Part 8

A hallgatás elrendelése a legnagyobb üldözés. Igaz, hogy ahhoz, hogy valaki szent lehessen, hivatás kell. De ha valaki hivatást érez magában, mindenekelőtt azt kell megtanulnia, hogy beszélnie _kötelesség_.

XX.

Kárhoztassák bár irataimat Rómában: az, a mit én irataimban kárhoztatok, az az égben is kárhozatos!

XXI.

Az ember állhatatlan, nyugtalan, s mindenbe belefárad.

XXII.

Salamon király és Jób legjobban ismerték az emberek gyarlóságát s a leghelyesebben nyilatkoztak erről. Amaz a legboldogabb, ez a legboldogtalanabb ember volt. Az a földi örömök ürességét, képzelt hiú voltát, emez az emberi bajok, a fájdalom valódiságát tapasztalásból ismerte.

XXIII.

Ha az ember nem az Isten számára van teremtve, mért nem lehet boldog Isten nélkül?…

Ha pedig az Isten követésére van rendeltetve az ember, mért távolodik úgy el Istentől?…

XXIV.

Az ember nem tudja, hova sorozza magát. Keresi mindenütt a helyét; de eltévedt a keresésben s helyzetét, melyet elvesztett, nem tudja újra fellelni. Nyugtalanúl, s minden siker nélkül kutat az áthatlan homályban.

XXV.

Ha valaki az ablak elé áll, hogy az _arra menőket_ meglássa, vajon elmondhatja-e, hogy, ha én véletlenül elhaladok az ablaka alatt, azért állt oda, hogy _engem_ meglásson? Nem, mert rám nem is gondolt. És a ki valakit szépsége miatt szeret, elmondhatja-e, hogy szereti őt? Nem, mert a himlő, mely megöli ennek a szépségét, azt fogja eredményezni, hogy a szeretet is megszünik. És ha engem itélő képességem, vagy emlékezetem miatt szeretnek, vajon szeretnek-e akkor? Nem, mivel mindezen tulajdonságokat elveszthetem, a nélkül, hogy önmagamat, _én_-emet elveszteném. Mi hát ez az «_én_», ha sem testemben, sem lelkemben nincs? És hogyan lehetne a testet, vagy a lelket másként szeretni, mint csupán egyes tulajdonságai miatt, a melyek pedig nem képezik az «_én_»-t, mivel mulandók! Lehetséges volna-e valakinek a lelkét elméletileg egyes tulajdonságai nélkül szeretni? Azt hiszem, nem; ez képtelenség lenne.

Nem az egyént szeretjük tehát, hanem tulajdonságait.

XXVI.

Minden életszabály megvan már a világon; csakhogy nem alkalmazzák helyesen. Abban senki sem kételkedik, hogy a közjó védelmére életünket is fel kell áldoznunk; és sokan meg is teszik azt. De vajon hányan teszik ezt meg a vallásért? Az emberek közt szükségképen kell egyenlőtlenségnek lenni. De ha ezt így ridegen elfogadjuk, a zsarnokságnak útat engedünk. Az egyes szabályokat ne zárjuk körül merev fallal, itt-ott hagyjunk nyilásokat; de ne nagyokat, hogy felesleges elemek ne áradhassanak be. Nehéz itt a határt megszabni. A törvények akarnák ezt megtenni; de az emberi szellem nem tűri meg a rideg törvényt.

XXVII.

Az embernek sok mindenre van szüksége; s mást nem szeret az ember, csak azt, a ki szükségleteit kielégítheti.

«Ez az ember kitünő tudós a mennyiségtan terén s nekem, a ki e tudománynyal akarok foglalkozni, hasznomra lehet. És jó katona is; majd álláshoz juttat.»

Olyan embert keresünk, a ki minden szükségletünket képes kielégíteni.

XXVIII.

A szónoklat és az ékesszólás a gondolat festése. A ki a gondolatát kifejezte már és még fölösleges czikornyákkal toldja meg beszédét, olyan, mint az a festő, a ki az arczkép mellé fákat is fest.

XXIX.

A szakadatlan ékesszólás untat.

A herczegek és királyok gyakran szórakoznak. Nem ülnek mindig trónjaikon; untatja őket az egyhangúság.

