boldogtalannak; Nyomor s gazság gyötörte mindenütt. Azt kezdte észrevenni, Hogy ő nem a legszerencsétlenebb, És fájt nagyon neki, Hogy vannak nála szánandóbbak is. Mindig kicsínyebb lett előtte Saját baja, Mig végre végkép elfelejté, S nem látta és nem érezé azt, Csak a mások baját, És homlokát a hideg kőre tette, S forró keserves könnyeket sírt.

XI.

Eszében tartá, mit szivére Kötött a jámbor nevelő, Midőn bucsút vett tőle És pénzt adott neki; Eszében tartá ezt az ifju, S nem hagyta teljesítlenűl. Beállt az iskolába, S tanúlt szorgalmasan, S olyan volt társai körében, Mint csillagok között a hold. Azok csodálták őt, de nem szerették, Lelkének fensősége rajtok Mint sziklakő nehezkedett, És ellenében Irígység és gúny támadott föl, És rá lövöldözé A sebesítő nyilakat.

»Mért bántotok ti engemet?« Szólott szelíd jószívüséggel Gyakorta társihoz, »Mért bántotok, barátim, engem? Én nem tanúlok a magam javára, Ti értetek tanúlok én; Mit én tudok, higyétek, annak Más fogja venni hasznát, Akárki más, csak én nem. Ha belátnátok lelkem mélyibe, Ragaszkodnátok hozzám, jó fiúk, Ugy szeretnétek, mint most nem szerettek, Mint én szeretlek titeket. Ha belátnátok lelkem mélyibe, Általlátnátok gyarlóságtokat, S nem vagdalnátok a fa ágait, Mely egykor számotokra hoz majd Árnyékot és gyümölcsöt, Szegény rövidlátó fiúk ti! De majd szerettek még ti engemet, Szeretni fogtok, istenemre, engem!«

Kaczaj követte ilyetén beszédit, S csak újabb töltésül szolgáltanak A gúnyolódás fegyverébe, A mely mindég szivének állt.

És elvadúlt lassanként a világtól, Mindegyre mélyebben szállott magába, S kerűlt mindenkit… egy barátja volt, A senkitől meg nem zavart magány.

Ott élt azon képek között, miket Üres ábrándoknak tart a világ, De melyekről ő tudta, hogy azok Élő valódi lények, Az ő lelkébe néző Jövő alakjai.

Ott a magányban buzgón olvasá, Miként a hívő a koránt S mint a zsidó a bibliát, Olvasta ott buzgóan a Világtörténetet. Világtörténet! mily csodálatos könyv! Mindenki mást olvas belőle. Egyiknek üdv, másiknak kárhozat, Egyiknek élet, másiknak halál. Egyiknek így szól s kardot ad kezébe: »Eredj és küzdj! nem küzdesz hasztalan, Az emberiségen segítve lesz.« Másikhoz így szól: »tedd le kardodat, Hiába küzdenél, Mindig boldogtalan lesz a világ, Mint ezredévek óta az.« Mit olvasott ez ifiú belőle? Mit gondolt ő, midőn e könyvet Becsukta reszkető keze?… Ezt gondolá:

