Part 3

65.

Zúg az erdő, zúg a mező, Vallyon ki zúgattya? Talán bijony az én rózsám A lovát ugrattya?

Az a kis lyány selyem ágyát Magosra vetette, Az a legény a kalapját Rajta felejtette.

– Hoz’ ki rózsám kalapomat, Hadd teszem fejembe! Han[35] ne süssön sugárzó nap Kacsintó szemembe!

66.

Tú’ a Tyiszán van egy állás, Ottan esik jó kaszálás. Jó kaszálás, buglyarakás, Sok szép kis lyány mecscsókolás.

Csak az a szívemnek nehéz: Három kis lyány buglyát tetéz. Tetézd, tetézd, jó’ betetézd! A szivemnek nem lesz nehéz.

67.

Ugat a szomszédasszony kutyája, Haragszik rám a szeretőm anyja. Mentű’ jobban haragíttya magát, Anná’ jobban szeretem a fiát.

68.

Baglyasalyi halom alatt Három legény zabot arat, Zabot arat a lovának, Szeretőt keres magának.

69.

Meffogadom isten előtt, Terennei templom előtt, Hogy nem tartok több szeretőt Csak minden ujjomra kettőt.

70.

Csütőrtökön vittek Balázs[36] Gyarmatra, Sétátattak urak szemi láttára. Leűtettek a karszékre jajszóvav, Göndör hajam le is vágták ollóvav.

Jaj istenem, katonának kell mennem! A hazámot má’ mostan itt kell hagynom. Elbucsózok én az éldes anyámtó’, Utánna a többi atyámfiátó’.

Mondjátok me’ tik is magyar leányok, Hol fekszenek a szép magyar huszárok? Erdélybe e a szentesi városba? Jaj istenem vezérelj engem oda!

Kossuth Lajos Magyarországon ment át, El is vitte ő a magyar koronát. Lajosnak van negyvenezer legénye, Ötvenezer válogatott legénye. Lajos annak maga a fővezéri, Nem kell neki senki hamis beszédji.

71.

Megarattuk a nagy szörnyü táblát, Meg is ittuk a jó á’domását. Felakasztom a sallóm a szögre, Nem aratok gyövő esztendőre.

72.

Két icce piros bort vettem, Cseresznyefa alá tettem. Nem ugy rózsám, fordoly hozzám, Csókold me’ két piros orcám!

73.

Jaj de rövid a bakancsom szára, Esik eső, elmerű’ a sárba. Ugyan hun van az a magyar csizma, Ki a sárba el nem merű’ soha?

74.

Fujdogá’ a szellő Rimaszombat felő’. Szomoró hírt hallok Magam sorsa felő’.

Látom a temlecben Huszonnégyen ülnek. Mind a huszonnégyen Rólam törvénykeznek.

A huszonötögyik A taksámot irja. Egy nagy hires dáma Nevemet diktálja.

No te hires dáma, Ne diktádd nevemet! Kéllek az istenre Hadd meg életemet!

Hallottad-e hírit Világálomszögnek? Annak az átkozott Gyarmatyi börtönnek?

Abba fekszik, abba Két idegeny legény – Ott tőtyi[37] vígságát Éhen, szomjan szegény.

75.

Terennén van egy szép sűrő erdő, Abba nyút fel két szá’ nyirfa vessző. Közepében egy tellyes tulipán. Kedves rózsám látjuk-e még egymást?

76.

Kalitkában van egy madár, Abba bizok sokat babám. Rátekintek, szivem ujol, Szép szeretőm sose búsolj!

77.

Bóthajtásos az én szobám, Még a fényes nap se süt rám. Itt a fényes napsugára, Két orcámat nem hervasztja.

Elmégy rózsám, itt hagysz engem, Bánatot hagysz a szivemen, Olyat mint egy nagy kőhalom, Érted mehhalok galambom!

78.

Engem mondanak korhelynak, Szép genge szavó[38] fiunak. Nem fogom be senki száját, Hadd tőtse rajtam bosszúját!

79.

Végig mentem a tarjányi réten, Eüvesztettem rezes nyelő késem. Késem után az aranygyűrőmöt, – Sajnálom a régi szeretőmöt.

Ezt a kis lyányt nem az anyja szűte[39], A gyiófa teteji termette. A gyiófa teteji bújába Lehajolt nagy szomoróságába.