Hogy érezhessük és láthassuk a nagyságot, szükséges azt rövid időre elhagynunk.

Az egyhangúság mindenütt és mindenben untat. A hideg jól esik nekünk, hogy aztán ismét felmelegedhessünk.

XXX.

A kellemesre s a valóra törekedjünk; de kell, hogy a kellemest is a valóságból merítsük.

XXXI.

Az ékesszólás oly művészet, melynél fogva gondolatainkat akként adjuk elő, hogy

1. hallgatóink fáradság nélkül értsenek meg s örömmel hallgassanak;

2. hogy érdeklődjenek a tárgy iránt s elmélkedni óhajtsanak a hallottak felől.

Arra kell tehát törekedni, hogy egyrészről a hallgatók szíve és esze közt, másrészről az előadó gondolatai és a gondolatok kifejezésének módja közt állandó kapcsolat jöjjön létre. Ismerni kell az emberi lelket, tanulmányozni ennek minden részét, hogy ezekbe az előadni kivántakat kellően osztályozva helyezhessük el. A hallgatók helyzetébe képzeljük magunkat s aztán a saját lelkületünket kutassuk és előadásunk folyamán figyeljük meg a hallgatók s a magunk egyénisége közt levő viszonyt. És legfőkép maradjunk természetesek; ne nagyítsuk a kis dolgokat s ne kicsinyítsük a nagyokat. Nem elég az, hogy szép legyen valami, hanem bele is kell illenie a beszéd keretébe.[31]

XXXII.

Sokan jól beszélnek, de rosszul írnak. A hely, a hallgatóság tűzbe hozza őket és szellemök oly magasra szárnyal, a milyenre e hevület nélkül nem volna képes.

XXXIII.

Ha Montaigne-t olvasom, nem ő benne, hanem saját magamban lelem azt fel, a mit könyvében olvasok.

XXXIV.

Sok író, műveiről szólva, azt mondja: «Az _én_ könyvem, az _én_ művem stb.» Meglátszik rajtok a dicsekvő nyárspolgár, a ki mindig _az ő házairól_ beszél. Pedig helyesebben tennék, ha azt mondanák: «_a mi_ könyvünk, _a mi_ művünk»; tekintve azt, hogy rendszerint több van mástól a könyvökben, mint saját magoktól.

XXXV.

Épen oly joggal lehetne mennyiségtani, csillagászattani, orvosi, vagy jogi szépségről is szólni, mint a hogy _költői szépségről_ beszélnek. De az előbbieket soha sem említik; s ennek az az oka, hogy nagyon jól tudjuk, mi a mennyiségtan tárgya, könnyen megmagyarázható a lényege, a melyet a bizonyítékok képeznek; míg a költészet czélját, a gyönyörködtetést nehéz meghatározni. Hol van a természetben az a minta, melyet követni kell a költészetben? Nem tudjuk; és azért tudatlanságunk elpalástolására e kifejezést alkottuk meg: _költői szépség!_

XXXVI.

Valamely dolgot ugyanazon dologgal nem lehet megítélni.

Én, a ki írom, nem tudom megítélni műveimet. Úgy kellene tennem, mint a hogy a festők tesznek: bizonyos távolságból kellene tekintenem művemet. De milyen legyen ez a távolság, hogy se nagy, se kicsiny ne legyen? Találjátok ki!

XXXVII.

Az általános műveltségű embereket sem csillagászoknak, sem költőknek nem nevezik; pedig ők csillagászok is, költők is s minden tárgyhoz hozzá tudnak szólni. De nem veszik ezt mások észre. A mikor ők belépnek valamely társaságba, beszélnek arról, a miről épen szó van. Nem látszik meg rajtok, hogy többet tudnak mint mások; csak ha kell, akkor szólnak közbe, s ilyenkor aztán kitünik szellemök. Senki sem mondja róluk, hogy okosan _beszélnek_, a mig a _beszédről_ nincs szó; de mihelyt erről van szó, mindenki elismeri azt.

Ne mondjuk senkiről előre, hogy kitünő csillagász vagy természettudós; de ismerjük el szellemét, ha okosan beszél. Ha meglátunk valakit, ne róla jusson az eszünkbe valamely jó műve, de ha művét olvassuk, ismerjük el ennek szépségeit.

