Part 4

– Mi bajod édes gazdám? miért keseregsz ennyire?

– Hogyne sírnék, hogyne rínék édes lovam, mikor ma felhivat a király osztán azt mondja, hogy ha az arany haju lánynak minden holmiját az utolsó szemetjeig el nem hozom reggelre, felakasztat.

– Ne busulj édes gazdám, elhozzuk mi azt mind, csak hozzál magaddal egy abroszt, aztán mikor bemégy a szobába ugy cselekedjél, hogy teritsd le s seperd bele minden holmiját.

Felkészül itt Jancsi, utnak is indul s nem sokára eléri az ördöngös banya házát, itt bemegy a szobába, leteriti az abroszt, de lelkem! a sok fény majd elvette a szeme világát, de hát hogy is ne mikor még a legkisebb szemetje is aranyból volt. Bele seper mindent az abroszba, a hátára veti s kiszalad; mikor már odakint volt, ugy megrugatta a házat, hogy még a fundamentomának a legkisebb darabja is össze tört.

Felébred erre az ördöngös banya, tüzes seprőre veti magát s uccu lelkem, lóhalálában utánna.

– No hogy a fene egyen meg Hamishitű Jancsi, már mind a tizenhárom leányom, semmire tetted, s most a tizenharmadiknak a holmiját is viszed, de már tudom nem jösz ide vissza többet.

– Ha eljövök itt leszek, ha nem jövök nem leszek.

Megy Jancsi hazafelé, de viszi is a holmit, otthon meg a kezibe adja a királynak.

– No lelkem szép szerelmem, betelt már a kivánságod, most már hát az enyém leszesz.

– A tiéd ám, de csak ugy, ha ide hozzák az arany ménesem, a melyik a Verestengeren tul van, mig azt el nem hozzák, addig senkié se lehetek.

Megint felhivatja a király Jancsit.

– Hallod-e fiam! az aranyhaju lánynak van a Verestengeren tul egy aranyménese, ha azt el nem hozod egyszerre vége az életednek.

Lemegy Jancsi nagy szomoruan, ráborul a lóra és ugy meg sír, ugy meg rí, hogy a szeméből ugy hullott a könnyű, mint csak a záporeső. Csak ott zokog, csak ott jajgat, hát egyszer megszólal a kis ló: Miért sírsz, miért rísz olyan keservesen édes gazdám?

– Hogyne sírnék, hogyne rínék, mikor a király azt mondta, hogy van az aranyhaju lánynak a Verestengeren tul egy arany ménese, és hogyha én azt el nem hozom, tüstént vége az életemnek.

– Ne sírj édes gazdám, ne busulj semmit, hanem tedd azt a mit mondok; eredj fel a királyhoz, kérj tőle tizenkét bivaly bőrt, tizenkét darab fonalat egy ortó meg egy széles kapát, s olyan árat ami a bivaly bőrön is át megy.

Felmegy Jancsi a királyhoz:

– Jól van felséges király én elmenek, hanem tessék adni nekem tizenkét bivaly bőrt, tizenkét darab fonalat egy ortó, meg egy széles kapát, s olyan árat ami a bivaly bőrön is át megy.

– Csak eredj válassz mindenféle szerszámot, bivalybőr van még vagy hatvan a padláson.

Felmegy Jancsi a padlásra, ki választ minden szerszámot, azután eszik, iszik, a lovának is ád egy rocska bort, s elindul az arany ménesért.

Megy mendegél, hát nem sokára eléri a Verestengert, mikor át usztat rajta megszólal a kis ló: nézd csak édes gazdám, amott azon a dombon van egy körtefa, menjünk fel oda s vedd elő a kapát, aztán ássál ottan olyan gödröt a melyikbe én is bele férek, mikor a gödröt megásod, akkor vard rám a fonallal mind a tizenkét bivalybőrt, mert csak ugy mehetek be a gödörbe. Azután mikor én már odabent leszek, fujd meg ezt a sípot, s arra a csődör oda szalad, de mikor majd a bivalybőrt hasogatja akkor vess a szájába egy madzagot.

