Part 3

A tudást illetőleg két véglet találkozik egymással: az egyik a tiszta természeti tudatlanság, a melyben az emberek születésökkor vannak; a másik véglet az, a hova azok jutnak el, a kik mindent magokévá tevén, a mit csak az ember tudhat, azt látják, hogy nem tudnak semmit és visszajutottak abba a tudatlanságba, a honnan kiindultak.[7] De ez már okos tudatlanság. És azok, a kik kiléptek a természeti tudatlanságból, de nem juthattak el a másik végletig, az okos tudatlansághoz, ezek játszszák a tudóst; a világ szemébe port hintenek, pedig mindent tévesebben itélnek meg, mint a többien. A tudatlanok és a félműveltek képezik rendesen a mozgató erőt a világ szekerén. A többien lenézik őket és azok ezeket viszont.

VIII.

Az ember tehát nem egyéb, mint a tévedések játékszere; semmi sem mutatja meg neki az igazságot; sőt minden ellentmond ennek. A két egyedüli valóság: az ész és az érzékek soha sem őszinték s kölcsönösen csalják is egymást. Az érzékek megcsalják az észt a jelenségek téves felfogásával; és ez a tévútra vezetés aztán visszaháramlik az érzékekre. A lélek szenvedélyei megzavarják az érzékeket és bennök fájdalmas benyomásokat keltenek. Hazudnak mindketten és felváltva csalják egymást.

IX.

Az akarat a meggyőződésnek egyik legfőbb eszköze, nem mintha az akarat hozná létre a meggyőződést, hanem mivel minden dolog a szerint látszik igaznak, vagy hamisnak, a mint egyik vagy másik oldaláról tekintjük. Az akarat kiválasztja mindenütt a neki tetsző szempontot s elfordítja az ész figyelmét a neki nem tetsző tulajdonságoktól; és az ész, az akarat vezetése alatt haladva, csak azt fogja látni, a mi az akarat tetszését megnyerte; s mivel abból itél, a mit lát, meggyőződéseit önkénytelenül az akarat hajlamai szerint alkotja meg.

X.

A mi úgynevezett természetszerű elveink nem egyebek, mint megszokott nézetek. A gyermekek az atyáiktól örökölt szokásokat követik.

Valamely elütő szokás aztán egy új «természetes alapelvet» hoz létre. Ezt tapasztalhatjuk lépten-nyomon; és ha van a szokásban valami eltörülhetlen jelleg, a természetben is feltalálhatjuk az eltörülhetlen szokás alkotó elemeit.

Az atyák félnek, hogy gyermekeikben a szeretet kihal. Mi hát ez a kiveszésnek alávetett természet? A szokás egy újabb természet, mely az előbbit lerontja. Mért ne lenne a szokás természetes? Hajlandó volnék azt hinni, hogy a természet maga sem egyéb, mint az első szokás, mint a hogy a szokás a második természet.

XI.

Nem csupán a korábbi benyomások csalhatnak. Az ujdonság ingerének is megvan ugyanaz a hatalma. Ezért bánt aztán az gyakran bennünket, ha vagy gyermekkorunk első hamis benyomásait követtük, vagy vakon rohantunk valamely téves ujdonság után.

Senki sem maradhat a helyes középúton. Nincs oly szabály, bármily természetesnek látszik is és ha a gyermekkorban fogant is meg bennünk, a melyről később be ne bizonyodhatnék, hogy azt vagy mástól tanultuk el és pedig tévesen, félreértve őt, vagy hogy az saját érzékeinknek hamis benyomásaiból származott.

XII.

Van továbbá valami, a mi még nagyobb tévedésbe ejthet bennünket: és ez a betegség, a mely megakadályozza ítélő képességünk és érzékeink működését.

És saját érdekeink is bámulatos módon közre működnek abban, hogy helyesen ne láthassunk. A rokonszenv, vagy a gyülölet befolyásolják ítéleteinket.

XIII.

