Part 1

PARENT ÚR

GUY DE MAUPASSANT

ÖSSZES MŰVEI

XV

A PARENT ÚR (MONSIEUR PARENT) CÍMŰ NOVELLÁS KÖTET ELSŐ KIADÁSA 1886-BAN JELENT MEG

GUY DE MAUPASSANT

PARENT ÚR

FORDÍTOTTA

KUNCZ ALADÁR

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.–T. KIADÁSA

11644. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája

Parent úr.

I.

A kis Gyuri, négykézlábon állva, homokból hegyeket épített. Kezével először összeseperte a homokot, aztán piramist emelt belőle s a csúcsára gesztenyefa-levelet tűzött.

Atyja, ki vas-széken ült, egész figyelmével szerelmesen nézte és az emberekkel teli kis kertben csak őt látta.

Az egész körbefutó út hosszában, mely a vízmedence s a Trinité templom előtt vezetett el és a gyepágyat megkerülve visszatért, a többi gyermekek is el voltak merülve kölyök-kutyákra emlékeztető játékukban, mialatt nevelőnőik ostoba szemükkel közömbösen bámészkodtak a levegőbe, vagy anyáik egymással csevegtek, de ellenőrző tekintetüket csemetéikről egy pillanatra sem vették le.

A dajkák komoly arccal, főkötőiknek rikító, hosszú szalagait maguk után húzva, párosával sétáltak s karjukon csipkékbe burkoltan valami édes kis fehérséget tartottak, míg a kis lánykák rövid ruhában, mezítelen térddel, a karikázást olykor félbeszakítva, nagy komolysággal társalogtak. A parknak zöldzubbonyos őre a sok finom csöppség között bolyongott és minduntalan óvatosan kitért, hogy föl ne döntse a homoképítményeket, rá ne taposson a kis kezekre és meg ne zavarja az apró emberi lárváknak hangyamunkáját. A nap a Szt. Lázár ucca házai mögött hanyatlott alá és széles, ferde sugaraival még egyszer elöntötte a csinosan öltözött gyermekhadat. A gesztenyefákon sárga fény világolt s a templom magas kapuja előtt a három szökőkút olvadt ezüst sugarakat lövelt fel.

Parent úr egyre csak homokban térdeplő fiát nézte: szerelmes szeme követte a kis Györgynek legkisebb mozdulatát is, és félig kinyílt ajkából csók csók után kelt volna szárnyra, hogy kisfiát féltőn körülrepdesse. Egyszer azonban a toronyórára tekintett s megállapította, hogy 5 perccel elkésett. Székéről felemelkedett, kicsinyét karjánál megfogta, ruhájáról a homokot leverte, kezét megtörölte s a Blache ucca felé vitte magával. Sietett, hogy korábban érjen haza, mint felesége. Gyermeke, aki alig tudta követni, mellette nagy igyekezettel tipegett.

Ekkor az apa karjára vette s annyira meggyorsította a lépteit, hogy az emelkedő úton alig bírta szusszal. Negyven év körüli, már őszülő, kissé kövér ember volt s gömbölyödő potrohát bizonyos nyugtalansággal hordta, mint valami agglegény, ki egykor vidáman élt s akit kellemetlen tapasztalatok félénkké tettek. Néhány évvel ezelőtt fiatal lányt vett el feleségül, akit gyöngéd szeretettel bálványozott, de aki vele mindenható kegyúrként, nyersen és gőgösen bánt. Szidta mindenért, akár tett valamit, akár nem tett. Epésen vetette szemére legkisebb cselekedeteit, szokásait, legegyszerűbb élvezeteit, ízlését, kézmozdulatait, testének szerény gömbölydedségét és hangjának szelíd színezetét.

Mégis szerette az asszonyt, de mindenekfölött a kis Györgyöt imádta, kivel az asszony most három éve ajándékozta meg. Ő lett szívének legnagyobb öröme és gondjainak legféltettebb tárgya. Húszezer franknyi évi jövedelméből minden foglalkozás nélkül, szerény tőkepénzes módjára élt; és felesége, kit fillér nélkül vett el, nem egyszer keserűen lobbantotta szemére dologtalanságát.

Végre házukhoz érvén, a gyermeket a lépcső alján tette le, homlokát megtörülte és nekivágott a lépcsőnek.