80.

Ez a magyar huszár felű’ paripára, Bevágja csákóját barna homlokára. Bevágja csákóját fekete szemibe, Honne lássa senki honnan hull a könye.

– Hoz’ ki babám, hozd ki fejir zsebkendőmet, Hadd törűgessem meg könyes szemeimet.

Ki is hozom babám fejir zsebkendőmet, Megis törőgetem könyes szemeidet.

A pünköstyi rózsa kihajlott az utra, Hajtogatja a szé’, nincs ki leszakajja.

81.

Megösmerem szilaj csikót farkáru’, A menyecskét körü’vágott hajáru’. Szép az ura, de mé’ szebbet szeretne – Látod pajtás, mind ilyen a menyecske!

82.

Megy a hajó lefelé, Török grányica felé. Barna kis lyány bújába, Sir a hajó szobába.

83.

Jaj de nehéz a szerelmet viselni, Tövisk köző kék ibolyát kihuzni; Mer’ a tövisk olyan hamis maj’ meszszúr, A szivemet körű’fogta a nagy bú.

84.

Elszáradt a mák, Nem kell neki zsák. Garibalgyi annak örő’[40], Nem kell neki mázsártörő,

Zeng a buzogány, Húzd rá te cigány! Fé’re csapom a dolmányom, Garibalgyit allyig várom.

85.

Elmennék én tenálatok egy este, Ha az anyád az ablakon nem lesne.

Nem csiná’nék én nálatok egyebet: Bal válladra hajtanám bus fejemet.

86.

Elmentem én Zombogyra, Bá’ ne mentem vóna! Elvettem én egy vén lyányt, Bá’ ne vettem vóna!

Uram isten teremtőm Szabadí’ me’ tőle! Mer’ ha men nem szabadítasz, Megőszülök véle.

Én vótam az apámnak Letkedvesebb fija, Engemet a barátság Vitt ily igen nagyra.

Feünyergelem paripám Piros kantárszárvav, Ugy ballagok betyárosan Kassa városába.

Elkiá’tom magamot Kassa városába. Mehhallja a galambom Tarján falujába.

Mehhalja a galambom Genge szavam hangját. Genge szavam hangjának Nem vehetyi hasznát.

Az Árgyélus madara Nem szá’ minden ágra. Én se fekszek mindenkor A paplanos ágyra.

Lehajtom a fejemet A száraz lócára. Kinyugszom ott magamot Violla módjára.

87.

Fekete bársony viganó Nem minden kis lyányra való. Kocsmárosnét megilletyi, Hamis icce meg a meszszely kikeresi.

88.

Nincsen hideg, mégis befagyott a tó, Szomjan van a babám lova a fakó. Eredj kis lyány, vák[41] ki neki a jeget, Hadd igyék a rózsám lova eleget!

89.

Mindé’ jobb a szinbor Mint a lőre. Ne csalogasd azt a Lyányt előre!

Könnyen mettörtényik Esztendőre Más viszi a Menyegzőre.

Magas fa tetején Ül a kánya. Jaj de kevély az a Biró lyánya.

Pegyig esztendőre Azt se bánja. Ha kiviszem A tanyára.

90.

Buza, buza, de szép tábla buza, Közepibe két szá’ majoranna. Tetejibe egy tellyes tulipán, Jutok-e eszedbe te gyöngyvirág?

91.

Ha mehhalok tudom eltemetnek, A hartyányi temetőbe tesznek. Fejem felett ki legyen rajzóva: Jó szeretőtartó vótam valaha.

92.

Tóla Gyurát két zsandár kisértyi, Szeretője az ablakon nézi. – Ne néz’ babám gyászos életemet, Mind te érted szenvedem ezeket!

93.

Ha kimenek a Temes várára, Betekintek a magyar hazámba, Onnan nézek a babám szemibe: Nem ül-e ő másnak az ölibe? Hazám, hazám, éldes magyar hazám, De messze vat[42] tőlem éldes rózsám!

94.

Most csinálják a megyeri tormot[43], Huzzák abba a hármas harangot. Huzzák, azt az utósó versemet, Itt kell hagyni kedves szeretőmet!

95.

