Part 6

E hölgy a vizivó szivkirálynéja volt; testét előre hajtva, karjait remegve kifeszitve, szemeit „egy nemével a kimondhatatlan kifejezésnek“ merően a száj felé utazó pohárra szegzi, s a mint ez már a szájhoz ér, megragadja s felkiált:

„Az Istenért, mit csinál kegyed?“ (A hangsuly itt a kegyed szón fekszik, minthogy minél kevesebb ember él még e szóval Debreczenben, annál több szokta azt beszéd közben irgalmatlanul megnyomni.)

„Semmit, édes nagysám!“ (Itt a hangsuly a nagysámon fekszik a fentebbi oknál fogva) válaszol, hideg vért tettetve, a boldog vizivó.

„Meg akarja kegyed e poharat innni?“ kérdi reszkető hangon a suhogó ruháju hölgy.

„Csak a vizet belőle, édes nagysám!“ lakonizál a szerelem tulédessége által keserüvé vált tánczos.

„Talán jobb lenne egy pohár csokoládét vagy limonádét…?“

„Nem instálok, édes nagysám!“

„De gondolja meg kegyed, ily forróságban… Kérem kegyedet, ne igya meg azt a vizet.“

Hosszu pauza, melyben a vizivó ingadozni látszik. Szomja azonban erősebb, s ő még egyszer magasra emeli a poharat.

„Én nagysád egészségére üritem e poharat, és ilyenkor soha sem ingadozom. (Most a hang szelid nyögdécseléssé változik). S innám bár száz halált e pohárból, azt mégis utolsó cseppig üritem ki, ha ez által nagysádat lehet szerencsém éltetni.“ S a pohár tartalmát magába önté az oroszlánszivü arszlán.

Ismét pauza, melyben a szemek egymásra tapadnak; s miután a hölgy látta, hogy elszánt lovagjának a nagy áldozat után sincs semmi legkisebb baja, vérszemet kap ő is, és pohárt ragad és vizet kér.

„Minthogy kegyed ivott érettem, szükséges, hogy most én is igyam kegyedért. (A hang lehető legnagyobb remegésbe megy át.) Náczi!… az… Isten… éltesse!…“

S miután a suhogó ruháju hölgy a pohárból nehány homoeopathiai csekély dózist szippantott volna, vissza akarja azt az asztalra tenni. De a gyönyörszomjas Náczi kiragadja kezéből és felkiált:

„O… hhh!… ide avval a pohárral! Hadd csókolhassam le róla azon helyet, melyet édes nagysám ajkai érintének.“

És minek utána a poharat egy ideig megforgatta volna kezében, megtalálá végre karimáján a nyomozott helyet, s a midőn kiitta vizét, csak azon csodálkozott, hogy a poharat minden igyekezete daczára is, idvessége érzetében, ketté nem haraphatta.

Ekkor azonban rákezdék a tánczszobában a françaiset, s a boldog pár a többi boldog párok közé állott.

E jelenet megtanit bennünket arra, miképen választatnak itt a szerelmi seladonok s a Nácziak mint kenetnek farsangi lovagokká.

Sehol sem tánczolnak talán a bálokban oly sokat és oly szenvedélylyel, mint Debreczenben. A körtáncz itt valóságos kórtáncz, s az egy részben csak dicséretes volna, ha a többi idegen táncz nem volna szintén az. Alig dugja ki Boka Károly a karnagy szük karzatán a táblácskát, melyre körtáncz van irva, máris képzelhetlen mozgás és sürgés van a teremben. Boka Károly kezébe kapja hegedüjét s „van tolongás s uj öröm Budában!“ Mint az árviz ugy rohannak egymásnak az előlegezett párok, itt-ott másokkal összeütközve, ruháikkal fenakadva, s az érthetetlen zajból ilyenkor következő kiáltozások hatnak ki:

„Siessünk, nagysám, oda a másik oldalra…“

„Nem, maradjunk itt, jobb lesz itt.“ S a szegény tánczos kénytelen a kellemetlen, nem inye szerinti vis-à-vis-val megelégedni.