A második emeleten becsöngetett.

Ajtót egy öreg cseléd nyitott, ki egykor dajkája volt, de most azok közé a félelmetes szolgálók közé tartozott, akik az egész családon zsarnokoskodnak.

Szorongó szívvel kérdezte:

– A nagyságos asszony hazajött?

Az öreg cseléd vállat vont:

– Látta már valamikor a nagyságos úr a nagyságát félhétkor hazajönni?

Bátortalanul válaszolt:

– Nagyszerű, annál jobb, legalább lesz időm ruhát cserélni, mert nagyon kimelegedtem.

A szolgáló dühvel és megvetéssel vegyes szánalommal nézett rá. Duzzogva jegyezte meg: – Óh, nem vagyok vaksi; jól látom, hogy a nagyságos úr csupa víz; biztosan szaladt; talán a gyereket is cipelte; mindezt azért tette, hogy a nagyságát félnyolc órára itthon várhassa. Csakhogy most már én nem leszek készen erre az időre. A vacsorát nyolc órára készítem el; s annyi baj legyen, ha várni kell reá; a sültet csak nem égetem oda.

Parent úr úgy tett, mintha oda se hallgatna. Maga elé morogta: »Jól van, jól. Meg kell mosni a Gyurika kezét, ki homokbuckákat épített. Én meg azalatt átöltözködöm. Mondd meg a szobalánynak, hogy a kicsikét gondosan hozza rendbe!«

És belépett szobájába. Mihelyt ott volt, az ajtót magára zárta, hogy egyedül lehessen, egészen egyedül. Az utóbbi időkben már annyira hozzászokott, hogy durván bánnak vele és unos-untalan belekötnek, hogy csupán zárt ajtók mögött érezte magát biztonságban. Már gondolkozni, elmélkedni és okoskodni sem tudott, ha kulcsfordítással nem érezte magát védve a rosszaló és gyanusító tekintetek elől. Erőtlenül roskadt egy karosszékbe, hogy még mielőtt fehérneműt váltana, kipihenje magát, és arra gondolt, hogy Julis a házban maholnap veszedelmessé növi ki magát. Meglátszott ugyanis rajta, hogy úrnőjét gyűlöli és hogy még nálánál is jobban acsarkodik Limousin Pálra, aki ama ritka legénykori barátok közé tartozott, akik a házasság után hűséges és megbízható házibarátokká válnak.

Limousin volt az, aki Henriette és a közte előforduló öszetűzéseknél készségesen vállalta az ütközőpárna szerepét és aki buzgón, sőt kellő határozottsággal állott pártjára a meg nem érdemelt szemrehányások, kínos jelenetek és életének naponként ismétlődő gyötrelmei közepett.

S most ez a Julis több mint hat hónap óta rosszindulatú megjegyzéseket és félre nem érthető célzásokat enged meg úrnőjével szemben. Minden tettét rosszmájú bírálattal kíséri és naponta legalább húszszor kijelenti: »Ha én volnék a nagyságos úr helyén, nem lehetne orromnál fogva vezetni. Dehát én Istenem, kiki a maga természete szerint cselekszik«.

Sőt egy napon odáig ment, hogy magával Henriette-tel szembe merészelt szállni, aki este urának csupán annyit mondott: »Te, ha az a teremtés még egyszer szemtelenkedik velem, egyszerűen kidobom.« Mindazonáltal az asszony, aki különben senkitől sem félt, mintha az öreg szolgálótól rettegett volna. Parent feleségének ezt a kezességét arra magyarázta, hogy az asszony a szolgálóban régi dajkáját tiszteli, s benne azt a régi cselédet látja, aki a haldokló Parent mamának szemét egykor lefogta. De most már mindennek vége volt; a dolgok tovább így nem folyhattak; rémülten gondolt arra, ami be fog következni. Mit tegyen? Az, hogy Julisnak kiadja útját, olyan félelmesnek tűnt fel, hogy huzamosabban gondolni sem mert rá. De ép oly lehetetlen volt, hogy feleségével szemben neki adjon igazat; a dolog most már odáig jutott, hogy egy hónap telik bele s a helyzet a két nő között türhetetlenné válik.