Neki gyürközik itt Jancsi, kiássa a gödröt, rá varja a lóra a tizenkét bivalybőrt, a ló bele áll a gödörbe. Megfujja Jancsi a sipót, hát lelkem! kiugrik az arany csődör csak ugy hányta az arany tajtékot: táncol, rugdalózik, de ekkor már megszólal a Jancsi lova is:

– Hallod-e édes gazdám! vedd elő a mente kötöd, vesd a csődör szájába osztán ülj rá.

Mit tett volna mást? Előveszi a mente kötőjét a csődör szájába veti s ráül. A csődör egyet nyerít, de akkorát ám hogy a hegyek is szintugy repedeztek belé, itt a nyeritésre annyi arany ló termett ott, hogy Jancsi számat se tudta. – De ment is ám, mint a tüzesistennyila a kis ló is köztök.

Még a király jóformán fel se öltözött, mikor már az arany ménes az udvaron volt, de a hogy meglátja a király, oda is szalad az aranyhaju lányhoz.

– No szivem itt az arany ménes, már enyém leszesz.

– Nem leszek biz én addig a tied, s addig se nem iszom se nem eszem, mig az a ki elhozta az arany ménest azt meg nem feji.

Felhivatja a király Jancsit.

– Hallod-e fiam, ha te ezt a ménest meg nem fejed, igy meg amugy teszek veled.

– Hogy fejném én azt meg felséges király, hisz igy is majd megesz mindnyájunkat.

Egy szó mint száz, azt meg kell fejned!

Lemegy Jancsi az istállóba, szomorkodik, se étele, se itala.

Megszólal itt a kis ló:

– Mit busulsz édes gazdám?

– Hogyne busulnék, mikor a felséges király azt mondta, hogy ezt az egész ménest meg kell fejni… vagy élek, vagy halok.

– Ne busulj, hanem kérd el azt a kádat a melyik a padláson van, majd megfejheted abba, nem bánt téged még csak egy ujjal se a ménes.

Ugy is lett, Jancsi felment a kádért s ugy megfejte az aranyi ménest, mint a legjámborabb borjas tehenet.

A király azt mondja ekkor az aranyhaju lánynak: no szivem szép szerelmem, most már enyém vagy, meg van fejve a ménes.

– Nem vagyok addig, mig az, a ki a ménest megfejte, annak a tejében meg nem fürdik.

Felhivatja a király Jancsit:

– No fiam! ha már megfejted fürdjél is meg benne.

– Felséges király, hogy tehetném én azt, hisz ugy forr az a tej, mint a tüzes ménkű, osztán meg felbugyborékol egész ember magasságra.

– De erre amarra megfürdöl biz abba, mert ha nem, vége az életednek.

Lemegy Jancsi, sír, rí, panaszkodik, hogy őt igy felakasztják, amúgy felakasztják, nincs reménység az életihez.

Megszólal a kis ló: ne sirj édes gazdám, hanem mond meg hogy mi bajod?

Elmondja Jancsi, hogy ez, meg ez, hogyha meg nem fürdik abba tejbe, felakasztják.

– Ne busulj azért édes gazdám, hanem azt kérd ki a királytól, hogy mikor majd te a kádba akarsz lépni, engedje meg neked hogy engem oda vezethess a kádhoz, majd én kiszivom a melegséget s megfürödhetsz benne bátran.

Be megy Jancsi a királyhoz:

– No felséges király! legalább azt tessék hát nekem megengedni, hogy majd mikor a kádba lépek, oda vezethessem a lovamat, hogy legalább az is hadd lássa mikor a lélek itt hagy.

– Én nem bánom ha száz lovat oda vezetsz is.

Lemegy Jancsi az istállóba, oda vezeti a kádhoz a lovát, a ló bele szagol, szí egy nagyot és int a fejével, hogy még ne ugorjék be. Csak szijja, csak szíjja egyszer megint int a fejével, hogy már most lehet. Bele ugrik Jancsi, ott fürdik, hát mikor kijön a tejből: igaz, hogy szép volt ő azelőtt is, de most még háromszorta szebb lett.

Megszólal a király:

Látod Jancsi, nem akartál megfürdeni, de most már én magam is, megfürdöm.

Beleugrik a király, hát lelkemteremtette a kis ló mind bele fujta a melegséget a tejbe; s ugy összefőtt a király, hogy a tej tetején olyan dirib darab csontok vetődtek fel mint a kis ujam.