„Hol van még egy pár? – Ide még egy párral!“ kiált, az egyik szögletben, egy rendezőféle egyén.

„Itt vagyunk – jövünk – ne ereszszenek senkit a körbe.“ S a terem másik végén törtet a tömegen keresztül egy pár, melynek mind him, mind nő része egyik kezét a teremben hullámzó fejek niveauján felülemeli, észrevehetővé akarván igy magát tenni; a másik két kéz elválaszthatlanul egymásba van préselve, hogy egyik a másikat valamiképen el ne veszitse.

„Nincs több hely… el van foglalva,… nagyon sajnálom, édes nagysám;… siess máshová, bruder!“ E szavakkal fogadtatik a pár, midőn hajnalpiros arczokkal már révpartra akart volna szállani. Ez aztán szurok!

És a karnagy már álla alá kapja hegedűjét.

Kétségbeesetten veti föl a pár a karzatra pillanatát és felkiált: „Ne huzzátok még!“ És ők nem huzzák.

Azután kétségbeesetten jártatja szemeit a terem boldog vendégein, és talál köztök boldogtalanokat is szivének nagy örömére, talál kimaradt, megbukott, kiszoritott párokat, és e párok oly könnyen megértik egymást, s nem kell egyéb, csak az, hogy az egyik pár elkiáltsa: „A mellék szobába – utánam!“ – s azonnal vert hadként a szomszéd szobába rohannak a későn járt s kevésbbé életrevaló párok.

A teremben, melyben egy kör is csak épen hogy eljárhatja a körtánczot, kiáll négy, öt kör; a szomszéd szobában szintén kiáll egy, rendesen csorba kör, mely azonfelül a zenéből egy kukkot sem hall becsületesen, és ők eljárják a körmagyart, és ugy megaprózzák, hogy jobban megaprózni már nem is lehetne. S mennyi tyúkszemtapodás, mennyi oldalba-lökés, és mégis – mily mennyei élvezet!

Fényoldala a debreczeni báloknak azon fesztelenség és egyenlőség, azon szép pêle-mêle, mely ezeket oly érdekesekké teszi. Nem látni itt semmi különválásokat, kotteriákat, melyektől apróbb városaink közönsége csak ritkán ment, a miért azután rendesen jól is mulat ott kiki.

Kivánatos volna azonban, hogy ne adassék annyira hely a német csevegésnek, mely nem üzetik itt ugyan olyan nagyban, mint másutt, de mégis roszul esik látni, hogy azon hölgy, kinek szájába oly jól illik anya-nyelve, mihelyt körre akad, melyben a betanult néhány idegen szót elmondhatja, hirtelen megfeledkezik magáról és német nyelven tördeli elő azt, mit magyarul becsületesen elmondhatna. És affectálnak német nyelvet és beszélnek olyan nyelven, hogy a „Spiegel“ szerkesztője Pesten inkább leharapná saját fülét, semhogy ezen istentelen torz hangokat beeresztené azon. Különösen idegen katonatisztek azok, kiknek kedveért azonnal odább adnak a szegény magyar nyelven. Oh! pedig ha tudnák e hölgyek, mily gyönyörüen cseng szájokban azon Eperjesen vagy Kassán tanult tótos és azután Debreczenben magyarossá vált németség: akkor házi körükben gyakorlat kedveért akármikor, de nyilvános helyeken bizonyosan soha sem szólalnának meg. Sok nálunk a képtelenség! Városunkba költözött néhány vándorlólegény számára sörház áll fen; a beköltözött német katonatisztek számára németül tanulunk: nemhogy azok borunkat innák meg, ezek nyelvünket tanulnák meg. Vajon beszélhetnek-e ily szerencséről az olasz és német tartományokban szállásoló huszárjaink? De ők nem is lehetnek oly szerénytelen követelők; ők tudják, hogy azon országnak, melynek népe közt élik napjaikat, nyelvét megtanulni, legalább is illő. Nálunk a vendégszeretet tulhalad minden várakozást.