XXXVIII.

Zsarnoki, önkényes kívánság az, ha valaki így szól: «Szép vagyok, tehát féljetek tőlem. Erős vagyok, tehát szeressetek!»

Zsarnokság az, ha valaki más uton akar valamit elérni, mint a milyenen az elérhető.

Minden érdemnek megvan a maga jutalma, melylyel kötelességünk adózni: a kedveset, szépet és jót szeretnünk kell, az erővel a félelem kötelessége áll szemben, a tudomány előtt meg kell hajolnunk és az igazságot el kell fogadnunk. Igazságtalanok vagyunk, ha e kötelességeket nem teljesítjük; és igazságtalan az, a ki mást követel, mint a mit megérdemel.

A zsarnokság nem egyéb, mint feltétlen és a természetes renddel ellenkező uralom vágya.

XXXIX.

Ha a rosszakarat észreveszi, hogy az igazság az ő részén van, örömmel hangoztatja az igazságot.

XL.

Az alázatosságról csak a félénk, tartózkodó ember beszél alázatosan; a dölyfös ember kevélyen beszél e tárgyról s általa csak még jobban megerősbödik kevélysége. Valamint a kétkedés tanát is csak a kétkedők iskolája fejtegeti a kétkedés szempontjából.

Kevesen beszélnek az alázatosságról alázatosan, a szerénységről szerényen, a kétkedésről kétkedően, az ártatlanságról tisztán, ártatlanúl.

Az embernek természetében van már a hazugság, a kétszínűség, az ellenmondás; az ember még önmaga előtt is elrejtőzik, álarczot visel s csalja önmagát.

XLI.

Nem azért akar az ember nagynak mutatkozni, hogy a legmagasabb ponton lássák őt, hanem hogy elhitesse, miszerint ő egyesíti magában a két végletet s e kettő közt levő űrt kitölti egyéniségével.

XLII.

Az _én_-nek két fő tulajdonsága van: önmaga iránt igazságtalan, mivel önmagát teszi a mindenség központjává; s másokra nézve alkalmatlan, mivel mindenkit uralma alá akarna hajtani. Minden egyes _én_ ellensége az összességnek, mert zsarnoka akar lenni mindenkinek.

XLIII.

A nagyokkal és hatalmasokkal ugyanaz történik, a mi a köznéppel; ugyanazok a kellemetlenségek és bajok érik őket s még szenvedélyeik is ugyanazok. Csakhogy az egyik a forgó kerék tetejére jutott, a másik pedig a kerék központján a tengely közelében van és így őt kevésbbé rendíti meg a mozgás.

XLIV.

Ha közönyös is sokakra nézve az, a miről beszélnek, azért ne higyük, hogy egyáltalában nem hazudnak. Vannak emberek, a kik minden érdek nélkül csupán csak azért hazudnak, hogy hazudjanak.

XLV.

Csak a küzdelem tetszik nekünk, de nem a győzelem. Szeretjük látni az állatok harczát, de már a győző hatalmaskodása nem érdekel.

Pedig azt hiszszük, hogy a győzelemre vagyunk kiváncsiak. És ha ez eldőlt már, megúnjuk a látványt.

Igy van ez a játékok különféle nemeinél; így van az igazság felkeresésénél is. Szeretjük a vitatkozások folyamán a vélemények harczát; de már a fellelt igazság hidegen hagy, nem gondolunk többé reá s nem elmélkedünk felőle. Sőt hogy valamely igazságot örömmel emlékünkben tartsunk, erre nézve kell, hogy azt a viták hevében lássuk megszületni.

A szenvedélyek harczában is gyönyörködtet a két ellenfél összecsapása; de mihelyt az egyik legyőzte a másikat, durvasággá fajul a látvány.

Nem vágyódunk soha semmit elérni, hanem csak a kutatásra törekszünk. Nem maga az illető dolog, hanem csupán felkeresése érdekel.

A színművekben is csak a cselekvények megoldásáig tart érdeklődésünk; az eredmény, a boldogság, vagy a boldogtalanság festése untat.

XLVI.

Mindenre megtanítanak bennünket, csak arra nem, hogyan nyerhetünk udvarias, finom külsőt. És mi mindent elfelejtünk, a mire tanítottak, csupán az az egy foglalkoztat, a mire épen nem tanítottak.[32]

XLVII.

A gonosz emberek mindig készek sajnálni a szerencsétleneket. Örömmel ragadják meg az alkalmat, hogy a gyöngédség szinében tűnjenek fel, mikor ez nekik semmibe sem kerül.

XLVIII.

Az egyes dolgok különféle tulajdonságokkal bírnak, a léleknek pedig különféle hajlamai vannak; semmi dolog sem mutatkozik _csak egy_ oldaláról és az emberi lélek is több alakban nyilvánúl. Innen van az, hogy gyakran ugyanazon dolog egyszerre nevetésre és sírásra is készt.

XLIX.

A bánat perczeiben a külvilág tárgyainak ismerete nem ad kárpótlást nekem azért, hogy az erkölcsi világrend törvényei ismeretlenek előttem; míg ha az emberi lélek minden sajátságát ismerem, ha az erkölcsi, társadalmi tudományok terén otthonos vagyok, könnyen megvigasztalódom, ha nem is ismerem a külvilág tárgyait, s nem értek semmit a természettudományokhoz.

L.

Az idő meggyógyítja a lélek sebeit, eloszlatja a fájdalmat; mivel minduntalan változik az ember és már soha sem az többé, a ki volt. Sem a sértő, sem a megsértett nem ugyanazok már. Lám ha valamely népet, mely ellen vétettünk, több év után látunk újra, ott már egészen új nemzedék él, új vágyakkal, új reményekkel, a mely már nem bir tudomással a múltról. Francziák ők még, kiket ott találunk, de nem ugyanazok többé.

LI.

Állhatatlanságunk onnan ered, hogy érezzük a jelen gyönyöreinek hiábavalóságát és a még ismeretlen örömök hiu voltáról nincs tudomásunk.

LII.

Nagyon mulatságos egyes oly emberek megfigyelése, a kik megtagadva az istenség és a természet törvényeit, ők magok alkottak magoknak külön törvényeket, melyeket aztán pontosan követnek. Ilyenek pl. a tolvajok, gonosztevők, ilyenek voltak Mahomed katonái stb. és ilyenek a logikusok is.

LIII.

«Bocsásson meg kérem…»

Eh, ha nem kért volna bocsánatot, nem is vettem volna észre, hogy valami helytelen, vagy igazságtalan dolgot cselekedett.

A ki túlságos bátran beszél, annak kevés hibáját veszik észre. Az udvarias, szerény ember minden hibáját felfödi.

LIV.

Nem szeretem a túlságba vitt udvarias szólamokat, mint pl. «ah, talán nagyon is alkalmatlankodom önnek… nem untatom?… talán hosszadalmassá is váltam már». Vagy hagyjanak békében, vagy legalább ne bosszantsanak ily közbeszólásokkal.

LV.

Itt a földön minden dolog részben igaz, részben hamis. Az igazságnak pedig egészen tisztának, egészen valónak kell lenni. A jónak és rossznak, igaznak és hamisnak keveréke megbecsteleníti és tönkre teszi az igazságot.

LVI.

Minden ember szeretne uralkodni, de csak nehánynak sikerül ez ereje vagy szelleme által. És így szükségképen kell fokozatoknak létrejönni az emberek közt; a tisztelet, melyben egyik ember a másikat részesíti, nem természetellenes.

LVII.

Az ember, ha rendeltetését tekintjük, más teremtményekhez képest hasonlíthatatlanul nagy; ha csupán az emberek csoportját nézzük, az ember kicsinyesnek és gyarlónak tünik fel. E két szempont szerint kétfélekép ítélhetjük meg az embert; és a bölcsészek vitatkozásai is mind együttvéve e két szempontra vihetők vissza. Egyikök tagadja a másik állítását; az egyik azt mondja: az ember már természeténél fogva _sem tölheti be_ hivatását, mivel minden tette ellentmond ennek; – a másik így szól: az ember _gonosz tettei által_ távolodik el rendeltetésétől.

LVIII.

Emberi érzésünk tesz bennünket szerencsétlenné.

Érzés nélkül nem lehet boldogtalanság. A romba dőlt ház nem szerencsétlen. Csak az ember lehet boldogtalan.