Hej lelkem adta Jancsinak se kellett több, felszalad az aranyhaju lányhoz, átöleli, megcsókolja:

– No szivem szép szerelmem, te az enyim, én a tied, ásó, kapa se választhat el bennünket egymástól.

– Hej szerelmem Jancsikám, régen igy akartam én ezt; mert tudtam, hogy Hamishitű Jancsi derék vitéz.

Csaptak is itt lakadalmat olyat, hogy hét országra szólott a hire, én is ott voltam a lakodalomban, csak kiabáltam, csak kiabáltam, „hogy szakács úr nekem is egy darab csontot“ hát egyszer ne neked olyan csontot vágott az oldalamhoz, hogy még most is fáj…

II. A halá’ vőlegény.

Hun vót, hun nem vót még az óperenciás tengereken is túnnan vót, vót egyszer egy hajadon leány. Se apja se anyja nem vót, hanem abban a faluban melyben lakott, a letszebb legény szerette; ugy étek egymásval mint a turbékoló gellék az erdőben. Nem sokára ki is tűzték magoknak a lakodaumat, s mehhiták ismerőseiket, a lyány keresztanyját, a legény pegyig egy elváhatlan lelki testyi barátját.

Má’ egy hét múva kellett vóna az esküvőnek mettörténni, hane’ ezen idő alatt háboró ütött ki az országban. A kirá’ mepparancsóta a népnek, hogy élesijjék ki a kardot, mer’ menni kell az ellenség ellen. Csak ugy tódolt a sok tyifrábbná’ tyifrább legény a kirá’ ’ászlója alá mint a méheraj, szebné’ szebb parádés lovakon, parádés szerszámvav.

János is elbúcsúzott menyasszonyátó’, kivezette a szürke paripát, s ráű’t s ezt mondta a mátkájának: három esztendő múva visszagyövök galambom, agygyig csak várakozzá’ rám, nefé visszahozom én neked szereümemet ezer lyány köző’ is.

A lyány elkisérte egész a határig, azuteng sirva riva meffogatta hogy a világ kincsié se megy másho’ ha tyiz álló esztendeig kék is várakozni János után.

A háboró két esztendeig tartott, azuteng oszteng mettörtént a békekötés. Mód nékü öröt a lyány ennek, mer’ azt gondóta, hogy babája is visszatér a többiekvel; várta is, mindennap elment elejbe tyiszer is, de hijába, Jánosnak se hiri se hamva. Eltőtt három, eltőtt négy esztendő mésse gyött a vőlegény, a lyány nem á’hatta elment keresztanyjáho’ tanácsot kérni, a ki köztönk legyen mondva, boszorkány vót.

– A vén banya szivesen fogadta s ezt a tanácsot atta neki: Maj’ hónapeste ugy is hód töttyi lesz – eredj a temetőbe éldes lyányom! Ott kérjé’ a sirásótó’ egy emberfőt; ha nem akar adni, mond me’ hogy én küttelek – azuteng azt az emberfőt hozd haza, itthon tedd belé egy nagy fazékba s kásávav együtt főzzed valami két óráig. Ne fé maj’ memmondja a, hogy é’ e ette völegényed vagy mehhalt, s ugy gondolom hogy ide is csalja.

A lány megköszönte a jó tanácsot, azuténg más nap este elment a temetőbe, a sirásó ott pipágatott a kapuba.

– Adjon isten szérencsés jó estét éldes öreg apám!

– Adjon isten lyányom, hát hun jársz itt ilyen késő.

– Kelmedhe’ gyöttem én ha meghaugatná a kérésemet.

– Csak mond ki lyányom, ha lehet meg is teszem.

– Hát adjon nekem egy emberfőt!

– Szivesen, de hát minek lesz a neked?

– Magam se tom bijonyosan, csak keresztanyám küdött.

– No jó, itt van ne!

A lyány szépen betakargatta az emberfőt és haza szaladt vele, otthon benyomta egy nagy szörnyő kásás kondérba s egybe a tűzhő’ tette.