»A szőlőszem kicsiny gyümölcs, Egy nyár kell hozzá még is, hogy megérjék. A föld is egy gyümölcs, egy nagy gyümölcs, S ha a kis szőlőszemnek egy nyár Kell, hány nem kell e nagy gyümölcsnek, A míg megérik? ez belékerűl Évezredek vagy tán évmiljomokba, De bizonyára meg fog érni egykor, És azután az emberek belőle, Világ végéig lakomázni fognak. A szőlő a napsugaraktul érik; Mig édes lett, hány napsugár Lehelte rája élte melegét, Hány százezer, hány miljom napsugár?… A földet is sugárok érlelik, de Ezek nem nap sugárai, hanem Az embereknek lelkei. Minden nagy lélek egy ilyen sugár, de Csak a nagy lélek, s ez ritkán terem; Hogyan kivánhatnók tehát, hogy A föld hamar megérjék?… Érzem, hogy én is egy sugár vagyok, A mely segíti a földet megérni. Csak egy nap tart a sugár élete, Tudom, hogy a midőn megérkezik A nagy szüret, Akkorra én már rég lementem, S parányi művemnek nyoma Elvész az óriási munka közt, De életemnek a tudat erőt ad, Halálomnak pedig megnyúgovást, Hogy én is, én is egy sugár vagyok! – Munkára hát, Föl a munkára, lelkem! Ne légyen egy nap, egy percz elveszítve. Nagy a föladat, az Idő röpül, s az Élet rövid. – Mi czélja a világnak? Boldogság! s erre eszköz? a szabadság! Szabadságért kell küzdenem, Mint küzdtek érte oly sokan, És hogyha kell elvérzenem, Mint elvérzettek oly sokan, Fogadjatok, ti szabadság-vitézek, Fogadjatok szent sorotok közé, Zászlótokhoz hűséget esküszöm, S hahogy véremben lesz egy pártütő csepp, Kiontom azt, kifeccsentem belőlem, Habár szivemnek közepén lesz is!«

Ily vallomást tett… nem hallotta ember, De meghallotta odafönn az isten, Fölvette a szent könyvet, melybe Jegyezve vannak a martírok, S belé irá a Szilveszter nevet.

XII.

A gyermek ifjuvá lett S az ifju férfivá. Esztendő esztendő után Jött a földet meglátogatni, S bucsút sem véve távozának. Őt sem kerűlték ki az évek, Elment hozzája mindenik, S nyomot hagyott arczán, szivén.

Túl volt immár az iskolákon, Régen kijárta azokat, És benn volt a világban. Az életben, az emberek között, Hol minden lépten meglökik az embert, S minden lökés egy darabot töröl le A lélek zománczából S az orczának szinéből.

Beh másnak látta e világot, Mint a milyennek képzelé! Naponta kisebbnek tetszett előtte, Mélyebben sűlyedettnek Az ember, a kit isten Saját képére alkotott, Az ember, a kinek szemével A napba kéne néznie, És e helyett a porba néz, Mikéntha férgeket keresne, Hogy tőlök a csúszást tanulja. És mentül kisebbnek tetszett előtte Az ember, annyival nagyobbnak Látá a munkát, a mire Hivatva érezé magát. De el nem csüggedett. Tán oly parányit végzett, mint a hangya, De mint az, olyan fáradatlan volt. Szűk volt köre, De e kört teljesen betölté Lelkének fényivel. Erkölcse, tudománya néki Nevet szerzett még iskoláiban, S midőn e pályát végezé, Több úr hivá meg őt Nagy s gazdag hívatalra Ilyen kecsegtetéssel: »Szegődjél hozzám; szolga lészsz, igaz, De ily urat szolgálni, mint én, Dicsőség, és azért, hogy Előttem meghajolsz, Előtted ezren hajlanak meg. Más dolgod nem lesz, mint ez ezreket Nyúznod tehetséged szerint, s e Könnyű munkából meg fogsz gazdagodni.«

Szilveszter megköszönte szépen E könnyü munkát és így válaszolt: »Azért, hogy én nekem Szolgáim legyenek, Én más szolgája nem leszek. Én nem kivánom, hogy előttem Embertársim hajlongjanak, De ne kivánja tőlem más se, hogy Előtte én hajoljak; Nem ismerek nálam kisebbet S nem ismerek nálam nagyobbat. S a gazdagságot illetőleg, az Nekem talán ingyen sem kellene, Annál kevésbbé kell olyan nagy áron, Hogy érte nyúzzak másokat!« Ekkép szokott beszélni ő Levett kalappal, de fölemelt fővel.

El nem fogadta a nagy hívatalt, De jöttek hozzá szegény emberek, És meghivák őt falujokba Jegyzőnek, és az ifju ment, Ment örömest és boldogan. S midőn elért a faluba, S körülvevék őt a lakók, Igy szólt hozzájok lángoló szemekkel: »Üdvöz légy, nép! ugy nézz szemembe, Tanítód és atyád leszek. A bölcső óta mit vertek fejedbe? Kötelességidet; Én megtanítlak jogaidra!«

És teljesíté, a mit ígért. Nem a kocsmába jártak ezután A munkavégzett gazdaemberek, Mint jártak eddig világkezdet óta; A faluház előtt karéjba Állottak, és az ifju jegyzőt Hallgatták a vén emberek, És jobban hallgatták, mint papjokat, mert Papjoknál jobbakat beszélt. S mit ott tanultak, elvivék haza, És elbeszélték fiaiknak, S a jegyző tiszteletben állt.