LIX.

Képzelhetek embert kéz, láb, vagy fej nélkül.

Csak a tapasztalat tanít meg arra minket, hogy a fejünkre nagyobb szükségünk van, mint a lábunkra.

De gondolatok nélkül nem képzelhetek embert. Gondolkodás nélkül az ember kővé vagy oktalan állattá válnék.

LX.

Emberi méltóságomat nem a térben, a külvilágban kell keresnem, hanem gondolataimban. Semmivel sem fokozódnék emberi méltóságom, ha egész földrészeket is mondhatnék magaménak.

A mindenség az ő nagyságával és kiterjedésével elnyel engem, mint egy kicsinyke kis pontot; de gondolataim által megértem s hatalmamba kerítem a mindenséget.

Az ember gondolkodásra van teremtve; a gondolat képezi az ő összes méltóságát, dicsőségét, érdemét; s minden kötelessége abban összpontosúl, hogy úgy gondolkozzék, a mint kell; s a természetes sorrend az, hogy először önmagán kezdje elmélkedéseit, mert legközelebb éri önmagát; aztán gondoljon teremtőjére és emberi rendeltetésére.

És vajon mi foglalkoztatja a világot? Minderről nem elmélkedik az ember; hanem a tánczra, a mulatságokra gondol; nagyra tör és király szeretne lenni. Arról nem gondolkodik, hogy mi a király, mi az ember lényege.

LXI.

Az embert gondolata teszi nagygyá.

A gondolkodás tehát már magában véve is bámulatos és hasonlíthatlan valami. Talán ennek ellensulyozására van aztán az emberben oly sok gyarlóság.

Óh, mily nagy és mily gyarló az ember! Mily fenséges és mily alacsony a gondolkodása.

LXII.

Nem jó az emberek fejébe verni, hogy mily hasonlók az állatokhoz; s nem jó csupán csak nagyságára sem rá mutatni. Mind a kettőt együtt érezze az ember. Nem kell azt hinnünk, hogy hasonlók vagyunk az állatokhoz, sem azt, hogy angyalok vagyunk; hanem tudnunk kell, hogy állatok is és angyalok is lehetünk. E tudat felemel és korlátoz egyaránt.

LXIII.

Ismerje meg az ember igazi becsét. Szeresse magát, mert természete minden jóra képes; de ne szeresse egyszersmind gyarló lelki tulajdonait is. Szeresse és gyűlölje önmagát: megvan benne a képesség az igazság megismerésére s a boldogság elérésére; de föllelni az igazságot és a boldogságot még sem tudja.

LXIV.

Minél tisztábban látunk, annál több nagyságot és annál több gyarlóságot fedezünk fel az emberben.

LXV.

Az emberi dölyf és hiúság ellensúlyozza gyarlóságainkat: mert vagy elrejti ezeket, vagy ha felfödi, dicsőségének tartja a felfedezést.

LXVI.

Az emberi gyarlóságra vall a szerelem is. A szerelem, mondja Corneille, «nem tudom, mi». Ez a _nem tudom micsoda_, mely oly parányi, hogy látni, érzékeinkkel felfogni, megérteni nem vagyunk képesek, ez a parányiság forrongásba hozza a földet, az egész világot és nemzetek sorsa felett dönt.

LXVII.

Oly gyarló az ember, hogy nem tud semminek feltétlenül örülni; minden öröméhez hozzákapcsolódik az a fájdalmas érzés, mely reményeink nem teljesülése esetén elfogna minket.

A ki megmondaná nekünk, hogyan kelljen örülnünk valamely jónak úgy, hogy az ellenkezője ne okozzon bánatot: az igazán megfejtené a boldogság titkát.

LXVIII.

Minden okoskodásunknak az a vége, hogy engedünk az érzelemnek. De a képzelet hasonló is az érzelemhez, és különbözik is ettől (hasonló, mivel nem okoskodik, különbözik tőle, mivel nem valóság): úgy hogy aztán nehéz eligazodni. Sokan azt mondják: az én érzelmem csak képzelet, mások: az én képzeletem érzelem. Szabály kellene itt. Az ész ajánlkozik a szabály megalkotására; csakhogy az ész nagyon hajlékony, több értelműségre ad alkalmat. És így nincs semmi biztos szabályunk.

