Part 2

Ha valakit valamire rábirni akarunk, épen oly fontos az, hogy gyönyörködtessük őt, mint az, hogy meggyőzzük, mert az embert sokkal inkább vezeti a hajlam s hangulat, mint az ész.

A rábeszélésnek e két módja, t. i. a gyönyörködtetés – tetszés előidézése – és a meggyőzés közül csak ez utóbbinak a szabályait fogom előadni, de itt is hangsulyozom azt, hogy az egyszer kimondott elveket minden körülmények közt igaznak mutassuk ki, máskülönben alig lehetne itt a hajlamok változatossága mellett általános elvekről szó.

A gyönyörködtetés sokkal nehezebb, sokkal hasznosabb, sokkal bámulatosabb és több finomságot tételez fel. – S ha ezt nem szándékozom tárgyalni, annak oka csupán az, hogy arra képtelen vagyok s azt hiszem, hogy az általában lehetetlen is.

Nem mintha azt hinném, hogy nem léteznek egyes biztos szabályok a tetszés előidézésére, épúgy mint a meggyőzésre; és hogy a ki azokat tökéletesen ismeri, ne tudná magát még a királyok, vagy bárki által is megszerettetni; hanem azt hiszem – és talán saját gyöngeségem az, mely ezen feltevésre késztet – hogy lehetetlen e szabályokat megismerni. E lehetetlenség oka az, hogy már a gyönyörök alapelvei sem szilárdak s állandók; különfélék minden embernél s annyira változatosak, hogy különböző időben ugyanazon embert is más és más dolog gyönyörködteti. Aztán a férfi másban leli örömét, mint a nő; a szegény másban, mint a gazdag. A főúr, a katona, a kereskedő, a polgári rendhez tartozó, a pór, az öreg, a fiatal, az egészséges, a beteg mind másban keresi örömét s változik a körülményekhez képest.

De van egy módja a rábirásnak s erről fogok szólni, csakhogy mint mondám, szükséges, hogy a kimondott elvek minden körülmények közt álljanak és soha se legyen képes azokat semmi meghazudtolni.

Ám mivel kevés ily általános elv van és a mennyiségtan körén kivül alig van oly igazság, a melyre nézve mindnyájunknak ugyanazon véleményünk lenne, s még kevésbbé van oly tárgya a gyönyörnek, a melyre nézve ne változnánk mindenkor: óvatosan kell eljárni oly biztos szabályok megállapításánál, melyeket aztán hajlamaink változandósága és különfélesége mellett is mindenkor lehetne alkalmazni.

E művészet, melyet én a «rábirás művészetének» nevezek s a mely tulajdonképen a tökéletes bizonyítékok rendszere, három fő s lényeges alaprészből áll: a használni szándékolt kifejezések fogalmának meghatározása más általánosan ismert, világos fogalmakkal; – egyes magától értetődő alapelvek felhozása a végett, hogy az általunk kimondottak be legyenek bizonyítva; – és végül a fogalommeghatározásnak gondolatban mindig a meghatározott dolog helyébe való tétele, ez utóbbinak az előbbivel való helyettesítése.

És ezen módszer helyessége nyilvánvaló, mert hiszen czéltalan dolog lenne a kimondott tételeket bebizonyítani, mielőtt a használt ismeretlen kifejezések fogalmát világosan meg nem határozzuk. Ha az alapot nem biztosítjuk, az épületet sem tehetjük szilárddá. Azután ne feledjük el, hogy az egyes dolgok megnevezésénél mindig azok fogalmára kell gondolnunk; mert különben az egyes kifejezésekkel könnyen vissza lehetne élni.

Könnyű átlátni, hogy e módszert követve, biztosak lehetünk abban, hogy a hallgatókat meg fogjuk győzni. A hallgatók az egyes használt kifejezéseket mind értik, felemlítésökkor azonnal általunk meghatározott fogalmukra gondolnak s így a kétértelmüség ki van zárva s a bizonyítás a czélba vett hatást el fogja érni.

Oly bizonyítás, a hol az előadottak szerint járunk el, minden kétséget kizár s a hol a mondottakat figyelmen kivül hagyjuk, ott a bizonyításnak soha sem lesz meggyőző ereje.

Sok függ tehát attól, hogy megértsük és magunkévá tegyük az imént előadott általános elvet; hogy ezt minél világosabbá és érthetőbbé tegyem, az alább következő szabályokba fogom foglalni; megjegyezvén, hogy e kevés szabály mindazt felöleli magába, a mi szükséges a fogalommeghatározásoknak, az alaptételek alkotásának és a bizonyító eljárásnak ismertetésére s ezzel együtt a mennyiségtani bizonyítékoknak és a rábeszélés művészetének teljes megérthetésére.

A fogalommeghatározás szabályai.

1. Nem szabad oly dolog fogalmát meghatározni, a mely dolog már önmagában véve is annyira világos, hogy nála világosabb s ismertebb oly kifejezések nem léteznek, melyekkel ama dolog meghatározható lenne;

2. semmi, hacsak kissé is homályos vagy kétértelmű kifejezést sem szabad használni, a nélkül, hogy fogalmát meg ne határoznók;

3. a fogalommeghatározásoknál csak oly szavakat szabad használni, a melyek általánosan ismertek, vagy pedig már általunk meghatároztattak.

Az alaptételekre – sarkigazságokra – vonatkozó szabályok.

1. Csakis oly szükségesnek mutatkozó alapelveket állítsunk fel, – bármily világosak legyenek is ezek, – a melyekre nézve már megnyertük hallgatóink helyeslését;

2. csak oly tételből induljunk ki, a mely önmagában véve világos és ismert.

A bizonyítás szabályai.

1. Ne bizonyítsunk oly dolgokat, a melyek már magokban véve oly világosak, hogy semmi oly világosabbat nem hozhatunk elő, melyekkel ama dolgokat bebizonyíthatnók;

2. minden, hacsak kissé homályos tételt is bizonyítsunk be; bebizonyításukra csakis oly alaptételeket, sarkigazságokat hozzunk elő, a melyek általánosan ismertek, vagy melyeket már bebizonyítottunk;

3. gondolatban mindig tegyük a fogalommeghatározásokat az illető dolgok helyébe, hogy így a kétértelmüséget elkerülhessük, melyek előállhatnak, hacsak az illető kifejezésekre és nem azok világosan meghatározott fogalmára gondolunk.

Ime ez a rábeszélés művészete, a melyet még rövidebben e két szabályba is foglalhatunk: minden használt kifejezés fogalmát meg kell határozni és mindent be kell bizonyítani; bizonyítás közben a kifejezéseknél mindig ezeknek már meghatározott fogalmaira gondolva.

És itt most elejét akarom venni három oly ellenvetésnek, melyet tenni lehetne a mondottak ellen:

Az egyik ezek közül az lehetne, hogy az előadott módszerben semmi új sincs;

a másik, hogy e módszert nagyon könnyű megtanulni a nélkül, hogy e végett szükséges volna a mennyiségtan elemeit tanulmányozni;

s végül, hogy e rendszernek semmi általános haszna sincs, mert hiszen csakis a mennyiségtanban alkalmazható.

Ez ellenvetésekkel szemben ki kell mutatnom, hogy e módszer nagyon is ismeretlen és alkalmazása felette nehéz, továbbá hogy igen hasznos és általános érdekü.

Az első ellenvetésre vonatkozólag, hogy t. i. ama szabály mindenki előtt ismeretes, mely szerint mindent meg kell határozni s bebizonyítani és hogy a logikusok magok is felvették e szabályt rendszerükbe, azt jegyzem meg, hogy valóban szeretném, ha ez így volna s nem kellene oly sok utánjárással felderítenem okoskodásaink hiányait. De oly kevéssé van ez így, hogy ha nem tekintjük azokat, a kik a mennyiségtannal foglalkoznak és a kiknek száma minden nemzetnél felette csekély, senkit sem fogunk találni, a ki e szabályokat átértené és alkalmazná.

A ki behatolna e szabályok lényegébe s a kire azok oly mély benyomással lennének, hogy mintegy gyökeret vernének elméjében, az érezné, mily nagy a különbség azon szabályok közt, a melyeket az imént előadtunk s a közt, a mit a logikusok, talán csakis vaktában leirtak műveik egyes helyein.

A kik tudnak éles megkülönböztetéseket tenni, tudják, mily nagy különbség van két hasonló szó között, a hely és az uralkodó körülmények szerint. Vajon elhihetnők-e, hogy ha ketten ugyanazon könyvet olvassák s aztán megtanulják, egyformán is tudják azt? Az egyik talán megérti s magáévá teszi, egyéniségébe átviszi a könyv alapelveit, következtetéseit s egész szellemét, míg a másikra mindezek holt betük s hasonlók ama magokhoz, melyek bár teljesen olyanok, mint azok, mikből termékeny fák fakadtak ki, kiszáradtak s terméketlenek maradtak a kopár talajban, mely hiába fogadta be őket.

Kérdem azoktól, a kikben van a méltányosság iránt érzék s a kik helyesen tudnak itélni, vajon ez elv: «az anyag természeténél fogva legyőzhetetlenül képtelen arra, hogy gondolkodjék» és ez elv: «gondolkodom, tehát vagyok» ugyanaz-e Descartes szellemében és szent Ágoston értelmezése szerint, a ki ugyanazt mondta ki már ezerkétszáz év előtt?

Én sohasem merném kétségbe vonni, hogy csakugyan Descartes volt az imént kimondott két tétel valódi szerzője még akkor is, ha azt csak a szent Ágoston irataiból vette; mert tudom, mily különbség van a közt, ha valaki valamely szót csak mintegy vaktában, véletlenül ír le, a nélkül, hogy azon hosszabban gondolkodnék és a közt, ha valaki a kimondott szóban a következtetések egész hosszú bámulatos sorozatát látja, a mely a felvett példánál maradva, kimutatja az anyag és szellem természetét, a köztök levő különbséget s a kimondott szavakból szilárd, megdönthetetlen s minden körülménytől támogatott elvet alkot, mint azt Descartes tevé. Hogy mily eredménynyel tette azt Descartes, annak megitélése most nem tartozik ide s csak azért hoztam fel e példát, hogy belássuk, miszerint kétszer kimondott ugyanazon szó közt oly nagy különbség lehet, mint a holt s az élet teljében levő ember között.

Sokszor mondhat valaki bizonyos dolgot, a nélkül, hogy annak lényegét értené s más talán ugyanabban nagy dolgokat, merész következményeket lát, a melyek már arra mutatnak, hogy ez többé nem is az eredetileg talán csak véletlenül kimondott dolog s hogy ennek valódi felfedezője az, a ki a következményeket is levonta belőle. Valamely szép nagy fát bizonyára nem fogunk oly ember művének tekinteni, a ki, tettének következményeit nem ismerve, véletlenül termékeny talajra dobta a fa magját.

Ugyanazon gondolat olykor másként tenyészik s virágzik másban, mint abban, a ki legelőször kinyilvánította; s míg az eredeti talajban terméketlen marad, az új földbe átültetve gyümölcsöket terem.

De előfordul az is gyakran, hogy mások is átveszik valamely nagy szellem oly gondolatát, melyet az kellőleg kifejtett, de nem értve meg teljesen, talán ugyanazt, de másként hirdetik. És itt aztán még inkább szembeöltő az a különbözőség, a melyet a többek által kimondott ugyanazon szó felmutathat.

Bizonyára így történt az is, hogy a logika átvette a mennyiségtan szabályait, a nélkül, hogy ezek jelentőségével tisztában lett volna; a logika saját elvei közé mintegy csak találomra oda dobta az át nem értett mennyiségtani elveket. És a míg az ellenkezőről nem győznek meg, tartózkodni fogok attól, hogy csak párhuzamba is helyezzem a logikát azzal a tudománynyal, melyet többször említék s a mely szerintem a helyes okoskodás irányát követi.

Sőt hajlandó vagyok a logikusok okoskodásait a helyes gondolkodás szabályainak kutatásánál teljesen s kivétel nélkül kizárni, mert hiszen birni valamely elvet s ez elv következményeinek kifejtése helyett haszon nélkül való vizsgálódások tömkelegében végleg elveszni, futni az után, a mit nem érhetni el: ez épen nem mutatja éles itélőképességöket, sőt arra mutat, hogy aligha lehetnek igazi, helyes szabályaik, midőn elszalasztják azokat is, melyek előttök vannak s mintegy kinálkoznak az okszerű kifejtésre.

A csalhatatlanság módszerét mindenki kutatja. A logikusok hivatásukul tűzték ki elérését. De csak a mennyiségtan jut el oda; csakis e tudomány szabályai szerint lehet bizonyítani s abban a kevés szabályban, a melyet előadtunk, minden benn van már. Csakis ezek képezik a valódi bizonyítás módszerét; minden más szabály haszontalan s inkább csak árt.

Erre a meggyőződésre jutottam hosszas tapasztalataim után, melyeket a könyvek olvasása és az emberek s az élet tanulmányozása közben szereztem.

Az álokoskodás valóságos betegség, melyet csak a mondott két orvosság gyógyíthat meg. Egy más orvosságot is készítettek számtalan sok haszontalan gyógyfűből összeállítva; s ez nem képes a bajt eloszlatni.

Hogy a sophismákat és a fonák okoskodások kétértelmüségeit elfödjék, barbár elnevezéseket, képleteket találtak ki, melyek ámulatba ejtik, megzavarják a hallgatót; a csomó kibontására – a melyet pedig nagyon egyszerű s természetes módon lehet úgy kioldani, hogy a fonal egyik végét megrántjuk, a mely módot a mennyiségtan ajánlja, – ők újabb és újabb csomókat hoznak létre úgy, hogy egy rejtély helyett több más származik, a melyekkel az eredetit eloszlatni igyekeztek.

A helyes elvek közös kincsei az embereknek, s csakis azon fordul meg aztán a dolog, hogy megkülönböztessük azokat egymástól s felismerjük azt, melyre szükségünk van. De épen ez az, a mit kevesen tudnak. Sokszor keressük a helyeset, azt hiszszük, feléje indulunk már, pedig utunk eltávolít tőle. Mert nagy kerüléssel, ismeretlen és álutakon akarunk oda jutni. _A legjobb könyv az, a melyről az olvasó azt hiszi, hogy olyant ő is tudott volna írni;_ a természetesség, a mely egyedül helyes, mindnyájunkkal közös; mihelyt valaki természetesen gondolkodik és beszél, azonnal bizalmat érzünk iránta.

És a mi szabályainknak, mert egyszerűk, természetesek, helyeseknek is kell lenniök. Nem a logikai képletek, nem a «barbara» és a «baralipton» képezik ki a helyes gondolkodást. Nem szabad a szellemet kötőféken vezetni; a túlfeszített fáradságos szabályok helytelenül tapogatózó sejtelmekkel, idegenszerű álokoskodásokkal és a nevetséges dagályosság után való vágyódással töltik meg az elmét az erős, egészséges táplálék helyett; s azokat, a kik a helyes utat keresik, leggyakrabban azzal a képzelődéssel áltatják, hogy a helyes, az igaz elérhetetlen s elnevezik a megközelíthetlennek mondott igazságot nagynak, magasztosnak, fenségesnek. És akkor örökre elvesz szemeik elől a helyes út. Én azt mondom, hogy az igazság egyszerű, bizalommal megközelíthető, mindnyájunkkal közös; mert e jelzők azt inkább megilletik. Gyűlölöm a dagályos kifejezéseket.

III.

Gyakran megesik, hogy bizonyos dolgok bebizonyítására oly példákat hoz fel valaki, melyeknek igazolására szintoly joggal lehetne a bebizonyítani szándékolt dolgokat is felhozni. És ez gyakran megteszi a kivánt hatást; mivel a hallgatók – azt hivén, hogy épen a bebizonyítani kivánt dolog az, a mely nehézséget okoz s a melyet nehéz bebizonyítani, – a felhozott példát világosabbnak s igazabbnak fogják látni. Így ha valaki valamely általános dolgot akar kimutatni, egyes különleges esetet hoz fel például;, s viszont ha valamely különös esetet akar bebizonyítani, általános szabályt hoz fel. S a hallgatók az előadó által bizonyítani kivánt dolgot mindig homályosnak, s a bizonyítékul felhozott példát mindenkor világosnak fogják találni; mert ha valaki valamit be akar bizonyítani a hallgatóság azt már előzetesen is azzal a képzelődéssel és előitélettel fogadja, hogy az, épen azért, mert be akarják bizonyítani, homályos; míg a bizonyítékul használt példa világos. Így aztán szivesen hallgatják a bizonyítást.

IV.

A bölcsészek azt hiszik, hogy mindent megtettek már, ha összes erkölcsi tanaikat egyszerüen csak csoportokba osztják. De hol van az megállapítva, hogy hány csoportot kell felvenni? Mért osztják az erényt négy, vagy tiz alfajra? Azt mondhatnák talán, hogy ily felosztások mellett egy szóval sok van kifejezve. Igen, de a szónak, a kifejezésnek magyarázat nélkül semmi haszna sincs, és mihelyt az egyes csoportokat magyarázni akarják, úgy is elő kell sorolni az egyes fajokat, a melyek ekkor kibujnak az egy szóból, a bilincsből, melybe szorítva voltak. A mig be voltak szorítva, el voltak rejtve és az egyetlen szó, a csoport elnevezése, semmit sem jelentett; mikor pedig már előtüntek, ismét az eredeti, természetes rendetlenségben vannak.

A természet mindeniket külön tulajdonsággal ruházta fel és ha egyiket a másikba be is zárja valaki, azért mindenik külön, a másiktól függetlenül létezik. A felosztásoknak és a csoportok elnevezésének tehát nincs más haszna, mint hogy az emlékező tehetségnek segítségére jönnek és hogy a csoportok közös elnevezése arra késztet, hogy kikutassuk, mi van ez egy csoportban elrejtve.

V.

Ha valakit meg akarunk arról győzni, hogy nincs igaza, mindenekelőtt meg kell vizsgálnunk: mily oldaláról tekintette az az illető dolgot? és el kell ismernünk, hogy ily szempontból igaza van. Ezzel ő meg fog elégedni; mivel azt fogja látni, hogy tulajdonképen nem tévedett, csakhogy nem tekintette a dolgot minden oldaláról. Mert azt nem szégyenli senki, hogy mindent nem láthatott meg; csak azt nem akarja senki elismerni, hogy tévedett. És ennek az oka talán az, hogy a szellem természetszerüleg nem is tévedhet azt a szempontot illetőleg, a melyből az illető dolgot tekinti; mivel az érzékek felfogása mindig igaz.

VI.

Sokat tanulmányoztam az elvont tudományokat; de az a kevés ember, a kivel szellemileg érintkezhettem, elvette attól a kedvemet. A mikor az embert kezdtem tanulmányozni, láttam, hogy az elvont tudományokkal való foglalkozás nem egyezik meg az emberi természet lényegével és hogy behatolni igyekezve a tárgy lényegébe jobban eltévednek, mint mások, a kik nem foglalkoztak elvont tudományokkal; s akkor megbocsátottam nekik e mulasztásukat.

De legalább azt hittem, hogy az ember tanulmányozásában mégis fogok társakra lelni, hiszen ez a tanulmány áll legközelebb hozzánk. Csalódtam. Az embert még kevesebben tanulmányozzák, mint a mennyiségtant.

VII.

Ha valaki valamely szenvedélyt vagy érzelmet fest, az előadottak igazságát sokszor önmagunkon tapasztaljuk, s feltaláljuk azt magunkban, a mi tudtunkon kivül már ott volt. Akkor aztán önkénytelen vonzódást érezünk az iránt, a ki ezzel megismertetett; mert nem saját magára, hanem reánk mutatott, rajtunk mutatta ki szavai igazságát s ez őt szeretetre méltóvá teszi; ha ugyan már, érezve a köztünk levő szellemi közösséget, különben is nem éreztük volna, hogy szívünk vonzódik hozzá.

VIII.

Ha természetes stilussal találkozunk, önkénytelen elragadtatást érzünk; mert azt hittük, hogy _íróval_ fogunk találkozni és ime helyette _embert_ találtunk. S viszont a jó izlésű emberek, a kik valamely könyvet a kezökbe véve méltán azt hiszik, hogy azt olvasva majd egy emberrel fognak megismerkedni, meglepetést érezhetnek, ha ember helyett íróval találkoznak. Plus poetice quam humane locutus est (Inkább költőiesen, mintsem emberiesen szólt).

IX.

Vannak olyanok, a kik a természetest mindig fényes lepelbe burkolják. Számokra nem létezik «király», hanem «fenséges uralkodó», nem létezik «Páris», hanem mindig csak «a királyság fővárosa». Pedig bizonyos körülmények közt Párist Párisnak, máskor a királyság fővárosának kell nevezni.

X.

Ha ugyanazon szót többször kell ismételnünk s aztán, hogy elkerüljük az ismétléseket, mással akarjuk helyettesíteni, de az eredeti szó oly helyén való, hogy mással való helyettesítése előadásunk kárára volna: akkor inkább csak hagyjuk meg az eredeti, többször ismételt szót.

XI.

A ki, hogy mindenütt ellentéteket is állíthasson fel, erőltetett kifejezéseket használ, ugyanazt teszi, mint a ki az arányosság kedvéért valamely épületre vakablakokat készíttet.

XII.

Előadásunk közben nem kell a figyelmet egyik dologról a másikra átvinni, hacsak nem akarjuk a hallgatók szellemét felfrissíteni; de ekkor is csak olykép szabad ezt tennünk, hogy a kitérés természetes legyen; mert a ki rosszkor, a midőn ennek helye nincs, akarja a szellemet megpihentetni, az épen fárasztja azt. A hallgatók figyelme az eredeti tárgyat elhagyva, új térre nem fogja követni az előadót, a ki így a hallgatók figyelmét nem nyeri meg. Mert hiszen alig lehet az emberektől valamit megnyerni mással, mint a gyönyörködtetéssel; de ez utóbbi aztán oly pénz, a melyért mindent megadunk, amit csak kérnek tőlünk.

XIII.

Valamely munka megírása közben legutoljára tudjuk meg azt, hogy mit kell munkánkban első helyre tennünk.

ISMERETEINK BIZONYTALANSÁGÁRÓL.[6]

I.

Gondolataimat itt szándékosan minden rend nélkül fogom leírni; a rendszertelenség már magában véve is jellemezni fogja azt, a miről szólni akarok.

Felette kitüntetném tárgyamat, ha bizonyos rendszerben adnám elő; mert hiszen épen azt akarom kimutatni, hogy az erre képtelen.

II.

Ha minden éjjel ugyanarról álmodnánk, akkor álmaink tárgya talán épen oly képzeteket keltene bennünk, mint azon tárgyak, melyeket naponként látunk. És ha valamely művész minden éjjel tizenkét órán át azt álmodná, hogy ő király, azt hiszem, épen oly örömöt érezne, mint az a király, a ki éjente tizenkét órán át mindenkor azt álmodná, hogy ő művész. Ha minden éjjel azt álmodnók, hogy ellenségeink üldöznek bennünket, s kínzó rémalakok nyugtalanítanának, csaknem annyit szenvednénk, mintha mindez a valóságban így volna; és épen úgy félnénk az alvástól, mint a hogy félünk a felébredéstől, ha a való élet ránk nézve szenvedéssel telt. Az álom csaknem oly hatást tenne ránk, mint a valóság; csaknem annyi szenvedést okozna nekünk. De mivel az álmok különfélék s nagyon változatosak, az, a mit álmainkban látunk, nem tehet ránk egészen oly hatást, mint az, a mit valóban átélünk; mert ez utóbbiban megvan a folytonosság, egyik nap a másik folytatása s ha van itt is változás, ez még sem lehet oly nagyon gyors és gyakori. Sokszor mondjuk azt: Úgy látszik nekem, hogy álmodom; mivel az élet nem egyéb, mint oly álom, melyben némi állandóság és folytonosság van.

III.

Rendesen feltételezzük azt, hogy az emberek egyformán fogják fel s egyformán érzik át mind azon dolgokat, melyeket e világ felmutat nekik. De e feltevésük nagyon is önkényes; mivel semmi bizonyítékon sem alapszik. Azt ugyan látom, hogy ugyanazon alkalomkor ugyanazon szavakat használjuk és ha pl. két ember havat lát, e tárgy látását mindketten mindenkor ugyanazon szóval fejezik ki s tulajdonságaira nézve is azonos véleményben vannak, azt mondva, hogy a hó fehér; s aztán a kifejezések ily megegyező alkalmazásából azt következtetik, hogy az egyes tárgyak mindenkiben ugyanazon képzeteket is keltik; ámde az előbbiből ez utóbbi még nem következik; mert nem tudják, hogy az egyes emberek miként látják ezt, vagy azt a tárgyat.

IV.

Ha azt tapasztaljuk, hogy valamely esemény mindenkor ugyanoly módon köszönt be, azt következtetjük, hogy ez természetes szükségszerűségből van így; azt mondjuk pl., hogy holnap is nap lesz… De a természet sokszor meghazudtol bennünket és saját törvényeinek sem hódol.

V.

A bizonyosnak vett dolgokat sokszor meghazudtolják a következmények s a hamisnak hitt tételek sokszor ellenmondás nélkül megállanak. Valaminek megczáfolásából még nem következik, hogy az helytelen, valamint ha valamely dolognak a körülmények ellent nem mondanak, abból még nem következik, hogy az a dolog csakugyan igaz is.

VI.

A természet mindenre reá nyomta végtelenségének bélyegét. Igy minden tudomány kimeríthetlen; mindenütt az alaptételek, kifejtendő igazságok végtelensége nyilik meg szemeinknek. Mert hiszen minden tétel egy másikon alapszik s nem juthatunk el olyanhoz, a mely ismét egy másikra ne támaszkodnék.

Igy a mennyiségtan számtalan szabályt állít fel és hasonlóképen a többi tudományok is.

És mivel a végtelenség a kicsinységben kevésbbé látható és sokszor hajlandók vagyunk azt hinni, hogy valamely parányiságnál kisebb már alig képzelhető: a bölcsészek azt hiszik, hogy eljuthattak a végső ponthoz; és pedig tévednek. E tévedésök hozta létre az ily szokott czímeket: «a tudomány alapelvei» –, «a bölcsészet rendszere» és egyéb valóban fenhéjázó kifejezéseket.

Ne keressünk semmi biztosat és állandót. Eszünket mindenkor megcsalja a jelenségek állhatatlansága; semmi sem képes a végest lekötni a nagyság és kicsinység két végtelenje közt.

Ez a középút, a mely végzetünk gyanánt van adva, mindenkor távol marad a két végtelenségtől; és azért mit használ az, ha valaki valamivel előbbre is jut; a távolság azért mindig végtelen marad!

Végtelenségek terülvén el szemeink előtt, minden végtelen egyenlő. S ha csak összehasonlítjuk magunkat e végtelenségekkel, kinos érzés fog el.

VII.