Lelógó karokkal kétségbeesve ült székén s hiába kutatott módok után, amelyekkel mindent elsimíthatott volna. Végül is maga elé csak ennyit morgott: »Szerencsére itt van a kis Gyurikám; nélküle igazán boldogtalan lennék.«

Azután arra gondolt, hogy megkérdezi Limousint; el is határozta rá magát; de nyomban eszébe jutott az öreg cseléd és barátja közti ellenségeskedés s félt, hogy Limousin a kidobás mellett lesz; a bizonytalanság és aggódó félelem újra elborította.

A falióra hetet kongott. Ijedten ugrott fel. Hét óra s még nem cserélt fehérneműt! Rémülten, lázasan vetkőzni kezdett, megmosakodott, tiszta fehér inget vett és oly gyorsan hozta magát rendbe, mintha a szomszéd szobában igen fontos esemény lejátszódásánál kellett volna segédkeznie.

Belépett a vendégszobába és boldog volt, hogy többé mitől sem kell félnie.

Belenézett az ujságba; az ablakhoz ment s az uccára vetett pillantást, majd visszafordult és a kanapéra ült. Az ajtó nyílt s kis fia tisztán, megfésülve, mosolygó arccal lépett be. Parent karjaiba kulcsolta és szenvedéllyel csókolta meg. Először haját csókolta, majd szemét, orcáit, aztán az ajkát, kis kezeit, azután csuklójánál fogva a levegőbe lóbálta, felemelte egészen a mennyezetig s mikor ebbe belefáradt, térdére ültette és huszárosdit játszott vele.

A gyermek boldogan nevetett, karjait emelgette örömében. Nagyokat kiáltott és apja vele nevetett, kiáltozott, nagy hasát rengetve s az élvezetben jobban elmerülve, mint maga a gyermek.

Egész gyönge, agyonkínzott és lemondó szívéből szerette őt. Szerette bolond magafeledkezéssel, rajongó hízelkedéssel, minden megcsúfolt, piruló gyöngédségével, amely belőle sohasem tudott kiáradni, még házasságuk első perceiben sem, minthogy felesége vele szemben mindig száraz és tartózkodó volt.

Julcsa megjelent az ajtóban. Arca sápadt volt, a szeme villogott és hangjában vészteljes keserűség remegett:

– Nagyságos úr, fél nyolc.

Parent nyugtalan tekintetet vetett a faliórára, majd beletörődötten morogta:

– Úgy van; fél nyolc…

– A vacsora kész.

Parent vihart sejtve, megkísérelte elhárítani: – Hiszen magad mondtad, amikor hazajöttem, hogy a vacsora csak nyolc órára lesz kész!…

– Nyolc órára?… Ugyan mi jutott eszébe? Volna szíve a gyereket nyolc órakor vacsoráztatni? Én mondtam, hogy nyolckor?… Hát persze; az ember beszél néha, csakhogy beszéljen. De a gyereknek elpusztul a gyomra, ha nyolc órakor etetik! Az anyjától akár éjfélkor is vacsorázhatnék. Sokat is törődik vele! Ki látott még ilyen anyát?… Drágalátos asszonyszemély, mondhatom! Az ember szíve elfacsarodik, ha ilyen anyákat lát!

Parenton végigborzongott az aggódó félelem. Világosan érezte, hogy a fenyegető jelenetnek elébe kell vágnia:

– Júlia, megtiltom, hogy asszonyodról így beszélj. Megértetted? Kívánom, hogy a jövőben ehez tartsd magad.

Az öreg cseléd az erélyes szavak hallatára csodálkozó döbbenéssel hátrált. Szó nélkül sarkon fordult és az ajtót úgy becsapta, hogy a csillár üvegkristályai mind összecsengtek. Pár pillanatig a vendégszoba csendjében csupán ez a csilingelés hallatszott, mintha láthatatlan, kis harangok szóltak volna.

Gyuri először meglepődött, de aztán boldogan összecsapta tenyerét és felpuffasztva arcocskáját, tüdejének teljes erejével nagy »bum«-ot kiáltott, amivel az ajtó becsapódását akarta utánozni.

Apja ismét ölébe vonta és mesélni kezdett. De elméje szórakozottsága miatt a történetek fonalát minduntalan elvesztette. A kis Gyuri nem tudván mire vélni a dolgot, apját csodálkozó szemekkel nézte.

Parent szeme mindig a faliórán függött. Szinte látta, hogy a mutatók mennek. Szerette volna megállítani az órát, leszögezni az időt, amíg felesége hazajön. Nem neheztelt Henriettere, de félt: félt tőle, félt Julcsától, félt mindattól, ami történhetik. Még tíz percnyi késés és jóvátehetetlen katasztrófa történhetik. Magyarázatok, szenvedelmes szavak hangozhatnak el, amelyekre még gondolni sem szeret. A veszekedésnek, a heves szóváltásnak, a levegőt puskagolyóként átfúró szitkoknak puszta elképzelésére is, szíve hangosan dobogott. A gondolatra, hogy a két asszony szemben áll egymással, villogó szemük egymásba mered és ajkukról szitok fröccsen, Parentnak kiszáradt a torka, mintha napon kutyagolt volna, s maga puhává vált, mint a rongy; oly puhává és erőtlenné, hogy még gyermekét sem tudta térdén lovagoltatni.

Nyolcat ütött. Az ajtó újra nyílt és Julcsa újra megjelent. Arcáról a felháborodás eltűnt s helyébe hideg, gonosz elszántság költözött. Így még félelmetesebb volt.

– Nagyságos úr! – mondta, – megboldogult anyját utolsó pillanatáig szolgáltam, magát csecsszopó korától fogva mind a mai napig neveltem! Senki sem mondhatja, hogy nem hű cselédjük voltam…

Itt feleletet várt.

Parent zavartan dadogta:

– Kétségtelenül, Julcsa lelkem.

Julcsa folytatta:

– A nagyságos úr tudja, hogy nem pénzért tettem ezt, hanem iránta való szeretetből; tudja, hogy sohasem csaltam meg, egy hazug szó nem hagyta el ajkamat; tudja, hogy nekem semmi tekintetben szemrehányást nem lehetett tenni…

– Tudom, tudom, Julcsa lelkem.

– Hát akkor engedje meg, hogy kimondjam, ami a szívemet nyomja. Ez már így tovább nem mehet. Eddig csupa szeretetből hallgattam. Hagytam a tudatlanságban a nagyságos urat. De ami sok, a’ sok! Az egész ucca nevet a dolgon. Tegyen, amit tetszik, nagyságos úr, de már meg kell tudnia, amit az egész világ tud! Nem szokásom a pletykálkodás, nem is azért mondom, de a naccsága rossz úton jár. Azért nem jön haza idejében.

Parenton elömlött a rémület. Nem merte a szavak értelmét fölfogni, hanem makacsan hebegte: »Hallgass… Tudod, hogy megtiltottam…«

De az asszony hajlíthatatlan eltökéltséggel vágott szavába.

– Nem, nagyságos úr, most már mindent elmondok. A naccsága régtől fogva szeretkezik Limousin úrral. Hányszor láttam őket zárt ajtók mögött ölelkezni! Ó, ha Limousin úr gazdag lett volna, a naccsága biztosan nem Parent úrhoz megy férjhez. Ha a nagyságos úr csak kicsit visszaemlékeznék arra, hogy is volt a házasság, akkor maga is mindent világosan látna…

Parent halottsápadtan emelkedett fel és fenyegetőleg kiáltott: »Hallgass!… Hallgass!… vagy…«

Az öreg cseléd csak annál élesebben sipította:

– Nem, nem! Elmondok mindent. A naccsága csak a pénzéért ment a Nagyságos úrhoz. Már első nap megcsalta. Ők ketten mindent szépen kicsináltak. Turpisságukon a vak is keresztülláthatott… Azért kínozta, gyötörte úgy a nagyságos urat, mert nem szerette és mégis férjhez kellett hozzá mennie. Ó, én láttam ezt és eleget vérzett a szívem miatta…

Parent ökölbe feszült kézzel tett egypár lépést előre s közben folyton ismételte: »Hallgass!… Hallgass!…« Mást nem tudott mondani.

Az öreg asszony nem hátrált; el volt mindenre szánva.

De a kis György, aki előbb az ijedségtől szólni sem tudott, a fenyegető hangok hallatára elkezdett iszonyatosan ordítani. Állva maradt apja mögött, arcocskája eltorzult s úgy üvöltött, ahogy csak torkán kifért.

Fiának kétségbeesett rikoltozása elkeserítette s egyben dühvel s bátorsággal töltötte el Parent-t. Karjait fölemelve rohant Julcsára s mindkét öklével ütésre készen kiáltozta: »Te nyomorult, még elveszed az eszét ennek a kis gyereknek.«

Ökle már arca felé feszült. De az öreg cseléd szemét nem véve le róla vészes hangon jelentette ki:

– Nem bánom, üssön meg; emeljen kezet arra, aki dajkálta, nevelte; azért az igazság mégis csak igazság marad: a naccsága megcsalja és a gyerek, az sem a nagyságos úrtól való!…

Parent visszahőkölt; karja lepetyhüdt s maga gondolat és akarat nélkül állt az öreg cseléd előtt, mint akin a tenger süketítő árja csapott végig.

Julcsa folytatta: – Elég ennek a kis boldogtalannak az arcára nézni! Mintha csak Limousin úrról fotografálták volna le. Egészen az ő szeme, az ő homloka. A vaksi is kitapogatná rajta a hasonlóságot…

Parent nem tudta már tovább hallgatni. Megragadta az asszonyt vállánál s teljes erővel rázta, miközben magából kikelten üvöltötte: »Kígyó… kígyó! Ki innen, kígyó! Menj, menj, mert megöllek!… Takarodj! Takarodj!…«

És vad, kétségbeesett erőfeszítéssel a szomszéd szobába lökte. Az asszony a felterített asztalra zuhant, amelyen a tányérok, poharak összetörtek. Egy pillanatig elnyúlt az asztalon, de hirtelen felemelkedett, az asztalt ura és maga közé tolta s amíg az dühödten kergette, ő az asztal másik oldaláról habzó szájjal köpte arcába a szavakat:

– Csak menjen el hazulról ma este… Igen, ma este, a vacsora után… Aztán jöjjön mingyárt vissza… Majd meglátja!… Majd meglátja!… Majd meglátja, hogy hazudtam-e?… Tessék megpróbálni!… Majd meg tetszik látni…

Kihátrált a konyhaajtóig, aztán elmenekült. Parent utána iramodott; felkúszott a padláslépcsőn a cselédszobáig, ahová Julcsa bezárkózott és megdöngette az ajtót:

– Rögtön elhagyod a házat.

Julcsa a deszkarésen át felelt:

– Nyugodt lehet. Egy óra mulva nem leszek itt.

Azután visszament a lépcsőn, görcsösen kapaszkodva a karfába, hogy el ne essék. A vendégszobában, ahová benyitott, a kis György bőgött a földre kuporodva.

Parent székre rogyott és bamba szemmel meredt a gyermekre. Nem értett, nem tudott már semmit; szédült, fejében az agyvelő megaludt, mintha nyakszirten taglózták volna. Alig emlékezett már a szörnyű dolgokra, amiket szolgálója mondott. Majd elméje, mint felzavart víz, lassanként megnyugodott és tisztulni kezdett. S a förtelmes felfedezés befurakodott szívébe és kezdte rágni.

Julcsa oly világosan, annyi erővel, annyi biztonsággal és őszinteséggel beszélt, hogy jóhiszeműségében nem kételkedhetett. De ítélőképességében annál kevésbé lehetett megbízni. Az iránta való szeretet és Henriette ellen táplált féktelen gyűlölete megvakíthatta. De, amily mértékben igyekezett megnyugtatni és meggyőzni önmagát, oly mértékben támadtak fel emlékezetében egészen apró dolgok, amelyek most jelentőségeseknek látszottak. Felesége egyes szavai, Limousin vigyázatlan tekintetváltásai, egy sereg meg nem figyelt, szinte észrevétlen semmiség, esti kimaradások, együttes távollétek, sőt jelentéktelen, de kissé furcsa kézmozdulatok, amelyeket nem tudott meglátni, megérteni, de amelyek szemében most egyszerre sokatmondóvá váltak, közöttük a bűnös egyetértést nyilvánvalóvá tették. Félelmétől megbokrosított emlékezetében minden felelevenedett, ami csak jegyességük óta történt. Mindenre rátalált: a sajátságos hangsúllyal kiejtett szavakra, a gyanús és számítással játszott jelenetekre. És e különben derék és nyugodt embernek nyomorult kis elméje, amelyet a gyanú véresre sarkantyúzott, éles valóságnak állította be mindazt, ami végeredményében csupán gyanúsító feltevés volt.