A tévedések hű kisérője az, a mit mi úgy nevezünk, hogy «képzelődés és egyéni vélemény»; – s ez annál gonoszabb, mivel nem mindig téves; ha csalhatatlan lenne a tévedésben, akkor a csalhatatlan igazságra is rá mutatna mindenkor; de mert a legtöbbször téves, máskor helyes: nem vezet semmi bizonyosságra; s az igazat és a hamisat ugyanoly módon jelöli meg.

Ez a kevély hatalmasság, a mely ellensége az észnek, és tetszeleg magának abban, hogy ezt ellenőrizze és uralkodjék rajta, megmutatva így, hogy mily sokra mehet mindenütt: ez a dölyfös nagy hatalom az emberben egy második természetet hozott létre. A boldogokat s boldogtalanokat, az egészségeseket és betegeket, a gazdagokat és szegényeket, a bolondokat és bölcseket egyaránt megszállja; és szinte bosszúsággal tölt el, ha látjuk, hogy nagyobb elégtételt ad a legtöbb embernek, mint az ész. A képzelődés rendkivül nagy önbizalmat ad, sőt önhitté tesz; az azzal eltelt ember a felsőbbség bizonyos érzetével tekint másokra s merészen, önhitten vitatkozik mindenről, míg az igazán okos ember tartózkodással, bizalmatlanul s kétkedve beszél. A képzelődők túlságos önbizalma, mely szavaikban, arczukon kifejezésre jut, a hallgatókat sokszor képes ügyöknek megnyerni. A képzelődés ha nem is képes bölcsekké tenni a bolondokat, legalább elégedettekké teszi; míg az ész sokszor kétkedővé, elégedetlenné teszi az embert; az előbbi dicsőséget, az utóbbi sokszor bánatot teremt.

És szomorú elgondolni, hogy az egyéneknek és műveiknek a tiszteletet, a becsülést, a dicsőséget csupán csak mások képzelődése s ennek alapján a társadalom közvéleménye adja meg!

A közvélemény rendelkezik mindenről. Az alkotja a szépséget, az mond ítéletet, az ad legtöbbször boldogságot is; az a világon minden. Szeretném ismerni azt az olasz munkát, a melynek csak czímét hallottam, de e czím többet mond már magában véve is, mint sok más mű: _Della Opinione, regina del mundo._

XIV.

Az igazság és a jogos ítélet oly finom pontok, hogy a mi összes eszközeink sokkal tompábbak, semhogy azokat az apró pontokat egészen jól megérinthetnők. Ha megkisértjük ezt, eltakarjuk ugyan az egész pontot, de vele együtt sokkal több olyant is, a mi nem tartozik hozzá.

XV.

Ha körülöttünk minden egyformán mozgásban van, úgy látszik nekünk, mintha mindnyájan egy helyen maradnánk; mint mikor a hajón megyünk előre: mivel mindnyájan előre haladunk, látszólag egyikünk sem megy.

XVI.

Elítélem azokat, a kik feltették magokban, hogy az emberiséget dicsérni, vagy mulattatni fogják; csakis azok iránt érzek rokonszenvet, a kik kétkedve tanulmányozzák az emberi természetet.

A stoikusok azt mondják: Térjetek vissza önmagatokba: ott fogtok majd nyugalomra lelni. Pedig ez nem igaz. Mások azt mondják: Ne tépelődjetek önmagatokkal, szórakozásokban keressétek a boldogságot. Ez sem a helyes elv. Szenvedéseink bármiképpen is elérnek bennünket; a boldogságot hasztalan keressük _csupán_ bennünk, vagy _csupán_ kivülünk; mert az az Isten kezében _és_ bennünk van.

XVII.

Nagyon különösen hatnak ránk azok az ellentmondások, a miket az emberi természetben minden dologra nézve fellelünk. Az ember arra van alkotva, hogy az igazságot megismerje; vágyakozik utána, keresi azt; és mégis a mikor már elérni igyekszik, szemére homály borul s a zürzavarban sokszor azt hiszi, hogy már magáévá tette az igazságot. Igy keletkezett a kétkedők és a dogmatikusok pártja; az előbbiek meg akarták tagadni az embertől az igazság megismerésének képességét, az utóbbiak azt bizonyítani igyekeztek. De mind a két párt oly kevéssé valószinű érvekkel küzdött, hogy a zavart csak növelték az emberekben, a kiknek egyedüli világosságuk a saját emberi természetök.