A Bek-házat az uj városháztól egy utcza választja el, melyen a zsibvásár szokott tartatni. Az utcza nevét nem tudjuk, minthogy Debreczenben egy utcza neve sincs sehol felirva. A városház téres is, szép helyen is áll, elég sokáig is készült, hogy jól sülhessen el, s hogy mellette – a példabeszéd szerint – sok embernek jusson is, maradjon is; de azért minden egyéb, csak nem szép. A pesti városházzal csaknem egy idős, és mégis mily rendkivüli nagy a különbség a kettő között kivülről, belülről, pedig aligha nem többe került ennél, pedig a pesti sem igen ütötte meg a mértéket. Alsó része a városháznak csupa kalmárboltokból áll, melyeknek majd mindenike előtt kis domb emelkedik, az illető gazdáktól a végett feltöltve, hogy a vevők sáros időben ezen elcsuszván, a boltokba mintegy belebukjanak. Ez azután az, a mit kereskedői életrevalóságnak nevezhetni.

A városház előtt pedig kényelmes otthonossággal hevernek az eszmék világában létező debreczeni dolgozóház növendékei, azon, nagyobb magyar városainkban oly hagy számmal lézengő, dologtalan csavargók, vulgo: betyárok, kikre csak undorral és szánakozással tekinthet a jobb érzésü ember. Ott egy nyers tekintetü férfi hasal, kinek kezében a mindig nála levő fütykösnél egyéb dolgozó szerszám talán soha sem volt, s kit ha szabadban találkoznánk vele egyedül, csupa jó szivüségből bizonyosan megkinálnánk egy pipa dohánynyal. Itt egy szálas siheder dűledez botjára, kiből, ha hulladozó rongyait divatos köntössel cserélnők fel s bozontos fejét valami pesti fodrász művészetére biznók, már halvány és lelketlen arczánál fogva is, derék arszlánt teremthetnénk. Ama zugban nehány nőszemély guggol, kiknek élettelen arczai talán soha sem érezték a vizet, s kiknek testét alig födi nehány foszlány; egynek fonnyadt emlőin csecsemő csügg s e szerencsétlen anya boldogtalan gyermekét élet nélküli viaszbábnak tekintenők, ha egy elhaló gyenge sikoltás nem adná olykor tudtunkra, hogy él. S e nyomor gyermekei egész nap itt undoritják az átmenőket, kik oly hidegen haladnak el mellettök, mintha ennek igy kellene lenni. Hiszen a városház alatt látják többnyire e siralmas csoportozatokat!

Elhagyván a városház mellett a piacz-utczát, bekanyarulunk a czegléd utczába.[4] Veszik-e önök észre, mily széles és egyenes utcza ez is, s mily jól van itt megvetve alapja egy majdan leendő szép városnak! A czeglédutcza egy darabján átmegyünk, a nélkül, hogy valami figyelemre méltót találnánk, ha csak egyes, részint épülő, részint sülyedező házak jellemrajzát nem akarjuk adni.

Csakhamar befordulunk tehát innen is a harminczados utczába. Itt is jó darabig koptatjuk a pallót a nélkül, hogy a „Két pisztolyhoz“ czimzett csapszéken kivül máson akadna meg szemünk, hol az ember, a külsőről itélve, mindenkor fris ételt és italt kaphat. Ezen háznak, melyben a „Két pisztoly“ van, másik végén egy bomladozó kapu felett egy tábla függ ezen felirattal: „Bemenet a szinházba.“ S talán sehol sem felel meg egy felirat is annyira czéljának, mint itt, mert csakugyan nem jönne a nélkül senki azon vakmerő gondolatra, hogy a kapun által szinházba menjen. És azért éljenek a jó gondolatok! Csakhogy bizony keserves gondolatokat költnek e gondolatok az ember fiában. Debreczenben, hol az ember a legszebb, legjelesebb magyar szinházat, a legnagyobb magyar szinházi közönséget keresné, itt kell neki ily kapun bemenni, hogy egy az udvar hátulján felállitott, alacsony, szük és szurtos, csűrféle épületbe juthasson, melyben azután kénye kedve szerint álmodozhatik szinházról és nemzeti műveltségről.

És nézzük e szinházat belülről. Képzeljenek magoknak nyájas olvasóink egy téli estét, mely sem péntek, sem szerda, hanem más valamely nap, mely az épen akkor Debreczenbe vetődött szinészeket mozgásba hozza. Belépünk a szinházba. Épitészi jelességről szó sincs, arról hát nem is szólunk, nem beszélünk arról, a mi itt nincs, hanem csak azt nézzük, a mi van.

Legelsőben is látunk nagy sötétséget, mely onnan származik, mivel a szinház tetejéről – világ helyett – egy madzagra hurkolt, három águ vaspléh gyertyatartó lóg le, megtömve három szál égő garasos faggyu gyertyával; a szinpad előrészén pedig szintén ilyen két gyertya küzd a világossággal, nem emlitvén, hogy a sugólyuktól jobbra és balra szintén néhány mécs vetekedik a háromágu luszterrel, de melyet a láthatlanság miatt bajos észrevenni. Az előfüggönyre holmi lantos emberek és meztelen dámák vannak festve, a mennyire ezt a nagy árnyékban megkülönböztethetjük.

Látunk azután a szinpad előtt elnyuló, mélyen besüppedt helyen, egy hosszu padon, hét vagy nyolcz czigány legényt üldögélni, oly mélyen és olyan V betüszerü helyzetben, miszerint a földszinten, mely egyuttal páholy is, álló néző nem lát és hall egyebet, mint hét vagy nyolcz hollófekete czigány parókát, néhány hegedűvonót, néhány erősebb trombita hangot és egy néha fel-felbukkanó térdkalácsot. Az a gazdaságos van e dologban, hogy ezen zenészeknek fagygyu gyertyára nincs szükségök, s hogy ők a sötétben is elmuzsikálnak, művészi szellemöknek keblökben égő szurokfáklyája által megvilágittatva. De ezen művészeket már nem mindenkor láthatja itt az ember. Vannak ugyanis esték, midőn Boka Károly bandájának más és jövedelmesebb működési cyklusa nyilik, s ekkor vagy üresen marad az orchestrum, vagy más hasonnemü, de nem hasonértékü egyénekkel pótoltatik. Vagy pedig hébe-korba’ megtörténik az is, hogy a szincsűr szerfölött megtöltetni reméltetik, s ekkor a szóban forgó besüppedt helybe is zártszékek alacsonyittatnak le, honnan ha a működő szinészeket nézi az ember, azoknak egyéb részét nem látja, mint fejeiket, ugy hogy egész illuminált arczképgyüjteményt lát maga előtt mozogni. Már csak különössége miatt is érdekes!

Látunk továbbá egy, a háromágu vilárt körülfolyó karzatot, és rajta zsufolt publicumot, melynek tapsvihar és éljen-orditások tekintetében, már az igaz, hogy párja nincs. Mintha, hallgatás helyett, mindig ebben gyakorolná magát a collegiumban. Volt már máskor is alkalmunk e karzatról szólani, nem akarunk itt a mondottak ismétlésébe esni; némi közelebb megismertetése végett azonban annyit mondunk csak, miképen e galéria soha sem tapsolja meg a szinész játékát, hanem szüntelen csak az eléje állitott és rajzolt jellemre forditja kritikusi figyelmét. És azért játszék a szinész bár a legremekebbül, de játszék valami fondorkodó gazembert, többnyire irgalom nélkűl kipisszegtetik, bőgéssel fogadtatik s kisértetik, s még örüljön, ha meg nem dobáltatik. Ellenben legyen a szinész játéka bár a legbotránkoztatóbb, de képviseljen valami epedő, jámbor, becsületes árvát, azt azonnal magas pártfogásába rántja a karzat. Az ember azt gondolná, a természet együgyű gyermekeit, vagy az amerikai ős-erdők valamely ide vetődött népét látja maga felett, még pedig oly közelségben, hogy szinte kezet foghat velök.

Elhagyjuk e szinházat, mely csak lealacsonyitólag hat Debreczenre, s melyben a nagy czél: az izlés- és erkölcs-nemesités, physikai és moralis okoknál fogva, soha sem fog elérethetni. Hiszszük, hogy, mi már terveztetik is, egy nagyszerűbb, és a világ legmagyarabb s nem is, épen a legszegényebb városához méltó szinház néhány év mulva fog már a piacz valamely szép helyén pompázni.

A harminczados utcza szögletén megállunk, s itt egyszerre négy utczába láthatunk be. Hátunk megett a harminczados utcza; balra a Sz. Anna-utcza, melynek elején áll a kath. templom két tornyával s órátlan óralapjaival; előttünk van a varga-utcza, ennek elején a kerületi táblaház, szintén olyan „semmit nem mondó kifejezésü“, mint a többi privát ház; jobbra tőlünk van a rettegett sántaköz, s ebbe befordulunk. Ezt alkalmasint azért nevezik igy, mert hihetőleg sok ember sántult már meg benne örökre; fél is ettől sáros időben minden tapasztalt talyigás, s nem egykönnyen vetődik ide, hacsak kikerülheti valamiképen.

A sántaközből ismét a piaczutcza alsó részébe érünk, melynek a sántaközzel szemközt levő oldalán a szintén feneketlensége miatt rettegett Miklós-utcza hajlik be. Nem fog ártani, ha majd ez utczák sarkára fel lesznek irandók neveik, mindezeknek jelentékenyebb s történetünkből meritett neveket adni. E vidéken láthatjuk egyszersmind a „Fehér ló“ czimü fogadót, mely az itteni két fogadó között a leges-legkülönb. Ebben tartja szállását a népes polgári kasziné, ennek termében adja báljait ezen kaszinó; továbbá a mindennemü mesterlegények és farsang utolján a helybeli speculativ szellemű czigányság.

Fölfelé haladunk most ismét a piacz-utczán. A czegléd-utcza szögletén, a reform. kis templom előtt ásott artézi kuthoz érünk, mely egész nap el van foglalva vizet meritő lányok- és férfiakkal. Különösen az esti órákban állja azt sürü néptömeg körül, s nem egynek kell gyakran óranegyedekig várakoznia, mig a sor reá kerül, mialatt természetesen folynak a vastag tréfák, hangos kurjantások és kaczajok, s mindez a kut körül soha ki nem apadó sárban. Mert a viznek lefolyást nem csináltak, s a természet ugy segit magán, hogy a száraz földből örök sártengert képez.

Emlékeztetjük nyájas olvasóinkat, miképen ez utazásunkat nyári szép délutáni időben kezdtük meg, a nagy erdőből kiindulva. S mig az itt leirt városrészeket bebarangoltuk, s az illető helyeken elmondók megjegyzéseinket, az alatt mindig alább szállott a nap az itten véghetetlenül kiterjedt láthatáron, s a szép délután szép alkonyattá borult. Az est hirdetői: egy károgó, határtalan varjusereg kering a város felett, majd leereszkedve a magasabb háztetőkre, majd ismét hangos suhogással felrepülve; füleinket ködként szemünk előtt lebegő szunyogsereg dongja körül; a munkások mindenfelől haza térnek; a kofák összerakják sátraikat, vállokra szedik kathedráikat, és szitanagyságu fejékeikben lassu lépésekkel haza felé ballagnak. A kath. templom tornyán megkondul az estharang.

A mint ismét a városházhoz érünk, már csak két betyárt pillantunk meg előtte, kik talán valami vacsora reményében maradtak itt ekkorig. De már ők is távozni készülnek. Az idősbik botján feltápászkodik heverő helyéből; a mellette feküdt bután bámészkodó ripők ösztönszerüleg utánozza mozdulatait, s a mint az a menésre adja magát, ő is utána iramlik, s menés közben e párbeszédet hallatják:

„Hol hál kend az éjjel, János bácsi?“

„Hol? Hát a hol szoktam, mikor jó idő van – a tanyán.“

„Megálljon kend, János bácsi, én is kenddel megyek.“

„Siess hát no, hogy az Isten verjen meg.“

És mennek a „tanya“ felé. Az est szép, menjünk mi is utánok e mysteriosus helyre. A német-utczán végig menvén, kiérünk a városból egy a péterfiaihoz hasonló farácsozatu kapun, mely mellett és kivül azon fa és kő sátorok városa terül el, melyben a négy országos vásár vendégei szoktak összegyülekezni; különben mindig üresen és használatlanul hevernek e számos boltok. Képzelhetni, mily kinos lehet sáros időben a városból idáig jutni, hol némely helyen övig kell az embernek a sárban gázolni.

Kiérünk a szabadba. Embereink jó előre haladtak s egyszerre, mintha földbe sülyedtek volna, eltünnek szemeink elől. Tovább haladva, csakhamar oly látomány tünik szemünkbe, melyet csak azért nem irunk le egész valóságában, minthogy ezt olvasóink gyöngéd érzetének megsértése nélkül nem tehetnők.

A szőlőkertekbe vivő uton állapodunk meg, s innen balra tekintünk. E helyen hajdan valószinüleg nagy mélyedés volt, melynek betöltése végett régi időktől fogva ide hordatik a város egy részéből a trágya, ugy hogy most e helyen messze nyuló trágyahalmok és völgyek vonulnak el. Ezekben tanyáznak minden este éjjel azon szerencsétlenek, kiknek nappal néhány példányát a városház előtt volt alkalmunk látni. Itt, e trágya dohos rétegeiben ástak magoknak fekhelyet, sőt egész kunyhókat, s e gödrökben biztositják magokat az idő minden viszontagsága ellen.

Mintegy közepén e trágyamegyének, mélyebben a földben, büzhödt, iszapos, fekete mocsár terjed el; partján száritott trágyadarabokból rakott tüznek sürü, büdös füstje gomolyodik, lassan uszva tovább a végtelen sikon. A tüz rövid lángjait lassu rezgésben tükrözi vissza a barna mocsár, s körülötte ijesztő rémképekként ülnek a nyomornak ez elhagyott durva gyermekei, nappal szerzett holmi ennivalót főzögetve vagy sütögetve. Férfiak, nők és gyermekek ezek, korlátlan köztársaságban, s arczaikon az inség, zabolátlan szenvedélyek s állati ösztön vad kifejezései ülnek. Ők az éjet itt töltendik most is, mint máskor, hogy reggel ismét a városba térjenek nyomorult élelmök fölkeresésére.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

BEFEJEZÉS.

Melyben a jelen utazás bevégeztetik, s elmondatik, hogy Debreczennek csak csekély, de legnevezetesebb része volt az, melyet beutaztunk. Az utazási rajz irója egyszersmind szivesen meghivja tisztelt utitársait szerény lakába – egy szál pipára; az utitársnöktől pedig kénytelen ezennel fájdalmas bucsuját venni, s nekik tanácsul adni, hogy a képzeletnek azon ugrásával, melylyel Debreczenben termettek, teremjenek most ismét egyszerre kedves házi köreikben.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Ilyen volt hazánk egyik fővárosa az 1844-dik év nyarán Krisztus urunk születése után!

EGY VÁROSI IRNOK SZERELME.

(Novella beszély-alakban.)

Látni téged és szeretni Pillanatnak műve volt.

Tihany ostroma.

Villámlott a zsendicze, Hozzárugott Böszörmény.

A nép.

ELSŐ FEJEZET.

Mely bizonyos okoknál fogva megelőzi a másodikat, s melyből kitünik, hogy nagyszerü szenvedélyek gyakran igen szomoru körülmények között születnek. Hogy pedig azután gyakran igen szomoru kimulással végződnek, az majd az utolsó fejezetből fog kiviláglani, a mit azonban kár volt mindjárt itt elárulni. Mandzsur érzelgés kórjelei a városi iródeákon.

A historia, melyet el vagyok mondandó, egyszerü és talán nagyon mindennapi. Azonban hogyha ezen mindennapiság nem előadásomban, hanem az általam rajzolandó jellemvonásokban, sziv- és tárgyhelyzetekben találtatnék, csak az fogna történni, mire törekszem. Én – és e tekintetben bizonyosan az emberek legnagyobb részével értek egyet – jobban szeretem a sziv életének közönséges és mindennapi, de épen azért valóbb és könnyen érdeket, rokonszenvet ébresztő rendes lüktetéseit látni és hallani, mint olvasni a mesterségesen felizgatott, sátoros ünnepszerü, rendkivüli szivállapotok leirásait. Egyébiránt bocsánat, hogy kiindulási szempontot bátorkodtam kimutatni olvasóimnak.

* * *

Egy hónapja lesz körülbelül, hogy Pesten egyik előbbkelő kereskedőnek fiatal leánya meghalt. A szegény leány szülői házának egyik fiatal távol rokonára is bizatott a temetési pompa elrendezése, kinek kötelessége vala, a többi között 12 halottkisérőt összeszerezni. Ily czélból szólitá ő fel az általa kávéházilag ismert, magyarositott nevü Krajczer Hektor városi irnokot, lenne egyike azoknak, kik a szerencsétlen kimultat végső nyughelyére illendően elkisérjék.

Alkalmat veszünk magunknak itt e városi irnok fő jellemvonásait röviden elmondani. A városi irnok oly emberek közé tartozik, kik legalább is 12 esztendős korukban születtek e világra, azon korban, melyben idvezitőnk az irástudókkal első izben vitázott; annyi igaz, hogy már csecsemős korában roppant vén tehetséget bámult benne nagyapja solo, édes apja feleségestül és az egész sógorság hol párosultan, hol puszta egyedüliségben. Hektor és ehhez hasonló számtalan keresztnevei mutatják, hogy mindezek talentomát már akkor is észrevették rajta, mikor a keresztvizet öntötték lágy fejére, a mely megkeményedvén az idő folytán s a természet rendje szerint, a benne s a test egyéb részében lappangó tehetségek nem maradtak kiműveletlenül. Hektor tanult rajzolni, vivni, uszni, tánczolni, s mivel zongorája nem volt, a hegedűt is nyakravalója mellé tűzte néha; tanult több olyfélét, a hol olcsó pénzen hozzájuthatott, a mit Pesten fölnevelkedett s legfeljebb is Budára s onnan visszautazott fiatal embernek nem tanulni nem szabad, hogy annak idejében a vidékről betóduló számtalan tolakodó ficzkót elhomályositván, a fővárosi szépek előtt „mint egy férfi álljon, ércz karokkal győzni a viszályon.“ Hogy azonban a mi Hektorunk mindezen tanulmányokból csak igen keveset birt a világnak felmutatni, azt könnyen elhiszszük, ha megtudjuk, miszerint ő, mióta iskoláit bevégezte s szüleitől különválva él és lakik, minduntalan irnokoskodik, a mi hat évnél aligha rövidebb idő, miután ő már a 26-dikba jár.

Krajczer Hektor inkább német, mint magyar; inkább érzelgő, mint búskomoly természetű; közlékenység kevés van benne, de annál több fogékonyság, a mi különösen feltünik nők irányában, minthogy alig van nála az évnek összesen két olyan hónapja, melyben szerelmes ne volna valakibe, pedig tisztán, mélyen, mondhatatlanul, ámbár azt kivüle és Istenén kivül soha senki nem tudja meg. Szóval: neki a bátorság leggyöngébb oldala. Azt fogják az irnokokra, hogy rendesen büszkék, felfuvalkodottak; lehet, hogy hivatalos foglalkozásaiban Hektor is olyan, ezt mi azonban egészen érintetlen hagyjuk, csupán magán életére levén itt figyelmünk, melyben az igaz, hogy nem szereti, ha irnoknak és nem cancellistának nevezi az ember, azonban szeretetreméltóságán kivül egyébbel soha sem büszkélkedik. Magasabb vágyai neki nem is valának soha.