De két ház volt a faluban, mely Az ifju apostol fejére Átkot mondott áldás helyett, Az a két ház, hol a pap és Az uraság lakott, A kastély s a parochia. Naponta gyűlöltebb és rettegettebb Lett e két házban a Jegyző gazdálkodása, S elpusztulását tervezék, mert Látták, ha a jegyző marad, Ugy ők pusztulnak el.

De volt fönn a kastélyban is Egy lény, ki a nép emberét ugy Tisztelte, mint a nép maga, Kinek, midőn az ő dicséretét Hallotta, jól esett, Midőn pedig gyalázták, fájt neki. Ki volt e lény, a ki Oly rosz világitásban is Megismeré a kép becsét, S felőle helyesen itélt, Ki volt ez?… a kastély kisasszonya. Ki is lett volna más!… Dicső hely a hölgyek szive, Önzés előtt bezárva ajtaja, Ha bejut is, csak lopva jut belé vagy Erőszak által, De nyitva áll mindennek, a mi szép s jó, S az üldözött igazság, Ha mindenhonnan számkivetve van, Végmenedéket ott talál. Dicső, dicső hely a hölgyek szive!

Nem is sejté az ifju, hogy barátja, Hogy pártfogója van Ott fönn az úri lakban, S olyan szép pártfogó! Látá koronként a leánykát, Midőn az végigsétált a falun Vagy ablakából nézett a vidékre, S ha látta őtet, hosszan elmerengett. Ilyenkor egy csodálatos Érzés szállotta meg szivét, Mely hozzá igy beszélt: Az ember nem csak polgár, Egyszersmind ember is: Mindig másoknak éljen-e És soha se magáért? Szegény fiú te, mikor élsz magadnak, Lesz-e idő, midőn magadnak élsz? Te szétosztod mások közt lelkedet, Lesz-e, ki néked adja lelkét Vagy lelkének csak egy darabját Vagy egy tekintetét csak, a miből Gyanítanom lehetne legalább, Mi a boldogság?… oly szomjas szivem, hogy Fölinna egy záport, s talán Egy harmatcsepp sem hull reá soha! Nyugodjál meg sorsodban, jó fiú, Viseld békén a rideg életet; Tégy másokat boldoggá, ha lehet, S maradj magad boldogtalan. Légy föld, a mely gabnát terem, Hogy mások learassák; Légy lámpa, mely mig másoknak világit, Tulajdon életét fogyasztja el.

A jó vagy rosz sors ugy hozá magával Egyszer, hogy a leányka véle Találkozott és szóba állt. Rövid volt a találkozás És keveset beszéltek, De attól fogva többször jöttek össze, Véletlenűl-e vagy tán készakarva? Sem a lyány, sem az ifju nem tudá. És egyre hosszabbak levének S bizalmasabbak a találkozások, De önmagokról soha sem beszéltek.

Azonban egykor (fölhivá-e a lyány Vagy csak magától nyílt meg kebele? Eszébe nem jutott) az ifju Elmondta életét. Elmondta, mily magában áll a földön, Hogy nincsen ember és nem volt soha, Kit őt testvérnek vagy barátnak Vagy gyermekének híta volna. Elmondta, a mint rá emlékezett, Hogy egy tolvaj találta őt az utczán, Aztán egy koldusnő fogadta föl, S aztán mint szolga ugy nevelkedett; Lopott, koldult és szolgált… így telék el Gyermek- s ifjúkora. Elmondta az irtóztató nyomort, Mely gyermekévein fekütt, S a lelki szenvedéseket, Mik ifjuságát terhelék, S mik a nyomornál még irtóztatóbbak; S a mint lenézett életébe, ez Örvénybe, melyből fölkapaszkodott, A melyben mint egy fekete vizű Tengerszem, úgy állt kínja özöne: Elszédült lelke, és szeméből A könnyek úgy rohantak, Mint csatatérről a vert hadsereg… És a lyány véle zokogott.

XIII.

Még ez nap a leány atyjával Egy egészen más jelenése volt. Fölhívatá a büszke földesúr őt S megleczkéztette irgalmatlanúl, A mért jobbágyait Tévutra vezeti, És pártütőket, lázadókat Csinál belőlök; s azzal végezé, Ha még tovább is bujtogat, El fogja csapni őt.

Méltósággal felelt az ifju: »Uram, kikérem a leczkéztetést, Kinőttem már az iskolából, De ahhoz szokva még ottan se voltam. Ha vétkem van, ha lázitó vagyok, Ott a törvény, az majd itél fölöttem; Ha vétkes nem vagyok, mi joggal Dorgál ön engemet? És a mi az ijesztést illeti, Az elcsapástól meg nem ijedek; Annyit mindenhol keresek, A mennyiből megélek. De innen én el nem megyek, Mert itt hasznosnak érzem magamat, S ön, hogy elcsapjon engemet, Nem fogja megkisérteni Saját javának érdekében, Mert vagy velem jön az egész falu Vagy ön lesz, a ki távozik… Nem mondom ezt, miként fenyegetést, Ugy mondom ezt inkább, mint jó tanácsot, Ki a lakókat ismerem, S tudom, hogy engem mennyire szeretnek, És mit nem lesznek értem tenni készek.« Igy szólt az ifju, meghajtá magát s ment.

Következő vasárnapon Ő róla szólt a prédikáczió, Borzadva mondta a hiveknek a pap, Hogy milyen istentagadó ez ember, Istentagadó s lázitó! S ha még tovább is tűrik őt magoknál, El vannak veszve mind a két világon, Mert a mért lázitóval czimborálnak, Legyilkoltatja őket a király, S az istentagadó barátait Halál után az ég be nem fogadja. Intette, kérte őket, hogy Javuljanak, míg van idő, Mig rájok nem jön a vész, az itélet. Könnyezve kérte, hogy tekintsék földi És másvilági boldogságukat, Ne válaszszák a halált és a poklot Az élet és az üdvesség helyett!

Bőszülten hagyta el a nép A templomot (Az isten és a béke házát) S vadállatként rohant az ifjuhoz, Kit tennap még atyjának nevezett, S reá parancsolt: holnap ilyen tájig Ha itt látják, tüstént agyonverik.

Beszélt az ifju, a mint tőle telt, Beszélt oly lelkesen, mint még soha. Hiába. A hol pap emelt szót, Ott az igazság megfeszíttetik, Az igazság szörnyet hal ott. A pap Minden szavára Egy ördög áll elé, S az ördög nem hatalmasabb, De ékesebb szólásu, mint az isten, S ha tettel győzni nem tud, Tud elcsábítani. – Káromkodó fenyegetéssel Hagyá el az ifjút a nép.

Egy pillanatra meg volt lelke törve, Kétségbeejtő eszmék ültenek Megnehezűlt fejére, Mint a holttestre a hollósereg. »Ez hát a nép!« kiálta föl, »Ez hát a nép, a melyet én imádok, A melyért élek s halni akarok! Ilyen volt ezredév előtt… De semmi, semmi, ezredév után Majd nem lesz ilyen; még most gyermek ő, kit El lehet könnyen bolondítani, Majd meg fog érni, férfi lesz belőle, S épen mert gyermek, gyámolítni kell. Nincs mit csodálni, ősidőktül óta Azon valának papok és királyok, E földi istenek, Hogy vakságban tartsák a népet, Mert ők uralkodni akarnak, S uralkodni csak vakokon lehet. Szegény, szegény nép, mint sajnálom őt, S ha eddig küzdtem érte, ezután Kettős erővel fogok küzdeni!«

Beállt az est, beállt az éj, Utósó éje itt az ifjunak. Ott a fasornak árnyékában áll, S fölnéz a kastély amaz ablakára, A melybül a leány szokott kinézni. De puszta most ez ablak, Nincs ott virága, nincs ott a leány, S az ifju még is néz föl, néz merően, Mint egy kővé vált sírontúli szellem; Arczára halovány fátyolt borított A csendes bánat és a holdvilág.

Egyszer megfogva érezé kezét… Az első perczben észre sem vevé Az érintést, ugy elgondolkodék… Midőn megfordult, oldalánál Azt látta, a kit ott fönn keresett.

»Kegyedre vártam«, szólt az ifju, »Kegyedre vártam, azt reméltem, Hogy még egyszer meglátom ablakánál, Egy néma búcsút küldök föl szememből, Aztán örökre távozom, Reményemen túl jó a sors, Ajkam beszélhet szemeim helyett, S kezem foghatja e kedves kezet. Isten veled, te drága, drága lény, te Egyetlen egy a nagy világon, a ki Barátodnak neveztél engemet, S a kit barátomnak szabad nevezni. Emlékim nincsenek nekem, Magad fogsz állani szivemben, Mint a szegény kunyhó falán a szent kép, A mely előtt estenként térdepel Jámbor lakója és imádkozik; De hogyha telve volna szívem A legdicsőbb emlékek kincsivel, Kiszórnám azt e pillanatban mind, S téged hagynálak benne egyedül. Isten veled!… ha hallod híremet, Ha szépeket mond majd a hír felőlem,

Hidd el, hogy a te érdemed lesz az. Azért törekszem jónak s nagynak lenni, Nehogy megbánd és szégyeneld, sőt Ellenkezőleg büszke légy reá, Hogy engemet barátodnak fogadtál. Isten veled, lelkem védangyala!«

Indult az ifju és ment volna, de Kezét tartotta a leány És görcsösen szorítá… Beszélni vágyott s elhagyá a hang, Hosszú szünet telt el bele, Mig akadozva ekkép szólhatott:

»Isten veled… menj… menj, isten veled, Te ifjak legnemesbike! Menj… bár mehetnék én is te veled, Mennék örömmel, édesörömest. S nem látjuk egymást soha, soha többé? Lehullsz egemről, fényes csillagom? Mert én szeretlek tégedet, Ki kell ezt mondanom, Hogy ki ne vesse lelkemet belőlem, Mint a Vezúv a lángoló követ. Szeretlek, és tied nem lehetek! De istenemre, Ha a tied nem, másé sem leszek! Vedd e gyürűt… e jegygyürűt… Előbb fog széjjeltörni benne Ez a gyémántkő, mint az én hüségem. Isten veled, szép álma életemnek!«

Az ifiúra a mennyország Szakadt le üdvösségivel, Leomlott a leány előtt S ölelte és csókolta térdeit.

Más nap, midőn a falut elhagyá, Utjában százszor s százszor nézte meg A gyűrüt, mert csak a mikor Ezt látta, akkor nem kételkedék, Hogy a mult éji jelenet valóság S nem lázas lelke őrült álma volt.

Utját (miért, miért nem? Nem tudta maga sem) A fővárosnak vette, hol Lopott, koldult és szolgált egykoron. A külvárosban ott Egy kis padlásszobát Bérelt ki, s nem tudá még, Mihez fog kezdeni?

Egyszer kopognak ajtaján, S bejött egy fátyolos hölgy… Midőn belépett, fölveté a fátyolt, Némán és mozdulatlan állt… Az ifju szédelgett… megállt esze… Barátnéját ismerte meg.

»Utánad jöttem«, szólott a leány, »Utánad jöttem… ha terhedre van, Kiútasíthatsz e szobából, Ne félj, hogy rosz neven veszem. Akkor leűlök ott kinn a küszöbre, És ott ülök, mig megreped szivem. Utánad jöttem, nem maradhaték. Nyomodban voltam mindenütt. Egész idáig, és most itt vagyok. Szólj, mit teszesz velem?«

Az ifju kebelére hajlott, S együtt zokogtak hosszan, boldogan. »Nem űzesz el hát?« szólott a leány, »Veled maradhatok?… veled leszek, hogy Enyém legyen fájdalmaid fele S a tied legyen minden örömem! Együtt türök veled Bút és nyomort, S ha egyszer zúgolódom, Ne hidd azontúl, hogy szeretlek. Hogy valaha szerettelek!«

XIV.

Együtt maradtak, mint férj s feleség, Nem pap kötötte össze őket, Hanem az isten és a szerelem. Nem esküvének egymásnak hüséget, Nem vették e szót ajkaikra, Ott benn hagyák azt Szivök mélyében érintetlenűl, A hol s a hogy kell annak lennie, S azért maradt oly tiszta, mint a Csillag, melyhez még lélekzet sem ér.

És boldogságban teltek a napok, A hónapok… nem tudta a világ, hogy Ők élnek-e? s ők nem tudták, Van-e világ kivűlök?

De végre fölszólalt az ifjuban A lélek, és ezt mondta szigorún: »Ébredj, ébredj, te nem magadnak Te másokért születtél! Felejted hívatásodat? Föl, föl, fiú, kezdj a dologhoz!« És szólt hozzá még szigorúbban is Egy hang, a házi gond: »Föl a dologra, mert különben Koplalni fogtok mind a ketten S maholnap mind a hárman.«

Dolgozni kezde, írt, Ugy írt, a mint sugallta lelke, Hozzája méltón, szabadan. Egy szerkesztőhöz vitte művét, Átolvasá az, és igy válaszolt: »Nagy ember ön, uram, S a mellett nagy bolond! Nagy ember ön, mert ez dicső, remek mű, Ennél különbet még Rousseau sem írt; És nagy bolond ön, mert azt képzeli, Hogy ezt a munkát ki lehet nyomatni. Soh’sem hallotta ön hirét A censurának?… hogyha nem, Hát megmondom, mi az? Az a pokol cséplője, mely alá Kévéinket kell tartanunk, s ez Az igazságot, a magot Kicsépeli belőle, aztán Az üres szalmát visszadobja, S ezen rágódik a közönség. Ha ön nem hisz szavamnak, ám Próbálja meg, s én minden szem magért, A mely kévéjében marad, Egy ón golyót nyelek le. Ha azt akarja ön, hogy e Cséplő alá ne jusson, Ne gabonát, de maszlagot Termeszszen, mely kábít, bolondít, Ezt mindenestül Kitálalhatja ön, Sőt érte még meg is dijazzák.«

Bódultan tért az ifju vissza, mintha Falnak ment volna egyenest fejével, Asztalhoz űlt, és föltevé magában, Hogy szép lágyan szelíden ír S olyan simán, hogy a censor keze Elsiklik rajta, mint a bársonyon. Midőn müvét bevégezé, Azt vette észre, hogy még szabadabb, Még keserűbb, mint először vala. S így tizszer, százszor ujra s ujra írt, Aztán eltépte, belátván, hogy a Kerékvágásba csak nem jön bele. És meggyőződék végre is, Hogy a mi kinyomathatik, Abból nem fog tanulni senki, És a miből lehet tanulni, Az nem jut napvilágra.

»Irtóztató!« kiálta föl, »Nincs mód tehát, hogy meghallják szavam? Lelkem tüzét, mely a világot Gyujtotta volna föl, Magamba kell hát fojtanom, Hogy ön magát emészsze el? És élnem is kell… mibül élek? Vagy megtagadjam elvemet, Azt a szentséges elvet? Oda szegődjem a gazokhoz, Az emberiség ámítóihoz? Nem, istenemre, nem! Inkább szeméten éhen veszek el, Inkább ugy végzem éltemet, A mint elkezdtem azt, Lopok, szolgálok, koldulok Mint egy betűt írjak, mi nem Lelkem forrásából fakadt, Mint gondolatim legkisebbikére Hamis pecsétet üssek! – Isten hozzátok, gondolatjaim, ti Befalazott rabok, Legyen fejem börtön s koporsó A számotokra… oh de nem, Ti nem halhattok ott el; Eljő a nap, mert el kell jőnie, Midőn kinyíl e börtön ajtaja, S ti bejárjátok a kerek világot, S fényt s meleget visztek magatokkal. Miként a nyári nap sugárai!«