Kiment a lyány a bátyjávav szántani. Itthon hagyta a csizmáját patkolni. De a kovács feü nem merte vállalni, Hogy ő nem tud csöngős patkót csiná’ni.

96.

Ha kimenek abba ződ erdőbe, Rátapodok bikkfa levelyire. Leszakad a batyisz ruhám fodra, Mevver éldes anyám ha mettudja.

97.

Búsol a páfalyi utca, Hogy nincs benne rozmaringfa. Letört a torom teteji, Kétfelé esett a feji. Szeretője mehhallotta, Oda szaladt egy hajnalba. Odaszaladt egy hajnalba, Körü’ körű’ csókógatta. Levelet kell csiná’tatni, Losoncra kell elküldeni. Hogy hallja meg éldes anyja: Mehhótt az ő kedves lyánya. Éldes anyja mehhallotta, Kezit fejire kapcsóta. Se fiam, se lyányom nincsen; Mer’ elvette a jó isten!

98.

Tyiszapartján van egy gulyhó magába, Oda vár engem a rózsám ebédre, vacsorára. Ne várj engem egyebkor Csak pénteken szombaton, Akkó’ is nyóc órakor!

99.

Harangoznak a gőzhajón, Mos’ bucsózok a rózsámtó’. Kezembe a rózsám kezi, Jaj de fáj a szivem érte.

Gőzhajónak a kereki Bá’ csak össze vissza törne! Bá’ csak össze vissza törne, Hogy messzire el ne vinne!

100.

Ződ erdőben, ződ mezőben odaki, Gyere rózsám a városbó’ ideki! Mos’ virágzik a kakukfű, szarkaláb, Itt nem porzik selyemcipőd babikám.

101.

Sir az apám, sir az anyám Nem t’om mé’. Katonának vagyok irva Tán azé’.

Ne sirj apám, ne sirj anyám, Nevelj mást! Az is jó lesz katonának Maj’ mellásd[44].

102.

Lyukas az én ólam teteje, Kilopták a lovam belőle. Kilopták a letszebb szerszámom. A mig élek mindé’ sajnálom!

Nincsen olyan állat mint a ló, Nem kell annak cifra viganó. Féketője annak a kantár, Ugy vetyi rá magát a betyár.

MESÉK. TALÁLÓSMESÉK. JÁTÉKOK.

I. Hamishitű Jancsi.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer a világon egy öreg ember, annak volt tizenkét fia, a legöregebbik a királyt szolgálta huszonnégy esztendeig. Itt a szegény ember megakarta házasítani a fiait, hanem a legöregebb sehogy sem tudta magát rágondolni. Azt mondja a szegény ember: hallod-e fiam? a legöregebb csak akkor házasodik mikor a legfiatalabb, mindnyátoknak egyszerre kell.

No lelkem! csináltat magának az öreg ember egy vasbocskort és elindul mind a tizenkét fiának lányt keresni. Jár a szegény ember, megy mendegél ország világ, hát mikor vissza jött a vasbocskor már mind csupa lyuk volt, csak az oldala volt jó. De talált is egy háznál tizenkét leányt.

Itt a tizenegy legény nagy készülőben van, mennek a vásárra paripákat vásárolni; de a legöregebb – a ki a királyt szolgálta – sehová sem ment hanem csak kihajtotta a király ménesét a legelőre. Volt ott a ménes közt egy csikós kanca a kinek Jancsi mindig jó gondját viselte. A mint oda kint vannak a ménesen egyszer csak nyerít a csikós kanca és megszóllal: hallod-e Hamishitű Jancsi, te most házasulóban vagy, tizenegy testvéred már elment paripákat vásárolni, vesznek szebbnél szebbeket, de te ne menj, ne végy semmit, hanem van nekem egy tavalyi csikóm, azt kérd te el, azzal mindenütt becsületet vallasz. A király majd akar néked mást adni, de te csak azt válaszd.

Jól van, felmegy Jancsi a királyhoz és azt mondja neki: felséges király! már szolgáltam felségedet huszonnégy esztendeig, hanem most szeretnék innen elmenni, mert már a tizenegy testvér öcsém házasságra indult, azután nekem is fülemig ér a bajuszom, elmegy az idő, házasodni kéne, no de hát most tessék engem kifizetni.