LXIX.

Mivel jobban meggyőznek bennünket azok az okok, melyekre önmagunk jöttünk rá, mint azok, melyeket másoktól hallunk: igyekezzünk mindenről magunk meggyőződni.

LXX.

Lelkünk már természeténél fogva örömest hisz, s akaratunk természeténél fogva szeret. Úgy hogy ha aztán nem találunk valódi tárgyra, valamely képzelt vagy hamis tárgyban hiszünk, vagy ilyent szeretünk.

LXXI.

Az emberi lélek magas szárnyalása csak rövid ideig tart. Sokáig nem bírjuk ki ott fenn a magasban. Felrepülünk s ismét aláhullunk.

LXXII.

Az ember se nem angyal, se nem állat. És balsorsunk úgy akarja, hogy a ki az angyalt akarja játszani, az épen az állat szerepében mutatja magát.

LXXIII.

Az állatok nem csodálják egymást. A ló semmibe sem veszi társa érdemeit. Nem mintha nem vetélkednének a gyors futásban, de a versengésnek aztán semmi következménye sincs. Mihelyt az istálóba érnek, a legerősebb s talán legügyetlenebb magának foglalja el az abrakot s épen nem engedi át annak, a ki talán kitüntette magát a gyors futásban. Csak az ember kívánja meg, hogy érdemeit elismerjék.

LXXIV.

Az észnek egészen más szabályai vannak, mint a szívnek. A ki az ész szabályai szerint fejtené ki a szeretet alapelveit s ezekből azt következtetné, hogy őt szeretni kell: nevetségessé válnék.

LXXV.

Mily sok hiuság rejlik a festészetben, a mely felhívja bámulatunkat oly dolgok hasonlatossága iránt, melyeknek eredetijét nem is ismerjük.

LXXVI.

Kigunyolni a bölcsészetet: ez az igazi bölcselkedés.

LXXVII.

Sokszor oly arczok, a melyek közűl külön-külön egyik sem nevetséges, hasonlóságuk miatt megnevettetnek minket.

LXXVIII.

Sokan oly érzelmekkel hallgatják az egyházi beszédet, mintha esteli misén lennének.

LXXIX.

A csillagászoknak, alchimistáknak stb. vannak némi szabályaik; de ezekkel aztán visszaélnek. S az igazsággal való visszaélés épen oly büntetést érdemel, mint a hazugság.

LXXX.

A természet mindig ugyanazon dolgokat ismétli; az évek, a napok, az órák egymást követik; valamint a térségek is egymásra halmozódnak s a számok a végtelenig következnek egymás után. Így alakúl meg egy neme a végtelennek és az örökkévalóságnak. Nem mintha az egyes időközökben vagy térségekben külön-külön volna valami végtelenség vagy örökkévalóság; hanem e határolt kis részek a végtelenig sokszorozódnak. S nekem aztán úgy látszik, hogy csak a szám végtelen, a mely az egységeket sokszorozza.

LXXXI.

Nem csak különféle oldalairól, hanem más szemekkel is tekintjük az egyes dolgokat; és épen nem ügyelünk arra, hogy mindíg hasonlóknak lássuk.

Ez a férfi már nem szereti azt a nőt, a kit tíz évvel ezelőtt szeretett. Elhiszem azt; mert e nő már nem az, a ki volt s maga a férfi sem az: mindketten fiatalok voltak akkor. Talán még most is szeretné őt, ha e nő olyan volna, a milyen tíz évvel ezelőtt volt.

LXXXII.

Természetünkben van már a mozgás; a teljes nyugalom halált jelent.

LXXXIII.

A mi fokozatosan válik tökéletesebbé, az fokozatosan is fog elveszni.

A mi gyönge volt kezdettől fogva, soha sem válhatik teljesen erőssé.

Hasztalan mondjuk azt, hogy ez, vagy az megnőtt, megváltozott! Bizonyos tekintetben a régi maradt; elébbi állapotával egészen nem szakíthat, bármennyire átalakúl is.

LXXXIV.

A theológiát _egy_ tudománynak tartjuk. De tulajdonképen mennyi sok tudományból áll!