A kétkedők főelve az, hogy semmi bizonyosság sem győzhet meg bennünket valaminek az igazsága felől; és a hiten kivül csakis arra vagyunk utalva, a mit természeti érzékeinkkel felfogunk. Ez a természetes érzés pedig csakugyan nem vezethet az igazság felismerésére, mert az ember a hiten kivül máshonnan nem meríthet bizonyosságot az iránt, vajon őt valamely jó istenség, vagy gonosz szellem teremtette-e, vajon mindig volt-e ember, vagy csak valamely későbbi véletlen hozta őt létre; s kétségben van az iránt, vajon az ember által kimondott elvek az ember eredetéhez képest igazak-e, vagy hamisak, vagy bizonytalanok. Sőt, ha a hitet ismét nem tekintjük, senki sem bizonyos abban, hogy ébren van-e, vagy alszik; hiszen alvás közben is azt hiszszük, hogy látunk alakokat, mozgást, tért; érezzük az idő mulását; s teszünk, cselekszünk, mintha ébren lennénk. És mivelhogy az élet felét alva töltjük el, a midőn a mi saját beismerésünk szerint is képtelenek vagyunk valami valóságot látni, érzéseink és gondolkodásunk mind csak képzelt lévén: ki tudja, vajon az élet e másik fele, a melyen át azt hiszszük, hogy ébren vagyunk, nem álom-e csupán, mely talán kissé más, mint az előbbi, de álom, s a melyből felébredünk akkor, ha elalszunk? nem álmok halmozódása-e az élet, hiszen gyakran azt álmodjuk, hogy álmodunk s ez utóbbi álomból ismét álomra ébredünk; nem ébredünk-e akkor is csak álomra, ha a mit mi álomnak nevezünk, elenyészik és kezdődik az ébrenlét?

Mellőzöm itt a kétkedőknek a szokás, a nevelés, az erkölcsök, a haza stb. ellen felhozott okoskodásait, a melyek képesek hatást tenni olyanokra, kik a hamis kiinduló alapot elfogadják.

A dogmák hívei azt mondják, hogy a hitből indulva ki, el kell ismernünk bizonyos természetszerű elveket. Mi – mondják – az igazságot nemcsak okoskodás által ismerjük meg, hanem érzéseink folytán és a velünk született természetes ész útmutatásai szerint is. Ez utóbbi alkotja bennünk az általános alapelveket. S az okoskodás hasztalanul igyekszik ezeket megdönteni. A kétkedők erre törekedve, czéltalan munkát végeznek. Tudjuk mi, hogy nem álmodunk, ha nem is bírjuk ezt eszünkkel bebizonyítani. Ebből a képtelenségből nem következik egyéb, csupán eszünk gyarlósága, s főképen nem következik ebből ismereteink bizonytalansága, mint a hogy ők állítják: mert a legelemibb dolgoknak, mint a «térnek», «időnek», «mozgásnak», «számnak», «anyagnak» ismerete épen oly biztos bennünk, mint bármely igazságnak ismerete, melyet okoskodással állapítunk meg. Az ész érzéseinkre s természetes józanságunkra támaszkodjék s minden okoskodásait ezekre alapítsa. Érzem, hogy a térben három kiterjedés van és hogy a számok végtelenek; s az ész aztán kifejti ebből az egyes igazságokat. Az általános alapelvek igazsága érezteti magát, a szabályok aztán önkényt következnek az alapelvekből, s biztosan eljuthatunk az egyes igazságokhoz, habár különböző utakon. És épen oly nevetséges az a kivánság, hogy a kiművelt ész kérjen az általános alapelvek elfogadhatására bizonyítékokat az érzéstől és a természetes értelemtől, mint a mily nevetséges volna, ha a természetes értelem kérne a kiművelt észtől módot arra, hogy az általa kimutatott igazságokat át is érezhesse. Ha tehát a kétkedők az említett képtelenséget hozzák fel, ezzel csak az észt alacsonyítják le, a mely ítéletet akarna alkotni minden dologról; de nem dönthetik meg azt, a mit mi biztosan látunk. Mintha csak az ész volna képes ismereteket adni nekünk! Sőt ellenkezőleg! szeretnők, ha soha sem lenne szükségünk az észre, és mindent ösztöneink és érzéseink által ismerhetnénk meg! De ezt a nagy előnyt nem adta meg nekünk a természet, sőt ily módon nagyon keveset enged megismernünk; e kevésen kívül mást mindent csak okoskodás által tudhatunk meg.