Nem sokára forni kezdett a kása, néha olyakot csapott ki magabó’ mint a két öklöm. A lyány csak várta, hogy mi fog itt történni? Hát egyszer olyan nagyot trottyant, mintha csak puskát süttek vóna el. A lány oda néz, hát a fő má egész a fazék száján ül, s ilyen gonosz szavakot mond a lánynak: „_Most indol_.“

Megest várt a lány egy darabig, hát má’ ekkó’ kettőt trottyant a fazék, s az emberfő ezt mondja a lánynak: „_Má felyi utján van?_“

Megest vár a leány, hát egyszer hármat trottyant a fazék s az emberfő má’ aszonta[47] hogy: „_Az udvaron van!_“

A lány erre kiszalad, hát csakugyan ott állott az ő vőlegénye a küszög előtt. Lova, ruhája, mindenyi fejír vót, még a kalapja meg a tyizmája is.

A hogy a lány kiszalad ezt kérgyi tőle a legény.

– Elgyösz e te abba az országba a hun én lakálok?

– El bij én a világ végire is kendvev János bácsi.

– No hát ülj fel mellém!

A lány felűt a legény mellé s egybe összecsókógatták egymást.

– Hát oszteng messzi van-e az az ország, a hun ken lakik?

– Bijony lelkem, messzebb van az tán Girgácziáná’ is, de azé’ elérün’ mink oda nem sokára.

Megindolnak, mennek mendegének, hát a mint kiérnek a falubó’ tyiz lovas legényt látnak magok előtt elsuhanni, a kik mindnyájan oly fejírek vótak mint a tyisztabuzakalács. Amint ezek odébb mentek megest más tyíz gyött elő, s nagyon jó’ mellehetett őköt látni a hódvilágná’; egyszer csak János is meszszólal:

„Jaj de szépen süt az hód az hódvilág! Jaj de szépen masirolnak a halák. Fész e lelkem Judikám?“

– Nem félek én mí’ kendet látom János bácsi!

Amint tovább mentek má’ száz lovast látott a lyány. Szépen egymás mellett mentek el előttök: mint a katonák; mikó’ ezek is elhalattak ujra száz követte őköt; egyszer csak ezt mondja a vőlegénye:

„Jaj de szépen sűt az hód az hódvilág! Jaj de szépen masirolnak a halák, Fész e lelkem Judikám?“

– Nem félek én mí’ kendet látom János bácsi – aszongya.

Amint tovább mentek má’ annyi lovast látott maga előtt a lyány, hogy se szerit se számát nem tutta, némelyik egész mellettök ment el. Egyszer csak megest meszszólal a vőlegénye.

„Jaj de szépen süt az hód az hódvilág! Jaj de szépen masirolnak a halák, Fész e lelkem Judikám?“

– Nem félek én mí’ kendet látom János bácsi!

– Te derék lyány vagy gellicém, látom, hogy akármit mettenné’[48] értem, de jó dógod is lesz neked a mi országónkba.

No itt mentek mendegétek, egyszer csak megállottak egy régi temető előtt a mely fekete fauvav[49] vót körü’ keritve.

– Ez a mi országónk Judikám – aszongya a legény – mingyá’ itt lesz a ház is.

A ház egy kinyitott sír vót, a koporsó is fel vót benne taszétva.

– Ide ereggy be hékám – asszongya a legény.

– Csak ereggyék kend először János bácsi jobban tudja möre keö bemenni, ekkó’ a legény be ment és lefekütt; Judi pegyig illa berek nád a kerek elszalatt be igenyest egy kasté’ba ami valami fé’ méfődre lehetett a temetőtő’. A kastéba minden ajtót mezzörgetett de nem nyí’t ki a szavára csak az mely a folyosó végibe vót. Itt egy halott fekütt szépen kiterítve. Judi egybést felugrott a kemence kucikjába a kiszísfazék[50] helyire s ott huzta mem magát.

Amint János látta, hogy menyasszonya eüszalatt kiteremtettézik a sirbó’ és utánna, de akar hogy akarta nem tutta utóérni, egyszer csak felszalatt a folyosóra s zörget az ajtón:

– Hót, hótnak nyiss ajtót!

– A halott a ki odabe fekütt merrázkodott e szavakra.

Megest mondja a másik:

– Hót hótnak nyiss ajtót!

Ekkó’ má’ felűt a ki odabe vót.

Memmeg[51] mondja a másik:

– Hót hótnak nyiss ajtót!

Ekkó’ má’ az ajtóho’ ment és kinyitta.