Igazságod van Jancsi fiam, már csakugyan megházasodhatol; most hát a miért te engem oly hűségesen szolgáltál, nagy pompával házasítalak ki, mond meg e kivánságod: ezüstöt viszel-e el annyit a mennyit birsz, vagy aranyat!?

Felséges király! nem kék[45] nekem egyéb, hanem van itt a ménesben egy csikós kanca, annak meg van egy tavalyi csikója, azt szeretném én magamnak.

Hát avval csufoskodnál; avval a girhes csikóval?

– Nincs különben felséged, nekem nem kell más.

Itt lelkem! Jancsi még alszik javában, már a tizenegy testvére elindult szebbnél szebb paripákon a leányokhoz. Jancsi fel se kel délig, délben befogat a király hat lovat, fullajtárt is oda állit kettesével is.

És azt mondja Jancsinak: no Jancsi fiam én nem bánom, ha elviszed is a csikót, de rám azután ne vess.

Jancsi eszik, iszik, kivisz a csikónak egy rocska bort, megitatja vele, felkészül, felül a hintóra, de a király nem hagyta a csikót csak ugy vezetni.

– Nem erre amarra! csak kössétek a bakhoz azt a csunya jószágot, mert még rám is szégyent hoz.

Oda kötik a csikót a bakhoz, mennek kiérnek a város végire, hát már akkor bőr se volt az egy oldalán, ugy elsuholta a föld. Megállnak, leteszik a csikót, Jancsi leszáll a hintóból, a hintó vissza megy, s felül Jancsi a csikóra, hát a lába a földet érte, széttekint a kis ló nem lát-e valakit, de bíz ő senkit se lát. Egyszer csak felszáll Jancsival a lebegőbe s itt megszólal.

– No édes gazdám, hogy menjünk? ugy-e mint a szél, vagy mint a gondolat?

– Csak a hogy hamarább, édes lovam!

Mennek szállnak egy darabon, egyszer megint megszóllal a kis ló: meg van-e a kalapod kötve, édes gazdám?

– Meg biz, édes lovam!

Megint mennek jó darabon, egyszer csak megest megszóllal a kis ló: ne édes gazdám nincs meg a vőlegényi kalap, leesett, hét mértföldre maradt a hátunk megett, hanem vissza megyünk azért, még senki se vette fel.

Visszamennek, felveszik, megint felszáll a kis ló a lebegőbe: szállnak hát már három óra alatt ott voltak, a hol a többiek hálni akartak, a csárdában. A tizenegy testvér még hajnalban elindult, ő pedig délben, ebéd után, még is elhagyta őket.

A hogy a csárdától egy darabkányira voltak leszáll a kis ló Jancsival a lebegőből, és megszóllal: no édes gazdám te engem eresz el itt a szemeten a csimára, te pedig eredj be a csárdába, egyél, igyál; majd nem sokára itt lesz a tizenegy öcséd is.

Bemegy Jancsi, parancsol egy itce bort, eszik, iszik, jól mulat! kivisz a lovának egy rocska bort megitatja vele, telik az idő… egyszer csak jön a tizenegy testvér. Még messziről kiált a legfiatalabb: Nini mikor az a szamár a bátyánk lova!

– Csakugyan az, csakugyan az! mondják a többiek.

No itt megszeppennek a legények, hogy mi az oka annak, hogy ők hamarább elindultak, mint a bátyjok, még is később érnek ide, pedig az ő lova egér az övékhez képest.

No mind a tizenegy testvér istállóba köti itt a maga lovát, szénát abrakot adnak neki bőven, magok meg bemennek a csárdába, hát látják, hogy a bátyjok ott borozik. Hát már kend itt van bátya?

– Biz itt ecsém, pedig még a tizenkét órát otthon értem.

– Hej pedig a kend lovát a farkas egy nyeletre is bekapja.

Esznek, isznak; beesteledik, ekkor a legények kimennek megnézni a lovat.

– Hát kend hova teszi éjszakára a lovát bátya?

– Bekötöm oda, a hol a tietek van.

– Hisz a mi lovunknak csüriig se ér, pornak is kicsi oda.

Beköti Jancsi a maga lovát, betakarja a szürével. Már akkor a tizenegy testvér megint a csárdában volt. Itt ezek tanakodnak, hogy mit csináljanak a bátyjokkal.