Ime az emberek közt megindult nagy harcz! És ebben mindnyájunknak részt kell vennünk, vagy a kétkedők, vagy a dogmatisták táborába kell mennünk; s a ki semleges akarna maradni, az önkénytelenül is a kétkedők táborába tartoznék; mert a ki nincs ezek ellen, az épen nagyon mellettök van. Mit tegyen az ember ily helyzetben? kétkedjék-e mindenen? kétkedjék-e, hogy ébren van? kétségbe vonja-e, hogy kétkedik? kétkedjék-e azon, hogy létezik? De eddig már nem juthat el; mert egészen kétkedő nem is létezik. A természet elősiet, hogy a tehetetlen észt támogassa s megóvja azt a végletekig menő balgaságtól.

Vagy hát azt fogja-e majd mondani az ember, hogy ime bírja az igazságot, midőn pedig erre nézve semmi bizonyítékot sem tud felhozni és a vitát megverten kénytelen odahagyni!

Ki fog itt eligazodhatni? A természet épen úgy zavarba hozza a kétkedőket, mint a dogmatistákat. Mit tegyünk tehát, midőn létezésünk törvényeit kutatjuk? nem menekülhetünk attól, hogy valamelyik táborba ne tartozzunk és egyikben sem maradhatunk meg észszerüen.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ime így vagyunk az igazság megismerését illetőleg. Lássuk, mire mehet az ember a boldogság elérésében; hiszen ez az, a mire minden tettével oly vágyakozva törekszik. Mert kivétel nélkül el lehet mondani, hogy minden ember törekszik a boldogságra. Bármily különböző eszközöket használ is, azok mind e czélt tartják szem előtt; minden utunk e czél felé fut. Ugyanaz a czélja annak, a ki a harczok mezejére vágyódik, mint a ki ezt kerüli. Az akarat minden lépését azon egy czél felé irányítja. Ez az indító oka az ember minden cselekedetének, még az öngyilkosok is ezt akarják elérni.

És mégis, bár az éveknek oly hosszú sora lefolyt már, soha senki sem jutott még el oda a hit nélkül, a hova mindnyájan szakadatlanul igyekezünk. Pedig mindenki ebben fáradozik: a fejedelem és minden alattvalója, minden egyes társadalmi osztály, az öreg és az ifjú, az erős és a gyenge, a bölcs és a tudatlan, az egészséges és a beteg, minden nemzet, minden kor, minden idő.

Ily hosszú s szakadatlan tapasztalatnak bizonyára meg kellene már bennünket arról győznie, hogy semmi erőfeszítéssel sem birunk eljutni a boldogsághoz. És még sem hat reánk a sok példa. Nincs semmi oly hasonlóság, a mely némi eltérést fel ne mutatna: ebből merítjük minden reményünket s hiszszük, hogy velünk majd másként lesz minden, mi majd elérhetjük a földi üdvöt. És, a jelen nem elégítvén ki bennünket, a remény nyomról-nyomra csal, s egyik bajból a másikba vonszol; míg végre elérjük a halált.

S az ember, megcsalván őt saját természete, mily különböző, sokszor észszerűtlen utakat választ ki, hogy jólétét elérje. Sokan a rideg egyszerűségben, a nélkülözésekben, mások ismét a tudományokkal való foglalkozásban, a tudni vágy kielégítésére való törekvésben, míg mások az anyagi gyönyörökben keresték a boldogságot. E három irány három pártot alkotott s azok, a kiket bölcsészeknek neveznek, voltaképen nem tettek egyebet, mint hogy e pártok valamelyikéhez csatlakoztak. Voltak aztán olyanok, a kik annak a szükségességét hangoztatták, hogy ezt az általános legfőbb jót, melyre minden ember törekszik, s melyből mindenki részt követel magának, ne képezzék egyes oly dolgok, melyeket csak némelyek birhatnak s a melyek szét lévén osztva, a benne részesülőt sokkal inkább bántja azon résznek, melyet ő maga nem érhetett el, a hiánya, mint a mily elégültséget okoz a neki jutott rész élvezete. Ezek belátták, hogy a _legfőbb jónak olyannak kellene lenni, hogy azt mindenki egyszerre birhassa egészen s irigység nélkül és hogy senki se veszthesse el azt akarata ellenére. Ennek_ igazságát belátták, de felfedezni ezt a legfőbb jót nem tudták; és nem tehettek egyebet, mint hogy valamely képzelt erény halvány képét tüntették a boldogságot keresők szemei elé.

Ösztönszerüleg érezzük, hogy boldogságunkat önmagunkban kell keresnünk; és szenvedélyeink mégis a külvilágra utalnak, még akkor is, ha ennek tárgyai nem tünnek elő, hogy szenvedélyeinket felköltsék. Mind hasztalan aztán, ha a bölcsészek azt is mondják: térjetek önmagatokba, ott találjátok fel üdvötöket, nem hisz nekik senki, és azok, a kik netalán követik tanácsukat, vakon, megfontolás nélkül teszik ezt; mert hiszen az összes bölcselkedések közt a legüresebb, legnevetségesebb a stoikusok tana! Ezek arra a következtetésre jutnak, hogy a mi bizonyos esetekben igaz, az mindenkor igaz s mert a dicsvágy sokaknak boldogságot ad, mindenki teljék el azzal. Ez oly túlhajtott okoskodás, melyet józan észszel nem követhetünk.[8]

XVIII.

Az a benső harcz, a mely az ész és a szenvedélyek között folyik, arra indította a bölcsészeket, hogy békét igyekezzenek létesíteni. Igy történt aztán, hogy több bölcsészeti irány keletkezett, a szerint a mint az egyesek erre más és más utat választottak. Sokan le akartak mondani a szenvedélyekről és istenek akartak lenni. Mások ismét az észt akarták semmivé tenni, hogy így állatokká legyenek. De sem az egyik, sem a másik törekvés nem sikerült; egyrészt az ész megmaradt mindig s kárhoztatja a szenvedélyek alacsonyságát és igazságtalanságát s megzavarja azok nyugalmát, a kik magokat szenvedélyeiknek átengedték; és másrészt a szenvedélyek is szakadatlanul élnek azokban is, a kik azokról le akarnak mondani.

*

Ime ennyire mehet az ember saját maga, saját ereje által az igazat és jót illetőleg.

Semmit sem tudunk úgy bebizonyítani, hogy okoskodásunk czáfolhatatlan legyen. És pedig mégis megvan bennünk a teljes, minden kétkedésen felül álló igazság eszméje.

Keressük a valóságot és csak bizonytalanságra lelünk önmagunkban. Keressük a boldogságot s csak szenvedésekre lelünk.

Képtelenek vagyunk arra, hogy ne kivánjuk az igazságot és a boldogságot; és képtelenek vagyunk a biztos tudásra és az állandó örömökre.

Ez az örökös kielégíthetlen vágyódás szakadatlanul kisér, hogy folyton büntessen és éreztesse velünk gyarlóságunkat.

AZ ISTENSÉGRŐL ÉS AZ ERKÖLCSI ELVEKRŐL.

I.

Mindenkor legyen oly magasabb szempontunk, a melyből az egyes dolgokat megitélhetjük, de e mellett oly közönséges módon beszéljünk, hogy mindenki megérthessen.

ELSŐ RÉSZ. Isten létezéséről.

II.

Tudomásunk van a véges dolgok lételéről és természetéről, mivel mi is, miként azok, véges lények vagyunk és miként azoknak, kiterjedésünk határok közé van szorítva.