Bőszült makacssággal túrta fel házasságuk öt lefolyt esztendejét. Újra élt minden hónapot, minden egyes napot és a felfedezett nyugtalanító jelenségek darázsfulánkként hatoltak szívébe.

Nem gondolt többé Györggyel sem. A gyermek egy darabig csendben ült a szőnyegen, majd látva, hogy senki sem foglalkozik vele, újra keserves sírásban tört ki.

Apja, hallva gyermeke sírását, hozzá szaladt, karjaiba szorította és fejét ezer csókkal borította. A gyermeke legalább megmaradt neki! A többivel mit törődött? Magához szorította, karjaiba zárta, finom szőke hajába megkönnyebbülten merítette ajkát, amíg vigasztalást szíva rebegte: »Gyuri,… kis Gyurikám, édes kis Gyurikám…« De egyszerre csak eszébe nyilallott, amit Julcsa mondott… Igen, azt mondta, hogy gyermeke Limousiné… Nem, ez lehetetlen, merő képtelenség! Ebben egy pillanatig sem kételkedhet. Alantas rágalom, amely a szolgaszemélyzet becstelen lelkében tudott csak megszületni! Ajka újra elrebegte: »Gyuri… édes Gyurikám…«

A gyermek apja cirógatásai alatt megnyugodott és a sírást abbahagyta. Parent érezte, hogy a gyermeki test melege a ruhaszöveten át testébe hatol. A szeretet, a bátorság és az öröm új erővel támadt föl benne. A gyermeki testnek édes melege körülcsókolgatta, megerősítette, megmentette.

Kissé messzébb tolta magától a bájos, göndör fejecskét, hogy szemléletében teljes szenvedéllyel elmerüljön. Epekedő sóvárgással, mámoros megfeledkezéssel nézte és közben folyton ismételte: »Kis egyetlenem… aranyos kis Gyurikám!…«

De hirtelen fölbukkant agyában a gondolat: »S ha mégis… Limousinhez hasonlítana!«

Különös, fájó érzés szorította össze szívét és egész testén szúrós hideg borzongott végig, mintha csontjai megfagytak volna. Ó, jó Isten, ha valóban Limousinre hasonlítana!… És csak nézte tovább kisfiát, akinek arcán mosoly játszadozott. Kidülledt, zavaros, ijedt szemmel nézte őt s tekintete homlokáról az orrára, orráról a szájára rebbent, lázasan kutatva bennük a hasonlóságot Limousin homlokával, orrával és szemével.

Gondolatai szerte csapongtak, mint az eszefordulté. Vérbeborult szeme előtt gyermekének arca eltorzult, furcsa vonalakat és lehetetlen hasonlóságokat öltött magára.

Julcsa azt mondta: »A vak is meglátná…« Akkor hát valami feltűnő és letagadhatatlan hasonlóságnak kell rajta lennie! De mi az? A homlok? Lehet az? Hiszen Limousin homloka keskenyebb! Talán a száj? De Limousin állát szakáll borítja! Hogyan lehetne a hasonlóságot a szőrös férfiáll és a gyermeki síma áll között megállapítani?

Parent belezavarodott gondolataiba: »Azt sem tudom, hol áll már a fejem! Képtelen vagyok akármit is észrevenni… Várnom kell. Holnap reggel, ha majd fölkelek, jól megnézem.«

Aztán az jutott eszébe: »De ha hozzám hasonlít, akkor meg vagyok mentve!«

Két lépéssel szelte át a szalónt s a tükör elé állt, hogy a magáé mellé téve gyermeke arcát, jól megfigyelhesse.

Györgyöt karján tartotta, hogy feje egészen az övéhez símuljon s izgalma olyan nagy volt, hogy hangosan mondta: »Igen… orrunk ugyanaz… teljesen ugyanaz… vagyis… nézzük – nézzük!… Nem is olyan biztos; de a tekintet kétségtelenül az enyém… De még sem… ó, szentséges, jó Isten, a szeme kék… a szeme kék, ó, ez borzasztó… megőrülök… Nem, nem akarom látni!… Még eszemet vesztem!…«

Elszaladt a tükörtől messze, a szoba másik végébe; karosszékbe zuhant erőtlenül, kis gyermekét maga mellé ültette egy másik székbe és zokogásba tört ki. A sírás torkából kétségbeesett fuldoklással szakadt ki. György apja nyögésétől megijedve, szintén bőgni kezdett.