– Mit tegyünk vele, mit tegyünk vele, azt tegyük vele, hogy üssük agyon, mert csúf lesz a mi életünk a lánynál is miatta.

Egyszerre megszóllal a kis ló:

– Tudod-e mit, édes gazdám! köss engem ide az istálló legszélire, majd kijönnek a te öcséid éjszaka, hogy téged agyon üssenek; de te ne tégy mást hanem eredj be egyél, igyál, azután feküdj le ide a lábamhoz, majd elvégzem én a többit.

Ugy is lett, bemegy Jancsi eszik iszik, kijön a csárdából lefekszik a kis ló lábához, a sok bortól elis aludt amugy hamarjában. Hát egyszer jönek a legények a vőlegény fokosokkal.

– Ne te, a szamár teremtésed!

Neki mind a tizenegy, ütni akarnak a kis lóra, de ez csak egyet rúg s ugy oda vágta a legkisebbet, hogy majd a falho’ ragadt.

– Kelj fel édes gazdám, itt vannak!

Ekkor fölébred Jancsi, a kis ló meg azt kérdezi tőle: Mit csináljak velök édes gazdám?

– Mindegyiket egyszer üsd a falhoz.

Oda is vagdalta ő mind a tizenegyet, hogy csak ugy potyogtak, mint a vadkörte. A tizenegy embert rakásra hányta. Jancsi ezen megijedt, vedret kap a kezébe, szalad a kuthoz vizért s mind a tizenegyet felöntözte.

Felkelnek a testvérek, ríva panaszkodnak, hogy ilyen testvér amolyan testvér a ki ugy a falhoz vagdostatja őket, hogy majd oda ragadnak.

Megindul a tizenegy testvér, mennek mendegélnek egész éjszaka, egyszer másnap estefelé elérnek a tizenkét lányhoz! Haj lelkem! de nem lehetett oda egy könnyen bemenni, mert vaskapuja, vaskerítése volt a háznak s olyan vaslakat volt rajta, hogy hat ember se birta felemelni. A tizenegy testvér ingerkedik a lóval, a lovak meg erősen rugják a lakatot, de semmit se ért az még csak meg se mozdult.

De hát Jancsi hova lett már! hova lett volna? meg se mozdult a csárdából másnap délutánig, hanem evett ivott, mert tudta az ő lova jól, hogy hol vannak a lányok.

A tizenegy testvér nagy csatában van a lakattal, ütik verik rugják semmit se ér. Hát már ugy gyertyagyujtáskor látják Jancsit, hogy jön, szintugy száll a lebegőben.

Oda megy Jancsi a házhoz megfartováztatja a lovát, oda rugat; hát lelkem teremtette, a ló ugy megrugta a lakatot, hogy még a kerítés is kidölt, nem csak a kapu. Ekkor lámpással jött ki nagy sebesen az ördöngös banya.

– Tudtam Hamishitű Jancsi, hogy te jösz, azért nyitottam ki. Pedig hát nem ő nyitotta ki.

Bemennek a házba a legények, a tizenkét lány mind sorra ott állt előttök, és az a tizenkét lány épen ugy született mint a tizenkét legény, hogy a legöregebb a legöregebbet szerette meg, az utánna való meg az utána valót, ugy jöttek a többiek, egy szó mint száz mindegyiknek a vele egy korácsú[46] tetszett. Asztalhoz mennek, minden karszékre egy legény, egy lány ül, igy hát mindegyiken párosával. Esznek isznak itt a legények, mulatnak, csókolkodnak, kendőt cserél mind a huszonnégy személy. Azután meg, mikor elálmosodtak elmentek lefeküdni, ágy mind a huszonnégynek egy szobában volt vetve, egy oldalon a lányoknak, más oldalon pedig a legényeknek. Jól van! ki fordul az ördöngös banya a lányok anyja a házból s azt mondja:

– No kezembe vagytok most ördög bujjon belétek, még az apátokba is, majd meglátom melyitek megy el innen elevenen.