Tudomásunk van a végtelen létezéséről, de nem ismerjük természetét; mert bár kiterjedése van, de ez nincs határok közé szorítva.

De eszünkkel meg nem foghatjuk Istennek se létezését, se természetét; mivel ő sem kiterjedéssel nem bir, sem korlátok közé nincs szorítva.

Csupán a hit ismertet meg Isten létezésével s az isteni alkotás dicsősége ismertet meg az Istenség természetével.

Természetes eszünk azt mondja nekünk: Ha van Isten, az eszünkkel teljesen megfoghatatlan s nem állván egyes részekből, sem határolva nem lévén, nekünk mint véges lényeknek, körünkön kivül esik; és e szerint eszünkkel fel nem érhetjük Isten létezését és lényét.[9] S ha ez így van, vajon ki merné megkisérleni e kérdés megoldását? Bizonyára mi nem, a kiknek az képességünk körén kivül esik.

III.

Nem fogom megkisérleni, hogy az értelem bizonyítékaival mutassam ki Isten létezését vagy a szentháromság valódiságát vagy a lélek halhatatlanságát, avagy más ilynemű dolgok igazságát és pedig nem csupán azért, mert nem érzem magamat arra elég erősnek, hogy a megátalkodott atheistákat az ész fegyvereivel meggyőzzem,[10] hanem mert mindezek megismerése és elfogadása is a Megváltó lényének átértése nélkül haszon és tartalom nélkül való üres tudás lenne. Csak azt mondhatom, hogy az a legokosabb s legboldogabb ember, a ki meg van győződve arról, hogy minden egy legfőbb igazságra vezethető vissza, a mely legfőbb igazság az Isten.

IV.

A legnagyobb része azoknak, a kik a hitetleneknek az istenség létezését be akarják bizonyítani, azt állítja, hogy a természetből indul ki; és ritkán sikerül czélját elérnie. Nem akarom én azon bizonyítékok helyességét sem megtámadni, a melyeket sokan a szentírás olvasására szentelt tanulmányaikból merítenek; mindezen bizonyítékok észszerüek, de legtöbbször nem a meggyőzni szándékolt hallgatók szelleméhez mértek, nem ezek lelkületéhez alkalmazottak.

Mert meg kell azt jegyezni, hogy az ily bizonyítás nem a vallásos embereknek szól, nem azoknak, a kik mindenben szakadatlanul az általok imádott Isten művét látják. Ezek különben is megértik a nagy természet szózatát, mely alkotását hirdeti; ezek az égboltozatban különben is Isten dicsőségét látják. De az olyanoknak, a kikben ez a nemes szikra kihalt s a kikben ezt ujra fel akarjuk éleszteni; a kikre nem világít a hit fénye, a kik a nagy természetben csupán csak homályt, sötétséget találnak, ezeknek, ha meg akarjuk őket győzni, azt hiszem nem elégséges bizonyítékok gyanánt felhozni a napot, holdat s a csillagok pályafutását, vagy más közönséges okoskodást, a mely iránt ők érzéketlenek. A természet szózatát ők napról-napra mindig kevésbbé értik meg, süketté válnak iránta, épen mert az szakadatlanul a füleikbe cseng; és a tapasztalás bizonyítja, hogy ily módon épen ellenkezőjét érjük annak, a mit akarunk: elveszszük végső reményöket arra nézve, hogy valaha az igazat megismerjék, ha mindig csak oly okoskodásokat hozunk fel.

Nem ily hangon szól a szentírás, a mely pedig az isteni dolgokat jobban ismeri, mint mi!

V.

A metaphysikai bizonyítékok oly távol állnak a rendes emberi gondolkodástól s oly bonyolultak, hogy igen csekély hatást tehetnek; s ha valakire hatnak is, csak néhány pillanatig látszanak helyesnek, a másik perczben már sejtjük, hogy tévuton járunk. Quod curiositate cognoverint, superbia amiserunt.[11]

És különben is az ily bizonyítékok Istennek csupán speculativ ismeretére vezethetnek és ily módon ismerni az Istent, annyi, mint egyáltalában nem ismerni.

VI.