Az előszoba csengője megszólalt. Parent felugrott, mintha golyó fúrta volna keresztül. »Itt van!… – mondta magában. – Mit fogok csinálni?…« Beszaladt szobájába, az ajtót magára zárta, hogy legalább szemét fölszáríthassa. De kis idő mulva új csengetés remegtette meg. Ekkor jutott eszébe, hogy Julcsa anélkül ment el, hogy a szobalány tudott volna róla. Ez tehát aligha nyit ajtót. Mit csináljon? Maga ment.

Hirtelen bátornak, elhatározottnak érezte magát, harcra, vagy ha kell, ravasz tettetésre egyaránt készen. A szörnyű megrázkódtatás pillanatok alatt férfivá érlelte. Meg aztán tudni is akart mindent a felbőszített félénkek dühével, a felajzott pulyák konok makacsságával.

De remegett is! Félt talán? Igen… Félt, biztosan a feleségétől… Ki tudná megmondani, hogy a vakmerőségben mennyi korbáccsal uszított gyávaság rejtezik?

Lábujjhegyen ment az előszoba ajtajáig és megállt hallgatózni. Szíve veszettül kalapált. Csak ezt hallotta: keblében szívének tompa dobbanását és kisfiának éles hangját, amely a vendégszoba zárt ajtaján át idáig hallatszott.

Egyszerre csak a csengő közvetlen a feje fölött berregni kezdett. Visszahőkölt, mintha valami felrobbant volna. Lihegve, erejét veszítve fogta meg a zárat, fordított a kulcson s tárta fel az ajtószárnyat.

Felesége és Limousin álltak vele szemben a lépcsőházban.

Az asszony csodálkozva és némi ingerlékenységgel kérdezte:

– Hogyan, te nyitsz ajtót? Hol van Julcsa?

Parent kiszáradt torokkal, lihegve állt felesége előtt és hiába erőlködött, egy szót sem tudott kiejteni.

Az asszony újra megszólalt: – Megnémultál? Azt kérdem, hogy hol van Julcsa?

Hebegve válaszolt: – Jul-csa… Julcsa… elment…

Felesége dühbe jött:

– Micsoda? Elment? Hová? Miért?

Parent lassanként visszanyerte lélekuralmát és érezte, hogy vérforraló gyűlölet fut benne össze ez arcátlan, kötekedő asszony iránt.

– Igen, elment végleg… Elküldtem.

– Elküldted?… Julcsát?… Megbolondultál?

– Igen, elküldtem, mert szemtelen volt… és mert… a gyerekkel rosszul bánt.

– Julcsa?

– Igen… Julcsa.

– És mennyiben volt szemtelen? Kit sértett meg, ha szabad kérdenem?

– Téged.

– Engem?

– Igen… A vacsora odaégett s te nem jöttél…

– És ő megjegyzéseket tett?…

– Megjegyzéseket tett rád vonatkozólag. Oly tiszteletlenül nyilatkozott, hogy nem tűrhettem… Nem volt szabad tűrnöm…

– Ugyan miket mondott?

– Szükségtelen ismételni.

– De tudni akarom.

– Azt mondotta, hogy szerencsétlen dolog volt feleségül vennem olyan asszonyt, mint te, aki pontatlan, rendetlen, gondatlan… rossz háziasszony, rossz anya és rossz feleség…

A fiatal asszony az előszobába lépett Limousintől követve, aki e váratlan helyzetben szót sem tudott szólni. Az ajtót becsapta maga után, köpenyét székre dobta és magánkívül rohant férjére:

– Mit mondsz? Mit mondsz? Azt mondod, hogy én…

Parent sápadtan, de nyugodtan állt helyén.

– Semmit sem mondok, kedvesem, – válaszolta. – Csupán ismétlem Julcsa szavait úgy, amint óhajtottad és hangsúlyozom, hogy éppen e szavak miatt dobtam ki őt.