Szedi veszi magát Jancsi, kimegy, a lovának visz egy rocska bort, a ló megissza, azután igy szólal meg:

– Hallod-e édes gazdám! mi nagyon rosz helyre jöttünk, mert az az ördöngös banya mindnyájunkat meg akar ölni, de azért te ne félj semmit, csak tedd azt a mit én mondok. Majd hogyha lefekszetek gyere ki, azután minket vezess ki ebből az istállóból, osztán vezesd helyünkre az ördöngös banya tizenkét lovát, magatokkal meg ugy tégy, hogy a kalapokat rakd a tizenkét lány fejébe, hogy majd azokat vágja le az ördöngös banya. Majd bocsátok én olyan álmot rájok, hogy hétszerte nagyobb zörgésre sem ébrednek fel.

Ugy! bemegy Jancsi, a tizenkét kalapot a lányok fejébe rakta, a lovakat meg felcserélte, akkor feküdt le. Egyszer csak feni az ördöngös asszony a kést, hogy szintugy szikrázott, megy az ágyakhoz, tapogatja, hogy hol a kalap egyszer csak smikk! elvágta mind a tizenkét lány nyakát. Kifordul a házból elővesz egy nagy bárdot, azt kifeni, megy az istállóba, smikk! mind a tizenkét lovának elvágta a nyakát.

Hej, lelkem adta, egyet dobbant ekkor a Jancsi lova. Jancsi kimegy.

– No, édes gazdám költsd föl a testvéreidet, nyergeljenek; aztán ország világ, ki merre lát, mert ha a hajnalt itt érik soha se mennek innen el.

Te pedig még feküdj le és aludj tovább.

Bemegy Jancsi fölkölti, felrángatja a testvéreit, elmondja nekik hogy igy s igy lesz az életök, ha el nem mennek.

Azok nagy nehezen feltápászkodtak s elindultak, Jancsi pedig lefekűdt s aludt egy jó sort. Mikor hajnallani kezdett az idő, megint dobbantott egyet a kis ló, Jancsi kimegy, ráült s a hogy a kapun szállt ki, olyat rugatott a keritésre hogy a ház is összeroskadt bele.

Felugrik az ördöngös banya, szénvonónyelre kap s utána Jancsinak.

Megállj Hamishitű Jancsi! semmire tetted a tizenkét lányom, tizenkét lovam, de nem tom eljösz-e még ide vagy nem?

– Ha eljövök itt leszek, ha nem jövök nem leszek!

No itt Jancsi nagyon szégyenlette az életét hogy lány nélkül maradt, nem is ment a maga városába, hanem ment a merre a két szeme vitte. A mint mennek mendegélnek, egyszer csak azt mondja a kis ló: nézd édes gazdám, én egy arany hajszálra léptem, itt van a lábam alatt. Ha felveszszük az is baj, ha nem vesszük az is baj, no de még is vedd fel.

Felveszi Jancsi az arany hajszálat, felül a lóra mennek tovább. Megint megszóllal a kis ló: Édes gazdám, én most egy fél arany patkóra léptem, itt van a lábam alatt, ha felvesszük az is baj, ha nem vesszük az is baj, no de még is vedd fel. Fel veszi Jancsi a félarany patkót, beteszi a tarsolyába s mentek megint mint csak a villám. Esteli harangszókor egy városba érnek, megállanak a csárda előtt bemegy Jancsi a csárdába s kérdezi a korcsmárost:

– Ugyan édes kocsmároskám, mi hir van most ebben a városban?

– Nem egyéb atyámfia, hanem a királynak most haldoklik a hintós kocsisa, ha magának kedve volna, beállhatna helyébe.

Szedi veszi magát Jancsi, felmegy a királyhoz, ki akkoriban még nőtlen ember volt, beszegődik hozzá, be áll hintós kocsisnak, egyéb bért nem kért, hanem hogy az ő lova is ott egyék, a hol a hintós lovak. Megegyez a király, de be is állit Jancsi mindjárt az istállóba. Este a többi kocsisok (volt ötven vagy hatvan) kiabálnak a szobalányra: Gyertyát ide! gyertyát! De Jancsi sose kért, még is szebb volt az ő lova mint akár melyiké, pedig a többiek lám mindenistenadta este egy szál gyertyát fogyasztottak el. De a szobalány is gondolkozóba esik itt, hogy hogy van az, hogy a hintós kocsisnak sose kell gyertya, a többiek pedig minden áldott este egy szálat fogyasztanak el; még is százszorta csunyább a lovuk?