Különös, hogy az egyházi irók közül tulajdonképen egyik sem fordult a természethez az istenség létezésének bebizonyítása végett; pedig azt mondják, hogy indokaikat onnan merítik és egy sem mondta soha közülök: Nincs sehol üres tér; semmiség sehol sincs, mindenütt látunk valamit: tehát van Isten.

VII.

Isten rendelkezése az, hogy az akarat jobban kiművelődjék bennünk, mint az értelem.

MÁSODIK RÉSZ. Az erkölcsi elvekről.[12]

VIII.

Az igazság ép úgy alá van vetve a divat változásainak, mint a hogy öltözeteink is átalakulnak a divat szeszélyei szerint.

IX.

Az igazság elvei a különböző tájak, éghajlatok szerint alakulnak. Csekély távolság az éjszaki sarkpont felé felforgatja az egész jogtudományt. Egy délkör dönt az igazság felett. Az alaptörvények változnak. A jog egyes korszakok szerint alakul. Különös igazság az, melynek határt szab egy patak, vagy egy hegy! A mi a hegyen innen igazság, az a hegyen tul igazságtalanság!

X.

«– Miért ölsz meg engem? – Eh, hát nem abba az országba való vagy, mely ott a vizen tul van? Édes barátom, ha ide át laknál, gyilkos lennék s törvényt sértenék, midőn megöllek, de mivel oda át van a hazád, nem vétek az igazság ellen s helyesen cselekszem, ha életedtől megfosztalak!»

XI.

A festményeket csupán csak egy bizonyos pontról láthatjuk jól; minden egyéb pont vagy messze, vagy közel, vagy magasan, vagy alacsonyan van. A festészetben ezt a pontot a távlat szabályai szerint könnyen megtalálhatjuk; de ha az igazságot és helyes erkölcsi elveket akarjuk látni a magok valódiságában, vajon akkor ki jelöli meg nekünk azt az egyetlen helyes pontot?

XII.

Sokszor azok, a kik tévednek, a helyes uton járókra azt mondják, hogy ezek távolodtak el a természetes útról s azt hiszik, hogy ők indultak helyes irányban. Mint a hajón levők is azt hiszik, hogy a part távolodik tőlük. Képzelni, állítani mindent egyaránt lehet. Szilárd ponttal kell birnunk, hogy aztán a kimondottakról itélhessünk. A hajón levőknek tájékozódásul szolgálhat az elhagyott kikötő s a parton levők könnyen megitélhetik a hajón levők haladását; de vajon az erkölcsi elvek terén miben lelhetnénk ily szilárd tájékoztató pontra?

XIII.

Kétségtelen, hogy az ember nem ismeri az igazságot; ha ismerné, bizonyára nem állapította volna meg azt a legáltalánosabb szabályelvet, mely szerint minden ember _hazája_ erkölcseit követi; az igazság szózata bizonyára meghódított volna minden népet s a törvényhozók azt vették volna alapul, nem pedig más népeknek szeszélyes törvényalkotásait.

A lopás, a gyermek- és apagyilkosság bizonyos korban az erények közt foglalt helyet. Lehet-e különösebb felfogás, mint az, hogy valaki megölhet engem, csak azért, mert a folyó tulsó partján lakik és mert az ő fejedelme az enyémmel viszálykodik, habár én nem vagyok vele ellenséges viszonyban!

Kétségkivül vannak természeti törvények; de a természetes ész aztán sok mindent elront, összezavar. Nihil amplius nostri est, quod nostrum dicimus; ex senatus consultis et plebiscitis crimina exercentur; ut olim vitiis, sic nunc legibus nostris laboramus.[13]

E zavar folytán aztán sokan azt állítják, hogy az igazság alapját a törvényhozó tekintélye képezi, mások, hogy azt a fejedelem jólétében találjuk fel; ismét mások, hogy a szokás alkotja az igazságot. Csupán az észt követve, semmi sem fog magában véve igaznak feltünni. Az idő folyamán minden meginog. A szokást is csupán az teszi igazsággá, hogy el van fogadva, hogy hosszabb időn át gyakoroltatott.