A városok, a falvak távolról városnak, falunak látszanak; de a mint közeledünk feléjük, házak, fák, emberek stb. tünnek elő. Mindez ez egy szóba van foglalva: falu.

LXXXV.

Az észnek legutoljára oda kell jutni, hogy belátja, miszerint a végtelennel áll szemben, melyet meg nem érthet. Csak akkor tökéletlen, gyenge az ész, ha el nem juthat odáig, hogy ezt belássa. Kétkedni is kell tudni, a hol erre szükség van, valamint határozottan állítani, vagy megadni magát, ha a körűlmények erre késztetnek. A ki nem így cselekszik, az az ész rendeltetését nem ismeri. Vannak sokan, a kik az említett három szabály ellen vétenek, a kik vagy mindent határozottan állítanak és bebizonyítani akarnak, mivel a bizonyítás lényegét nem ismerik; vagy mindenben kétkednek, mivel nem képes lelkök odáig felemelkedni, hogy ha kell, megadják magokat; – vagy végűl mindenben megadják magokat, mivel nem tudják, hogy mit nem szabad birálat, megítélés nélkül elfogadni.

LXXXVI.

Az ész teljes kizárása és az ész feltétlen egyeduralma: két oly véglet, melyek közül egyik sem helyes.

LXXXVII.

A hit sok olyan dologról szól, a mit érzékeinkkel fel nem foghatunk; de soha sem szól annak ellenkezőjéről, a mit érzékeinkkel felfogunk.

Mert a hit az érzékek fölött áll, és így sokkal magasabban van, semhogy az érzékek ellenségévé akarna válni.

LXXXVIII.

A szívnek megvannak a maga sajátságai, melyeket az ész nem ismer.

Szívünk érzi az Istent, nem pedig eszünk.

LXXXIX.

Ha eszünk kifárad az igazság kutatásában, jól esik megpihennünk a hit karjaiban.

XC.

A szabad akarat, ha korlátlan hatalmú lenne, soha sem elégíthetne ki bennünket; de mihelyt lemondunk a korlátlan akarat uralmáról, azonnal elégedettek vagyunk. Szabad akarattal csak elégedetlenek, nélküle csak elégedettek lehetünk.

XCI.

Az egyedüli erényt a gyűlölet és a szeretet képezi; hibáink gyűlölete s valamely szeretetünkre méltó lény szeretete. Ez utóbbit keresnünk kell mindenütt és mivel azt, a mi önmagunkon kívül a külvilágban van, nem szerethetjük, olyant kell szeretnünk, a mi bennünk van, és a mi még sem a mi egyéniségünk. És ez csak az Isten lehet.

XCII.

A gépeknél sok olyant látunk, a mi jobban megközelíti a gondolkodást, mint az állatok tettei. De soha sem látjuk azt a gépeknél, hogy, mint az állatoknak, akaratuk volna.

XCIII.

A gondolatok véletlenűl támadnak és véletlenűl tünnek el. Nincs semmi szabály arra, hogy kellene a gondolatot megteremteni, vagy megtartani.

XCIV.

Sok ember csak a fülével hall, mivel nincs szíve.

XCV.

A ki hitetlen, az legjobban hisz. Nem hiszi azt, a mit kellene és könnyen elhisz olyat, a mi csak látszólag igaz.

XCVI.

Hogy szenvedélyeink ne árthassanak, tegyünk úgy, mintha csak rövid életűek lennének.

XCVII.

Az élet egyik legfontosabb lépése a pályaválasztás. S e fontos lépést legtöbbször a véletlen dönti el. Szokásból lesz valaki kőműves, katona vagy ács.

Sokan azt mondják: a katonai pálya a leghaszontalanabb; mások azt hangoztatják, hogy a háború a leglélekemelőbb. És aztán mindenki a szerint dönt, a mint az egyes foglalkozásokat már gyermekkorában magasztalni, vagy ócsárolni hallja. Mivel mindenki már természeténél fogva a jobbhoz vonzódik. A szokás e részben annyira megy, hogy vannak egyes vidékek, a honnan csupa kőművesek kerűlnek elő, ismét mások, a hol a legtöbb ember cserépfedő. De aztán olykor közbeszól a természet és megmutatja a helyes irányt, a melyben az illetőnek haladnia kell.

XCVIII.