Ezt a szobalány meg mondja a királynak is. A király meg felhivja a kocsisokat, Jancsin kivül egytől egyig.

– Hogy van az fiaim, hogy ti mindeneste egy szál gyertyát fogyasztotok el, a hintós kocsis meg még soha se kért; még is az ő lova hétszerte szebb mint a tietek?

Jaj felséged! minek kérne az, hisz mi se kérnénk ha ugy volnánk.

– Hogy hogy, miért!?

– Azért felséged, mert az egy hajnalban arany hajszállal, más hajnalban meg egy félarany patkóval világit.

Jól van! meg lesi a király Jancsit hajnalban, hát látja, hogy csakugyan igaz a mit a kocsisok mondtak. Nem kell a királynak egyéb; felhivatja Jancsit.

– Hallod-e fiam, te ma hajnalban aranyhajszállal világitottál!

– Nem igaz, felséged hol vettem volna én az aranyhajszálat.

– No csak ne is beszélj, én magam láttam ma hajnalban. De ha nekem itt nem lesz holnap reggelre az a lány, a kinek ez az aranyhajszál a hajából van, vége az életednek, felakasztatlak.

Lemegy Jancsi az istállóba, sír, rí, egyszer csak megszólal a kis ló: Mért sirsz, mért rísz, édes gazdám?

– Hogyne sirnék hogyne rínék, mikor a király az eléb felhivatott, azután azt mondta, hogyha én neki azt a lányt el nem hozom a kinek a hajából való ez az arany hajszál, felakasztat.

– Nagy baj az édes gazdám, mert tudod, annak az ördöngös banyának, kinek már tizenkét lányát semmire tettünk, van még egy gyönyörü lánya, az soha napvilágot nem látott, egy külön szobában lakik, a hol éjjel nappal hat gyertya ég, s onnan még soha sem volt kivül, – annak a lánynak a hajából van ez a hajszál. De azért ne busulj, hanem csak egyél igyál, majd elmegyünk érte s elhozzuk. De majd mikor bemégy az ördöngös banya lányának a házába, vigyázz mert az ajtó felett. tizenkét csengetyű van.

Jancsi eszik, iszik, ki visz a lovának egy rocska bort, megitatja vele, s azután utnak indul. Megy, mendegél, hát nem sokára eléri az ördöngös banya házát. Itt leszáll a lóról, szépen odamegy, a tizenkét csengetyűt félre hajtja, hogy szép csendesen nyithassa ki az ajtót, hát ott látja az arany haju lányt, a milyen gyönyörű teremtést. Jancsi világszép életében nem látott. Oda is lopódzik ő az ágyhoz, átnyalábolja a lányt s hajrá vesd el magad! Ki szalad vele a házból; felül a lóhátra s azzal ugy oldalba rugatja a házat hogy még a teteje is össze recscsent, ő pedig szállt mint a madár. De a banya se volt rest, hanem a hogy felébred, ráül a kútágasra s megy mint a bomlott fene Jancsi után.

– No Hamishitű Jancsi ilyen amolyan adta semmire tetted a tizenkét lányomat, most a tizenharmadikat is viszed; de nem tom eljösz-e még ide vagy nem?

– Ha eljövök, itt leszek, ha nem jövök, nem leszek.

Ment mendegélt Jancsi, s már hajnalban otthon is volt; be viszi a lányt a királyhoz, hát lelkemteremtette a hogy a király ezt meglátja, csak átkapja a lányt: Jaj szivem szép szerelmem! te enyim, én ettéd.

De a lány széles Magyarországért nem szólt volna egy szót.

Kérdezgeti is itt tőle a király: mi bajod lelkem, hogy olyan szomoru vagy?

– Hogyne volnék én szomoru, mikor én addig nem lehetek senkié, mig nekem minden legkisebb holmimat, szátvámat, guzsalyomat, orsómat, csörlőmet és még a legkisebb szemetemet is valaki ide nem hozza.

Felhivatja a király Jancsit.

– No fiam, ha te az aranyhaju lánynak, minden holmiját, szátváját, guzsalyát, orsóját, csörlőjét az utolsó szemetjeig reggelre el nem hozod felakasztatlak.

Busul Jancsi, sír, rí, mikor az istállóba megy, de a ló megint csak megszólal: