Part 2

Az asszony remegett a dühtől s legjobban szerette volna férje szakállát kitépni s arcát összekarmolni. Hanghordozásából, magaviseletéből a lázadást nyilván kiérezte, de szavaira nem volt mit felelnie. Más alkalmat keresett, hogy közvetlen, sértő szóval újra megkezdje a harcot.

– Vacsoráztál? – kérdezte.

– Nem, vártam rád.

Türelmetlenül húzta föl vállát.

– Ostobaság fél nyolcnál tovább várni. Gondolhattad, hogy akadályozva vagyok, hogy fontos elintézni valóim, hogy bevásárlásaim voltak.

De egyben sajátságos szükségét érezte annak, hogy részletesebben elmondja, mire fordította idejét. Elmesélte rövid mondatokban, amelyekből a sértődöttség kiérződött, hogy nagyon messze, a Rue de Rennesban, néhány bútordarabot kellett megnéznie. Visszafelé jövet, hét óra után, a Boulevard Saint-Germainen találkozott Limousinnel s minthogy roppant éhes volt, vele vendéglőbe ment, ahová különben egyedül nem tartotta volna illőnek belépni. Így történt, hogy Limousinnel vacsorázott, ha ugyan ezt vacsorának lehet nevezni; csupán levest és félcsirkét evett, annyira sietett a hazatéréssel.

Parent zavartalan nyugalommal válaszolta: – Nagyon jól tetted. Nem teszek érte szemrehányást.

Limousin, aki idáig Henriette háta mögött némán állott, előlépett és barátjának kezét nyujtotta:

– Hogy vagy?

Parent lágyan viszonozta keze szorítását: – Köszönöm, nagyon jól.

A fiatal asszony azonban férje utolsó szavait nem hagyhatta megjegyzés nélkül:

– Szemrehányást?… Miért beszélsz szemrehányásról?… Azt hiszem, valamit forralsz ellenem…

– Szó sincs róla, – mentegetőzött Parent. – Csupán annyit akartam mondani, hogy késedelmezésed miatt nyugtalan voltam; de ezt nem akarom bűnül felróni neked.

Az asszony fagyos büszkeséggel, veszekedést keresve válaszolt: – Késedelmezésem miatt?… Igazán jó! Mintha éjfél után egy óra lenne s én az éjszakát kint töltöttem volna!

– Dehogy is, kedvesem. Azt mondottam, hogy »késedelmezés«, mert erre más szót nem tudok. Úgy volt, hogy félhétkor jössz haza s te félkilenckor érkeztél. Ez késedelem! Nagyon érthetőnek tartom, nem is… csodálkozom rajta… De… hiszen beláthatod… más szót nem alkalmazhatok.

– Igen, de úgy hangsúlyozod a szót, mintha a szeretőmnél háltam volna…

– Ugyan kérlek… Hogy is mondhatsz ilyet?…

Az asszony látta, hogy férje a pörlekedés elől visszavonul, ezért már éppen szobájába készült, mikor meghallotta, hogy a kis György sír. Felindultan támadt férjére.

– Mi baja Gyurikának?

– Mondtam már, hogy Julcsa nyersen bánt vele.

– Mit csinált vele a vén dög?

– Ó, ne nyugtalankodj! Kicsit megtaszította s a fiúcska leesett.

Látni akarta gyerekét s az ebédlőbe rohant. A borral végigöntött asztal, a feldöntött sótartó s az üvegcserepek láttára azonban méltatlankodva állt meg:

– Micsoda tatárjárás ez itt?

– Julcsa, kérlek szépen, ő…

Dühösen vágott szavába:

– Ez már igazán sok! Ez a teremtés rossz személynek híresztel engem, a gyerekemet megveri, edényeimet összetöri, a házamat feldúlja… és te ezt mind természetesnek találod!

– Egyáltalában nem… Azért küldtem el.

– De drága vagy! Elküldted?… Le kellett volna tartóztatni! Ilyenkor egy férfi rendőrt hivat!…

Parent csak hebegni tudott: – Kedvesem… ez nem állt módomban… ilyet… erre nem volt ok… Nem, az ilyesmi nem ment volna…

Az asszony végtelen megvetéssel húzta föl vállát:

– Tudod mit? Soha, de sohasem leszel te más, mint gyáva anyámasszony katonája, mint puha, nyálas, összetiporható csiga! Jó Isten, ugyan mi mindent vághatott arcodba az a bestia, hogy ki merted dobni őt. Szerettem volna itt lenni, ha csak egy percig is!

Felrántotta a vendégszoba ajtaját, Gyurihoz rohant s karjaiba véve a gyermeket, szenvedélyesen csókolgatta: – Gyurikám, pici kis szentem, mi bajod? Mondd, egyetlenem!

A gyermek anyja karjai közt elhallgatott. Az asszony újra kérdezte:

– Mi bajod, drága galambocskám?

A kis Gyuri, aki az iménti jelenetben a rémülettől jól látni sem tudott, szepegve felelt:

– A papát megvejte a Julcsa.

Henriette először meglepetten nézett vissza urára, de aztán bolond nevetési vágy buggyant fel szemében, szaladt végig, mint borzongás, finom arcán, ajkát felemelte, orrcimpáit szétfeszítette s végül kicsattant szájából az örömnek, a vidámságnak hangos, csengő hangfüzéreként, mint valami levegőbe ijesztett, felröppenő madársereg. Ragyogó fogai közül a gonosz vihogás szótagokra szelve bocsátotta ki a szavakat, amelyek mindegyike mérges harapásként hatott Parent érzékeny lelkére: »Ha! ha! ha!… meg-vert!… ő… té-ged! ha, ha, ha! Mi-lyen fur-csa! Hall-ja, Li-mou-sin?… Julcsa megverte… Ha, ha, ha… Az u-ra-mat!… Kitűnő!…

Parent igyekezett tiltakozni:

– Dehogy!… Nem igaz… Ellenkezőleg, én dobtam oly erővel az ebédlőbe, hogy az asztalt felborította. A gyerek nem jól látta. Én vertem meg a Julcsát!

Henriette fiához fordult: – Mondd még egyszer, kis bogaram. Julcsa verte meg a papát?

A gyerek bólintott: – Igen, ő vejte meg…

Aztán hirtelen más jutott az asszony eszébe: – De ez a gyerek még nem is evett!… Kaptál már vacsorát, édesem?

– Nem, mamuka.

Nyersen kiáltott urára: – De hát megőrültél? Fél kilenc s ez a gyerek még nem vacsorázott!

Parent kifáradva a heves jelenetekbe, megtörve eddigi élete összeomlásától, zavartan mentegetőzött:

– Rád vártunk, kedvesem. Nem akartam nélküled vacsorázni. Minthogy minden este későn jössz haza, nem tudhattam, hogy melyik pillanatban érkezel.

Az asszony kalapját, amely eddig fején volt, székre dobta és idegesen fakadt ki:

– Borzasztó együtt élni emberekkel, akik semmit sem értenek meg, semmit sem találnak ki, akik maguktól egy lépést sem mernek tenni. Ha éjfélkor jöttem volna haza, a gyerek biztosan éhesen feküdt volna le. Mintha oly nehéz lenne megérteni, hogy ha fél nyolcig nem jövök, bizonyára fontos, előre nem látott dolog tart vissza!…

Parent megremegett. Érezte, hogy a harag újra ellepi; de Limousin közbelépett s rászólt a fiatal asszonyra:

– Kedves Henriette, maga nagyon igazságtalan. Parent nem találhatta ki, hogy maga oly későn jön haza. Tudtommal ez még nem fordult elő. Meg aztán, minthogy Julcsát elküldte, egymaga ki sem kászmálódhatott a bajból…

Henriette ingerülten jegyezte meg: – Már pedig csak kászmálódjék ki egyedül. Én ugyan nem segítek neki. Ő csinálta, ő igya meg a levét.

E szavakkal mérgesen szobájába ment s azt is elfelejtette, hogy fia még nem evett.

Limousin a legnagyobb buzgalommal sietett barátja segítségére. A tört üvegeket és tányércserepeket az asztalról leszedte, a terítéket rendbehozta és a gyermeket hosszúlábú karosszékecskéjébe ültette, amíg Parent a szobalányt kerítette elő.

A szobalány csodálkozó arccal lépett be. György szobájába, ahol dolgozott, a családi jelenetek zaja nem hallatszott be.

Felszolgálta a levest, az odaégett ürücombot s utána burgonyapirét.

Parent gyermeke mellett ült. Feje bódult volt, elméje a nagyhullámú eseményeken erőtlenül vergődött. Adott enni fiának s maga is falatozni kezdett. Gépiesen vágta a húst, szórakozottan rágta s mikor nyelni akart, minden erejét össze kellett szednie, mintha torka összehorpadt volna.

Leküzdhetetlen vágy ébredt benne, hogy Limousint, aki szemben ült vele és kenyérlabdacsokat gyúrt, jól szemügyre vegye. Látni akarta, hogy hasonlít-e Györgyhöz? De nem merte szemét felemelni. Egyszer csak mégis elhatározta magát és rámeredt az ismerős arcra, amely e percben olyannak tűnt föl előtte, mintha sohasem látta volna. Sokáig nem állta a nézést, tekintetét minduntalan elkapta s ellesve egy-egy vonalat, egy-egy kifejezést, tüstént gyermeke felé fordult. Úgy tett, mintha etetné, holott arcán a hasonlóságot kereste.

Két szó visszhangzott lázasan fülében: »Gyuri apja! Gyuri apja! Gyuri apja!« E szavak zsongtak halántéka körül szívének minden egyes verésére. Igen, ez az ember, aki az asztal másik végén oly nyugodtan ül, talán Gyurinak, az ő édes kis Gyurijának apja. Letette a kést, villát: nem tudott enni. Éles, kegyetlen fájdalom sajgott végig egész testén, azok közül való, amelyektől az ember a földre dobja magát, a bútorokat harapja és üvölt, mint sakál. Kedve lett volna a kést hasába szúrni. Ettől megkönnyebbült volna. Ezzel mindent befejezett volna.

Mert hogyan éljen már ezentúl? Felkelhet-e reggel, asztalhoz ülhet-e, lefekhet-e és alhat-e egész éjszaka, amikor folyton ez a gondolat kísérti: »A György apja Limousin!« Nem, nem lesz többé ereje, hogy egy lépést is tegyen, hogy felöltözzék, hogy akármire is gondoljon, akárkivel is beszéljen! Minden nap, minden órában, minden percben felvetődnék benne a kérdés és tudni akarná, igyekeznék kitalálni, kinyomozni a rettenetes titkot. És kicsinyét, az ő édes kis gyermekét nem láthatná már többé anélkül, hogy a szörnyű kétely föl ne ébredjen benne, hogy a fájdalom szíve gyökeréig ne nyilaljon. Itt, ebben a házban kellene tovább élnie egy gyermek mellett, akit gyűlölne és imádna is egyszerre! Igen, a végén még meggyűlölné. Milyen pokol! Ó, ha legalább biztos lenne, hogy Limousin az apja! Akkor talán megnyugodnék s fájdalmát könnyebben tudná legyűrni. De a kétség megöli!

Semmit sem tudni biztosan, örökké csak nyugtalankodni, szenvedni és csókolni másnak gyermekét, sétálni vinni, karon hordani, érezni ajkain finom hajának cirógatását, imádni őt és mindig-mindig arra gondolni: »Talán nem is az enyém vagy?…« Nem sokkal jobb lenne többé nem is látni, elhagyni, elveszteni az uccán vagy elmenekülni tőle messze, nagyon messze, hogy többé hírt se halljon felőle?

Az ajtónyitásra felugrott helyéről. Felesége jött be a szobába.

– Éhes vagyok, – jelentette ki. – És maga, Limousin?

Limousin habozva válaszolt:

– Hát bizony, én is.

Visszarendelték az ürücombot.

Parentban felvetődött a kérdés: »Együtt vacsoráztak-e, vagy szerelmi találkájukon időztek oly soká?«

Mind a ketten farkasétvággyal ettek. Henriette egészen nyugodt volt. Nevetgélt, tréfálgatott. Férje bátortalanul, lopva vetett rá egy-egy pillantást. Fehér csipkével díszített rózsaszínű pongyola volt rajta. Szép telt arca, üde nyaka és húsos keze a kacér, illatos ruhából úgy siklott elő, mint színes kagylójából a csiga.

Vajjon mit csináltak egész nap együtt? Látta őket öszefonódva, szerelmes szavakat suttogva! Hogyan lehetett idáig oly ostoba? Hogy nem látott meg mindent, amikor így szemben ültek vele egymás mellett?

Mennyit gúnyolódhattak rajta, mikor már első naptól fogva rútul becsapták? Hát lehetséges az, hogy tisztességes emberrel ily csúfot űzzenek csak azért, mert az apja kis pénzt hagyott rá? Hogy nem lehet az ilyen szennyes dolgokat a lélekben meglátni? Miért van az, hogy a tisztaszívű emberek előtt a gonoszlelkűek mesterkedéseit semmi sem árulja el, hogy ugyanaz a hang tud imádni, amelyik hazudik, hogy a sanda tekintet éppen olyan, mint a nyilt, őszinte tekintet?

Vizsgálta őket s lesett áruló mozdulatra, szóra, hangsúlyra. Hirtelen elhatározta: »Ma este rajtuk ütök!« Feleségéhez fordult:

– Kedvesem, minthogy Julcsát elküldtem, kénytelen vagyok még ma este másik szolgálót keresni. Ha most rögtön megyek, holnap reggelre talán már találok is egyet. Lehet, hogy későbben jövök haza.

– Menj csak – mondta az asszony. – Én itthon maradok. Limousin addig szórakoztat. Megvárjuk, míg hazajössz.

Aztán a szobalánynak rendelkezett:

– Fektesse le Gyurit, szedje le az asztalt s menjen maga is aludni.

Parent felállt az asztaltól. Térdei inogtak.

– Mingyárt itt leszek, – morogta, s amíg kiment, a falnak támaszkodott, mert a parkett hullámzott alatta.

Gyurit elvitte a szobalány. Henriette és Limousin átmentek a vendégszobába. Alig csukódott be az ajtó, Limousin az asszonyra támadt:

– Elment az eszed, drágám, hogy férjedet így kínozod?

Henriette megvetéssel fordult vissza:

– Kérlek, kissé unalmasnak találom, hogy Parent-t nekem minduntalan vértanunak állítod be.

Limousin karszékbe vetette magát s lábait egymásra dobta:

– Egyáltalában nem állítom be vértanunak, de mégis nevetségesnek találom, hogy helyzetünkben ezzel az emberrel reggeltől-estig kötődjél.

Az asszony a kandallóról cigarettát vett, rágyujtott, aztán nyugodtan mondta:

– Én nem kötődöm vele. Ép ellenkezőleg. De az ostobasága felbőszít… Úgy bánok vele, ahogy megérdemli.

Limousin türelmetlenül vágott szavába:

– Lehetetlenül viselkedsz vele szemben! Különben e tekintetben ti asszonyok mind egyformák vagytok. Hát nincs igazam? Itt van ez a derék, jószívű fiú, kinek a bizalma és az előzékenysége az ostobasággal határos. Nem gyanakszik ránk, nem zavar bennünket; tőle tehetünk, amit akarunk. Te pedig mindent elkövetsz, hogy felbőszítsd és nyugodt életünket megzavard.

Henriette kiesve a játszott nyugalomból, haraggal támadt Limousinre:

– Hagyj békét! Utállak téged is! Te is olyan gyáva vagy, mint a többi férfi! Félsz ettől a hülyétől!

Limousin székéről felugrott és karjait szétvetve kiáltotta:

– Mondd meg, miben járt ártalmadra? Miért haragszol rá? Szerencsétlenné tesz? Megver? Megcsal? Nem, ez már igazán sok! Kínozod ezt a fiút, mert túlságosan jó és haragszol rá pusztán azért, – mert felszarvazod.

Az asszony egészen közel ment Limousinhez és mélyen a szemébe nézett:

– Te veted szememre, hogy megcsalom őt? Te? Éppen te? Na hát ehez piszkosság kell!

Limousin szégyenlős megjuhászkodással védekezett:

– De édesem, nem vetek én semmit sem a szemedre. Csak arra kérlek, hogy kíméld őt egy kevéssé. Mindkettőnknek szükségünk van bizalmára. Ezt meg kell értened.

Közvetlen közelségben álltak egymással szemben: a magas, barna férfi, illatos pofaszakállával s kissé közönséges nőhódítói megjelenésével s a kis szőke, rózsaszínű asszony, a félig polgár, félig kokott párizsi asszony, aki valamely kis bolt küszöbén nevelkedett fel és csábító tekintetét a járókelőkön próbálta ki. Így ismerkedett meg férjével, a jámbor sétálóval, aki minden reggel és minden este elmenvén előtte, bátortalan szemét a lány rőfös kacérságán végleg ottfelejtette.

– Hát nem tudod megérteni, te nagy mafla, – mondta az asszony már békülékenyebben, – hogy éppen azért gyűlölöm, mert elvett, mert megvásárolt és mert minden, amit mond, vagy tesz, az idegeimet tépázza? Kétségbe ejt a butasága, amit te jóságnak hívsz; az esetlensége, amit bizalomnak mondsz; és végül gyűlölöm, utálom, mert ő a férjem s nem te! Akármilyen kevéssé is zavar, mindig magunk között érzem. Csókjaink, öleléseink közé tolakodik szüntelen. Meg aztán?… Ej, mit! Oly ostoba, oly rettenetesen ostoba, hogy még nem is gyanakszik! Ha legalább kicsit féltékeny volna! Vannak pillanatok, amikor szeretném a szemébe mondani: »Hát nem látod, te szerencsétlen, nem fogod fel ésszel, hogy Pál a szeretőm?«

Limousin felkacagott:

– Nagyon jó!… De mégis jobban teszed, ha hallgatsz és békés életünket nem kavarod fel.

– Menj már! Egy ilyen baromtól nincs mit tartani! Nem vesz ez észre semmit!… De engem idegesít, nem is sejtheted, hogy mily mértékben idegesít! Te persze mindig dédelgeted, udvarolsz neki, a kezét baráti őszinteséggel szorongatod… Ó, ti férfiak, némely dologban oly különösek vagytok.

– Színlelni kell, kicsikém.

– Nem erről beszélek. A ti érzelmeitekről. Ti a férfit, akit megcsaltok, mintha egyszerre jobban kezdenétek szeretni; mi asszonyok gyűlöljük attól a pillanattól kezdve, amikor megcsaltuk.

– Nem látom át, hogy miért kellene egy derék embert gyűlölni, akinek az ember a feleségét elcsábítja?

– Nem látod át?… Nem látod át?… Hisz éppen ez a finomság hiányzik belőletek! Minek is beszéljek róla? Az ilyent meg kell érezni, megértetni nem lehet… Meg aztán, nem tartozol-e?… De hagyjuk! Kár az időt vesztegetni ilyesmivel. Nektek férfiaknak rinócerosz-bőrötök van.

És mosolyogva, a sok élményen átviharzott nő szelíd megvetésével, vállára tette két fehér kezét és ajkát feléje nyujtotta. A férfi hozzáhajolt, karjai közé szorította s ajkuk egybeforrt. A kandaló tükre előtt álltak, úgyhogy a márványoszlopos álló-óra mögött a tükörben képmásuk velük együtt ölelkezett.

Mit sem hallottak: sem a kulcs fordulását, sem az ajtó nyikorgását; egyszerre csak Henriette élesen felsikoltott s Limousin karjaiból kiszakította magát: előttük állt halálsápadtan Parent, összeszorított ököllel, cipő nélkül s homlokába húzott kalapja alól szeme rájuk meredt.

Az őrültek szúrós, villogó tekintetével nézte hol egyiket, hol másikat, anélkül, hogy fejét megmozdította volna. Egy pillanatig szótlanul, a földbegyökerezve állt, aztán hirtelen Limousinre ugrott, karjai közé kapta, mintha meg akarná fojtani s oly hatalmas lendülettel taszította meg, hogy az elvesztve a talajt lába alól, verdeső karokkal hátrált s már-már koponyájával a szoba falának esett.

De Henriette, amikor látta, hogy ura szeretőjének életére tör, rávetette magát férjére s az eszeveszett nőstény természetfölötti erejével mind a tíz fényes, csiszolt, hegyes körmét oly mélyen belevájta Parent nyakába, hogy tarkója alatt vére kibuggyant. Közben beleharapott vállába is, mintha fogaival cafatokra akarta volna tépni. Az asszony markai közt fuldokló Parent eleresztette Limousint, lerázta magáról nyakába kapaszkodó feleségét s a derekánál fogva fölemelve, a vendégszoba túlsó végébe hajította.

Azután, minthogy a gyönge embereknek rövidlélekzetű, önkívületes haragja forrt benne, lihegve, kimerülten állt meg a kettő között s nem tudta tovább, hogy mit csináljon. Állati dühe a rendkívüli erőfeszítésben szétfolyt, mint kibontott pezsgő habja a palackon. Szokatlan erélyessége lélekzetvesztő tehetetlenségben múlt ki.

Ahogy végre szóra talált, akadozva hörögte:

– Takarodjatok… mind a ketten… tüstént… takarodjatok!…

Limousin nem moccant a sarokban, ahová a rémület szegezte. Henriette szétzilált hajjal, meztelen kebellel állt; összeszorított öklét a szalónasztalra támasztotta, fejét előreszegte, mint az ugrásra kész nőstényfarkas.

Parent most erősebb hangon, magából kikelve ordította:

– Takarodjatok mingyárt… Takarodjatok!…

Felesége látván, hogy kétségbeesett ereje lelankadt, kiegyenesedett, pár lépést tett feléje s már majdnem szokott arcátlanságával kérdezte:

– Elment az eszed?… Mi lelt hirtelen?… Mit jelent ez a minősíthetetlen orvtámadás?…

Parent fölemelt ököllel fordult felé:

– Hallgass!… Te nyomorult… te… te szajha! Mindent hallottam!… mindent!… mindent!… Nyomorult!… Nyomorult! Aljasok vagytok mind a ketten!… Ki innen!… Takarodjatok!…

Az asszony megértette, hogy most már vége. A férje mindent tudott. Lehetetlen a kimagyarázás: engedni kell. De kétségbeejtő helyzetében gyűlölete férje iránt, ösztönös szemérmetlensége föltámadt benne s bosszúra, kötődésre hergelte.

Nyugodt, tiszta hangon szólt:

– Jöjjön, Limousin. Minthogy elkergettek, magához megyek.

Limousin azonban nem mozdult. Parent-on új dühroham futott végig:

– Takarodjatok, nyomorultak!… Takarodjatok!… Mert különben!…

És egy széket kapott fel, amelyet feje fölött megforgatott.

Henriette sietve átment a vendégszobán, megfogta szeretője karját, akit a félelem a falhoz ragasztott és az ajtó felé húzta magával:

– Jöjjön, kedvesem, jöjjön… Látja, hogy ez az ember megőrült… Jöjjön már!…

Az ajtóból még egyszer visszafordult az ura felé s akart még csinálni, mondani valamit, amivel vérig sebzi, mielőtt elhagyja a házat. És gonosz, méreggel itatott gondolata támadt, amelyet csak rút asszonyi ravaszsága sugalmazhatott.

Határozott hangon szólt:

– A gyermekemet magammal akarom vinni.

Parent elámulva hebegte:

– Gyermekedet?… A te gyermekedet?… Még mersz beszélni róla? Mered… mered követelni őt… azok után… Ó, te nyomorult, te céda… Erigy!… Erigy!…

Az asszony visszajött hozzá, szemtől-szembe fordult vele s a sikerült bosszú kéjes mosolya már ajkán terpeszkedett:

– A gyermekemet akarom… Neked nincs jogod visszatartani, mert nem a tied… Megértetted?… A gyerek nem a tied… A gyerek Limousiné.

Parent eszét vesztve kiáltotta:

– Hazudsz! Nyomorult, hazudsz!…

Az asszony egészen közel hajolva hozzá sziszegte:

– Ostoba! Az egész világ tudja rajtad kívül. Limousin az apja… Ő az apja s nem te… Aki a gyerekre néz, mingyárt látja…

Parent szédülve hátrált előle. Azután hirtelen visszafordult, gyertyát kapott fel s a szomszéd szobába rohant.

Egy pillanat mulva már vissza is tért, karján hozva a paplanjába burkolt gyereket. A fölébredt, megriadt fiúcska keservesen bőgött. Parent felesége karjai közé dobta és szót sem szólva tuszkolta őt ki az ajtón a lépcsőházig, ahol az óvatos Limousin várakozott.

Azután becsukta az ajtót, a kulcsot kétszer ráfordította és azonkívül elreteszelte. Ereje addig tartott, amíg a vendégszobába lépett. Ott egész hosszában végigesett a padlón.

II.

Parent egyedül, egészen egyedül élt. A szakítás utáni első hetekben életének újsága elterelte gyötrő gondolatait. Újra úgy élt, mint legénykorában: vendéglőben étkezett s napjait céltalan lődörgéssel töltötte. Minthogy a botrányt kerülni akarta, ügyvédje által felesége számára tisztességes évjáradékot biztosított.

De gyermekének emléke lassanként kezdte kísérteni. Esténként, ha egyedül üldögélt otthon, nem egyszer tisztán hallotta Gyuri hangját, amint kiáltotta: »papa«. Szíve lázasan dobogott, sietve nyitotta ki a lépcsőház ajtaját s lenézett, hogy vajjon gyermeke nem jött-e vissza véletlenül? Hiszen visszajöhetne ő is, mint ahogy a kutyák, vagy a galambok szoktak visszatérni. Miért lenne a gyermekben kevesebb ösztön, mint az állatban.

De belátva, hogy tévedett, visszaült székébe s a kicsire gondolt. Néha órákon, napokon keresztül gondolt rá. Nem csupán erkölcsi kényszer volt ez nála, hanem még inkább testi szükséglet. Ideges, érzéki vágy kínozta, hogy megcsókolja, karjaiba vegye, játsszon vele, térdére ültesse, vagy bukfencet hányasson vele. Az elmult dédelgetések emlékére szívét gyötrő fájdalom szorongatta. Érezte nyaka köré fonódó meleg kis karjait, kis száját, amint szakállára nagy csókot cuppant s finom haját, amely arcát csiklandozta. Üde, illatos bőre, huncutkodó hízelgései után olyan őrült epekedést érzett, mint imádott asszony után, aki megszökött.

Az uccán szemét ellepte a könny, ha arra gondolt, hogy most az ő nagy Gyuri fia mellette tipeghetne, mint egykor, amikor sétálni vitte. Haza kellett mennie s fejét karjába hajtva egész éjszaka zokogott.

Napközben is százszor és százszor fölvetette a kérdést: »Apja-e vagy nem Györgynek?« De a végenélküli, gyötrő okoskodások különösen éjszaka kezdődtek. Alighogy lefeküdt, agyában föltámadtak minden este ugyanazok az érvek s a két lehetőség körül megindult a kétségbeesett, belső szócsata.

Felesége távozása után szentül hitte, hogy a gyermek Limousiné. De a bizonyságot lassanként újra habozás váltotta föl. Henriette szavainak nem lehetett hitelt adni. Kötődött vele, a kétség örvényébe akarta taszítani. Ha a mellette és ellene szóló bizonyítékokat higgadtan átgondolta, akkor igen sok reménye lehetett arra, hogy felesége rosszhiszeműen hazudott.

Egyesegyedül Limousin mondhatná meg a teljes igazságot. De hogyan lehetne kikérdezni s rábírni, hogy vallomást tegyen?

Néha az éjszaka kellős közepén felöltözködött s eltökélte, hogy rögtön fölkeresi Limousint s ha kell, kéréssel, könyörgéssel, egész vagyonának felajánlásával is, de mindenképpen véget vet rettenetes gyötrelmeinek. De aztán eszébe jutott, hogy Limousin szintén hazudni fog. Biztosan hazudni fog, csakhogy megakadályozza az igazi apát gyermekének visszaszerzésében. És megint csak lefeküdt, hogy észbontó töprengéseit tovább folytassa.

Mit csináljon hát? Semmit!

Kár volt az eseményeket ily durván siettetni. Várni kellett volna türelmesen két-három hónapig, várni és ügyesen színlelni, hogy mindenről saját szemével szerezzen közvetlen bizonyságot. Ha azt hiszik, hogy ő nem gyanakszik, maguktól árultak volna el mindent. Elég lett volna csak egyetlen egyszer látni a másikat, hogy csókolja meg a gyermeket s abból mindent megértett volna.

Ó, a barát nem úgy öleli meg a gyereket, mint az apa! Milyen jól megtehette volna ezt az ajtó mögül! Miért is nem gondolt erre akkor? Ha Limousin egyedül maradva Györggyel, nem ragadta volna meg rögtön, nem zárta volna karjai közé, nem csókolta volna meg szenvedélyesen, ha hagyta volna, hogy játsszék s maga közömbösen ült volna mellette, akkor nem lett volna semmi kétség: nem az apja, nem hiszi, nem érzi magát a gyermek apjának!