– Itt van-e az én menyasszonyom?

– Itt ám, ott ű’ a kemence kucikjába a kiszísfazékná’.

– Gyerön’ szaggassuk szét!

Odamennek mind a ketten, hogy maj’ szétszaggatják, hát mikó’ épen megakarták fogni, a palláson meszszólalt a kakas hajnarra.

A két halott egybe szurokká vá’tozott.

Amint e történt egy mód nékü’ fényes öltözetű uri ember lépett a szobába, olyan vót mintha csak maga lett vóna a kirá’, oda ment a lyányho’ és össze vissza csókógatta.

– Az én tes’vérem vót ez a halott a kit itt láttá’ kiterítve feküdni, má’ háromszáz hatvanötször temettettem eü fényes pompávav s még is mindé’ visszajött, de te mos’ meszszabaditottá’ tőle, azé’ éldes szép szereümem te enyim én ettéd, ásó-kapa se válasszon eü bennünket egymastó’!

A liány beleegyezett az úr kévánságába, s mé’ akkó’ télen mettartották az esküvőt a lakzivao’ egygyütt.

Egygyig vót. – Végi vót.

III. A kigyó ruha.

Mese mese hol volt hol nem volt, még a hideg óperenciákon is túnann volt egy jegenye fa, annak a jegenyefának a tetejibe volt egy ringyes rongyos szoknya. Annak a ringyes rongyos szoknyának a ráncából szedem ki ez igéket. A ki ezt meghallgatja menyeknek országát sose látja.

Volt a világon egy szegény ember, és ennek a szegény embernek volt tizenkét fia. De az ember annyira szegény volt, hogy néha még a tüzelő fája is meghibázott; e miatt sokszor kijárt az erdőre holmi elmaradott fákat felhasogatni. Egyszer épen egy nagy tőkével bajolgatott, hogyim fenálló fa már nem igen volt arra, amint ott vagdossa, kifordul a tőkéből egy nagy szörnyű kigyó, hogy volt legalább is olyan mint egy suhanc gyerek. A szegény ember gondolkozóba esik, hogy haza vigye-é vagy ne? mert ez vagy szerencse vagy szerencsétlenség lesz; no de utoljára is azt határozta el, hogy ő bizony haza viszi. Ugy is, lett. Átnyalábolta és haza vitte. Otthon a felesége csak el szörnyűközik, hogy: oh apjok minek hozta kend ide ezt a csunya jószágot? hisz ez a sok gyerek mind halálra ijed tőle.

– Ne félj feleségem – azt mondja a szegény ember – még inkább játszani fognak vele.

No ekkor épen ebéd ideje volt, hát a szegény asszony feltálalta az ételt, a tizenkét gyerek pedig mind körülülte az asztalt és ugy fogtak hozzá az evéshez. Amint esznek, kanalazzák a levet, egyszer csak megszólal a kigyó az asztal alól.

– Édes anyám! nekem is adjon abból a fehér léből!

Itt ezek mindnyájan elcsodálkoznak, hogy a kigyó beszélni is tud. Az asszony pedig szedett egy tányérral és letette a lóca alá. A kigyó oda csúszott és pillanat alatt felhamzsolta a levet, azután megint megszólalt:

– Hallja-e édes apám uram?! menjen ki a terhes komrába és hozzon onnan be egy kenyeret?

– Haháj fiam – azt mondja a szegény ember – régen volt az mikor még ott kenyér volt, akkor még gazdag voltam! de most már a fala is majd kidől a terhes komrának.

– No csak menjen be apám, hozzon egy kenyeret onnan!

– Mi haszna megyek mikor ott semmi sincs!

– No csak nézze meg.

A nagy kérésre bement a szegény ember, hát lelkem majd megvakult a sok arany, ezüst és a mindenféle drágaságoktól; csak ugy csillogott-villogott a kincs mindenfelől; a hordók pedig tele voltak szalonna, méz, tej, liszt s egyéb kigondolható sütni, főni valóval, ugy hogy a szegény ember beszaladt a házba és ugy mutogatta a többieknek a szörnyű csodát, azok pedig összetett kézzel bámultak, de hozzá nyúlni nem mertek. Azután megint megszólalt a kigyó:

– Hallja-e kend édes anyám, menjen kend fel a királyhoz és mondja meg neki, hogy adja ide én hozzám a lyányát feleségül.

– Hej fiam, hogy tenném én azt, hisz tudod nagy ur a király, rá se hederít az ilyen szegény emberre.

– De csak menjen fel, próbálkozzunk. A szegény asszony elmegy, bekopogtat, beköszön: „Szerencsés jó napot adjon isten felséges király.“

– Adjon isten szegény asszony, mit hoztál? mi járatban vagy?

– Hej felséges király ki se merem mondani, (de mégis csak kimondom), a fiam elküldött, hogy kérjem meg neki a felséged legkisebb lyányát?

– Tudod mit szegény asszony? ha olyan nagy zsákot megtölt a fiad aranynyal, mint egy ember, akkor minden percben elveheti a lyányomat!

Megörűl ennek a szegény asszony, haza megy, elmondja az üzenetet, hogy „ha olyan nagy zsákot megtölt aranynyal mint egy ember, akkor minden percben elveheti a királykisasszonyt.“

– Haháj édes anyám, az legkisebb, hozzonak ide szekeret mindjárt kimérjük egy szemig.

Ugy is lett. Elmennek a királyhoz szekérért, és a kigyó nem csak a zsákot, de még a szekérderekat is megtöltötte gyémánttal, aranynyal. A király nagyon elcsodálkozott ezen „ejnye a lelkét! lám én király vagyok még sincs annyi aranyam, mint ennek a legénynek.“

E szerint meg is nyerte a fogadást.

No itt a két öregebb király kisasszonynak megkezdődött a lakzija és parancs érkezett, hogy a legfiatalabbé is egyszerre legyen a másik kettőével. Ekkor a parádés kocsisok felkészitik az üveges hintót, belefognak hat lovat, a királykisasszony felül, és mennek egyenesen a szegény ember házához a vőlegényért. De lelkem a menyasszony majd leugrott a hintóból, mikor meglátta, hogy a kigyó jön kifelé, de ez megszólalt hogy „sose húzódjék mert ő a vőlegény“. Ekkor felcsúszott a hintóba, a menyasszony pedig – mit tudott tenni szegény – átnyalábolta és kendőjével takarta be, hogy legalább meg ne tudja az egész város szomoru állapotját. Ezután elmennek az esküvőre, a pap csak összecsapja a kezét, hogy a királykisasszonynyal ilyen férjet kell összeesküdtetni. Az esküvőről felmennek a várba. Itt királyok, hercegek, bárók, vicispánok vannak a lakziban, mulatnak a táncot ki rakják amúgy magyarmiskásan, hogy a ház oldalát is majd kirugják. Egyszer csak bejön az ajtón a legfiatalabb királylyány, a kigyó pedig csúszott mindenütt nyomába, de ám fel is bosszonkodik erre a király;

– Hej erre amarra, a ki ilyen férjhez is elmegy az nem méltó hogy egy házban legyen velem, nem is lesz, azt megmutatom. Hajdúk vigyétek le ezt az asszonyt kigyóurával együtt a legsötétebb lúdólba, legyenek ott, ne botránkoztassák meg a vendégeket.

Ugy is lett, levettetik szegényeket a lúdólba; ott sirtak rittak, mit nem csináltak, addig addig hogy a kigyónak kitelt az ideje – amire elvolt átkozva – és olyan szép királyfi lett belőle, hogy még a haja is mind csupa aranyból volt. De lelkem a menyasszony is megvigasztalta magát ahogy ezt látta.

– Hallod-e lelkem – azt mondja a királyfi – haza megyek az apámhoz ruháért meg mindenféle szerszámért, te addig itt leszel, ne félj! visszajövök én nem sokára. Ekkor a királyfi megrázkodik és kiszáll a lúdólból fehér galamb képiben. Ahogy hazaér azt mondja az apjának:

– Apám adja elő nekem az azelőtti lovamat, nyergemet, kardomat, puskámat és mindenféle szerszámomat, mert már az átok letelt, és most házasságban vagyok.

– A ló – fiam – ott van az istállóban, a szerszám pedig a padláson.

Kivezeti a királyfi a lovat, le hozza a szerszámokat, felkészül, felszedi az aranysujtással kirakott ruhákat, felül a lóra az pedig felszáll vele a levegőbe. A lakadalmas háztól még messze volt, mikor már a szebbnél szebb királykisasszonyok kiálltak a folyosóra és ugy nézték hogy ki lehet az a gavar, a ki most érkezik. Ahogy odaért nem is a földön ment hanem ugy szállott be a kapu felett, mint a madár. Lovát az udvaron egy fához kötötte, maga pedig bement a házba a táncosok közé. Itt egyszerre félben hagyták a táncot, mindenki csak őt nézte őt bámulta s neki járt kedvében. A vendégek mulatságul szebbnél szebb mesterségeket mutattak. De lelkem egyszer ő rá is rá jön a sor, hanem mutatott is ő olyanokat, hogy a sok vendégnek szeme szája is elállott bele; mert ha akarta vad kácsa lett, ha akarta galamb, ha akarta fürj, és igy minden a mit csak ki lehet gondolni.

Ezután a sok mutogatás után vissza bement a lúdólba és a menyasszonyt is még százszorta szebbé tette, hogyím arany-ezüst ruhákat adott rája. A vendégek pedig nagyon szomorkodtak, hogy az a szép cifra öltözetű ember, a ki annyi sok mesterséget tud, itt hagyta őket.

No itt a királynak eszibe jut hogy megkellene már a lúd ólat is nézetni. Leküld a vendégek közzül egy nehányat, hát azok csak elámultak a sok csillogás villogástól, amint betekintettek. Egyszeribe kinyitották az ajtót s vezették fölfelé a vőlegényt és menyasszonyt. A hogy fölértek a házba, akkor hült el az egész község, hogy ez a vőlegény valósággal az, a ki elébb nekik annyi sok mesterséget mutatott.

Ekkor a vőlegény fölállott a karszékről, odament a királyhoz, és azt mondta neki:

– Felséges uram atyám! én elvoltam átkozva tizenkét esztendőre kígyóruhába, elébb mikor ugy jöttem ide kinevettek és csuffá tettek, de most már kitelt az idő; hadd lássam hát most, hogy melyik ember különb gavar nálam?

– Bizony senki, bizony senki – azt mondja a király.

Ezután a vőlegény táncba kapta a menyasszonyt, s olyan lakzit laktak, hogy hét országra szólt.

IV. A tündérek kútja.

Mese mese mátka, fekete madárka felszállott a fára, kitört az egy lába; uj bunda, kopott bunda felvette magára.

Nohát volt a világon egy király, a kit zöld királynak hítak; ennek meg volt három leánya. Hanem a király megunta a lányokat, szidta piszkolta, haragudott rájok, és egyszer még azt is kieresztette a száján hogy bár csak az ördög mind elvinné őket! mit ér ez a sok lány! Az ördög nem volt rest, megfogadta a király szavát és elkapta mind a hármat egyszerre. Ezután betelt a király szive szándéka; mert lett három fia, és ezeket már nagyon is szerette.

De itt a király meg is öregszik, már olyan ősz akarcsak a galamb. E végből a három királyfi felszedelődzködik, utnak indul a tündérek kútjához apjoknak ifjitó vizért, mennek mendegélnek, egyszer betérnek egy kis csárdába, itt parancsolnak enni, inni, lovukat az istállóba kötik, szénát abrakot adnak eleibe; ők pedig odabe iddogálnak, mulatnak, hát egyszer a két öregebbnek kedve kerekedik, neki a szörnyű nagy daliásnak, a legkisebbik szavára oda se hallgatnak pedig ez már hitta őket hogy induljanak.

– Ne papolj öcsém, hanem eredj magad ha akarsz!

Ez felnyergel, ott hagyja a két bátyját, megy mendegél, egyszer csak azon vette észre magát, hogy egy nagy vadonat erdőbe tévedt, amint itt ballagna nem sokára meg lát egy kis házikót, melyben egy öreg remete lakozott. No annak is tartott ő mindjárt, oda ment, bekopogtatott, be is köszönt hogy: Adjon Isten szerencsés jó napot édesapám uram!

– Adjon Isten édes fiam! hát hova esik a meneteled?

– Biz öreg apám, én a tündérek kútjára mennék ifjitó vizért, ha valahogy eljuttatnék oda!